Az első kötet[1] szakmai elismerését követve 2001. áprilisában látott napvilágot a Magyar jogtudósok sorozat második kötete Hamza Gábor, az ELTE Jogtudományi Karának tanszékvezető jogászprofesszora szerkesztésében és előszavával.[2] A mű a magyar jogtudomány és jogászképzés újabb tizenkét neves képviselőjének életútját és tudományos munkásságát mutatja be.
1. A kötetben Frank Ignácz (1788-1850), a kiváló jogtörténész életútját ismerhetjük meg először a Horváth Pál professzor tollából származó tanulmányban. A kassai jogakadémia, majd később a pesti egyetem tanára a magyarországi történeti-jogi iskola kialakulásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Az iskola európai vezéralakjaként számon tartott Friedrich Carl von Savigny munkásságához hasonlóan, Franknál is a historikus látásmód és tudományos megközelítés került előtérbe. A kitűnő magánjogásznak döntően a reformkorban írt munkái alapján konzervatív alapokon gondolkodónak tekinthetjük őt, aki a magyar feudális jog reformjának ellenzője volt. Számos jogintézmény ismertetése és elemzése során azonban gondolatvilágában saját kora előtt járt. Kiemelendő a korabeli magyar jogot kiválóan átfogó Specimen elaborandarum institutionum juris civilis Hungarici és a Principia juris civilis Hungarici című munkája. A latin nyelven írt művei mellett érdemei közé sorolandó a magyar jogi nyelv megalkotása a magánjog területén. Magyar nyelven megjelent művei sorában a Közigazság törvénye Magyarhonban talán a legismertebb, és napjainkban is gyakran idézett munkája. Frank Ignácz oktatói tevékenysége mellett fontos szerepet játszott a múlt század tudományos közéletében és kultúrpolitikájában is.
2. Zlinszky Imre (1834-1880), a fiatalon elhunyt magánjogász életrajzát rokona, Zlinszky János professzor mutatja be a kötetben. Zlinszky Imre tanulmányai befejezését követően bíróként dolgozott, és emellett jelentős szakmai irodalmi munkásságot folytatott. Különösen kiemelt figyelmet érdemelnek a polgári peres eljárás tárgyában alkotott munkái, így A bizonyítás elmélete a polgári peres eljárásban, tekintettel a jogfejlődésre s a különböző törvényhozásokra című munkája, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Sztrókay-díjban részesített. Hasonlóan máig ható jelentősége van az 1877-ben publikált Magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés című művének, illetve a több részben megjelent, legjelentősebb munkájaként számon tartott A magyar magánjog mai érvényben, különös tekintettel a gyakorlat igényeire című könyve, amely a teljes magyar magánjogot átfogta és a joggyakorlatra is jelentős hatással bírt.
3. Szabadfalvi József tanulmánya mutatja be Pulszky Ágost (1846-1901) életútját, aki a 19. század második felének egyik legjelentősebb jogbölcsésze volt. Pulszky - elsősorban Herbert Spencer hatására - a pozitivista jog- és államelméleti irányvonalat képviselte Magyarországon. Tanulmányait Angliában és Olaszországban kezdte meg, majd ezt követően a pesti egyetemen folytatott jogi stúdiumokat, annak befejezését követően pedig jogbölcseletből magántanári képesítést szerzett. Az ő nevéhez fűződik Sir Henry Sumner Maine Ancient Law című munkájának 1875-ben megjelent magyar fordítása, és a Maine-kutatásban meghatározó jelentőségű, a műhöz írt tudományos bevezető tanulmánya. A legnagyobb tudományos elismertséget az 1885-ben publikált A jog- és állambölcselet alaptanai című munkája eredményez számára, amelyben az angol jogbölcselet részletes bemutatása is helyet kap, és amely mű 1888-ban The Theory of Civil Law and Society címmel angol fordításban Londonban is megjelent. Pulszky a hazai politikai életben is jelentős szerepet vállalt, és napjainkig a jogbölcselet legkiválóbb hazai művelői között tartjuk számon.
4. A romanista Szászy-Schwarz Gusztáv (1858-1920) tudományos életművét Hamza Gábor írásából ismerhetjük meg. Szászy Schwarz jogi doktorátust a budapesti egyetemen szerzett, majd stúdiumait a bécsi, a lipcsei, a hallei és a göttingeni egyetemen folytatta. Jelentős hatással volt rá Göttingenben az Interessenjurisprudenz szellemi előfutára, Rudolf von Jhering, akinek tanait Magyarországon következetesen képviseli, mint például az 1911-ben megjelent Új irányok a magánjogban című művében. A budapesti jogi egyetem tanáraként több évtizeden keresztül fejtett ki oktatói tevékenységet, mind a római jog, mind a kereskedelmi jog területén. Kimagasló je-
- 453/454 -
lentőségű a sokszor "magyar Jhering"-ként aposztrofált Szászy Schwarz szakirodalmi munkássága, akinek elsősorban a bíróságok által kifejlesztett joggyakorlatát absztraháló munkái válnak ismertté, mint például a Magánjogi fejtegetések felsőbírósági határozatok kapcsán, illetve az Újabb magánjogi fejtegetések. Jelentős szerepet vállalt a magyar magánjogi kodifikációban is, amelynek során elsősorban a családjog területén fejtett ki aktív tevékenységet, valamint az 1900-ban megjelent (első) tervezet öröklési jogi része is az ő nevéhez fűződik. A Szladits Károly által "az egyetlen igazi nagy pandekta-jogász" kitüntető jelzővel illetett Szászy-Schwarz deklarált célja az ún. fogalmi jogtudomány (Begriffsjurisprudenz) meghaladása volt a magyar jogban, mely törekvésében Jhering tanításai szolgáltak számára iránymutatásul.
5. Nánási László írása mutatja be az olvasó számára Vargha Ferenc (1858-1940) életpályáját. A magyar büntetőjog tudományának egyik legnagyobb alakja, nemesi származású kecskeméti jogász családban született. A Kassai Királyi Jogakadémia hallgatója volt, ahol a büntetőjogot Werner Rezsőtől tanulta. Az akadémia elvégzését követően, rövid katonai szolgálat után, a Kassai Királyi Törvényszéken kezdte meg munkásságát, majd az igazságszolgáltatás különböző területein tevékenykedett. A büntetőjog területén kifejtett munkássága alapján 1923-ban a kormányzó koronaügyésszé nevezte ki. Kiemelendő művei köréből a szerzőtársként írt A bűnvádi perrendtartás magyarázata című munkája, amely a büntető joggyakorlatra is jelentős hatással bírt. Az esküdtbíráskodás reformját segítette elő tanulmányaiban, így például Az esküdtszék című, 1905-ben publikált cikksorozata emelendő ki e körben. Az ügyészi és a bírói függetlenség kérdésével foglalkozó írásait a szakirodalom mind a mai napig kiemelkedő jelentőségűeknek értékeli.
6. Sztehlo Zoltán mellett a jogi papirológia legismertebb magyarországi képviselője volt a romanista Pázmány Zoltán (1869-1948), akiről Pókecz Kovács Attila ír tanulmányt. Az Esztergom - Szentgyörgymezőn született Pázmány Zoltán az esztergomi bencéseknél tett érettségit, majd a jogi doktorátus mellett Rómában bölcsészdoktori címet is szerez. Rövid ideig tartó bírósági gyakorlatot követően a Kecskeméti Református Jogakadémián, majd a Pozsonyi Jogakadémián a római jog tanára, 1914-től pedig a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemen a római jog nyilvános rendes tanára. 1921-től 1923-ig Budapesten végzi oktatói tevékenységét, ezt követően pedig 1923 és 1939 között, nyugdíjazásáig a Pécsi Egyetem nagy tekintélynek örvendő tanára. Tudományos munkássága körében kiemelkedő a három kiadásban is megjelent A római jog institúciói című tankönyve, mivel a római jogi részletes bemutatásán túlmenően a harmadik kiadás függelékeként áttekintést ad a jogi papirológiáról is. A kiváló romanista tudományos munkássága során a papirológia mellett széles körben érintette a jogtudomány egyéb területeit is, így például a kisebbségvédelem nemzetközi jogi vonatkozásait, vagy éppen a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak a római jog intézményrendszerével történő orvoslása lehetőségének megvizsgálását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
