A munkaügyi bíróságok negyvenhét év és három hónapon át működtek részben vagy egészben önálló bíróságként. Történetük akár egy tipikus szervezeti "sztoriként" is leírható, amelyben a kezdeti, konszolidációs korszakot (lásd az 1. alcímet) a stabilizáció évei, évtizedei (lásd a 2. alcímet) követtek, majd végül - eléggé fordulatos események hatására - a végkifejlet (lásd a 3. alcímet) szükségszerűen vezetett a megszűnésükhöz. Az alábbiakban ezt a közel fél évszázadot kísérlem meg úgy bemutatni, hogy (miként ez egy búcsúemlékezéshez illik) elsősorban annak erényeit, előnyeit emelem ki. Legvégül (lásd a 4. alcímet) igen vázlatosan arra is kitérek, mi várható az új szervezeti formában a munkaügyi ítélkezést illetően.
1. A kezdetek: az integráció és a konszolidáció időszaka
2. A stabilizáció évtizedei
3. A végzetes társbérlet
4. Mire számíthatunk?
Az 1972. évi alkotmányreform keretében 1973. január 1-jével alakultak meg Magyarországon a megyei (fővárosi) munkaügyi bíróságok.[2] Lényegében a korábbi területi munkaügyi döntőbizottságok (a továbbiakban: tmdb) hatáskörét vették át, de alapvetően eltérő szervezeti keretek között. A tmdb a tanácsi szervezetben működött, nagyfokú önállóságot élvezve, ami azt is jelentette, hogy határozataival szemben ebben a szervezeti rendszerben jogorvoslatnak nem volt helye.[3] Bár ez dogmatikailag nem volt megalapozott, a tmdb tagjai a vállalati munkaügyi döntőbizottságok fellebbviteli fórumának tekintették magukat, amihez formális és informális irányítási, mondhatni hatalmi eszközök, jogosultságok is kapcsolódtak. A bírósági szervezetbe való integráció viszont ennek a rendszernek a legalsó fokára történt, ami önmagában presztízsvesztéssel járt. A szervezeti leértékelődés mellett komolyabb gondot okozott a bírósági "attitűdöknek" való megfelelés kényszere, ezen belül is a korábbi lazább eljárási szabályok helyett a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) alkalmazása, ami (egyébként érthetően) több volt döntőbíró számára komoly nehézséget okozott. Emellett (ha szűk körben[4] is, de) megjelent a bírósági rendszeren belüli felülvizsgálat (fellebbezés és törvényességi óvás) lehetősége, s ez a kontroll több megyében, de különösen a fővárosban jelentős feszültségforrássá vált, ami elsősorban a másodfokú bíróság aránytalanul sok hatályon kívül helyező végzésével járt. Ennek oka leginkább a tényállás nem kellő tisztázása/megállapítása, és ezzel összefüggésben az első- és másodfokú bíróság eltérő szemlélete[5] volt. Az egymással együtt járó szervezeti és szakmai leértékelődés - egy kezdeti, akár dackorszaknak is nevezhető, eleve sikertelenségre ítélt ellenállástól eltekintve - az évek múltával hatástalanná vált. Ennek egyik oka az volt, hogy a munkaügyi bíróságokra egyre nagyobb arányban kerültek olyan bírák, akik a már akkor is jó képzési lehetőséget biztosító fogalmazói/titkári beosztásukat követően kaptak kinevezést e pozícióba. A dackorszakot így felváltotta a konszolidáció időszaka, ami az 1980-as évekre olyan helyzetet teremtett, amelyben már a munkaügyi ítélkezést is egyre inkább a karrierbíráskodás[6]
- 1/2 -
dominálta. Ennek eredményeként a munkaügyi és a fellebbviteli bíróság közötti felfogásbeli különbségek is fokozatosan elillantak, részben azon egyszerű oknál fogva, hogy a megyei (de különösen a munkaügyi perek zömét elbíráló fővárosi) bírák többsége a munkaügyi bíróságról került a fellebbviteli tanácsba.
A munkaügyi bíróságok ítélkezését pedig folyamatosan támogatta, nem egy kérdésben alapjaiban befolyásolta, és ami a leglényegesebb: egységesítette a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának aktivitása. Az ítélkezés irányítását kétségkívül könnyítették a munkajogi szabályanyag (a polgári jogihoz képest) viszonylagos zártságából, így áttekinthetőségéből eredő előnyök. Az anyagi jogban rejlő előnyök kihasználását ugyanakkor kifejezetten segítette az önálló szervezeti struktúra (tehát az önálló munkaügyi bíróságok léte), amely divatos szóval élve kellő mértékben becsatornázta a joggyakorlat alakításához szükséges információkat. Egyet lehet érteni azzal a megállapítással, miszerint ebben a helyzetben lehetőség nyílt arra, hogy "a munkaügyi ítélkezés jogegysége ne olvadjon fel a civilisztikai perek tengerében".[7] Erre példaként kiemelhető a munkaügyi ítélkezést ma is mélyen befolyásoló két kollégiumi állásfoglalás: a munkáltató kárfelelősségéről szóló 29. számú és a munkáltatói felmondások joggyakorlatát meghatározó 95. számú állásfoglalás.
Megítélésem szerint a munkaügyi ítélkezésnek a bírósági szervezetbe való integrációja döntően e két oknak tudható be, nevezetesen a munkaügyi karrierbíráskodás megjelenésének és a joggyakorlat egységesítésének. Úgy is fogalmazhatunk, hogy már a munkaügyi bíróságok létrehozásának kezdeti szakaszában is kirajzolódtak a struktúra leglényegesebb (egyben leghasznosabb) vonásai, azaz az eljárásjogilag integrált, de szervezetileg önálló ítélkezés kombinációjából fakadó előnyök.
A munkaügyi ítélkezésben lényeges változást hozott a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.), amely megszüntette a vállalati munkaügyi döntőbizottságokat és teljes körű fellebbezési jogot biztosított a munkaügyi bíróság érdemi határozataival szemben. Ezáltal a munkaügyi bíróságok (noha változatlanul különbíróságok maradtak) eljárásjogi szempontból szinte maradéktalanul, és az előzőekben vázolt konszolidációs előzményeknek köszönhetően, felkészülten beépültek a bírósági szervezetrendszerbe.
A munkaügyi bíróságok történetének 1992. és 2012. évek közötti időszakának jellemzői közül az alábbiakat vélem a leglényegesebbeknek.
a) Az előzőekben érintett eljárásjogi változások mellett több fontos új jelenséggel szembesültek a rendszerváltozást követően a munkaügyi bírák. Mindenekelőtt tapasztalniuk kellett, hogy a perekben eljáró munkavállalóval szemben egyre gyakrabban már nem valamely állami szerv áll, amelynek érdekei, illetve az esetleges marasztaló döntés következményei láthatatlanok, következésképpen könnyedén figyelmen kívül hagyhatók,[8] hanem egy másik entitás, amelynek éppúgy megvannak a sajátos szempontjai és érdekei, mint a munkavállalónak. Ez a helyzet viszont óhatatlanul egyfajta érdekkiegyenlítő megközelítést, s ha folyamatosan is, de egy kiegyensúlyozottabb ítélkezési szemléletet involvált. Változatlanul igen leegyszerűsítve: az 1990-es évek közepétől egyre halványult a munkaügyi ítélkezés sokak által és sokszor jogosan kritizált és anyagi jogilag nem feltétlenül megalapozott munkavállaló-centrikussága, amit nyugodtan nevezhetünk (szerintem nevezhettünk) munkavállaló-pártiságnak is. Ez az elfogultnak is minősíthető ítélkezési szemlélet így fokozatosan az egyébként is az alapvetően a munkavállaló védelmét szolgáló anyagi joggal konform, tehát legitim munkavállaló-barátivá szelídült.
b) A munkaügyi bíráskodás presztízse több okból is nőtt. Ezek közül kiemelendő, hogy számos, közérdeklődést kiváltó ügyben hozott döntést, gondoljunk például egyes politikai hátterű perre, vagy a lakosság életkörülményeit jelentősen érintő, a sztrájkok jogszerűségével-jogellenességével kapcsolatos határozatokra. A munkaügyi bírósági hatáskörbővítése[9] úgyszintén a szervezet felértékelődéseként értékelhető.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
