"A büntető perben felette fontos szerepet játszanak a bűnjelek, főleg a bizonyítási eljárásban gyakran döntő fontosságúak."[2] Ennek ellenére a kezelésükből fakadó anomáliákra, így különösen a megőrzési láncolat "dokumentálására nálunk eddig különösebb gondot nem fordítottak."[3] E problematika azonban már régóta gyökeret vert büntető igazságszolgáltatásunkban: "Gyakran előfordul, hogy a bíróságoknál egyes bűnjelek elvesznek. Ezt csak rendes és szabályozott kezelés által lehet megakadályozni."[4] A büntető gyakorlat ingatag volta miatt azonban elsődlegesen azt kell tisztáznunk, hogy "adott esetekben mely tárgyak tekintendők bűnjeleknek."[5] Jogfejlődésünk sajátosságából adódóan ugyanis e területen is a "terminológia teljes zűrzavara"[6] uralkodik. Múltba való visszatekintésemmel ezért nem csupán e jogintézmény jelenének a megértéséhez, hanem eljövendő útjának a gazdagításához kívánok hozzájárulni.[7]
A bűnjel gyűjtőnév etimológiája, s az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulása szorosan összefügg a feudális jogrendszer szerves részét képező indícium-bizonyítás elméletével, amely az inkvizíciós (nyomozó) eljárás formális bizonyítási elméletének keretében bontakozott ki, s a XVIII. században érte el csúcspontját. [8]
Az anyagi igazság perbeli megismerésére ez idő tájt a feudális osztály érdekeivel összhangban álló formális szemléletmód volt a jellemző. A formális (kötött) bizonyítási elmélet úgy vonult be a büntetőeljárás történetébe, melyben a jogalkotó előzetesen meghatározta a bizonyítási eszközök bizonyító erejét. Ily módon minden bizonyítási eszköznek a törvény által előre megállapított súlya volt. A vizsgálatnak, sőt a bíróságnak sem volt joga arra, hogy azokat a saját belátása szerint mérlegelje. Feladatuk csupán abból állt, hogy a bizonyítékként eléjük kerülő jelenségekből levonják a törvény által előírt következtetéseket. Mivel a formális bizonyítás elméletére épülő bizonyítási rendszer úgy tekintett az egyes bizonyítási eszközökre, mint valamiféle változatlan sajátosságokkal bíró jelenségekre, szerves kapcsolatban állt az inkvizíciós eljárással, amely "formális, a körülmények latolgatására és elemzésére módot nem adó szabályok mechanikus alkalmazásának a segítségével, valamint a gyanúsítottakkal, terheltekkel és vádlottakkal szemben közvetlen kényszer alkalmazásával folyt le."[9] Az inkvizíciós eljárásban ily módon a formális bizonyítékok rendszere mentette fel a bírót és a vizsgálót a bizonyítási eszközök valós tartalmának elemzése alól, ti. mozgásterük a jogalkotó által előre megállapított formális ismérveknek, megbízhatósági százalékoknak a figyelembevételére korlátozódott.
Közbevetőlegesen jegyzem meg, hogy a formális bizonyítás elmélete az ún. vádeljárás bizonyítási elméletét váltotta fel, mely a vádló tevékeny részvételén alapult. Ti. vádló nélkül bíró sincs (nemo iudex sine actore), mondja a vádeljárás klasszikus formájaként számon tartott ókori római alapelv. A vádeljárás bizonyítási rendszere rendkívül primitív jelleget öltött, melyben a bizonyítékok királynőjének (regina probationum) tekintett vádlotti beismerésen túlmenően, olyan bizonyítási eszközök játszottak főszerepet, mint az eskü, a párbaj vagy az istenítélet. Az eskütársak (coniuratores), így a vádlott barátai, vagy szomszédai, a vádlottal párhuzamosan tett esküjükkel igazolhatták a vádlott esküjének igaz voltát. Ezzel szemben a párbajra és az istenítéletre még hitelesebb bizonyítékokként tekintettek. Mindez jól tükrözi a társadalom akkori kultúrszínvonalát: "Két erő hatott rendkívüli módon ennek az időszaknak az emberére [...] a fizikai erő és a babona ereje. Ezért természetes, hogy elvont következtetésekre képtelen agya ebben a két forrásban kereste a bűnözés elleni harc eszközeit."[10] Aki tehát a párbajban győzött, megkötözve sem merült le a szent víz fenekére, vagy a forró vízbe mártott kezein bizonyos idő múlva sem mutatkoztak sebek, az nem volt bűnös, az igazat mondta. A bizonyításnak eme primitív szisztémája ismert volt az összes középkori európai büntetőperben.
Az inkvizíciós eljárás voltaképpen egyike volt azon stratégiának, amely segítségével a nyugati monarchikus rendszer fölé kerekedhetett a feudális anarchiának. Ti. a központosított államhatalom felismerte, hogy a hűbéri igazságszolgáltatás elkülönítettségének eltörlése a legcélravezetőbb módja annak, hogy a hűbérurak önkényét megtörje, egyúttal a hűbérurakat saját befolyása alá rendelje. A feudális anarchia keretében ugyanis a bíróság a hűbérúri hatalom megtartásának és megerősítésének eszközeként funkcionált: "A seigneuröknek megvoltak a maguk bírái ugyanúgy, mint ahogy megvoltak a maguk katonái is, ugyanúgy bíráskodtak, mint ahogy hadjárataikat viselték. A fegyverek és a bíróságok egyaránt jogaik megszilárdítására szolgáltak: fegyverrel védték magukat az egyenlők ellen, bíróságokkal pedig az alattuk állókkal szemben."[11] Az abszolút monarchia ily módon hadat üzent a hűbéri bíróságok önkényének, s a bíróságok központosításával a bírói hivatást ellenőrzése alá kívánta helyezni. Innen ered a formális bizonyítási rendszer kialakításának célképzete,
- 272/273 -
amely a bírák egyéni belátásának mechanikus szabályozásával jelentős szerepet játszott az abszolutizmusnak a feudalizmus ellen vívott harcában.
Az inkvizíciós eljárás, mint mondottam, a XVI-XVIII. században érte el legmagasabb fejlődési fokát, amikor Európa valamennyi büntető jogforrása a formális bizonyítás elméletének befolyása alá került. Az akkori idők tudós jogászai - így pl. Julius Clarus, Farinacius, Karpcov, Mascaldus, Imberg stb. - arra az alapvető hipotézisre támaszkodtak, hogy a bizonyítékok mérlegelése szempontjából rögzíthetők azok az objektív ismérvek, amelyek előre képesek meghatározni valamennyi bizonyítási eszköz bizonyító erejét. A formális bizonyítás rendszere tehát túl volt telítve olyan normákkal, melyek alapján a jogalkotó igyekezett a bűn egyes jelenségeit bizonyos algebrai formula alá vonni abból a célból, hogy a bírói önkénynek véget vessen. Csakhogy a bizonyítási eljárást - a bíró szerepének valamiféle gépiesen működő automata szerepére történő korlátozásával - e rendszer is távol tartotta az anyagi igazság megállapításának feladatától.
A formális bizonyítási elmélet tudománytörténetileg pozitív és negatív szakaszokra bontható.
A XVIII. század végéig uralkodó pozitív formális bizonyítási elmélet megkövetelte, hogy a bíróság a törvényben nevesített körülmények fennállása esetén állapítsa meg a vádlott bűnösségét. A jogalkotó nem pusztán a különböző bizonyítékkategóriákat határozta meg előre, hanem azt is, hogy a bírónak mely ismérvek fennforgása esetén kell valamely körülményt bizonyítottnak tekintenie, és miként kell azt értékelnie. Következésképpen e bizonyítási rendszer előírta a bíró számára, hogy a törvény által előírt körülmények teljesülése esetén akkor is döntsön a büntetőjogi főkérdés vonatkozásában, ha benne e tekintetben nem alakult ki személyes meggyőződés. "A bírói hatalomkör túlhágásai elleni korlátokat e rendszer a bizonyítékok méltatásánál állítja fel. A bizonyítási szabályok képezik a személyes szabadság garantiáit. A biró csak oly bizonyítékot vehet figyelembe az itélethozatalnál, mely törvényesnek el van fogadva. A bizonyítékok királynéja - regina probationum - a beismerés. Ennélfogva mindekép oda kell törekednie a bírónak, hogy a vádlott beismerésben legyen."[12]
Ennek megfelelően a pozitív formális bizonyítási elmélet a bizonyítási eszközöket teljes (plena probatio) és nem-teljes (minus plena probatio) bizonyítékokra osztotta. A teljes bizonyítékok azok voltak, melyeket a jogalkotó elegendőnek talált a bíró meggyőzésére, így a vádlott beismerő vallomása, az előírt alaki kellékekkel rendelkező okirat, továbbá a tanúk vallomása. A teljes bizonyítékok fennforgása mechanikusan vonta maga után a vádlott bűnösségének bizonyított voltát. Ezzel szemben a nem-teljes bizonyítékokra olyan indíciumokként tekintettek, amelyek önmagukban ugyan nem voltak elegendők a büntetőjogi főkérdés eldöntéséhez, mégis gyanút ébresztettek bizonyos személlyel szemben, s alapot szolgáltattak a nem-nemesek elleni bűnperekben a tortúra alkalmazásához. "A tiszta inquisitorius rendszer uralmi idejében elítélni valakit egyedül közvetlen bizonyíték alapján lehetett. A közvetett bizonyítékok legfölebb arra szolgálhattak, hogy a vádlott a vizsgálat alatt a birói tanács beleegyezése esetére torturának - (peinliche Frage, question préparatoire, mint euphonistice nevezték) - vettessék alá, vagy pedig hogy a bizonyítékok elégtelensége vagy más rokon értelmű fentartás kimondassék."[13]
Ehelyütt felhívom a tisztelt olvasó figyelmét, hogy a tortúra jogintézménye is jelentős változásokon ment keresztül a késői feudalizmus inkvizíciós eljárásában. Ti. a kínvallatás alkalmazásának feltételeként a jogalkotó kezdetben még olyan nyomatékosabb indíciumokat követelt meg, melyek csaknem a vádlott elítéléséhez is elegendők lettek volna. Amikor a bíróság e bizonyítékok alapján meggyőződött a vádlott bűnösségéről, tulajdonképpen azért folyamodott a tortúra eszközéhez, hogy a pozitíve kötött bizonyítási rendszernek eleget téve, megszerezze a vádlott beismerését, kétségtelenné téve a vádlott bűnösségét. "Csakis később, midőn a birósági gyakorlatban, a közegek kényelmi tekinteteinél fogva, a trotura alkalmazásának előfeltételei mindinkább kevesbültek, vetkőztették ki a torturát eredeti jellegéből és egy kivételes felderítési eszközből rendes bizonyítási eszközzé fajult. A tortura ismétlését a régibb jog megtiltotta. Később azonban ép az ismétlés lett az elitélés legerősebb eszköze. Ha a vádlott a tortura alatt beismert, a tortura befejezése után ismét meg kellett kérdezni, fenntartja-e vallomását. Ha fentartotta, elítélték, ha nem, újra torturázták - annyiszor amennyiszer. Ilyképp [...] A tortura tana a bűnvádi eljárás tudományának leglényegesebb alkatelemévé lett."[14]
A pozitív formális bizonyítási rendszerben ily módon központi helyet foglalt el a vádlott beismerése, amelyet indíciumok fennállása esetén akár a kínvallatás eszközével erőszakoltak ki. A "tortura volt a bizonyítási szabályok központja, productiv ereje; a tortura segélyével lehetett a közvetett bizonyítékot beismerés kicsikarása által közvetlenné tenni."[15] Csakhogy a kínvallatás kimenetele e primitív eszköz alanyának testalkatán és szívósságán múlott. "Ezért a matematikus a bírónál sokkal inkább tudja megoldani azt a feladatot [...] hogyan kell az izmok adott erejének és az idegek adott érzékenységének megfelelően megtalálni a szenvedések kellő fokát, hogy egy teljesen ártatlan embert a bűnösség beismerésére kényszerítsünk."[16] Beccaria helyesen látta ugyan, hogy a tortúra alkalmazásával a keresett anyagi igazság még inkább homályba vész, mégsem tartotta megengedhetőnek a büntetőtörvények bírák által történő értelmezését: "Nem szabad elismerni azt, hogy a bíráknak joguk van a büntetőtörvények értelmezésére mivel a bírák nem törvényhozók [...] A törvények értelmezési jogának az uralkodót, mint mindenki akaratának a képviselőjét, kell megilletnie, nem pedig a bírót, akinek csupán az a kötelessége, hogy kiderítse: követett-e el a vádlott jogellenes cselekményt, avagy nem [...] Ha a bírónak megadjuk még a törvény értelmezésének jogát is, ez annyit jelent, hogy kinyitjuk az ajtót az önkény előtt. Nincs veszélyesebb annál az általánosan elfogadott axiómánál, amely szerint a bírónak a törvény szelleméhez kell alkalmazkodnia. Ez korhadt támasz a bíró önkényes elgondolásaival szemben [...] A törvények szelleme minden
- 273/274 -
egyes bírónál nem más, mint egészséges vagy elferdült logikájának eredménye, könnyű, vagy nehéz emésztésének következménye. Függ a bíró szenvedélyeitől, gyengeségeitől, a bíró s a vádlott személyes viszonyától és a majdnem megfoghatatlan körülmények ezreitől, amelyeknek a hatása alatt különböző pillanatokban ugyanaz a tárgy a legkülönbözőbb alakokban jelentkezik az ember állhatatlan értelme számára."[17] Az erkölcsös és igazságos bíróságot hirdető klasszikus büntetőjogi iskola vezéregyénisége tehát sajátos módon állt ki a kötött bizonyítási rendszer mellett. Hiszen Beccaria maga úgy látta, hogy "a bizonyítékok erkölcsi megbízhatóságát sokkal könnyebb megérezni, mint szabályok által pontosan meghatározni"[18]. Mégsem tudott szabadulni annak a kornak a formális logikájától, amelyben élt. Ti. a hűbéri bíróságok önkényének megtöréséhez az abszolutizmusnak olyan bírósági szisztémára volt szüksége, amely nem értelmezi, hanem egyfajta automatizált gépként mechanikusan alkalmazza a törvény rendelkezéseit. A klasszikus büntetőjogi iskola eme racionális magvai mégis nagy mértékben hozzájárultak azon perbeli garanciális intézkedések kialakításához, melyek formai oldalát az inkvizitórius perszakaszok tagozódása, míg tartalmi oldalát az indíciumtan normarendszere határozta meg. A legálisan szabályozott tortúra eltörlése ti. az inkvizitórius perstruktúra átalakulásához, és az indícium-bizonyítással szemben támasztott jogi igények rohamos fejlődéséhez vezetett.[19] "Mária Terézia csak 1776-ban szüntette meg a kinoztatást [...] kire [...] befolyással voltak [...] a milánói Beccariának tanai [...] de [...] büntetőjogi rendszere iránt még sokkalta nagyobb előszeretettel viseltetett Mária Terézia fia, József." Mivel hazánkban ezidőtájt a büntetőeljárás lefolytatását országos hatályú törvények nem szabályozták, e folyamat szemléltetésére a Habsburg-birodalom azon büntető jogforrásai irányadók számunkra, melyek "a német anyanyelvű lakossággal benépesített városok - Pestet is ideértve - bíróságainak tevékenységére befolyást gyakoroltak."[20]
Az 1532-ben V. Károly által kibocsátott Constitutio Criminalis Carolina egészen a kapitalista átalakulás végéig meghatározta a késői feudalizmus inkvizíciós eljárásának, így az indícium-bizonyításnak a gyökereit is, jóllehet anélkül, hogy annak rendszerezését megkísérelte volna. Ehhez ugyanis a jogtudománynak a perbeli megismerésre vonatkozó tapasztalatok összegyűjtésére lett volna szüksége. A tudományos megismerés módszereinek s a jogtudomány művelésének XVI-XVII. századbeli fellendülése viszont a fejlettebb országokban kedvező feltételeket teremtett a szóban forgó ismeretanyag rendszerezésére. "A corpus delicti törvényes bizonyítékokon kívül megismerhető volt indiciumok útján is, amelyeket valószínűsítő jellegűeknek tekintettek. [...] Leibniznek a ,legmagasabb fokú valószínűségnek [...] erkölcsi bizonyosság színvonalára történő emelésére,' továbbá a ,valószínűség és az igazság hasonlóságára és megegyezésére' vonatkozó tételei, filozófiai alapot nyújthattak az indiciumok perbeli alkalmazásához is."[21] A Carolina által bevezetett inkvizíciós eljárásnak így a XVII. századra kettős tagozódása bontakozott ki. Az 1656-ban III. Ferdinánd által szentesített Praxis Crimminalis ti. éppen az indíciumtan kidolgozására irányuló törekvései végett tett különbséget az inkvizíciós eljárás generális és speciális szakaszai között. Amíg a generális inkvizíció (inquisition in delictum) keretében "a bíró általánosságban vizsgálja, hogy valaminő bűntett követtetett-e el és ki által"[22], addig a speciális inkvizíció (inquisition in deliquentem) "a már ismert gyanúsítottal szemben [...] folyik valamely bűntett határozott oka miatt.[23] A generális és a speciális inkvizíció elhatárolása szorosan összefügg a corpus delicti ("a bűncselekmény teste"[24]) jogintézményének fejlődéstörténetével, melyet feltétlenül el kell tudnunk határolni az indícium fogalmától. A corpus delicti jogintézménye ti. hol alaki, hol anyagi jogi, hol szűkebb, hol tágabb értelmezést kapott a XVIII-XX. századbeli jurisprudentiában.
Pauler szerint a "corpus delicti szót a középkor jogászai az ölés büntetténél feltalált hulláról kezdették használni. Utóbb gyakran a büntett egyes kellékeit értették, nevezetesen a büntett tárgyát (péld. a hullát), a büntett elkövetésének eszközeit (péld. a pénzhamisitási műszereket) legközönségesebben a büntettnek érzékileg észlelhető nyomait, (péld. a véres tőrt)."[25] Kőrösi szintén az érzékelhetőség felől közelítette meg a kérdést: "A ,corpus delicti' alatt a középkorban a büntett látható substratumát, a meggyilkolt ember hulláját, sebeket, nyomokat, majd azon eszközöket értették, melyekkel a büntett elkövettetett. - E szó legelőször Farinaciusnál fordul elő."[26] Katona és Visinszkij írásai viszont már közelebb visznek bennünket e jogintézmény valódi jelentéstartalmához: "A glosszátorok által a ,veritas delicti'-ként, azaz a bűntett valóságáról való meggyőződésként jelzett intézményt"[27] "feltétlenül külön kell tárgyalni [...] Ez egyike a legrégibb bizonyítékoknak, amely emellett, úgy tűnik, a legnagyobbfokú meggyőző erővel rendelkezik. A jogellenesen eltulajdonított, vagy bűncselekmény révén szerzett dolog birtoklása közvetve bizonyítékul szolgál arra, hogy a bűncselekményt a dolog birtokosa követte el. Ez a szabály számos esetben beigazolódik, számos esetben azonban helytelennek bizonyul. [...] A bűntárgy komoly közvetett bizonyíték, azonban nem feltétlen, nem vitathatatlan. Viszonylagos bizonyíték, amelynek bizonyító ereje más körülményektől függ"[28]. A corpus delicti etimológiájának legjobb vázlatát - álláspontom szerint - mégis Werner adja: "A tényálladék fogalmát és nevét tulajdonkép a gyakorlat és tudomány alkotta, s a törvényhozás azt elfogadta. A corpus delictinek kezdetben csak processualis jelentősége volt, mennyiben a fötörekvés oda irányulván, hogy az összerűen elkövetett bűneset objectiv létele bizonyossága (evidentia) világlatba
- 274/275 -
hozassék, e czélból a bűncselekménynek érzékileg észlelhető jelenségei kiváló figyelem tárgyát képezték s kezdetben ugyancsak az u. n. nyomhagyó bűncselekményeknél, de később egyebütt is részint külön és egyenként, részint együttvéve corpus delicti néven jelöltettek. (Tárgy: hulla, lopott jószág, égett ház; eszközök: hamisító gép, véres fegyver st.; nyomok: vércseppek, sebek, mérgezések sat.) A 18. sz. vége felé a tényálladéknak fogalmát kezdték az anyagi büntetőjogba is átvenni; de itt is az alatt mindenekelőtt - a tettességgel és bűnösséggel szemközt - csak a bűncselekmény külső ismérveit (obj. oldalát) értették s csak újabb időben terjesztették ki azt az egész bűncselekmény összerű létére. [...] Kezdetben csak a latin corpus delicti elnevezése volt divatban. Legelőször használták azt az olaszok, névszerint Farinaius, utána Bajardus, Carpzuw, Kresz, Boehmer és mások. Más nézetben van Hälschner, ki azt a szász criminalistáknál véli legelőször föltalálhatni. [...] Ez elnevezés egész a 18. sz. végéig mindenött, azóta pedig csak a latin nemzetiségeknél tartá fönn magát; míg a németeknél Klein [...] , Meister [...] kezdeményezése folytán a corpus delicti helyett e német szó Thatbestand kezdett meghonosulni. A magyarban az előtt szintén a latin elnevezés volt divatban [...] - Sokan azért mivel a corpus delicti-nek a tényálladéknak különböző értelem tulajdonítható és tulajdoníttatik, minélfogva az könnyen félreértést szül; továbbá mivel az a mai tudomány értelmezése szerint a bűncselekmény fogalmával úgyis összeesik, de még azért is, mert az tulajdonkép és szó szerint kevesebbet fejez ki, mint kell, az elnevezést a büntetőjogból kiküszöbölendőnek vélik."[29]
A corpus delicti valódi jelentéstartalmát illetően most már kellő alappal foglalhatok állást. E jogintézmény ti. azon legrégebbi tárgyi bizonyítékok egyike, amely a materiális bűncselekmények objektív létét, jóllehet más körülményektől függően, de a legnagyobbfokú meggyőző erővel tudta alátámasztani. A corpus delicti jogintézménye azonban egyre inkább beleolvadt a késői feudalizmus indícium-bizonyításába. "Az indiciumtan [...] egyaránt kapcsolódott az egyes perjogi cselekményekhez és az anyagi büntetőjog általános és különös részének egyes tételeihez."[30] Térjünk hát vissza a Habsburg Birodalom jogforrásainak elemzéséhez e két fogalom egymáshoz fűződő viszonyának feltárása érdekében. Ti. csakis ezáltal érthetjük meg e tanulmány tárgyát képező bűnjel fogalom valódi jelentéstartalmát.
A Praxis Criminalist, mint mondottuk, az indícium-bizonyítás ismeretanyagának rendszerezése révén alkotott újat a Carolinával szemben. Ti. megkezdte az utóbbi által még példálózva felsorolt indíciumoknak a tartalmi és jogi szempontú kategorizálását. A Praxis Criminalis indíciumtana - a feudális perjog mechanikus szemléletmódját tükrözve - a bizonyító tényként szolgáló indícium és a bizonyítandó tény összefüggése alapján közeli (indicia propinqua) és távoli indíciumokat (indicia remota) különböztetett meg. Amíg a közeli indíciumok Bodó értelmezésében "a bűntettben mintegy benne lévő vagy oda tartozó"[31] körülményeket jelölték, addig a távoli indíciumok minden egyebet, amelyek "kevésbé bizonyítanak"[32]. Nem véletlen, hogy a legjelentősebb ismeretközlő műveket, így Bodó művét is a korai magyar jurisprudentiában a Praxis Criminalis elnevezéssel illették. Az indíciumtan ezáltal szervesen bekapcsolódott az inkvizitórius perstruktúrába. A corpus delicti jogintézményét a Praxis Criminalis még a speciális inkvizíció részének tekintette, melyet a corpus delictiről történő bizonyosságszerzésnek nevezett.[33] Ezzel szemben a későbbi germán jogfejlődés azt kétségkívül a generális inkvizíció szakaszával azonosította. Az inkvizíciós eljárás tételes jogi szabályainak eme kettős tagozódása az abszolutista törekvésekből kifolyólag heterogén jelleget öltött. Az abszolút monarchia fentebb tárgyalt célképzetei ti. abba az irányba terelte a perjogi fejlődést, hogy még inkább mélyítse a generális és a speciális inkvizíció közti elvi szakadékot, s az időrendi különbségből minőségi különbséget csináljon. E folyamatot leginkább I. József 1707-ben kiadott Bűnvádi Perrendtartása[34] tükrözi, ami a generális inkvizíció szakaszában kötelezővé tette a gyanúsított rendi állásának feltárását, mondván, hogy a generális inkvizíciót, így a corpus delicti kétségtelen megállapítását csupán a becsületes, jómódú, nemes vagy polgár esetében kell foganatosítani. Ily módon a generális inkvizíció feladata nem csupán annak megállapítására irányult, hogy a bűntett tényleg úgy történt-e, ahogyan állítják, hanem arra is, hogy a gyanúsított milyen rendi állású. Ti. a rosszhírű embereket, a csavargókat, a büntetett előéletűeket, sőt a nyomorgókat is azonnal speciális inkvizíciós eljárás alá lehetett vonni. Következésképpen a perbeli bizonyításban a különös indíciumok (indicia specialia) mellett megjelentek az álltalános indíciumok (indicia generalia). Amíg az előbbiek tartalmuk szerint csupán egyes deliktumok vagy deliktumkategóriák vizsgálatához kapcsolódtak, addig az utóbbiak csaknem valamennyi bűntett vizsgálata során szerephez jutottak.[35] I. József Bűnvádi Perrendtartása tehát a becsületes emberek esetében a speciális inkvizíció és a végső verdikt mellőzhetetlen előfeltételeként tekintett a corpus delicti megállapítására, melyben az általános indíciumok ugyancsak szerepet vállaltak. Hiszen az elkövetés eszközének a bűntett helyszínén történő megállapítása "látszólag a bűntett tényállásának tárgyi oldalára vonatkozott, de egyben terhelő indiciumot hozott létre az eszköz, a fegyver birtokosával szemben."[36] I. József Bűnvádi Perrendtartás ily módon csak látszólag nyújtott kellő bizto-
- 275/276 -
sítékot a corpus delicti megállapításából levont következtetések megalapozatlan kiterjesztése ellen.
Témám szempontjából mégis Mária Terézia Büntető Törvénykönyve, az 1769-ben kibocsátott Constitutio Crimminalis Theresiana érdemel kiemelt figyelmet. Ti. "valóságos kriminalisztika a Theresiana 26. artikulusa"[37], mely 37 §-on keresztül dolgozza fel a corpus delicti megállapításának módszertanát. Mária Terézia Büntető Törvénykönyve ugyanis a speciális inkvizíció elrendelésének normatív feltételeként valamely személlyel szemben megalapozott gyanújelek meglétét követelte meg.[38] Az inkvizíciós eljárás kettős tagozódásának megváltoztatásához vezetett ugyanakkor az a folyamat, amely a speciális inkvizíció és a tortúra elrendeléséhez szükséges indíciumok[39] kategóriája közé újabb garanciális intézményként bevezette az elfogás (captura) elrendelésének feltételeit.[40] Az Theresiana tehát kiszélesítette a feudális perjog által biztosított privilegizált helyzetet a polgárságra is. A corpus delicti jogintézményét ti. "a korabeli német jogászi felfogásnak megfelelően kiterjesztett értelemben használja. Nemcsak a mai szóhasználatnak megfelelő ,corpus delictit' - bűntárgyakat - sorolja ide, hanem ,az elkövetett bűntett valamennyi bizonyítékát és jeleit (,indiciumait'). A Theresiana a ,corpus delicti' megállapítása szempontjából a bűncselekményeket: szemmel látható, testi sajátosságokat hátrahagyó bűntettek (emberölés, gyújtogatás, lopás stb.) s a látható testi jeleket nem okozó bűntettek (istenkáromlás, boszorkányság, vérfertőzés) kategóriájára osztja."[41] A deliktumok nyomot hagyó (delicti facti permanentis) és nyomot nem hagyó (delicti facti transeuntis) felosztására a crimen tudományok képviselőiként napjainkban is előszeretettel hivatkozunk. Mária Terézia Büntető Törvénykönyve tehát ebből az aspektusból tett különbséget formális és materiális corpus delicti között. Amíg a formális corpus delicti megállapítása mindkét deliktumkategóriánál, addig a materiális corpus delicti pusztán a nyomot hagyó bűncselekményeknél volt irányadó. Csakhogy a formális corpus delicti jogintézménye rokon vonásokat mutat az indícium-bizonyítással.
Az indíciumok bizonyítása ti. a korabeli bírósági gyakorlatban szemlék, okiratok és tanúvallomások alapján történt, melyek a bizonyítandó ténnyel való összefüggésük alapján enyhe (suspicio) vagy súlyos gyanút (praesumptio) kelthettek a bíróban.[42]
A feudális perjog megkövetelte a közvetlen észlelésre alkalmas indíciumok szemle útján történő bizonyítását,[43] mely során a bíróság közvetlen megismerése nem magára a bizonyító tényre, hanem az arra közvetetten utaló indíciumra, mint bizonyító tényre irányult. Ily módon a szemle indíciumot hozott létre, ha az annak során tett megállapítás pl. arra utalt, hogy a gyanúsított a bűntett elkövetésének időpontjában a helyszínen tartózkodott, vagy a házában gyanús tárgyakat, netán az eltűnt személy holttestét rejtegette.
A XVIII. századi jogszolgáltatásban ugyanakkor egyre gyakrabban került sor az indíciumok okirati bizonyítására is. Az okiratok - így pl. az államigazgatási és helyi önkormányzati szervektől beszerzett igazolások, valamint a földesurak és a kereskedők által kiállított magatartási bizonyítványokból összeállított helyi nyilvántartó könyvek - elsősorban "az indicium-bizonyítás gerincét alkotó hírnév bizonyítására szolgáltak."[44]
Az indíciumok tanúvallomások útján történő közvetítését gyakorlatilag nem lehetett megkülönböztetni a teljes bizonyítóértékű tanúbizonyítástól. Ti. a közeli indíciumra vonatkozó tanúvallomásoknak és a korábban teljes bizonyító erővel bíró, de mennyiségi vagy minőségi feltételek hiánya miatt csökkentett értékű tanúvallomásoknak azonos bizonyító erőt tulajdonítottak. Jóllehet a jogalkotó kezdetben mindkettőhöz legalább két jó és aggálytalan tanú vallomását követelte meg, a perjogi szabályok később egyre több kivételt engedtek mind a jogalkalmazó, mind pedig a tanú számára. Ily módon lehetővé vált az indícium egy tanúval történő bizonyítása, ha a vallomást még egy indícium, így pl. a rosszhírűség is alátámasztotta.[45]
A késői feudalizmus formális bizonyítási rendszere ily módon egyre inkább elmosta a határvonalat a teljes és a nem-teljes bizonyítékok között. A tortúra eltörlése pedig szükségképpen vonta maga után az indíciumoknak azon értékelési koncepcióját, amelynek köszönhetően a teljes bizonyítékok mennyiségbeli hiányosságai orvosolhatóvá váltak. A távoli indíciumok ugyanis közelebbi összefüggést mutató indíciumokká váltak. Következésképpen az indíciumtan tapasztalati matériája már nem csupán valószínűsítő, hanem kategorikus bírói döntések meghozatalához is alapul szolgálhatott. Több nem-teljes bizonyíték ti. együttesen teljes bizonyítékot alkothatott. "Az ilyen minőségi alakuláshoz csupán egyetlen feltétel fennforgása szükséges: az hogy a tökéletlen bizonyítékok kizárják a ,vádlott bűnösségében való kételkedés' lehetőségét"[46].
Mária Terézia, mint mondottam, 1776-ban a klasszikus büntetőjogi iskola felvilágosult eszmeáramlatának köszönhetően Ausztria területére eltörölte a tortúra alkalmazását. "Magyar vonatkozásban erre csak II. Lipót uralkodása alatt (1790:42. tc. ,A kínzó vallatások annálfogva, mivel az igazság kikutatására alkalmas és megfelelő eszközt nem nyújtanak, hanem inkább büntetés számba mennek, addig, míg a büntető eljárásra országgyűlésileg más intézkedés nem tétetik, egyszerűen tiltva lesznek.') kerül
- 276/277 -
sor, amikor kifejezetten és kötelező erővel eltörlik."[47] A kínvallatás hivatalos eltörlése persze közel sem volt egyenlő perbeli alkalmazásának tényleges mellőzésével, hiszen a korabeli kihallgatási taktika módszerei nem tudták kielégíteni a formális bizonyítási rendszer szükségleteit. "A vizsgálóbirák pedig tényleg nagyon is túl mentek a megengedettnek határain. A testi kényszervallatást, daczára annak, hogy tiltva volt alkalmazása, épen nem adták fel. [...] S ha a túlbuzgalmat lehetett is itt-ott visszaszorítani, de teljesen sikertelen volt a küzdelem a vizsgáló bírák kényelmi szempontjaival. Mivel rendes és megengedett eszközök alkalmazása mellett a beismerés kivétele mindenesetre több időt, munkát és szellemi megerőltetést vett igénybe, mint ha erőszak vétetett segítségül [...] hogy hamarabb átessenek az ügyön. Ezen rendellenességek azt idézték elő, hogy a beismerés megfosztván még azon bizonyítási erejétől is, melylyel különben midőn önkénytes, kétségkívül bírnia kell, a bűnper valósággal elesett egyik fontos bizonyítási eszközétől. Mindinkább foszladozott azon tan, hogy a beismerés a bizonyítékok reginá-ja."[48] Jóllehet a bírók jogtudata a tortúra jogintézményének hatókörét az eredeti érvényesülési időszakán túl is jelentős ideig fenntartotta, a formális bizonyítási elmélet fejlődéstörténetében mégis egy negatíve kötött bizonyítási rendszer volt kibontakozóban.[49]
Az indíciumtan XVIII. század végi térhódításával ugyanis a pozitíve kötött bizonyítási elmélet, így a corpus delicti jogintézménye is fokozatosan veszített jelentőségéből. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Mária Terézia fiának Általános Büntetőbírósági Rendtartása. "A korát meghaladott lángelméjü II. József azon korban uralkodván, melyben az emberiesebb és rendszeresebb büntetőtörvények készítésére Beccaria Césár szelleme Európában megtörte az utat", növelte az indíciumok bizonyításbéli szerepét. Az 1788-ban kiadott Általános Büntetőbírósági Rendtartás a tortúra eltörlése utáni első perjogi kódexként ti. lemondott az indíciumtan korábbi kategorizálásáról, és az indíciumokat immáron rendszerezés nélkül ismertette.[50] A bűntett ezáltal a "körülmények összetalálkozása útján"[51] is bizonyíthatóvá vált, vagyis akkor, ha a ténylegesen megtörtént bűntett és a gyanúsított személye között a vizsgálat olyan közeli kapcsolatot tudott kimutatni, hogy az adott deliktumot az emberi cselekvés természetes rendje szerint más személy nem követhette el. II. József ily módon alig kötötte alakszerűségekhez a corpus delicti megállapítását, amelyre a bíróságokon túlmenően immáron "az akkoriban szervezett - rendőri szervek, valamint a városi és megyei törvényhatóságok"[52] is jogosulttá váltak. II. József Büntetőbírósági Rendtartása ezért csupán látszólag szakított az inkvizíciós eljárás kettős tagozódásával, ti. a bizonyítási eljárás jozefinista felosztásában[53] a bűntett sajátosságainak megállapítása elnevezésű szakasz "magában foglalva a tárgyi és az alanyi tényállási mozzanatok megállapítását, a perbeli bizonyítás időrendileg első és de facto leglényegesebb részévé lépett elő."[54] Az indícium-bizonyítás fejlődése ily módon szükségképpen összefügg a pozitíve kötött bizonyítási elmélet háttérbe szorulásával, és a corpus delicti terjedelmének lecsökkenésével. Hiszen a torturális vallatás eltörlésének hatására a késői feudalizmus perjogi struktúrája egyre több lehetőséget kínált az indíciumok teljes bizonyítékokként való felhasználására. Jóllehet kivette a bűntett tárgyi oldalára vonatkozó körülményeket az indícium fogalmi köréből, a bírói gyakorlat mégis szembeszegült e normatív megkülönböztetéssel. Ily módon a XIX. századbeli perjogi irodalom az indícium fogalma alá kezdte sorolni a deliktum fizikai és pszichikai jellegű összefüggéseit egyaránt.
Jóllehet "Mária Terézia büntetőtörvénykönyve nem lépett Magyarországon hatályba, II. József törvénykönyve pedig tragikus, korai halála folytán nem került tartósan alkalmazásra, mégis mindkét jogszabály közvetve számottevően befolyásolta a magyarországi joggyakorlatot is."[55] Így a késői feudalizmus utolsó szakaszában Szokolay-nak a bűnjelre adott definíciója teljességgel elmosta a határvonalat az indíciumok és a corpus delicti között. Szokolay ugyanis a bűnjel fogalma alá sorolt minden olyan tényt, melyből "a bűntettre következtetni lehet"[56], egyúttal olyan viszonyként tekintett rá, mely arra utal, hogy a "jelenség léte folytán a bűntettnek is léteznie kell"[57]. Hozzá hasonlóan Bodó is az indícium-bizonyítás feudális bűnperben betöltött szerepére hívta fel az univerzális büntetőjog képviselőinek figyelmét: "Az indicium a büntetőeljárás alapja."[58] Álláspontom szerint mégis Pauler definíciója felel meg leginkább a valóságnak: "Bünjelenségek (gyanuok, gyanujel, indicium), tágasb értelemben oly körülmények, melyekből a büntett elkövetésére és szerzőjére valószinü következtetést vonhatni. Szorosabban véve, körülmények, melyekből valamely személy és büntett közötti egybefüggésnél fogva, részrehajlatlan megfontolás után, annak bünösségét következtethetni. Miután a vádlottak bünösségét vagy büntetlenségét igen sok esetben közvetlen bizonyítás utján ki nem derithetni, ezen bizonyitéknak fontossága és szüksége kétségtelen. [...] Minden bűnje-
- 277/278 -
lenség két tényt tételez fel: a) tényt, mely bebizonyitandó (főtény), b) ténykörülményt, mely azzal oly összefüggésben áll, hogy abból amannak valóságára vagy valótlanságára, az ész gondolkodási szabályai szerint következtetését vonhatni [...] A hol ily egybefüggés nem létez, ott bünjelenségekről a szó valódi értelmében nem szólhatni. [...] A Carolnia [...] a Praxis Crimin. [...] s Theresiana jelenségekből a kinvallatást megengedék ugyan, az elmarasztalást azonban csak, habár annak folytán történt, önvallomásra alapiták. Ezen törvényes intézkedésekből a kinvallatás eltörlésével a vádlottak merő tagadásából eredt nehézségeket, az által törekedtek elháritani, hogy a sulyos gyanuokokkal terheltnek konok tagadását makacsságnak tekintették, azt rendkivuli büntetéssel [...] sujtották. A tudomány és gyakorlat ezen elve átment a törvényekbe, majd nem általánossá vált, s a halálbüntetésnek [...] mellőzésére vezetett."[59]
Hajdu levéltári kutatásai kétségtelenül bizonyítják, hogy a jozefinista büntetőjogi reformok időszakában az indícium volt a leggyakoribb bizonyíték hazánk bírósági gyakorlatában: "az olyan dolog, tény, adat, kijelentés, körülmény vagy bármi más, ami egy elkövetett bűncselekmény és egy személy közötti kapcsolatra utal."[60] A leggyakoribb bűnjel ekkortájt az volt, ha valakinél lopott dolgot találtak. Jóllehet ilyen esetekben nem biztos, hogy az elkövetési tárgyat ő maga tulajdonította el, de a materiális corpus delicti megléte lényegesen megkönnyítette a hatóság munkáját. "Kővár kerület Táblája is két csókási tolvaj nő közül az egyiket 25, a másikat két részletben kiadott 100 ostorcsapásra ítélte lopásért. Mindketten visszaesők voltak, mindkettőjüket kitiltották már a kerületből, a másodrendű vádlott viszont azért kapott 100 ostorcsapást, mert az ő lakásában találták meg a cselekmény elkövetésének tárgyi bizonyítékait, az ellopott tárgyakat."[61] Ugyancsak gyakori bűnjelnek számított - elsősorban emberölés és gyújtogatás esetén - az is, ha a sértettel valaki fenyegetődző, ellenséges viszonyban állt: "Újegyház bíróság történetesen ezért ítélte 1 év börtönre e szász szék Glimboka nevű falujának egyik lakóját [...] gyújtogatás vádja miatt. A vádlott tagadta ugyan a cselekmény elkövetését, de tanúk bizonyították, hogy többször tett a károssal kapcsolatban fenyegető kijelentéseket. [...] Udvarhely-szék Táblája [...] elsősorban azt kereste, hogy ki volt az áldozat esküdt ellensége. Kiderült, hogy [...] mind a gyanúsított, mind pedig apja ,mások ellen is nemtsak fenyegetőztek, hanem azokat kegyetlenül meg is verték' [...] és ezen a szálon elindulva számos egyéb közvetett bizonyítékot szereztek be a vádlott ellen. Ennek alapján vonták le a következtetést: ,vagy az Inctusok [vádlottak] tselekedték a gyilkosságot, vagy ha más tselekedte volna is - hírek nélköl nem eshetett. Mindazonáltal, hogy éppen szemmel látott bizonyágok nem inferállyák a patratumot, éppen halálra az Inctusok nem itiltethetnek'. Ezért büntetésképpen mindegyik vádlott 25 botot kapott, kötelezték őket arra is, hogy 25-25 forintokat fizessenek a sérelmeseknek"[62]. Gyakori bűnjel volt továbbá a büntetett előélet, vagy ha valaki a gazdasági helyzetét meghazudtolva hirtelen szórni kezdte a pénzt: "Radu Muntyán cigányt eredetileg azzal vádolta borbátvizi Baja József alispán, hogy különböző helyekről és eltérő időpontokban 12 lovat kötött el, amelyeket aztán értékesített. E vádat azonban nem sikerült teljes mértékben bebizonyítani, ezért a meglévő félbizonyítékok mellé büntetett előéletét kellett indoknak állítani ahhoz, hogy [...] 100 botütés elviselését szabják ki rá és kötelezzék, hogy adjon biztosítékot az ellopott jószágok hatóságilag becsült árának megtérítésére. [...] ugyancsak Hunyad törvényszéke előtt vádolta a magyarfeleki Forgáts Gyögyöt az alispán különféle lopások elkövetésével. A sok vallomáson kívül [...] egyik gyanújel az volt ellene, hogy egyes tanúk sok pénzt láttak nála, ,nővérének finom lenvászonból készített ruhát, ökröket vásárolt, nagylábon élt, szüntelen a csapszékeket látogatta' és ezek mind szerepet játszottak abban, hogy a Tábla akasztófára ítélje, egyben elrendelje a kivégzés előtti kínvallatását is."[63]
Az inkvizíciós eljárás formális bizonyítási elméletének jozefinista reformtörekvései - a konzervatív beállítottságú magyar jogi iskola nyomása ellenére - a kortárs magyar jogalkotási kísérletekben is kifejezésre jutottak. Az 1795-ös magyar büntetőkódex-tervezet ti. egyértelmű kísérlet volt a corpus delicti jogintézményének bevezetésére.[64] A magyar feudális jogfejlődésnek eme figyelemreméltó terméke, a Josephina eljárási rendszerére támaszkodva, a bűntett tényállásának megállapítását a helyi hatóságok feladatkörébe utalta, s azt első, egyben legfontosabb eljárási szakaszaként nevesítette.[65] A Tervezet III. szakaszának normaanyaga ezért rendkívül részletesen rögzíti a helyszínen foganatosítandó kriminálmetodikai eljárásokat, csakhogy a corpus delicti jogintézményét a bűnjel kifejezéssel illeti: "2. §. Minthogy pedig a bűnjel (corpus delicti) az elkövetett bűntett bizonyítéka, mindenekelőtt a bűnjel után kell nyomozni, és ahol a bűntény maradandó, mint pl. az emberölésnél, ott a meggyilkoltak vagy hirtelen halált haltak holttesteit, valamint azokét is, akiknek erőszakos halálát illetően gyanú merül fel, a felsőbb hatósági személy engedélye nélkül a vizsgálat végrehajtása előtt nem szabad eltemetni; sőt; ahol a körülmények megengedik, még a helyükről sem mozdíthatók el, hanem, ha a felsőbb hatósági személy a közelben lakik, a vizsgálat megtartásáért hozzá kell folyamodni; egyébként pedig azokban az esetekben, amikor a felsőbb hatósági személy vagy távolabb lakik, vagy nem lehet jelen, nehogy bármiféle módon késedelmet szenvedjen a vizsgálat, a bűnjelet késlekedés nélkül meg kell vizsgáltatni az odahívott orvos jelenlétében két vizsgázott seborvossal (kirurgussal), vagy legalább eggyel; de ha sem orvost, sem két seborvost nem lehet elérni, akkor egy vizsgázott seborvosnak ha esetleg még ezt az egyet sem sikerül biztosítani, akkor megyei hatósági személynek vagy a helybeli bíráknak kell a vizsgálatot elvégezniök. Ők mindenkor kötelesek a jelentésükben számot adni arról, hogy a látlelet elkészítéséhez kihívtak-e orvost vagy seborvost, illetőleg arról, hogy az megjelent-e; ezenkívül a halált okozó (gyilkos) eszközöket, a lopott vagy egyéb olyan dolgot, amelynek az elkövetett
- 278/279 -
bűntettel kapcsolata van - amennyiben ez elérhető - szabályszerűen át kell vizsgálni, és el kell kobozni."[66] Témám szempontjából mégis a Tervezet bizonyítékokkal foglalkozó X. szakasza érdemel kiemelt figyelmet, amely törvényes bizonyítékként tekint a megalapozott gyanújelekre, és azokat egyértelműen elhatárolja a perbeli garanciális rendelkezések alapját képező bűnjel fogalmától: "6. §. A vallomás akkor megalapozott, ha az említett tény és annak körülményei más oldalról is igazaknak bizonyultak, és ha megvan a bűnjel. Éppen ezért, ha nem áll rendelkezésre bűnjel, avagy előzetes létezése utólag a nyilvánvalóságig be nem bizonyosodott, akkor még a bíróság előtt tett vallomás sem elegendő a büntetés, különösképpen pedig a halálbüntetés kiszabásához, mert esetleg az életuntság idézte elő a beismerést. Ilyen esetben a bírónak kutatnia kell a bűnjel után. [...] 11. §. A törvényes bizonyítékokat pedig a tanúk, a bűnjel, a róla készült látlelet, az írásbeli bizonyítékok és a megalapozott gyanújelek szolgáltatják. [...] 21. §. Ezenkívül: a tanú vallomásának a meglévő bűnjellel legalább annyiban meg kell egyeznie, hogy a lényeges körülmények tekintetében ne merüljön fel semmiféle ellentmondás. [...] 39. §. De egyetlen, minden kifogáson felül álló tanú vallomásának is lehet a vádlott elmarasztalásához elegendő bizonyíték-ereje abban az esetben, ha a bevádolt vallomása avagy egyéb, teljességgel bebizonyított és nem megcáfolt gyanújelek járulnak hozzá, amelyek valamennyi körülményt tekintve megegyeznek a tanú vallomásával. [...] 41. §. A bűnjel nem egyéb, mint a bűntény nyilvánvaló létezési formája. [...] 46. §. Maga a bűnjel még akkor sem képez teljes értékű bizonyítékot a bevádolt személy ellen, ha szavatost nem tudna állítani [...] kivéve azt az esetet, ha a bevádolt személyt tetten érték és éppen kezében tartotta a bűnjelet, egyébként a bűnjel csak gyanújele annak, hogy a bűntettet ő követte el. [...] 51. §. Minthogy a gyanújelek a bűntettre és annak elkövetőjére vonatkozó bizonyságok, ezért a bizonyítékok fajtáihoz tartoznak. 52. §. A gyanújelek a bűntettel és a bevádolt személlyel, mint annak elkövetőjével, szükségképpen összefüggenek; de még abban az esetben is, ha a bűncselekmény annyira nyilvánvalóvá tennék, hogy a bíróban alig hagynak kétséget afelől: a bevádolt személy követte el a bűntettet, mégis (mivel előfordul, hogy az ilyen gyanújelek is megcsalják az embert) a bíró ilyen esetben soha se szabja ki azt a büntetést, amely a bűntett adott fokozatára a törvényben egyébként elő van írva, még akkor se, ha a gyanújelek nagyon közeliek, hanem csak az említett fokozathoz legközelebbi büntetési tételt mondja ki. 53. §. Ezzel szemben - egyetlen olyan gyanújel, amelynek mind a bűncselekménnyel, mind a vádlottal szükségszerű kapcsolata van, a bevádolt személy törvénynek megfelelő beismerésével párosulva, teljes értékű bizonyíték. [...] 55. §. Annak érdekében, hogy a gyanújelek bizonyító erejűek legyenek, mindenekelőtt előzetesen s nyilvánvaló módon bizonyítani kell a bűnjel meglétét; továbbá: a gyanújeleknek nemcsak a bűncselekménnyel és a bevádolt személlyel kell kapcsolatban állniok, hanem teljességgel bizonyítottaknak is kell lenniök, akár a minden kifogáson felül álló tanúk, akár a bíróság által elismert okmányok, vagy pedig a bevádolt személynek a bíróság előtt tett beismerése által bizonyítottnak és a vádlott által nem kétségessé tettnek kell lennie."[67]
Jóllehet az 1795-ös magyar büntető-kódex tervezet nem emelkedett törvényerőre, mégis "nagy hatást gyakorolt a magyar büntetőjog fejlődésére, mivel a későbbi, reformkori javaslatok kialakításánál számos vonatkozásban mintául szolgált."[68] Ily módon jelentős mértékben hozzájárult napjaink terminológiai konfúziójához is, melyben a bűnjel kifejezést összemossuk a materiális deliktumoknál irányadó corpus delicti jogintézményével. Múltba való visszatekintésem ugyanis egyértelműen alátámasztotta, hogy az indícium sokkalta több, mint puszta bűntárgy. Elvégre minden bűntárgy bűnjel, de nem minden bűnjel bűntárgy. Utóbbi tézisemben Szirmai glosszáriuma is megerősítőleg hat: "Corpus. vide Jus. - Delicti. Bűn jelnek nevezte T. Pefth Vármegye, de ez inkább Indicium, azért jobb: Bűnnek maradványa."[69]
Allgemeine Kriminal Gerichtsordnung, Wien, 1788
Barna Péter: A bűnüldözés elvi kérdései, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1971
Bernal, J. D.: A tudomány és történelem, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963, 21.
Bodó Mathias: Jurisprudentia Criminalis secundum Praxim et Constitutiones Hungaricas in Partes Duas Divisa, Posonii, 1751
Constitutio Criminalis Theresiana, Wien, 1769
Der Römischen Kayser- auch zu Hungarn und Boheim, Königl. Majestät Josephi des Ersten, neue peinliche Hals-Gerichts-Ordnung vor das Königreich Böheim, Marggrafthumb Mähren und Hertzogthumb Schlesien, Wien, 1707
Fayer László: A magyar bűnvádi perrendtartás vezérfonala, Franklin, Budapest, 1905
Forma processus judicii criminalis seu praxis criminalis, 1697
Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971
Hajdu Lajos: Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben (valamint a Partiumban) a jozefinista büntetőjogi reformok előtti években, in: Levéltári Közlemények, 1989/2. sz., 219-321.
Kálmán Elemér: A nyomozás tudománya, In: Jogtudományi Közlöny, 44. évf. 18. sz., 1909
Katona Géza: A nyomozás egyes kérdéseinek intézménytörténeti áttekintése, In: Jogtudományi Közlöny, 27. évf. 10. sz., 1972
Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977
Katona Géza: Orvosi látleletek a Pesti Bíróság előtt a XVIII. század második felében, in Orvostörténeti Közlemények, 1971/60-61. szám
- 279/280 -
Kőrösi Sándor: A magyar büntetőjog tankönyve, Pfeifer Ferdinánd, Budapest, 1879
Márkus Dezső: Magyar jogi lexikon, II. kötet, Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaság, Budapest, 1899
Pauler Tivadar: Büntetőjogtan I. Kötet, Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1872
Pusztai László: Szemle a büntető eljárásban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977
Radányi Ernő: A bűnjelek kérdéséhez, In: A jog, 8. évf. 15. sz., 1889
Simor Pál: A tárgyi bizonyíték, In: Kriminalisztikai tanulmányok, 5. köt., 1966
Szeles Elek: A bűnjelekről, In: Büntető Jog Tára, XXX. köt. 5. sz., 1895
Szirmai Antal: Magyarázattya azon szóknak, mellyek a' Magyar Országi Polgári, 's Törvényes dolgokban elöfordúlnak, némelly rövidebb formákkal, Cassoviae, 1806
Szokolay István: Büntetőjogtan a codificatio és tudomány legújabb elvei szerint, különösen bíráink és ügyvédeink számára, Pest, 1845, 423.
Vajkay Károly: A bűnjelek kezelése a biróságoknál, In: A jog, 6. évf. 38. sz., 1887
Visinszkij, A. J.: A perbeli bizonyítás elmélete a szovjet jogban, Akadémia Kiadó, Budapest, 1952
Werner Rezső: A magyar büntetőjog általános elvei, Franklin-társulat, Budapest, 1881 ■
JEGYZETEK
[2] Radányi Ernő: A bűnjelek kérdéséhez, In: A jog, 8. évf. 15. sz., 1889, 130.
[3] Simor Pál: A tárgyi bizonyíték, In: Kriminalisztikai tanulmányok, 5. köt., 1966, 89.
[4] Vajkay Károly: A bűnjelek kezelése a biróságoknál, In: A jog, 6. évf. 38. sz., 1887, 314.
[5] Szeles Elek: A bűnjelekről, In: Büntető Jog Tára, XXX. köt. 5. sz., 1895, 65.
[6] Katona Géza: A nyomozás egyes kérdéseinek intézménytörténeti áttekintése, In: Jogtudományi Közlöny, 27. évf. 10. sz., 1972, 519.
[7] Bernal, J. D.: A tudomány és történelem, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963, 21.
[8] Jóllehet a feudális jogrendszer szerves részét képező indíciumtan a formális bizonyítási eljárásban vált rendszerezett ismeretanyaggá, tapasztalati jellegű megállapításaira már a "korai feudalizmus frank, germán és szláv népjogában, nemkülönben az Árpád-házi királyok korából származó magyar tételes joganyagban számos utalás található." in: Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 356.
[9] Visinszkij, A. J.: A perbeli bizonyítás elmélete a szovjet jogban, Akadémia Kiadó, Budapest, 1952, 81.
[10] Szlucsevszkij: Az orosz bűnvádi eljárás tankönyve, I. rész, Peres eljárás, SzPb., 1891, 18., in: Visinszkij: i.m. 83.
[11] Hélie, F.: Traité de l'instruction criminelle, I. kötet, 1845, 59., in: Visinszkij: i.m. 85.
[12] Fayer László: A magyar bűnvádi perrendtartás vezérfonala, Franklin, Budapest, 1905, 6.
[13] Uo.
[14] Uo.
[15] Fayer: i.m. 11.
[16] Beccaria, C.: Bűntett és büntetés, 1886, 46., in: Visinszkij: i.m. 95.
[17] Beccaria, C.: Bűntett és büntetés, 1886, 46., in: Visinszkij: i.m. 103.
[18] Uo.
[19] Jóllehet a feudális jogrendszer szerves részét képező indíciumtan a formális bizonyítási eljárásban vált rendszerezett ismeretanyaggá, tapasztalati jellegű megállapításaira már a "korai feudalizmus frank, germán és szláv népjogában, nemkülönben az Árpád-házi királyok korából származó magyar tételes joganyagban számos utalás található." in: Katona (1977): i. m. 356.
[20] Katona Géza: Orvosi látleletek a Pesti Bíróság előtt a XVIII. század második felében, in Orvostörténeti Közlemények, 1971/60-61. szám, 227.
[21] Katona (1977): i. m. 65.
[22] Huszty Stephanus: Jurisprudentia seu commentarius novus in ius Hungaricum Libri tres, II. kiadás, Agriate, 1757, LXXV. §., in: Katona (1977): i. m. 60.
[23] Katona (1977): i. m. 60-61.
[24] Márkus Dezső: Magyar jogi lexikon, II. kötet, Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaság, Budapest, 1899, 678.
[25] Pauler Tivadar: Büntetőjogtan I. Kötet, Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1872, 225-226.
[26] Kőrösi Sándor: A magyar büntetőjog tankönyve, Pfeifer Ferdinánd, Budapest, 1879, 71-72.
[27] Katona (1977): i. m. 63.
[28] Visinszkij: i.m. 327.
[29] Werner Rezső: A magyar büntetőjog általános elvei, Franklin-társulat, Budapest, 1881, 110.
[30] Katona (1977): i. m. 362.
[31] Bodó Mathias: Jurisprudentia Criminalis secundum Praxim et Constitutiones Hungaricas in Partes Duas Divisa, Posonii, 1751, Art. XXIV. § III., in: Katona (1977): i. m. 363.
[32] Uo.
[33] Forma processus judicii criminalis seu praxis criminalis, 1697, Art. XXII. §. 3.
[34] Der Römischen Kayser- auch zu Hungarn und Boheim, Königl. Majestät Josephi des Ersten, neue peinliche Hals-Gerichts-Ordnung vor das Königreich Böheim, Marggrafthumb Mähren und Hertzogthumb Schlesien, Wien, 1707
[35] I. József Bűnvádi Perrendtartása 18 általános indíciumot nevesített: "a gyanúsított rossz híre; - a bűntett elkövetése után menekülése; - hasonló bűntettért már kiállt előző büntetés; - a gyanúsított szempontjából kedvező alkalom az elkövetéshez; - a bíróságon kívüli kényszerítetlen beismerés; - a kihallgatás során hamis válaszadás; - bűntárs torturális beismerése; vagy haldokló nyilatkozata; - bűnözők társaságában csavargás; - a károsult kárának megtérítése; - a bűntett körülményeinek hitelt érdemlő elmondása; - zavart magatartás, színváltozás; - haszon reménye a bűntett elkövetésétől; - biztos ismeretei a bűntett helyszínével kapcsolatban; - a gyanúsítottat a helyszín közelében látták és nem tud más hollétet igazolni; - tulajdonát képező tárgyak megtalálása a bűntett helyszínén; - álnév használata; - elrejtőzés az emberektől és járt helyektől távol; - gyanús tevékenység a bűntett palástolására.", in: Katona (1977): i. m. 373.
[36] Katona (1977): i. m. 65.
[37] Kálmán Elemér: A nyomozás tudománya, In: Jogtudományi Közlöny, 44. évf. 18. sz., 1909, 158.
[38] Constitutio Criminalis Theresiana, Bécs, 1769, Art. 25. §. 11.
[39] Mária Terézia Büntető Törvénykönyve a tortúrához alkalmazásához szükséges ún. legközelebbi indíciumok közül négyet nevesített: "1. Egyetlen tanú vallomása, ha azt még egy indicium (lehet rosszhírűség is) alátámasztja; 2. Bűncselekményen való tettenérés, makacs tagadás esetén; 3. Aki ellen bűntársa, orgazdája, tanácsadója terhelő vallomást tesz, ha róla e bűntett elkövetése feltételezhető; 4. Olyan személy részéről történő, bíróságon kívüli beismerés, dicsekvés stb. akiről e bűntett elkövetése feltételezhető.", in: Katona (1977): i. m. 384.
[40] Mária Terézia Büntető Törvénykönyve az elfogáshoz szükséges közeli indíciumok közül tizenegyet nevesített: "1. Rosszhírű személy, akiről a bűntett elkövetése feltételezhető; 2. Hasonló bűntettet már elkövetett, vagy ezzel hihetően gyanúsították; 3. Ha a bűntett elkövetése szempontjából megfelelő helyen és időben találták; 4. Ha a helyszínre, vagy onnan elvezető útvonalon látták, vagy a helyszínen látott tettessel megegyező külsejű; 5. Ha hasonló bűntetteket elkövető személyek társaságában szokott lenni; 6. Ha ellensége a sértettnek, vagy megfenyegette, vagy hasznot remélhetett a bűntettből; 7. Akit a halálosan sérült áldozat kellő indokkal megjelöl; 8. Aki a bűntett után elmenekül; 9. Akit bűntársa megjelöl, ha olyan akiről ez feltételezhető; 10. Akit egy aggálytalan tanú, saját ismerete alapján tettesként megjelölt; 11. Aki saját magát ép elmével feljelenti.", in: Katona (1977): i. m. 384.
[41] Katona (1971): i. m. 227-228.
[42] Theresiana, i. m. Art. 27. § 6.
[43] Uo.
[44] Katona (1977): i. m. 380.
[45] Theresiana, i. m. Art. 27. § 7.
[46] Visinszkij: i.m. 103.
[47] Pusztai László: Szemle a büntető eljárásban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 68.
[48] Fayer: i. m. 12-13.
[49] Barna Péter: A bűnüldözés elvi kérdései, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1971, 252.
[50] II. József Általános Büntetőbírósági Rendtartása az ügy bírósági átadásához az alábbi indíciumok valamelyikének a bizonyítottságát követelte meg: "1. Ha a tettes a károsult, vagy legalább egy tanú látta a bűntett elkövetése közben; 2. Két tanú vallomása a gyanúsított bűntett elkövetésére irányuló szándékáról; 3. Ha a gyanúsított birtokában kizárólag bűntett elkövetésére szolgáló eszközöket találnak; 4. Ha a gyanúsítottnál a bűntettre utaló tárgyat (lopott dolog, hamis pénz, stb.) találnak, amelynek származását nem tudja igazolni; 5. Ha a gyanúsított ingóságai a bűntett helyszínén hátramaradnak; 6. Ha a gyanúsított elfogadható indok nélkül elszökött; 7. Ha a bizonyítható, hogy a helyszínen gyanús ténykedések közepette találták; 8. Ha a sértettel szemben szenvedélyes ellenszenvet tanúsított; 9. Ha bizonyítható, hogy a bűntettel kapcsolatban álló eszközöket rendelt, ha ezeket nála nem is találták meg; 10. Ha már előzőleg hasonló bűntettet, hasonló körülmények között elkövetett; 11. Ha a gyanúsított kezétől származó, a bűntettre utaló levelek vagy írások állnak rendelkezésre; 12. Ha a gyanúsítottat ismert bűnözőkkel látták és ezek reá vallanak; 13. Ha a gyanúsított külseje megegyezik körözőlevélben szereplő bűnöző leírásával és az azonosság lehetősége fennáll; 14. Vagyon elleni bűntett esetén, ha a gyanúsított mértéken felül költekezett; 15. Gyermekölés esetén ha a gyanúsított teste feltűnő hirtelen elváltozásokat mutat." in: Katona (1977): i. m. 384.
[51] Allgemeine Kriminal Gerichtsordnung, Bécs, 1788, 10. fejezet 144. §
[52] Pusztai - 68.
[53] "1. a bűntett sajátosságainak megállapítása a közbiztonsági hatóságok részéről és az ügy átadása a bíróságoknak [...] 2. A gyanúsított sommás kihallgatása - bírói hatóság részéről - további eljárás előkészítéseként [...] 3. A tulajdonképpeni vizsgálat lefolytatása és a gyanúsított rendes, bírói kihallgatása" in: Katona bizonyítási eszközök - 68-69.
[54] Katona (1977): i. m. 69.
[55] Katona (1971): i. m. 229.
[56] Szokolay István: Büntetőjogtan a codificatio és tudomány legújabb elvei szerint, különösen bíráink és ügyvédeink számára, Pest, 1845, 423.
[57] Uo.
[58] Bodó Mathias: Jurisprudentia Criminalis secundum Praxim et Constitutiones Hungaricas in Partes Duas Divisa, Posonii, 1751, I. § 48.
[59] Pauler: i. m. 444-449.
[60] Hajdu Lajos: Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben (valamint a Partiumban) a jozefinista büntetőjogi reformok előtti években, in: Levéltári Közlemények, 1989/2. sz., 238.
[61] Uo.
[62] Uo. 239.
[63] Uo. 239-240.
[64] Katona (1977): i. m. 257.
[65] Katona (1972): i. m. 522.
[66] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971, 405.
[67] Uo. 416-427.
[68] Pusztai: i.m. 69.
[69] Szirmai Antal: Magyarázattya azon szóknak, mellyek a' Magyar Országi Polgári, 's Törvényes dolgokban elöfordúlnak, némelly rövidebb formákkal, Cassoviae, 1806, 56.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Széchenyi István Egyetem, Bűnügyi Tudományok Tanszék.
Visszaugrás
