Megjelent Lamm Vanda egyetemi tanárnak, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete igazgatójának harmadik könyve[1] a nemzetközi bíráskodás témakörében.[2] A kötet az első világháború után létrehozott Állandó Nemzetközi Bíróság és a második világégés után helyébe lépő ENSZ Nemzetközi Bíróság kötelező joghatósági rendszerének részletes elemzését nyújtja, az államok gyakorlatának, a két testület döntéseinek és a szakirodalom teljességének a feltárása és vizsgálata alapján.
Az államok közötti békés kapcsolatrendszer nem egyszerűen az erőszak hiányát jelenti, mivel az a status quo folyamatos fenntartásával volna egyenértékű. Ez azonban lehetetlen, a különböző gazdasági, társadalmi folyamatok eredményeként az államközi viszonyok átalakulása, elkerülhetetlen. A valódi békéhez arra van szükség, hogy lehetőség nyíljon a békés változásokra, anélkül, hogy az érintett államok kapcsolatainak jogilag szabályozott rendjét felforgatná. Ilyen körülmények közepette döntő jelentősége van a változások dinamikája és a stabilitás igénye közötti kényes egyensúly megteremtésének. Az pedig aligha képzelhető el nemzetközi jogi viták nélkül, amelyek megoldásához szükség van az államok közötti alá és fölé rendeltség viszonylagos, a konkrét konfliktus rendezése tekintetében történő kiegyenlítésére: egy független és pártatlan testület előtt kicsi és nagy egyenlően hivatkozhat nemzetközi jogi érvekre. Ezért az államközi viták nemzetközi bírói fórumok, így elsősorban a Nemzetközi Bíróság általi rendezése döntő jelentőségű kérdés.
Az államok - amint azt Lamm Vanda is megállapítja - azonban idegenkednek súlyos, szuverenitásuk lényegét érintő konfliktusoknak egy nemzetközi bírói fórum elé bocsátásától. Milyen okai vannak a független és pártatlan fórumokkal szembeni gyanakvásnak? Elsősorban az a Lamm Vanda által jól érzékeltetett ok, hogy a döntés feletti kontroll átengedését az államok hatalmuk csökkenéseként értelmezik, ugyanis az ezen az úton objektívvá, befolyásolhatatlanná válik, azon módosítani, arra ráígérni nem lehet. Mivel a nemzetközi jog szabályai szerint dönt a bírói testület, kiszakítja a vitát a részes államok komplex viszonyrendszeréből, így nem értékelheti például a két állam gazdasági kapcsolatainak jelentőségét, az esetleges közös szövetségi rendszeren belül a két államot ért külpolitikai befolyásolást, a két miniszterelnök közös pártcsaládhoz tartozásából eredő hatásokat, és így tovább. E mellett egy formailag bíróságként működő szerv mindenképen győztest és vesztest teremt, és ez belpolitikailag kockázatos. A konfliktusmegoldás másik, - a tárgyalás melletti - fő diplomáciai formája, a közvetítés esetében pedig, az ilyen szerepet játszó nagyhatalom garanciákat adhat a rendezés stabilitásának megteremtésére, és szolgáltatásokat nyújthat a feleknek, amelyek kompenzálják az esetleges, a megegyezésből eredő veszteségeket. Mindez hiányzik egy nemzetközi bírói döntés esetében.
Mindezeknek megfelelően a nemzetközi bírói testületek joghatósága - a belső bíróságokéval ellentétben, - a vitában szembekerült államok kifejezett hozzájárulásán alapul. Következésképpen, az Állandó Nemzetközi Bíróság, illetve az ENSZ Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságának elfogadása esetén is ez helyzet. A statútumban található fakultatív klauzula alapján az államok egyoldalú jognyilatkozattal elismerhették, illetve elismerhetik a két testület joghatóságát az ilyen nyilatkozatot tett más államokkal felmerült vitáik tekintetében. A monográfia a fakultatív klauzulát, illetve a joghatóság elfogadására irányuló nyilatkozatok sajátosságait, elméleti és gyakorlati kérdéseit és eljárásjogi problémáit tárgyalja.
Az első fejezet a nemzetközi választott bíráskodás történetét foglalja össze, különös figyelmet fordítva a kötelező nemzetközi bíráskodás megteremthetőségére. A huszadik század elején, a második hágai békekonferencián úgy vélték, hogy a kötelező nemzetközi bíráskodás politikai ügyek esetében nem, csupán jogi kérdések tekintetében teremthető meg, de ezek alól is kivételt kell, hogy képezzenek azok, amelyek az államok életbe vágó érdekeit, függetlenségét, becsületét érintik.
A második fejezet a fakultatív klauzula létrejöttét és fogalmát tárgyalja. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának XIV. cikkét a felállítandó nemzetközi bírói testületre
- 238/239 -
vonatkozó tervezet elkészítésével megbízott jogászbizottság tagjai eltérően értelmezték: az vajon kötelező joghatóságot ír-e elő, vagy sem. Az elhúzódó vita Fernandez brazil jogász javaslatának elfogadásával zárult, amely az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumának 36. cikkében öltött testet. E szerint valamely nemzetközi szerződés értelmezése, a nemzetközi jog bármely kérdése, nemzetközi kötelezettség megsértését megalapozó tény megállapítása, illetve nemzetközi kötelezettségszegésből eredő jóvátétel módja vagy terjedelme tekintetében az államok nyilatkozattal elfogadhatják a testület joghatóságát. A nyilatkozat feltétel nélkül, vagy viszonosság kikötésével, illetve korlátozott időre adható. Két és fél évtizeddel később, az ENSZ alapító szerződését kidolgozó San Franciscó-i értekezleten a kis és középhatalmak hajlottak volna a kötelező nemzetközi bíráskodás létrehozására, de az Egyesült Államok és a Szovjetunó mereven elutasította azt. A konferencia kisebb változtatások és a két Bíróság közötti funkcionális kontinuitás kimondása mellett, átvette a fakultatív klauzula korábbi szövegét az új bíróság számára. A kötelező joghatósági nyilatkozatok alkotta rendszer, - mutat rá a szerző, - a többletkötelezettséget vállaló államok tekintetében egy sajátos kötelező nemzetközi bíráskodást teremt meg. Ennek szabályait valójában a több mint nyolc évtizedes állami gyakorlat és a bírósági döntések alakították ki.
A harmadik fejezet a nyilatkozatok sajátosságaival foglalkozik. Itt kerülnek tárgyalásra a következő kérdések: egyes államok egyáltalán tehetnek-e ilyen nyilatkozatot, az akarati elv érvényesülése a nyilatkozat tartalmát illetően, a kollektív alávetései nyilatkozatok problémái, az alávetési nyilatkozatok ratifikálásával, illetve letételével kapcsolatos problémák, továbbá a két világháború közötti nyilatkozatok továbbélése. Amint Lamm Vanda kiemeli, a két Bíróság semmilyen formai követelményt nem támaszt az alávetési nyilatkozatokat illetően, de azokból egyértelműen ki kell, hogy derüljön a joghatóság elfogadásának szándéka. A bírósági gyakorlat szerint a nyilatkozatokat az ENSZ főtitkáránál kell letétbe helyezni, és hatályba lépésük annak napján történik. A szerző hangsúlyozza, az alávetési nyilatkozatok megtétele és hatályba lépése közé egy időszak beiktatása, amint az felmerült, - csupán oda vezetne, hogy annak segítségével bizonyos államok meg próbálnának kibújni a Nemzetközi Bíróság joghatósága alól, saját nyilatkozatuk felmondására vagy módosítására felhasználva azt. E mellett nehezen lenne megválaszolható kérdés, hogy a szakirodalomban a hatályba lépésig javasolt ésszerű idő mennyi is lenne pontosan. A szerző ez utóbbi megállapításához hozzátehetjük, hogy a Nemzetközi Bíróság döntéseiben kifejthetné, hogy az ésszerű időt milyen tényezők alapján kell kalkulálni és jelezhetné, hogy mi az, ami nyilvánvalóan túl van azon, követve az Emberi Jogok Európai Bíróságát. Amint Lamm Vanda szemléletesen bemutatja, ahhoz, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság tekintetében tett nyilatkozatok minden külön aktus nélkül érvényesek legyenek az ENSZ Nemzetközi Bírósága tekintetében, ez utóbbi gyakorlata szerint arra van szükség, hogy az új bíróság statútumához való csatlakozáskor a nyilatkozat érvényes, és az adott állam a két Bíróság statútumában folyamatosan részes fél, legyen.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
