A posztmodern jogtudomány[1] egyik pillérét képező un. "law and ..." jogkoncepciók[2] sorában jelentős helyet foglal el a "Law and Literature" mozgalom, amely az 1970-es évek második felében az USA-ból indult, de ma már Európában is elterjedt.
Az irányzat megszületésében szerepet játszott az az 1960-as évektől számítható tendencia, hogy bár a jogtudomány mind szélesebb kaput nyitott a társadalomtudományok, a filozófia, a pszichológia, az antropológia és különösen a közgazdaság-tudomány eredményeinek, mégis, kiderült, hogy ezzel a lehetőségek korántsem merültek ki. Így került képbe az irodalom, mint amelynek a joggal együttes vizsgálata számos előnnyel kecsegtet.
A "jog- és irodalomtanulmányok" változatos formákat öltenek, úgymint: jog az irodalomban; a jog mint irodalom; az irodalom joga, és végül, de nem utolsósorban irodalom és jogi reform.[3]
Az irányzat fő képviselői szerint az irodalmat úgy lehet tekinteni, mint "higított filozófiai eszméket". Így a jogbölcselet örök kérdései, amelyek a jogrend természetére és céljaira vonatkoznak, aszerint is vizsgálhatók, ahogy irodalmi művekben kezelik őket: a természetjog és a pozitív jog viszonya, a jognak való engedelmesség kérdése, a jog és igazságosság, a jog és bosszú, a jog és méltányosság, a jog és büntetés, a szabály és diszkréció, az ítélkezés és békéltetés, az igazságosság és a társadalmi rend, a jog és hatalom, a rend és hierarchia viszonya, a szabad akarat feltételezése - mind-mind olyan téma, amelyről az irodalom éppen olyan kitartóan és legalább olyan hosszan beszél, mint a jogelmélet.[4]
Ez a megközelítés három dimenziót foglal magában. Az első a jogi eljárások, különösen a tárgyalások irodalmi bemutatását elemzi (pl. a Karamazov-testvérek, Ítélet Nürnbergben, A velencei kalmár stb.).
A másik áramlat a jogászok életével és személyiségével foglalkozik. Az irodalmi művek - mint ismeretes - hősökként, antihősökként, bolondokként vagy gazemberekként ábrázolhatják őket. Jól tudjuk, hogy valamennyi foglalkozás formálja és deformálja az emberi jellemet, de különböző módon. A sci-fik kiváló lehetőséget nyújtanak a jog keretei között való élés állandó és napjaink társadalmi és gazdasági feltételei által kikényszerített joggyakorlata jellemzőinek a bemutatására.
Végül a harmadik alirányzat a jog szimbolikus jellegét domborítja ki. A jog gyakran olyan nyilvánvaló szimbolizmussal terhelt, hogy nehéz megkülönböztetni a jog sajátosságait önmagában a jog metaforaként való használatától. A jog az, ami rendet és struktúrát ad az együttélésnek. A jog kényszert alkalmazó intézményekben testesül meg. Ugyanakkor olyan szabályrendszer is, amely keretet nyújt az egyének ama törekvéseinek, hogy céljaikat és értékeiket megvalósítsák. A jog tehát rendet és normarendszert képez, szemben a káosszal, s ember által létrehozott rendet az ősállapothoz, illetve az Isten által teremtett rendhez képest. Dickens a Bleak House, illetve Kaffka A per című művében a jog olyan szurrogátumaként szerepel, amely után emberek azért vágynak, hogy életüket koherenssé tegyék.
Ez a megközelítés egyben olyan praktikus célokat is szolgálhat, mint pl. hogyan bánjon a jog a kisebbségekkel és a nőkkel, miként kell megoldani a társadalom és a kultúrák közötti konfliktusokat stb.
A mozgalom fentebb vázolt interdiszciplináris alirányzatához képest eme multidiszciplináris szárnyára ható kezdeti ösztönzés abból a közhelyből eredt, hogy a jog és az irodalom egyaránt a szavak médiumán keresztül kommunikál és hogy a jogász vagy a bíró, illetve az irodalomkritikus vagy az olvasó közös feladata is a szövegek értelmezése.[5]
Egy kissé szélsőségesnek mondható nézet szerint "az Egyesült Államok Alkotmányának annyi meggyőző olvasata van, ahány verziója a Hamletnek".[6]
A legegyszerűbben úgy ragadhatjuk meg a szóban forgó alirányzat lényegét, hogy az irodalmi megoldásokat és stratégiákat kutat a jogi szövegekben.
Napjaink irodalomelméletének vezéralakjai -Derrida és de Mon kritikai és destruktív metodológiájának hatására - a szöveg valódi jelentésének megtalálását problematikusnak aposztrofálják.
Számos jogbölcselő viszont a hermeneutikát állítja a középpontba a jogi szövegek szerepének a megértéséhez. Közös erőfeszítéseket tesznek viszont annak a dilemmának a megoldására, hogy vajon a szö-
- 109/110 -
veg értelme a szerzőtől származik, avagy az olvasó konstruálja?
Az irodalomelméletben az "Új kritika" hívei számára az értelem a szövegben magában inherensen adott, számukra a szerzői intuíció, az olvasó reakciója stb. indifferens. Leavis ugyanezt a nézetet képviselte azzal, hogy alárendelt vonatkozásokként kezelte a szerzőt vagy a mű történeti, szociális összefüggéseivel kapcsolatos külsődleges szempontokat.[7] A fenomenológusok azt feltételezték, hogy a jelentés olyan valami, amit a szerző "szándékol" vagy "akar".[8] Végül vannak, akik kisebb vagy nagyobb mértékben az olvasóra és reakciójára figyelnek: az olvasó a szövegbe belevonja a világ általános megértését általában és az irodalmi (vagy jogi) konvenciókat különösen, s miközben így jár el, hozzáad valamit a szöveg értelméhez, ha csak ténylegesen meg nem alkotja vagy "konstruálja" az értelmet.[9]
Amíg a jogbölcselet egyes képviselői a jog tartalmát és etikai jelentőségét kutatják, addig a pozitivisták inkább a szabályok, a jog vagy a jogrendszer struktúráival foglalkoznak.
A 70-es évek végétől a bírói jogértelmezés került a viták középpontjába. Fiss szerint a bírák döntéseiket tisztázható értékek alapján hozzák, mint amilyen a szabadság és az egyenlőség, a jogrendszer pilléréül szolgáló elvek.[10]
Fish álláspontja értelmében a bírák értelmezéseire ugyanabban az intézményes kontextusban kerül sor, mindannyian ugyanannak az "értelmező közösségnek" a tagjai, s olvasatukba a helyesség azonos előfeltevéseit és kritériumait vonják be.[11]
Dworkin azt vallja, hogy a bíráknak csupán a kulturális értékekből kibomló elveket kell alkalmazniok. Ám ha megengedjük a valóságos, nem pedig hipotetikus bíráknak (mint Herkules), hogy belépjenek az értelmezési folyamatba, azt a következtetést, hogy valamennyien eljutnak a helyes válaszhoz, nem is olyan könnyű levonni.[12] Ugyanakkor a bírói értelmezést egy láncregény írásához hasonlítja.
Abban a témában pedig, hogy miként lehet megállapítani az egyetértés és az egyet nem értés paramétereit egy szövegbázisú diskurzus során, olyan kiváló filozófusok vitték előbbre a jog és irodalom összefüggésrendszerének kutatását, mint Wittgenstein, Foucault, Habermas és Gadamer.
Ilyen értelemben a jog mint irodalom tanulmányozása a jogi hermeneutika vizsgálatává vált, amely a köztük levő hasonló és eltérő vonások kimutatására törekszik,[13] figyelemmel a szerző, az olvasó, valamint az intézményes kontextusok szerepére.
A "jog, mint irodalom" vita résztvevői elismerik, hogy az irodalmi és a jogi értelmezés néhány fontos vonatkozásban különbözik. Mindenekelőtt a jog "az erőszak" intézménye - szemben az irodalommal. Másodsorban, a jogképzést politikai kényszerek és célok határozzák meg, ami az irodalomra nem igaz. Végül, de nem utolsósorban, amíg az irodalomkritikusokról elmondható, hogy amikor szöveget értelmez, az "igazságot" keresi, addig az ügyvéd célja nem az "igazság" megtalálása, hanem a rábeszélés vagy a meggyőzés.[14]
E különbségek vezették Richard Posnert, a "Law and Economics" prófétáját arra az állításra, hogy keveset lehet profitálni a jog és az irodalom összehasonlító tanulmányozásából.[15]
A jog és irodalom úgyis felfogható, mint az irodalom joga.[16] Minthogy az USA alkotmányos berendezkedése biztosítja a kifejezési szabadságot, a bíróságok szakadatlanul a szabad beszéd határainak körvonalazásával foglalkoznak. Az irodalmi és művészi kifejezés határaival kapcsolatos viták kaleidoszkópszerűen változnak, régi kérdéseket új formában feltéve. Az obszcenitásról jelenleg folyó polémiában támadják az obszcenitás kritériumát képező "érzékiség keltése" terminus technicus definiálhatóságát és hasznavehetőségét, valamint az obszcénnek minősülés helyi standardjainak létjogosultságát és relevanciáját.
A szóban forgó viták figyelemreméltó sajátossága, hogy bennük elhomályosul vagy eltűnik a politikai jobboldalnak a szabad beszéd szűkítését, illetve a politikai baloldalnak a szabad beszéd kiterjesztését célzó felfogása. A kifejezés offenzivitását messzemenően toleráló liberalizmus szembekerült a kritikai elmélettel, amely azt vallja, hogy az offenzív beszéd hatalmi hegemóniához vezethet. Különösen a feministák és a kritikai fajelmélet (l. később) képviselői vádolják azzal a liberálisokat, hogy a diszkriminatív és a gyűlöletből fakadó kifejezési szabadság naiv védelmezésével valójában állandósítják az egyenlőtlenséget.
Ezen alirányzatban az irodalom- és jogtörténészek közös erőfeszítése arra irányul, hogy feltárják, miként hatott a népszerű irodalom a jogi folyamatokra.[17] A Tamás bátya kunyhójától Zola "botránykeltő" novelláin át Morrison és Gordimer mai írásaiig az irodalom gyakran politikai ihletésű volt és politikai-jogi reformokat idézett elő. Ugyanakkor az irodalom jogra való hatásai nem mindig bizonyultak üdvösnek. Csak utalnánk azokra a szépirodalmi művekre, amelyek dehumanizálják a bűnözőket, erősítik a faji és etnikai sztereotípiákat, illetve nem valósághűen ábrázolják a nemzetközi eseményeket (pl. háborúk,
- 110/111 -
kémkedés). Ezek az írások alakítják a társadalmi magatartást, amely viszont befolyásolhatja a bűnözők büntetőeljárásbeli jogainak az alsóbb néposztályok jóléti és egyéb társadalmi juttatásokhoz való igényének, valamint az állampolgári jogoknak nemzetbiztonsági szempontból való korlátozásának jogi megközelítését.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy napjainkban a média tűnik a leghatásosabb közvélemény- és jogpolitika-formáló tényezőnek, az irodalom ilyetén szerepe gyengült.
Amerikában már legalább 100 esztendeje él az a nézet, miszerint a jogászok tanulhatnak, vagy tanulniuk kellene valamit az irodalomtól, mégpedig erkölcsi szemléletet.
Ilyen erkölcsi leckék két módon szűrhetők ki azokból az alkotásokból, amelyek jogászokat és jogi szituációkat ábrázolnak. Az egyik esetben a jog erkölcsileg pozitíve jelenik meg, az igazság eszközeként, a jogászok pedig a becsületesség és méltányosság mintaképeiként. Más művekben a jog destruktív szerepben tűnik fel, amely romboló hatást fejt ki az egyénekre és a társadalomra, a jogászok pedig a hatalom és a diszkrimináció képviselői.
Az amerikai oktatók általában elutasítják mind a modernizmus, mind a posztmodernizmus felfogását. Előbbi értelmében az irodalmi művek speciális műalkotások, s nem csupán a valóság leképzői. Utóbbi szerint pedig egy szöveg értelme nem stabil, azt az olvasó konstruálja.
Morawetz szerint azért nem lenne helyes figyelmen kívül hagyni a modernizmus üzenetét.[18] Nevezetesen azt, hogy egy jogász vagy egy jogi szituáció fiktív ábrázolása valamely szerző által nem azonos egy valódi jogásszal vagy jogi szituációval, s nem is lenne helyes abból általánosítható következtetéseket levonni az utóbbiakra vonatkozólag.
Nem mindenki osztja azonban azt az álláspontot, hogy az irodalom képes arra, hogy a jogászokat morális értékekre tanítsa.
A marxista kritikusok az irodalmi szövegekben a középosztály ideológiáját,[19] a feministák a férfinak a nő fölé helyezését,[20] Nietzsche követői a ressentinent egyéniséget, a dekonstruktivisták pedig az ellentmondásokat látják.[21]
Finomabb kritikaként pedig az fogalmazódott meg, hogy mérlegelni kell azt a problémát, hogy magukat az irodalom olvasatait gyakran vitatják.[22]
A legújabb tendencia azonban az, hogy számos kutató olyan didaktikai módszert dolgozott ki, amely inkorporálja az irodalmi történetekkel kapcsolatos modern és posztmodern aggályokat. Ezek szerint az oktatásban nem az irodalmi történetek tartalmára, hanem az irodalmi értelmezés folyamatára, illetve nem az egyes művekre, hanem az irodalom közös nevezőjére kell a hangsúlyt helyezni. Mindezeken felül az olvasót kreatív szereppel kell felruházni.[23]
Ezt a nézetet azonban több szempontból is vitatják. Egyfelől azért, mert nyitva marad a kérdés: melyik olvasó kreativitása rendelkezik prioritással? Másfelől az irodalom ilyen didaktikus alkalmazása során valaki (bíró, jogi képviselő, olvasó) véleményének az elfogadása egy szövegértelmezésben nem keverhető össze a szöveghez való erkölcsi kötődéssel. Mert pl. ha valamely bíró eltér egy precedenstől, az éppúgy lehet igazságtalan és erkölcsileg felelőtlen, mint az ellenkezője.[24]
Az igazsághoz tartozik, hogy az angolszász hallgatók úgy vélik, ezek a viták szárazak, elvont akadémiai civakodásoknak tűnnek és energiáikat inkább arra korlátozzák, hogy megtanulják azt, amit az összes érdekelt és a szerzők kritikusai mondtak ahelyett, hogy maguk is bekapcsolódnának a vitába.
Miként ismeretes, a narrativitás elmélete - mint az alkalmazott nyelvészet területe - abból a törekvésből született, hogy a nyelvészeti elemzés ne érjen véget a szöveggel, hanem terjedjen ki arra a történetre (narrációra) is, amelynek ez a szöveg csupán a része. A narratíva, az ami érdekesebbé és bonyolultabbá teszi a jog és az irodalom kapcsolatát.[25]
A kritikai jogelmélet az, amelyik a narrativitást didaktikailag alkalmazza, éspedig a következő dimenziókban. Először is, a különféle potenciálisan ellentétes narratívák kutatását morális kérdésnek tartja. A narratívák - akár önéletrajziak, akár kitaláltak - nem öncélúak; arra valók, hogy kétségbevonják a "győztesek" (azaz a liberálisok) morális igényét arra, hogy mindenki nevében cselekedjenek, felülemelkedve az önérdeken és a pártosságon. A narratívák az áldozatok morális igényét szolgálják és a jogot úgy festik le, mint a kisebbségek és a nők viktimizációjának eszközét. Egy ilyen vádirat egy egyén életének leírásában - mint egy önéletrajzi narratíva esetében - vagy kevésbé személyes formában - egy faj, közösség vagy nem jogtörténetének bemutatásában ölthet testet.
A narratíva ilyetén didaktikai alkalmazása a kritikai jogelméletben felvet néhány metodológiai problémát.[26] Ezek az "alternatív" narratívák a liberális rendszer lejáratására törekednek, aholis a jog a politika felett áll és mindenki javát szolgálja; ahol a jog uralmát tisztelet övezi és ahol az egyenlő jogok az egyéni autonómia irányába fejlődnek. De a koncep-
- 111/112 -
ciónak olyan olvasata is elképzelhető, miszerint a CLS képviselői csupán többé-kevésbé "korrektebb" narratívákat kívánnak a "győzőkéinél".
Számos szerző szerint a jogi szituációk több ellentmondó narratíva terminusaiban érthetők meg a legjobban. E kutatók - Rorty és Fish munkáira támaszkodva - azt vallják, hogy a jogi események pragmatikus értelmezése megköveteli mind maguknak az eseményeknek, mind az azokkal kapcsolatos narratívák kontextualizációját. Kérdés azonban, hogy ez a relativizmus hogyan egyeztethető össze a jogi döntéshozatalban részt vevő jogi aktoroktól megkövetelt preferált narratívák iránti elkötelezettséggel.
Mint fentebb láttuk, a jog és irodalom tanulmányok sokféle igényt támasztottak és változatos formákat öltöttek. A két legjelentősebb alirányzat a joggal az irodalomban, illetve a joggal, mint irodalommal foglalkozik. Ez a két megközelítés megfelel a jog és az irodalom két közös elemének, és először inspirálták a gondolatot, hogy egy együttes vizsgálódásból kölcsönös előnyök származhatnak. Nem tartjuk tehát elfogadhatónak Posner - fentebb idézett - ama álláspontját, miszerint ez a hozadék nem kielégítő.
Abból a tényből eredően, hogy a jog és irodalom tanulmányozása ennyire sok irányban váltott ki vitát a jogi oktatásban elfogadott értékek újbóli megvizsgálásától a mai értelmezési jogelméletek relevanciájáig és érvényességéig, a programot nem lehet elvetni.
Miközben el kell fogadnunk, hogy az irodalom és a jog különböző funkciókat tölt be, azt is tudomásul kell vennünk, hogy mind a kettő ugyanazoknak a társadalmi, történelmi és kulturális erőknek a terméke; a két területet összekapcsoló vizsgálatok mindkettő számára eredményeket hozhatnak. Ha az efféle eredményekre irányuló kutatás során a mozgalom több kérdést vetett fel, mint amennyire jelenleg válaszolni tud, ez csak ösztönzés lehet a további kutatásokra: az eddig vizsgált elméleti és módszertani kapcsolatok semmi esetre sincsenek kimerítve.[27] A magunk részéről - tekintettel arra is, hogy az angolszász egyetemeken bevált - javasoljuk a "Jog és irodalom" c. tárgy bevezetését mind a graduális, mind a posztgraduális jogászképzésben.
A Critical Legal Studies néven az Atlanti Óceán mindkét partján elterjedt irányzatnak[28] a feminista jogelmélet melletti másik szárnya a Critical Race Theory (CRT), amely a tradicionális állampolgári jogokkal foglalkozó kutatásoknak is örököse.[29]
Eme új intellektuális mozgalom gyökerei egy a Wisconsin állambeli Madison városában 1989-ben tartott konferenciáig nyúlnak vissza.
E "konstruktív jogelmélet"[30] kibontakozását nagyban segítette a "különbözőség politikájá"-val való összekapcsolódása. Ez utóbbi egyik haszna a posztmodernisták által elvontan felvetett identitásproblémákkal gyakorlati szinten való megbirkózás hosszú és gazdag tradíciója. Jelentősebb hozadék azonban a magához a feszültséghez való hozzájárulás. A színesbőrűek, illetve más elnyomott csoportok számára az igazság, az igazságosság, valamint az objektivitás modernista koncepciói mindenkor nélkülözhetetlenek és inadekvátak voltak. Ezen csoportok története - a különbözőség politikájának hagyatéka - valóságos ábécéskönyv ahhoz, hogy miként lehet élni, sőt boldogulni filozófiai ellentmondások között.[31]
A CRT egyik prófétája, Kimberlé Crenshaw szerint az amerikai polgárjogi mozgalmak - a diszkriminációval szembeni fontos győzelmeik dacára - érintetlenül hagyták a rasszista ideológiát.[32]
Az irányzat hívei minél mélyebbre ásnak, annál beágyazódottabb rasszizmus tárul fel; amilyen mélyen belemennek a nyugati kultúra kritikájába,
- 112/113 -
annál hasznosabbá válik a posztmodernista filozófia annak demonstrálásában, hogy semmi sem lehet mentes a kriticizmustól. Természetesnek tartva mindennek a kérdésessé tételét, a posztmodernista kritika potencionálisan egyengeti az útját a társadalmi valóság alternatív magyarázatainak, beleértve azt is, amely a rasszizmust állítja a nyugati kultúra centrumába.[33]
Az a pont, ahol a CRT leginkább eltávolodik a posztmodernista magyarázatoktól, az a konvencionális jogosultságokról való eszmecserék relevanciájának az elismerése, az egyenlőség és a szabadság keresése érdekében. Amint Kimberlé írja: "A jogok fontosak. Legitimálhatják a faji egyenlőtlenséget, de ugyanakkor eszközök ahhoz, hogy az elnyomott csoportok - mint formálisan egyenlők - betagozódjanak a domináns rendbe, és hogy mozgalmuk fennmaradjon a magán- és az állami elnyomással szemben.[34]
Patricia Williams álláspontja szerint a különféle nők különböző módon tapasztalják meg a politikai kirekesztettséget. Egy sikeres fehér asszony élettapasztalata mérhetetlenül eltér egy elszegényedett fekete bőrű asszonyétól. Könnyű a helyzete a középosztálybeli feminista kutatóknak, akik a tudomány bástyái mögé bújva sürgetnek radikális reformokat, annál nehezebb azonban valódi és értelmes reformokat kicsikarni. Éppen ezért domborítja ki Williams azokat az előnyöket, amelyet a liberális ideológia nyújt a kisebbségek érdekei számára.
A feketék számára a 60-as évektől napjainkig a jogok bíróság előtti érvényesítése létfontosságú eszköz volt a politikai emancipáció kivívásához. Napjaink politikus világában - a társadalmi forradalmon kívül - ez az egyetlen remény, amely a hátrányos helyzetű kisebbségeket élteti. Hatásosabb a létező rendszerben reformokat végrehajtani, mint hóbortos álmokat szőni egy radikális reform lehetőségeiről ki tudja mikor a jövőben.[35]
A CRT-nek a jelenkori társadalomról és jogról alkotott kritikája parciális. Nem mutat fel ui. elemzésre érdemes fogalmakat, beleértve magát a "faj" definícióját is. Ugyanakkor a CRT a crit-ek által sutba dobott értékek és módszerek újjászületését engedi sejtetni.[36]
Kár, hogy a CRT nem foglalkozik az amerikai jogtudományban vitákat kiváltó "affirmative action" programokkal,[37] amelyek kvótákat és preferenciákat biztosítanak a felsőoktatásban, a hivatalokban stb. - többek között - a szinesbőrűek számára. ■
JEGYZETEK
[1] L. Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Budapest 1998. 9-19. o.
[2] L. Visegrády Antal: Modern jogbölcseleti irányzatok. Pécs, 1995. és Jog- és Állambölcselet. Budapest-Pécs, 2002. 33-36. o.
[3] Morawetz, Thomas: Law and Literature. In: Patterson, Dennis (ed.) A Companion to Philosophy of Law and Legal Theory. 1996. 450. s köv. o.
[4] Aristodemou, Maria: Studies in Law and Literature: Direcxtions and Concerns 22(1993) Anglo-american Law Review. 157-193. pp.
[5] Vö. Aristodemou: i.m. Dworkin szavaival: law is like literature, "an interpretive concept". A. Matter of Principle. Oxford 1986. 146-166. pp.
[6] Levinson, Stanford: Law as Literature. 60 (1982) Texas Law Review 373-391. pp.
[7] Idézi: Aristodemou i.m.
[8] Hirsch, D.E.: Validity in Interpretation (1967) és The Aims of Interpretation (1976)
[9] Fish, Stanley: Is There a Text in the Class? Cambridge (Mass.) 1980 és Change. The South Atlantic Quarterly, Fall 1987. Vol. 86. No. 4, 441. p.
[10] Fiss, Owen: The Varieties of Positivism 90 (1981) Yale Law Journal 1007. p. - Objectivity and Interpretation 34 (1982) Stanford Law Review 739. p.
[11] Fish, Stanley: Interpretation and the Pluralist Vision. 60(1982) Texas Law Review 74. p. - Fish v. Fiss 36 (1984) Stanford Law Review 1325. p.
[12] L. részletesen Visegrády: Jog- és Állambölcselet i.m. 28-33. o.
[13] Legújabban már versek vonatkozásában is, mint pl. Johnson, Barbara: Anthropromorphism in Logic and Law, Yale Journal of Law and Humanities 10(1998) 549-574. pp.
[14] L. összefoglalóan Aristodemou: i.m. - Ward, Ian: An Introduction to Critical Legal Theory. London-Sydney 1998. 189-192. pp.
[15] Posner: Law and Literature: A Relation Reargued. 72 (1986) Virginia Law Review 1351, 1373-75. és 1380. pp.
[16] Morawetz: i.m. 453. o.
[17] Morawetz: i.m. 453-454. o.
[18] Morawetz: i.m. 454. o.
[19] Engleton, T.: Literary Theory: An Introduction. 1983. 6-25. o.
[20] Vö. pl. Schowalter, E. (ed.) The New Feminist Criticism: Essays on Women, Literature and Theory, 1986.
[21] Vö. pl. Morris, C.: Deconstruction: Theory and Practice, 1982.
[22] Aristodemou: i.m.
[23] Vö. Whito, I.B.: Justice as Translation. Chicago-Longon, 1990. 246. p.
[24] Igy pl. Morawetz: i.m. 455. s köv. o.
[25] Karam de Chueiri, Vera: The Chain of Law: How is Law Like Literature? In: Troper, M.-Verza, A. (eds): Legal Philosophy: General Aspects ARSP Beiheft No. 82. Stuttgart, 2002. 207. p.
[26] Morawetz: i.m. 459. p.
[27] Aristodemou: i.m. 193. p.
[28] L. részletesen: Visegrády: Modern jogbölcseleti irányzatok. i.m. 23-27. o.
[29] Harris, Angela: The jurisprudence of reconstruction 82(1994) Calif. L. Rev. 743. p.
[30] A kifejezés Marris Matsadától ered. L. Public response to rascist speecht: considering the victim's story. 87 (1989) Mich L. Rev. 2323. o.
[31] Vö. Harris: i.m. 744. o.
[32] Race, Reform and Retrenchment: transformation and legitimation in antidiscrimination law. 101 (1988) Harward Law Review 1331. p.
[33] Harris: i.m. 749. p. A rasszizmus dekonstruktív módszerekkel való megvilágosításáról l. pl. Chang, Robert: Toward an Asian-American Legal Scholarship: Critical Race Theory and Narrative Space. 81(1993) California Law Reviev 1243. p.
[34] Kimberlé: i.m. 1348. o.
[35] The Alchemy of Race and Rights. Cambridge/Mass/1991. 146-165. pp.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
