Az új Polgári Törvénykönyv[1] nemrégen lépett hatályba, amely a személyiségi jog korábbi szabályozásán is változásokat eszközölt: növelte az absztrakciós szintet, egyes elemeket eltávolított, másokat újólag helyezett el. Jóllehet az új Ptk. hatálybalépését hosszas kodifikációs munka előzte meg, a Polgári Törvénykönyv 2016-os módosítása a személyiségi jogot sem hagyta érintetlenül.
A tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, milyen problémákhoz vezet, vezethet az emberi méltósághoz való jog Ptk.-ban való megnevezése, illetve kitérünk a Ptk. 2016-os személyiségi jogot érintő módosítására is. A dolgozat kifejezetten a magánjogi, polgári jogi irányú vizsgálatra törekszik, nem tekinthet el ugyanakkor az alapjogokkal kapcsolatos alapvető szempontok felvázolásától. Ezen magánjogi vonalon belül hangsúlyozzuk a személyiségi jog különleges helyzetét, illetve szerkezetét, és arra keressük a választ ezzel összefüggésben, hogy milyen szemléletmódbeli változást hoz, hozhat magával az emberi méltóság fényében való értelmezés a joggyakorlatban. Kísérletet teszünk továbbá arra, hogy a hasonló szabályozás okán rámutassunk a német és osztrák joggyakorlatnak a hazai judikatúrában még nem jelentkezett, a személyiségi jogot általánosságban érintő legújabb fejleményeire is.
Először a személyiségi jog, a személyhez fűződő jog alapját képező jogképességből indulunk ki, és ezt követően mutatjuk be az emberi méltóság egyes jelentéstartamait, amelyet az új Ptk. a személyiségi jog anyajogaként értelmez. A tanulmány ezután a személyiségi jogot általánosságban vizsgálja, s kitér ezen alanyi jog egyedi alkalmazási, értelmezési körülményeire is. Ezen szálak eredőjeként következik az egyes értelmezési kérdéskörök bemutatása, a problémák feltárása, amelyet az általunk képviselt álláspont, mint a tanulmány összegzése követ.
Reméljük, a tanulmány méltó adalék lehet a személyiségi jogok terjedelmes irodalmához.
Jogképesség az embernek, az államnak és a jogi személynek az a képessége, hogy polgári jogi jogviszony alanya lehessen. A jogképesség tehát az emberen túl a jogi személyeket és az államot is megilleti, mértéke azonban az egyes jogalanyok vonatkozásában eltérően alakul: a jogi személy, mint másodlagos jogalany vonatkozásában csak azon jogviszonyokra terjed ki, amelyek nem az ember személyéhez kapcsolódnak kizárólagosan. Petrik Ferenc ezt úgy fogalmazza meg, hogy "a jogi személy esetében nem az emberi életminőség jelenti a személyiség lényegét, hanem [...] a jogi személy létezésének minősége"[2].
A jogképesség tehát azon képesség, amely a polgári jog szempontjából releváns alanyoknak megengedi, hogy
- 685/686 -
olyan jogviszonyok alanyai legyenek, amelyeket a polgári jog szabályoz.
Nem kizárólag a polgári jog szabályozza ugyanakkor a jogképességet: a Ptk. 2:1. §-án túl az Alaptörvény XV. cikk második mondata is kimondja annak általánosságát az emberek között. A jogképesség itt is azt jelenti, hogy valaki jogviszonyok alanya lehet, jogok illethetik meg, illetve kötelezettségek terhelhetik. Itt azonban a jogviszony nincs a polgári jogi jogviszonyokra szűkítve. Ezt mutatja azon dogmatikai distinkció is, amely ezt alapjogi jogképességnek nevezi[3]. Azt mondhatjuk, a két jogképesség fogalom között a jogágak szempontjából van különbség.
A polgári jogi jogviszonyok, így a személyiségi jogi jogviszony alanya is csak az lehet, aki a polgári jogi értelemben jogképességgel rendelkezik. Ez így mind a jogi, mind a természetes személyeket megilleti. Mint említettük a jogképesség a jogi személyek esetében csökkentebb mértékben érvényesül, ezzel van összhangban a Ptk. 3:1. § (3) bekezdése is, amely szabály a személyhez fűződő jogok vonatkozásában konkretizálja a jogképességet.
Az 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: régi Ptk.) hatálya alatti irodalom az e körbe tartozó jogokat általános jelleggel a személyhez fűződő jogok elnevezéssel illette a törvényi megfogalmazásra tekintettel. Az akkori jogirodalom rámutatott arra, hogy a személyhez fűződő jogok alanya csak jogképességgel rendelkező személy (azaz mind az ember, mind a jogi személyek) lehet[4]. A distinkció itt is, mint a jogképesség terjedelme esetén, az volt, hogy a személyhez fűződő jogok egy csoportja csak az embert illeti természeténél fogva (pl.: élet, testi épség). Elnevezésükben nem különböztek azonban, továbbá keletkezésükkor az Alkotmány még nem rendelkezett a méltóságról.
Görög Márta a kodifikáció időszakában kifejezetten rámutatott arra, hogy a jogi személyek jellegüknél fogva nem lehetnek egyes személyhez fűződő jogok hordozói, mert nem rendelkeznek emberi méltósággal. A jogi személynél álláspontja szerint a személyiség hiányzik, ezért személyiségi jogi jogalanyiságuk "jogi nonszenszhez vezetne": csak személyhez fűződő jogaik lehetnek[5]. Görög tehát már a tartalmi megkülönböztetésen túl a terminusok vonatkozásában is differenciál.
A 2013. évi V. törvény is ezen a nevezéktani alapon áll: a személyhez fűződő jogok helyett az 1928-as Mtj.-vel[6] azonos módon a személyiségi jogok kifejezést használja az embert megillető személyiségi jogra, a jogi személyek esetén pedig, az 1959-es Ptk. fogalomhasználatát megtartva, személyhez fűződő jogokként[7] nevesíti az e körbe tartozó jogokat[8]. A Ptk. nem csak így tesz különbséget a személyhez fűződő jogi jogalanyiság tekintetében, hanem rendszertanilag is más könyvben helyezi el a két jogra vonatkozó szabályt. A személyiségi jogok a második könyvben kerültek elhelyezésre, amely "Az ember mint jogalany" címet viseli. Itt szabályozta a jogalkotó részletesen a jogterület szabályait, míg a harmadik könyvben, amely a jogi személyekre vonatkozó szabályokat tartalmazza, csak utaló szabályt alkalmaz.
A személyiségi jog, a személyhez fűződő jogok, mint említettük, a jogképességből erednek. A jogképesség fogalma a jogszerzésnek pusztán a lehetőségét rejti magában, ugyanakkor a személyiségi jog az embert a születésétől halála pillanatáig ipso iure illeti meg, anélkül, hogy arról le tudna mondani. A személyiségi jog tehát a jogképesség állandó kísérője, eltérően pl. egy vételi jogtól.
A törvénykönyv ugyanakkor kifejezetten az emberi méltóságból származtatja az embert megillető személyiségi jogokat, így a következőkben az emberi méltóságot, illetve annak jelentéstartamait tesszük vizsgálódás tárgyává.
Az emberi méltóság sérthetetlen, mondja ki az Alaptörvény II. cikke, bővebben pedig az Alkotmánybíróság joggyakorlata nyújt támpontot ezen pár szó értelmének konkretizálásához. A Bíróság értelmezésében az emberi méltósághoz való jog az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az alany ember marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonthatók, nincs "érinthetetlen" lényegük. Az Alkotmánybíróság e jog alapjogok közötti helyzetére utalva kifejtette, hogy e jog ún. "anyajog", olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható[9].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
