Amennyiben létezik egyáltalán olyan jogi eljárás, amelynek közvetlen vagy közvetett hatása az egyes országok tételes jogi szabályozására (illetve jogi gyakorlatára) világméretekben jelentős, az Egyesült Államok csődtörvényének[1] 11-es számmal ellátott fejezete (Reorganization) biztosan ilyen.[2] Ez a siker persze nem jelenti azt, hogy a szakma egy része ne kérdőjelezze meg az eljárás jótékony jellegét. Érdekes módon a támadások jellemzően gazdasági oldalról érkeznek, és a költséghatékonyság alapján érvelnek. Jogászok és közgazdászok vegyesen vesznek részt ebben a vitában,[3] amelynek szellemi pezsgése óhatatlanul hozzájárul ezen hihetetlenül összetett jogi instrumentum állandó újragondolásához, és ennek alapján továbbfejlesztéséhez.
- 195/196 -
Az amerikai reorganizációs eljárás hatása eltérő attól függően, hogy milyen szintű és jellegű az adott ország csődjogi kultúrája. A legkevésbé fejlett csődjogi kultúrával rendelkező országokban ez a hatás csak torzítva, az eredetire alig emlékeztető jogi konstrukciókban jelenik meg, valamint a bírói gyakorlatban, a mintául szolgáló környezetből kiszakítva jórészt diszfunkcionális módon nyilvánul meg, még rontva is az adott csődeljárásból fakadó jogi-társadalmi környezet amúgy is mizerábilis állapotán.[4]
A következő szint az, amikor egy ország önálló úton jár ugyan, de észrevehetően szemezget az amerikai reorganizáció megoldásaiból, fogalomtárából. Ilyen a francia csődjog, ami a nyolcvanas évek közepén egy sajátos vállalatmentő eljárásrendszert alakított ki, és fejleszt tovább a mai napig.[5] A csődjog középpontjába vitathatatlanul a vállalat reorganizációja került,[6] de az amerikaitól jelentős mértékben eltérő módon. Mellőzve a részleteket, a legfontosabb különbségnek az tűnik, hogy amíg az amerikai rendszerben az eljárás jelentős mértékben a hitelezők kezében van, addig a francia eljárásban a bíróság szerepe a döntő, míg a hitelezők a partvonalra szorítva csekély befolyással bírnak az események menetére.[7] Ennek ellenére a francia elmélet és gyakorlat érzékelhető mennyiségben merít az amerikai tapasztalatokból. Számos csődjogi szakkifejezést kifejezetten amerikai írásmóddal és tartalommal használnak, leplezetlenül mutatva a fogalom eredetét.[8] Nem kizárt azonban ezekben a jogrendsze-
- 196/197 -
rekben sem, hogy alapvető megközelítési módban veszik át, bevallottan, az amerikai megoldást. Az adós kiemelt védelme, mint a csődeljárás elsődleges célja az amerikai csődjogban, 2005-ben végleg áttörte a francia csődjog önvédelmi vonalát. Kis túlzással azt mondhatjuk, letették a fegyvert. Az áttörés két dologban érhető tetten. Egyfelől az adós csődvédelmet kér, és a csődjog védelme alá helyezi magát. Ez tipikusan amerikai megközelítés.[9] Másfelől bizonyos eljárásokat csak az adós kérhet.[10] Ez utóbbinak[11] általánosan elfogadottá válása még az amerikai csődjogban is csak a BC előkészítő munkáinak idejére, azaz a hatvanas-hetvenes évekre tehető.[12] Jelentős eltérés a két rendszer között, hogy amíg az amerikai a természetes személyekből indul ki, a francia a vállalkozásokra (kereskedőkre) helyezi a hangsúlyt, és a természetes személyekre külön csődjogot dolgoz ki.[13] A reorganizáció tekintetében nagyon szépen tetten érhető az eltérés. Amíg a francia jogalkotás kifejezetten a vállalatok működésének helyreállítását, a munkahelyek megőrzését (és harmadlagosan a követelések rendezését) tűzi ki célul,[14] és ezen fő vonulatát máig megőrizte,[15] addig az amerikai eljárásoknak (általában véve) nincsen jogilag deklarált céljuk. Az eljárások gyakorlati társadalmi célokat követnek, a jog kövébe való vésettség nélkül. Így az amerikai reorganizációs eljárásnak, mivel a
- 197/198 -
jogi személyeknek, lévén jogi fikciók (legal fiction), a gazdaságtól elvonatkoztatható önálló érdekük nincs, kizárólag hatékonysági céljai vannak. Ez pedig nem más, mint a vállalat értékéből a működő egészhez fűződő résznek (going concern) a megőrzése.[16]
A harmadik eset az, amikor speciális eljárástípusokat kifejezetten amerikai mintára, illetve hatásra alakítanak ki. Ezt tette a német jogrendszer az új csődtörvény (Insolvenzordnung - a továbbiakban: InsO) megalkotásakor. A vállalati reorganizáció szabályozására kialakított Eigenverwaltung[17] az amerikai kódex debtor in possession (a szakzsargonban: DIP) alapelvének a német rendszerbe való átületetése.[18] Ennek lényege, hogy kérelemre (az amerikai jogban automatikusan, amennyiben a bíróság másként nem rendelkezik) az adós továbbviheti vállalkozását, az addigi menedzserek kísérelhetik meg a csődből való kilábálást, természetesen a csődeljárás bonyolult keretei által behatároltan. Az InsO a természetes személy adós mentesítését is lehetővé teszi (Restschuldbefreiung).[19] Ez az eljárás jelentős mértékben emlékeztet a BC 13. fejezetére (Adjustment of Debts of an Individual With Regular Income). Mindkettő lényege, hogy a magánszemély adós megkísérli egy adott időszak alatt (a német jogban hat év,[20] az amerikaiban öt év[21]) visszafizetni adósságait, legalábbis azoknak egy részét. A két rendszerben sok az eltérés, amelyekre itt nincs érkezésünk részleteiben kitérni. A legfontosabb különbségként említést érdemel az a tény, hogy a BC meghatározott feltételek között lehetőséget nyújt az adósnak, hogy meglévő vagyona átengedésével nagyon rövid időn belül megszabaduljon személyes adósságaitól.[22] Erre a hatályos német jogban nincs lehetőség.
- 198/199 -
A negyedik "függőségi szint" az, amikor az amerikai rendszer mintegy rátelepszik a másik jogrendszerre. Erre példa a jelentősebb országok közül Kanada,[23] amely földrajzi közelsége, az amerikai gazdasággal való összefonódottsága miatt számottevő amerikai jogi hatás alatt áll. Ezért ott a BC reorganizációs fejezetének hatása közvetlenül, a napi gyakorlat szintjén érződik.[24] Kanadában vállalati reorganizáció háromféle eljárásban is lehetséges, és mind a hármat más-más törvény szabályozza. A legrégebbi, még használatban lévő csődtörvényről[25] nyilatkozta egy torontói ügyvéd, hogy az olyan mint az amerikai reorganizációs eljárás (Chapter 11), csak szabályok nélkül.[26] Ez a pikírt megjegyzés kanadai oldalról jól mutatja azt a sajátos viszonyt, ami a két ország között ezen a területen fennáll. Az amerikai csődjog hatása a függő, illetve társult területeken (pl. Puerto Rico) evidencia.
A csődjog eredetileg és lényegében a magánszemélyekre szabott. Az egyre bonyolultabb jogi köntösben megjelenő vállalkozások ezért jelentős kihí-
- 199/200 -
vást intéztek a csődjogi szabályozás felé. A társasági jogi felelősség összekapcsolása a csődeljárással próbára tette még a legfejlettebb jogrendszerek teherbíró képességét is. Minden ország megszenvedett a társaságok tartozásaiért való mögöttes felelősségnek a megállapításával. Ez az önmagában is bonyolult jogi megoldásokat kívánó problémahalmaz további nehézségekkel párosult, amikor a puszta társasági és egyéni felelősség mellett felmerült az állam és a tágabb társadalmi környezet érdekeltsége, így felelőssége a jelentős gazdasági súlyúvá cseperedett gazdasági vállalkozások tevékenysége iránt. Ennek a gazdasági jelentőségnek el kellett érnie azt az ingerküszöböt, amely az állami szerveket (jogalkotókat, jogalkalmazókat) nem egyszerűen cselekvésre, hanem új utak keresésére kényszerítette. Ez az időszak a XIX. század második felében érkezett el.
Jelen tanulmányban az amerikai fejlődést helyeztük vizsgálódásunk középpontjába, nem feledve azt a tényt, hogy a társasági jogban nagyon fejlettnek számító francia jog[28] is lépett már a századforduló előtt. Az 1889-es törvény a bírósági adósságrendezésről (liquidation judiciaire) megteremtette a feltételeket a vállalkozások nehéz gazdasági helyzetének jogi kezelésére. Az ezt követő több mint fél évszázadban, egészen 1955-ig a fő gondot már a második szakasz, a vezető tisztségviselők esetleges felelősségének a megállapítása jelentette a csődjog számára.[29] A harmadik szakaszba, a vállalkozás megmentését előtérbe helyező csődjogi szabályozáshoz majd az 1980-as évek közepén érkezik el a francia jog. Teljesen más utat járt be az amerikai jogrendszer.
A korporációk[30] fizetésképtelenségének mélyreható kezelése (a mai reorganizációs eljárás - Chapter 11 - előzménye) az 1870-es években kapott jelentős impulzust a vasúttársaságok pandemikus jellegű[31] csődhulláma nyomán. Az államhatárokon átívelő, hatalmas gazdasági jelentőségű vasútvonalakat üzemeltető korporációk részben a verseny, részben az ál-
- 200/201 -
lami szabályozás[32] miatt gyakran jutottak a tönk szélére. A föderális szint nem akart (vagy inkább alkotmányossági okokból nem mert)[33] beavatkozni a vasutak adósságrendezésébe, az egyes államok pedig nem voltak erre képesek a vasút államhatárokat átívelő természetéből fakadóan. Emiatt a jogi megoldás törvényhozás útján történő megtalálása eleve reménytelen volt.
A másik oldalról viszont minden érdekelt, kivétel nélkül, a reorganizáció mellett volt. Az állami és szövetségi szint, valamint a lakosság a vasutak eminens gazdasági (és így politikai) jelentősége miatt, a managerek a státuszukért (és státuszukból kifolyólag), a biztosítékkal bíró kötelezvényesek (bondholders) pedig azért, mert a biztosítékuk a vasút egy szakasza volt, ami önmagában nem bírt értékkel.[34]
A fenti ellentmondásból egy igen sajátos és izgalmas jogi megoldás született:[35] az equity receivership. Ez, leegyszerűsítve, a következőképpen működött. A tipikus vasút a működése alatt, tőkegyűjtési célból, a tőkében részesedést biztosító papírokat (stock)[36] és kötelezvényeket (bond) bocsátott ki. Ennek következtében a csődjogi prioritás szempontjából a hitelezők-
- 201/202 -
nek három fő csoportja alakult ki. A legalacsonyabb a rangsorban a stockholder volt, ezt követték a vasúttársaság szállítói, akik normál biztosítatlan üzleti követelésekkel rendelkeztek (book debts), a rangsor tetején pedig a bondholder-ek álltak (közöttük is kiemelt helyen a dologi jogi biztosítékkal rendelkző mortgage bondholder-ek). Nevezzük az így kialakult érdekkülönbségeket horizontális törésvonalaknak. A helyzetet bonyolította, hogy a hitelezők között egy másfajta választóvonal is húzódott. Ez a jelenség újdonság volt nemcsak a csődjog, hanem a teljes jogrendszer vonatkozásában. Az amerikai vasúttársaságok voltak ugyanis az első olyan korporációk, amelyek nagy mennyiségben és aránylag kis címletekben bocsátottak ki mind részvényeket, mind pedig vállalati kötvényeket. Ezért külön nehézséget jelentett a nagybefektetők és a kisbefektetők eltérő érdekeinek és érdekérvényesítési lehetőségeinek a kezelése. Nevezzük ezt az érdekellentétet vertikális törésvonalnak. A későbbiekben a horizontális törésvonalak a később ismertetett Boyd eset kapcsán kerültek előtérbe, és jórészt William O. Douglas tevékenysége nyomán jutottak nyugvópontra (amennyire ez persze egy ilyen kényes kérdésnél egyáltalában lehetséges). A vertikális törésvonal pedig az állami szervek kisbefektetőt védő tevékenysége révén került a középpontba. A mai szabályozás erre már nem is tart igényt, mivel a horizontális törésvonalak áthidalására kidolgozott "fair and equitable" elve a másik problémakör esetére is megoldást ad.
Amennyiben a vasútnak komoly fizetési nehézségei támadtak, és hosszabb távon sem volt várható az adott paraméterek között a kilábalás, beindult a bíróságokkal közösen kimunkált, a common law eszközeivel operáló, de az equity hajlékonyságát a végletekig kihasználó eljárás, az equity receivership. Ez az equity receivership volt az, amely a későbbiek folyamán a jogalkotás kiindulópontját képezte, és így a mai reorganizációs eljárás közvetlen elődjének tekinthető. Az eljárás részletes menete a következő volt.
Első menetben a bondholder hitelező, aki a cégvezetéssel szoros kapcsolatban állt, kérte a (cégvezetők által gondosan kiválasztott) bíróságot[37] egy receiver[38] kinevezésére. A bíróság jellemzően egy "cégbarát" receiver-t
- 202/203 -
nevezett ki,[39] aki, jóllehet a hitelezők érdekében került a posztjára, elsődleges feladatának éppen a biztosítékkal rendelkező hitelezőknek (mortgage bondholder) a vasút vagyonától való távoltartását tekintette. Ez már eleve jelentős könnyebbséget hozott a vasútnak.
A második körben kérelmet intéztek a bírósághoz a végrehajtás érdekében.[40] A bíróság azonban a végrehajtást gyakran akár évekre is elhalasztotta, lehetőséget adva a vasútnak és hitelezőinek az egyezkedésre. És ez az egyezkedési folyamat még az eddigieknél is nagyobb rugalmasságot igényelt a jog oldaláról.
Amíg ugyanis a fenti bírósági előkészítés zajlott, a másik szálon azok a befektetési bankok,[41] akik biztosítékot adtak a kötelezvényekre (underwriting), bizottságot alakítottak a bondholder-ek érdekeinek a képviseletére (protective committee). Ehhez az összes kötelezvényt bekérték, teljes felhatalmazást biztosítva maguknak a tárgyalások lefolytatására. Az esetleg ellenálló hitelezőket a legkülönfélébb jogi eszközökkel kényszerítették "engedelmességre". A tőkében részesedők (stockholder-ek) külön bizottságot hoztak létre, ráadásul ők is osztályonként (common and preferred stock).
A tárgyalások folyamán újraformálták a vasút tőkeszerkezetét, jelentősen csökkentve kötelezettségeit. Mivel a reorganizációban mindenki érdekelt volt, a csekély ellenállást a hitelezők részéről pedig bírósági segédlettel letörték, az egyezség mindig létrejött.
Az egyezség megkötése után a különböző bizottságokat egyetlen bizottságba vonták össze (reorganization committee), ami a csak ezután sorra kerülő értékesítésnél egyetlen ajánlattevőként megvette a vasút vagyonát.[42] Mivel a bizottság a kezében lévő biztosítékokat (kötelezvényeket és részesedési jogot biztosító papírokat) névértéken használhatta a vételi ajánlat megtételekor, semmilyen más ajánlattevő nem volt versenyképes. Az így megszerzett vagyont azon nyomban átruházták egy kifejezetten erre a célra létrehozott üres korporációra (shell corporation), és a biztosítékul szolgáló papírokat (kötelezvényeket és ré-
- 203/204 -
szesedést biztosítókat) kiosztották a régi befektetőknek a reorganizációs egyezségben szereplő új feltételekkel. So far so good. Két fontos probléma megoldása azonban még hátra van.
Az egyik megoldandó feladat a szállítók megnyerése volt. Az egyezkedések alatt a vasútnak műkönie kellett, különben csak még inkább halmozta volna a veszteséget.[43] Ezért a bíróság létrehozott egy később receivers' certificate-nek elnevezett instrumentumot, amely prioritást biztosított a kielégítésben azoknak, akik meghatározott célra további forrást biztosítottak (különösen a működési költségek fedezésére).[44]
A másik nehézséget a makacskodó hitelezők okozták, akik nem akartak a nagy közös egyezkedésben részt venni. Őket a bíróság segítségével kényszerítették derekuk (és kötelezvényeik) beadására. A bíróság ugyanis a vagyon értékesítésére egy minimálárat állípított meg (upset price), ami alatt a vagyont nem lehetett értékesíteni. Ez eredetileg a hitelezők védelmét szolgálta volna, de a bíróság olyan alacsonyan állapította meg (akár a piaci érték egy tizedében!), hogy ez egyetlen hitelezőnek sem jelentett vonzó alternatívát, hiszen csak töredékértékhez jutottak volna a tényleges értékesítés során. Így maradt a központilag vezényelt egyezkedés. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a fentebb vázolt eljárás a legagyafúrtabban kiötlött és véghezvitt mentesítés volt a csődjog történetében. Az eljárással ugyanis a vasút jelentős adósságállománytól szabadíthatta meg véglegesen magát. Egyben ez az eljárás szolgált a korporációk későbbi általános reorganizációs és mentesítési eljárásának közvetlen történelmi előzményéül és alapjául.
Ezt a procedúrát a vasutak menedzserei, a Wall Street bankárai és jogászai együtt alakították ki a bíróságok aktív, és az állami/föderális szervek, valamint a lakosság passzív támogatásával, a stockholder-ek és a bondholder-ek elszórt ellenállását leküzdve. Az igazán lukratívnak számító reorganizá-
- 204/205 -
ciókból egy elit csődjogász réteg emelkedett ki, amely társadalmi presztizsét és anyagi erőforrásait tekintve messze felülmúlta az egymást követő föderális csődtörvények[45] alapján működő "mezei" csődjogászokat.
És akkor jött a New Deal.
És jött William O. Douglas. Az amerikai csődjog története nem szűkölködik izgalmas személyiségekben, de közülük is kiemelkedik William O. Douglas (1898-1980), aki amellett, hogy a legfelsőbb bíróság leghosszabb ideig szolgáló bírája, valamint az értékpapír- és tőzsdefelügyelet (Security and Exchange Commission, a továbbiakban: Felügyelet) harmadik elnöke volt, a csődjog területén is úttörő szerepet töltött be. Neki köszönhetjük az első kiterjedt, szociográfiai mélységű és tudományos igényű elemzést a csődök okairól és lefolyásáról. A New Jersey-ben, valamint a bostoni nagyvárosi övezetben elvégzett vizsgálat 1500 csődesetet vett górcső alá munkatársaival.[46] A kutatás részletes metodológiáját már jóval a vizsgálat megkezdése előtt kidolgozták és publikálták.[47] Ez a tudományos alapossággal
- 205/206 -
elvégzett kutatómunka részletes ismereteket adott Douglasnek a csődök természetéről és okairól, ami egyrészt megalapozta későbbi döntéseit, másrészt megfelelő tekintélyt is jelentett számára, hogy ezen döntéseit véghez is tudja vinni.
A csődjogot ebben az időszakban az azóta már legendássá vált 1898-as Bankruptcy Act szabályozta, amely az Egyesült Államok első állandó csődtörvénye volt, és nyugodtan állíthatjuk, hogy a csődjogi mentesítés területén messze megelőzte korát.[48] A reorganizációt azonban nem szabályozta, hiszen a vállalkozások csődjogi kezelése, mint láttuk, eltérő fejlődési úton indult el. Hozzájárult ehhez az a tény is, hogy a csődjog mindig elsősorban (természetes) személyre szóló volt, és az is maradt. A franciák kísérletezése a vállalatmentéssel egy történelmi kuriózum, amin lassan ők is túllépnek,[49] a volt államszocialista országok történelmi fejlődésből kiragadott gyakorlatára pedig kár is szót vesztegetni.
Közvetlenül a világgazdasági válság előtti időszakban felvetődött egy, az eddiginél egyszerűbb és hatékonyabb egyezségi eljárás bevezetése. Ez ötvözte volna a római jog cessio bonorum néven ismert klasszikus jogintézményét a common law-ból jól ismert assignment-tel, valamint a csődjog egyik legrégibb jogtechnikai megoldásával (act of bankruptcy).[50] A Yale Law Journal három részből álló szerkesztőségi cikksorozatot szentelt ennek a megoldásnak, ami jól mutatta a kérdés jelentőségét.[51] William O. Douglas azonban másként gondolta.
- 206/207 -
Douglas ugyanis az equity receivership[52] alkalmazását vizsgálva észrevette, hogy ebben az eljárásban jelentősen sérülnek a kisbefektetők jogai. Ezt a tényt belső emberként is ismerhette, hiszen maga is dolgozott az 1920-as évek második felében a híres Cravath[53] ügyvédi irodában, amely a vasúti reorganizációk egyik központi szereplőjévé nőtte ki magát az előző fél évszázadban.[54] A kisbefektetők jogainak a kérdése megkerülhetetlenné vált a legfelső bíróság döntése után.[55] A Boyd alapproblémája az volt, hogy a biztosítatlan hitelezőt[56] a fentebb leírt módon jellemzően kizárták a reorganizációból, míg a részesedéssel bíró (shareholder) részt vett abban, és meg is őrizhette érdekeltségét a cégben. Mivel a biztosítatlan hitelezők érdekeltsége a cégben magasabb rendű,[57] mint a részesedéssel bíróké, ez nem felelt meg a legalapvetőbb méltányossági követelménynek sem, amit a Supreme Court határozottan ki is mondott.[58] A Boyd azonban csak egy pillanatra akasztotta meg a vasúti reorganizációk jól menő üzletét. A korporációk újjászervezésében résztvevő jogászok gyorsan megtalálták a számukra leginkább megfelelő kiutat.[59] A nem biztosított hitelezők bevonását az eljárásba nem tudták elkerülni, de ezt ugyanahhoz a
- 207/208 -
feltételhez kötötték, mint a részesedéssel bírók részvételét: készpénzben való hozzájárulás (cash assessment) a megújuló korporáció működéséhez, és magához a reorganizációhoz. Maga az eljárás a fentiek, különösen a biztosítatlan hitelezők bevonása miatt sokkal bonyolultabb lett. A Boyd így csak erősítette a résztvevő jogászok szerepét, befolyását, jövedelmét. Semmi nem látszott gátolni a lukratív business folytatását.
A New Deal hullámait kiválóan meglovagló Douglas a kisbefektetők védelmében, érdekében, és az előbbiek jelszavával, a Felügyeletet használva eszközül átfogó támadást intézett a nagyvállalati (lényegében vasúttársasági) reorganizációk megvalósult módjával szemben. A New Deal-en belül különösen kedvezett Douglasnek az állami szerep erősítése, valamint a kibontakozó, csődreformot céljául kitűző mozgalom.[60] Ez a hármas társadalmi feltételrendszer (állami szerepnövekedés, csődreform, kisbefektetők védelme) megerősítve felügyeleti elnöki pozíciójával, megfelelő keretet nyújtott Douglasnek a frontális támadásra. Hozzájárulhatott még Douglas ügyéhez az a tény is, hogy a legfelsőbb bíróság vonakodott kiterjeszteni a vasutaknál alkalmazott eljárást a más jellegű korporációkra.[61] Ez a fejlemény még az ebben a témában leginkább érdekelt jogászi kört is a szabályozás felé hajtotta.[62] Így már szinte csak a szabályozás mikéntje volt a kérdéses.
A szabályozás első hulláma 1933-34-ben érte el a kongesszust.[63] Az 1898-as törvényt egészítették ki 1933-ban[64] egy reorganizációs szakasszal (Section 77), ami az első törvénybe foglalt reorganizációs eljárásnak tekinthető. Ez az eljárás még csak a vasutak újjászervezését szabályozta, és több lényeges problémát orvosolt. Így például az eljárás nemzeti szintű lett, kiküszöbölve ezzel a kiegészító eljárásokat (ancillary receivership). Az egyes hitelezői osztályoknál kétharmados szótöbbséget vezetett be, amellyel
- 208/209 -
megkönnyítette a makacskodó hitelezők[65] ellenállásának letörését. Ennek a módosításnak azonban volt egy fejezete, amely már a bajlós végzet árnyékát vetítette a részt vevő prominens ügyvédi klikk szerepére. A törvény ugyanis jelentős szerepet adott a reorganizációs folyamatban annak az államközi kereskedelmi bizottságnak (Interstate Commerce Comission - a továbbiakban: Bizottság), amely már korábban is komoly hatást gyakorolt a vasutak működésére (például a tarifaszabályozással). Három húsbavágó jogosítványt is a Bizottsághoz telepítettek a honatyák. A Bizotság javaslatot tehetett az eljárást ténylegesen lefolytató személy (trustee) személyére, limitálhatta a résztvevő hivatásrendi tagok (lawyers and other professionals) térítését (compensation), valamint jóváhagyta a reorganizációs tervet. Mivel az ügyvédek összességében jól jártak a törvénnyel, úgy vélték, kiemelkedő szerepüket nem veszélyezteti a jogalkotási folyamat.
A vasúti reorganizáció szabályozása után a többi korporációra is sor került. Ez még inkább a téves magabiztosság képzetének alapját sugallhatta az ügyvédi kar felé, ugyanis amellett, hogy erős nemzeti bázisra helyezte az eljárást, kiküszöbölvén az állami partikularitásból fakadó költség- és egyéb hátrányokat, valamint a dissenter-ek kötelezését is megkönnyítette, semmiféle állami beavatkozást nem tartalmazott. A legszebb amerikai csődjogi hagyományoknak megfelelően az eljárás a résztvevő felekre lett bízva. A jogtechnikai megoldás itt is a Bankruptcy Act kiegészítése volt (Section 77B). 1935-ben a kongresszus még erősített egy módosítással a Bizottság felügyeleti jogkörén.[66] De mindez csak előkészület volt.
Az elhúzódó világgazdasági válság felerősítette a Wall Street-tel szembeni negatív, illetve a bajba került adósok iránti pozitív attitűdöt. Az Egyesült Államok, immár ötödször, egy válság szorításában készült egy átfogó csődjogi szabályozás kialakítására. Történelmi tapasztalat így volt bőséggel. A tőkepiacot szabályozó törvények megalkotása[68] után még szembetűnőbb volt a vállalati reorganizációk állami felügyeletének a hiánya, illetve hiányos volta. Douglas, miután a Felügyelethez került, elővette korábban be-
- 209/210 -
gyakorolt eszközét, a részletes esettanulmányokon alapuló koncepcióalakítást. Ezek a tanulmányok most a Felügyelet jelentéseinek egy részét, méghozzá jelentős részét alkották, és leírták a Wall Street jogászainak mindent átfogó részvételét a jelentős reorganizációkban.[69]
Hosszú kongresszusi egyezkedés (ún. logrolling) után[70] a Chandler Act teljesen átszabta a vállalati reorganizáció kereteit. A vasutakat különválasztották a többi reorganizációs eljárástól,[71] mivel a korábbi időszakban egyértelművé vált speciális helyzetük. A vasutak esetében a Bizottság maradt a kisbefektetők és az állam érdekeit érvényesítő szerv. Az egyéb szervezeteket illetően a törvény a reorganizáció három típusát különböztette meg.[72]
Az elsőbe (Chapter X) az olyan nyilvánosan működő korporációk újjászervezésére irányuló eljárások tartoztak, amelyeknek voltak biztosított hitelezői. Az olyan cégek, amelyeknek nem voltak biztosított hitelezői, kizárólag a Chapter XI szerint kérhették a reorganizációt. Az eljárást kérhette az adós (volantary proceeding), de legalább három hitelező is, akiknek az összes követelése elérte az ötezer dollárt (involuntary proceeding). A törvény egy sajátos sávos szabályozást alakított ki. Azok a cégek, ahol a tartozások összege nem érte el az ötezer dollárt, nem vehették igénybe ezt az eljárást, számukra kizárólag a Chapter XI állt rendelkezésre. Amennyiben azonban a hitelezői követelések legalább negyedmillió dollárt tettek ki, speciális szabályok érvényesültek. Erőteljes állami kontroll érvényesült a hárommillió dollárt elérő tartozást felhalmozó cégek esetében. És ez a sáv volt az, amelyik az eddigi Wall Street-i gyakorlatot érzékenyen érintette.
A Chapter X alsó sávjában (tartozás összege 5 000-250 000 dollár között) a bíróság dönthette el, hogy meghagyja-e posztján a korábbi menedzsmentet az eljárás idejére, vagy független trustee fogja betölteni ezt a feladatot. A függetlenség mellett a kompetencia volt az egyetlen követel-
- 210/211 -
mény a trustee felé. A trustee feladata volt a reorganizációs terv elkészítése. A bíróság gyakran menesztette a régi gárdát, hiszen a csődök döntő többségében a vezetők elégtelen teljesítménye volt a csődök fő kiváltó oka. Ennek ellenére, mivel a szakértelmük nélkülözhetetlen volt, a trustee gyakran rögtön vissza is vette őket.[73]
A középső sávban (250 000-3 000 000 dollár között) már minden esetben független személy felelt a cég működéséért a reorganizáció folyamán. Az eljárást lebonyolító személy (trustee), valamint ennek jogi segítője is csak kívülálló lehetett (independent) lehetett. Kizárólag ez a független trustee felelt a reorganizációs terv kidolgozásáért.
A legmagasabb adósságsávban pedig kötelező volt a bíróságnak kikérni a Felügyelet véleményét. Egyébként ezt a bíróság bármelyik eljárásban megtehette.
A Felügyelet szerepe az eljárásban tanácsadó jellegű volt, jóllehet a bíróságok jellemzően hajlottak a tanácsra. A menedzserek és hozzájuk szorosan kötődő jogászok pedig mindent elkövettek, hogy megőrizzék pozícióikat az eljárás során. Ezért egy sajátos jogi játék alakult ki a szereplők között. A cégek rendszeresen a Chapter XI megindítását kérték volna a bíróságtól, mert ebben az eljárásban a vezetők nagyobb eséllyel őrizhették volna meg állásukat. A bíróságok a komolyabb ügyekben, különösen a nyilvános korporációk esetében, mindig kikérték volna a Felügyelet véleményét, adósságmérettől függetlenül. A Felügyelet pedig javasolta volna a bíróságnak az eljárás konvertálását Chapter X szerinti eljárássá, és független trustee kijelölését kérte volna. A bíróság pedig hallgatott volna a jó tanácsra. A feltételes mód azért indokolt, mert a felek mindegyike tudta előre, mit fog tenni a másik. Ezért egy alkufolyamat zajlott le a Felügyelet és a cég vezetői között. Ennek a lényege az volt, hogy amennyiben a cég vállalta, hogy megfelelő bánásmódot biztosít a közkézhányadnak (public debt holders and shareholders),[74] akkor a Felügyelet nem fogja javasolni a konverziót, és az eljárás maradhat a Chapter XI hatálya alatt. Különös bája volt mindezek fényében annak a szabálynak, amely kötelezővé tette a Chapter X szerinti bánásmódot kérelmező számára egy nyilatkozat benyújtását arra nézve, miért nem lehetséges a reorganizáció a Chapter XI
- 211/212 -
keretei között.[75] A szabályzás kontextusában értelmetlen fenti rendelkezés megalkotásának az volt a magyarázata, hogy egyrészt elejét akarták venni a költségesebb eljárás indokolatlan alkalmazásának, másrészt nem érezték a teljes súlyát annak a törekvésnek, amely a menedzsment részéről pozíciójának megtartására irányult.[76]
A Chandler Act Chapter XI szabályozta a reorganizációs eljárások másik formáját. Ez az eljárás csak a nem biztosított hitelezőket érintette.[77] Az eljárás megindítását csak az adós kérelmezhette (voluntary proceeding). A kérelem együtt gyakran már egy reorganizációs tervet is benyújtottak. A referee[78] összehívta a hitelezőket, akik szavazhattak a tervről, de akár kiegészítéseket is benyújthattak ahhoz. A szavazás hitelezői osztályonként történt, és az egyszerű többség számban és követelésben minden osztályban elegendő volt a terv elfogadásához, amely aztán, a bírósági megerősítést követően, minden hitelezőre kötelező volt (kényszeregyezség). Az eljárás alatt minden egyéb végrehajtás alól mentes volt a cég vagyona, ezért akár preferenciát élvező új hitelek felvételére is sor kerülhetett. Az eljárás gyorsabb, és olcsóbb is volt, mint előbb tárgyalt nagyobb testvére. A Bankruptcy Code Chapter 11[79] jellemzően ezen az eljáráson alapszik.
A Chapter XII egy sajátos reorganizációs eljárást tett elérhetővé.[80] Ez arra a sajátos gazdasági helyzetre próbált csődjogi megoldást találni, ahol a csődbe ment cég egyetlen vagyontárgya egy zálogjoggal terhelt üzleti célú ingatlan (jellemzően társasház vagy irodaház) volt. Itt a (jellemzően egyetlen) hitelező és a nehéz gazdasági helyzetbe került tuladonos (beru-
- 212/213 -
házó) közötti párharc gyakran eredményez bonyolult jogi szituációkat. A BC az eljárást magát megszüntette, de a probléma és a jogi fogalom,[81] valamint a hozzá kapcsolódó szabályozás a Chapter 11 keretein belül tovább él.[82]
A bankárok információs fölényét[83] megtörendő, a törvény valamennyi eljárásban kötelezte a pénzpiaci szereplőket a hitelezői listák átadására a bíróságnak. Ezt megerősítette egy további pénzügyi tárgyú törvény (Trust Indenture Act 1939).[84] A legsúlyosabb csapás mégis az volt a Wall Street reprezentánsaira, hogy a törvény megtiltott mindenféle tevékenységet a szavazati joggal kapcsolatban egészen addig, amíg a bíróság jóvá nem hagyta a reorganizációs tervet. Ez a sarkaiból forgatta ki az eddig alkalmazott megoldást. Az eljárást kézben tartó bankok és ügyvédjeik ugyanis az eljárásban való részvételt és szavazati jogot a kötelezvények náluk való letétbe helyezéséhez kötötték. A fenti szabállyal minden eljárást megelőző praktika semmissé vált.[85] A csődeljáráson kívüli adósságrendezést pedig egy ravasz jogalkotói aktussal ellehetetlenítették. Az előbb említett törvényben (Trust Indenture Act) megtiltották a többségi szavazást, pontosabban általában a szavazást a csődeljáráson kívüli adósságrendezési eljárásokban. Így egyetlen makacs hitelező is jelentős gáttá vált, ami a csődön kívüli megegyezést rendkívül nehézzé tette. Ezután csődön kívüli egyezség már csak a csődeljárás előkészítéseként, annak gyorsításaként bírt igazán jogi relevanciával.[86]
- 213/214 -
Mindezek együtt azt eredményezték, hogy az elit csődjogászok kasztja egy időn belül megszűnt létezni. Ehhez hozzájárult a nagy cégekhez fűződő eljárások számának radikális csökkenése is.[87] Ahogyan ezt fő forrásunk, David A. Steel, Jr. fogalmazta meg irodalmi igénnyel: "Mire a New Deal reformerek bevégezték munkájukat, már csak a csődügyvédek általános kara állt."[88]
A Chandler Act elfogadását követő negyven évben nem történt olyan jelentős változás, amely jelen tanulmány ingerküszöbét elérné, jóllehet, a törvényt több tucatszor módosították. A változások iránti égető szükség nélkül került sor 1970-ben az új csődtörvényt előkészítő bizottság felállítására, amely így relatíve nyugodt körülmények között működhetett, és már 1973-ban benyújtotta első jelentését.[89] Témánkat illetően jelentősebb vitára nem került sor, bár az elfogadott megoldást azóta is vita kíséri, mint korábban utaltam rá. 1978. november 8-án Carter elnök törvénybe iktatta a kódexet, amely 1979. október 1-jén hatályba is lépett. A BC volt az első olyan szövetségi csődtörvény, amely nem közvetlenül egy gazdasági válság hatására született. Azóta több jelentős módosítás történt, de ezek közül a reorganizációs eljárást, a kisebb cégekre vonatkozó később ismertetendő szabályozás kivételével egy sem érintette lényegesen.
A Bankruptcy Code előkészítése során jelentős hatása volt annak a ténynek, hogy a cégek vezetői jellemzően a pozíciójukat inkább biztosító eljárások felé törtek. Ezért az új kódex a szabályozás alapjául a Chapter XI megoldását választotta. Ki kell emelnünk, hogy egy reorganizációs eljárás sikeressége szempontjából alapvető fontosságú a menedzserek hozzáállása. Amennyiben az eljárás az ő érdekeiket nem veszi kellő súllyal figyelembe, a még pozícióban lévő, és így a legnagyobb információtömeggel, valamint a legszélesebb cselekvési rádiusszal bíró menedzsment addig húzza az eljárás megindítását, ameddig csak számukra ilyen körülmények kö-
- 214/215 -
zött (állásvesztés veszélye mellett) racionális. Ez pedig, az esetek elsöprő többségében, már azt jelenti, hogy az eljárás csak akkor indul meg, amikor a vállalkozás sodródása a teljes összeomlás felé irreverzibilissé vált.[90]
Felmerült az a fontos kérdés ezzel kapcsolatban, hogy a menedzserek ilyetén szabadsága az üzlet továbbvitelében nem erősíti-e hajlamukat a huncutkodásra (misbehavior), ahogyan ezt egyes szerzők feltételezték, egyenesen a BC visszavonását javasolva.[91] A nem túl bőséges adatok azt mutatják, hogy a kódex 1979-es hatályba lépésével egyenesen csökkent az esélye annak, hogy a menedzserek a cég élén maradjanak, így a BC semmiképpen nem járulhatott hozzá a vállalati vezetők gazdálkodási szempontból szuboptimális döntéseihez szükséges biztonságérzethez. Míg a kódex hatályba lépése előtt az eljárás megindításától számított két éven belül a vezető menedzserek 41%-a veszette el állását, addig a hatályba lépés után ez az arány 71%, illetve 91% volt a különböző tanulmányok szerint.[92] Helyüket viszont nem a trustee, vagy más külső ember, hanem a vállalkozás döntéshozó szervei által kijelölt személy foglalta el.[93] Összegzésül elmondhatjuk, valamelyest racionális emberi viselkedési modellt feltételezve, hogy a menedzserek számára nem is annyira állásuk minden határon túli megőrzése a fontos, hanem az, hogy az ügyek ne kerüljenek ki a vállalat belső érdekeltjeinek (stakeholders) irányítása alól.
A menedzserek affinitását az új eljáráshoz jelentősen növelte, hogy a Felügyelet befolyása az eljárásra minimálisra csökkent. A Felügyelet számtalan összeütközése az üzleti élettel, valamint a különböző szakmai érdekképviseletekkel a Chandler Act elfogadása óta eltelt évtizedekben azt eredményezte, hogy az új kódex majdhogynem megszüntette szerepét a reorganizációban.[94] Csak felszólalási joga van, de semmilyen jogorvoslati lehetősége, vagy egyéb jogosítványa nincsen.[95]
- 215/216 -
One size fits all alapon egyetlenegy eljárást hagytak meg (a vasutak reorganizációjának relatív különállása mellett). Természetes személyek és jogi személyek egyaránt jogosultak az eljárásra, amely azonban bonyolultsága, hosszúsága és ezekből fakadó költséges volta miatt inkább csak a nagyobb szervezetek számára lehet racionális megoldás. Időnként nagy adósságállománnyal, nagy vagyonnal, és összetett hitelezői struktúrával "bíró" magánszemélyek is a Chapter 11 szerint kérik adósságaik újrarendezését. Többször felmerült egy egyszerűsített eljárás törvénybe iktatása is (Chapter 10 a szakzsargonban),[96] de az ilyen irányú törekvések eddig nem jártak sikerrel. Az eljárás bonyolultsága miatt azonban elkerülhetetlen volt speciális szabályok beiktatása a kisebb vállalkozások[97] részére (small business cases).[98] Ez a 2005-ös módosítás[99] azonban további jelentéstételi kötelezettséget állapít meg a kicsik részére. Nagyobb felügyeleti jogkör illeti a trustee-t. Több az eljárás megszüntetéséhez (illetve konverziójához) vezető kötelezettségmulasztás (drop-dead points). A family business,[100] jelen esetben pontosabban a kisebb vállalkozások negatív diszkriminációja az amerikai felfogásnak több, mint szokatlan. Meg is jegyzi a mai amerikai csődjog legjelesebb képviselője, Elizabeth Warren, hogy ilyenre még nem volt példa az egész szövetségi jogalkotás történetében.[101]
- 216/217 -
Az eljárást az adós kérheti (voluntary proceeding), de a hitelezők is indítványozhatják megindítását (involuntary proceeding).[102] Anélkül, hogy a rendkívül bonyolult eljárás részleteibe belemennénk, röviden vázoljuk a főbb eljárási mozzanatokat.[103]
Amennyiben a bíróság elfogadta az adós kérelmét, ez automatikusan az order for relief hatályával bír, azaz az adós élvezheti a csődeljárás védelmét.[104] A hitelezők indította eljárás esetén (involuntary proceeding) legalább három hitelező kell, ha a hitelezők száma eléri a tizenkettőt, és minden esetben minimum $12.300 biztosítatlan követelés.[105] Ilyen esetben a bíróság akkor határoz, méghozzá kötelezően ("shall order") a "könnyítésről" (relief), ha a kérelmet időben nem támadják meg. Ha megtámadják, a bíróságnak meg kell vizsgálnia az adós fizetésképtelenségét, illetve azt, hogy rendeltek-e ki a kérelem benyújtását megelőző 120 napon belül bármilyen vagyonkezelőt (custodian) az adós vagyonának egy részére. Amennyiben a kirendelés a vagyont lényegileg egészében érinti, a csődeljárás okafogyott. Ilyenkor tehát a csődvédelem nem áll be ipso facto, hanem a bíróság mérlegelés alapján dönt. Kényszerű eljárás iránti kérelem benyújtása esetén tehát a kérelmet meg lehet, és meg kell támadni, ha azt akarjuk elérni, hogy az adós ez alapján ne élvezhesse a csődjog védelmét, amely más hitelezőket esetleg sérthet.[106]
- 217/218 -
Az order for relief-fel beáll az automatikus végrehajtási tilalom (automatic stay).[107] A megadott rendben kijelölik az eljárás résztvevőit. A trustee-t (amennyiben az adós nem marad birtokon belül, és így a vezetők nem őrzik pozíciójukat, azaz nem debtor in possession az eljárás), illetve az examiner-t, amennyiben az adós birtokon belül marad,[108] valamint a hitelezői bizottságokat (creditors' and equity security holders' committees).[109]
Ezután meghatározzák a csődvagyont (aktívák és passzívák), ami az egész eljárás egyik legbonyolultabb feladata. Csak alapjainak vázolása a jelenleginél terjedelmesebb tanulmányt igényelne. Ide tartozik ugyanis az actio Pauliana jellegű megtámadási jogoktól kezdve a követelések elimerésén keresztül és a biztosított követeléssel terhelt vagyontárgyakkal kapcsolatos döntéseken át a folyó szerződések sorsáig sok minden. Ezek közül kiemelkedik a nevezetes "strong arm clause",[110] amely lehetővé teszi a trustee, illetve a birtokon belül maradó adós számára, hogy meghatározott feltételek mellett nem megfelelően perfektuált jogokat (biztosítékokat) kiiktasson, így a nem biztosított hitelezők számára rendelkezésre álló vagyontömeget növelje. Szintén érdekes kérdés, hogy az adós milyen feltételekkel vonhat be friss pénzt (new money) a reorganizációs folyamatba. Mi lesz a sorsa a beszámításoknak, a vevőkkel szembeni követeléseken és a forgóeszközökön fennálló biztosítékoknak (floating lien). De nem folytatom. A sürgős teendők elvégzése érdekében a felek a bírósághoz fordulnak engedélyért, méghozzá szinte azonnal,[111] hiszen az automatic stay beállta után bármilyen teljesítés a bíróság engedélye nélkül a "great freeze"-be ütközne, és a bíróság megsértésének minősülne. Aztán újra csend. Megindulhat a reorganizációs terv kidolgozása.[112]
Az első 120 napban csak az adós nyújhat be tervet.[113] A tervet a hitelezők osztályonként fogadják el, és azt a bíróság erősíti meg. A hitelezői osztályokban kétharmados követelésbeli többség és egyszerű számbeli többség szükséges a terv elfogadásához.[114] Mondhatnánk kényszeregyezség, ha ennek az amerikai csődjogi logika szerint bármi értelme lenne. De nincs. A bíróság ugyanis akkor is megerősítheti a tervet, ha azt egyik
- 218/219 -
hitelezői osztály sem fogadta el, de legalább annyit kapnak a terv révén, amennyit a likvidációs eljárás (Chapter 7 Liquidation) lefolytatása esetén kaptak volna.[115] Így lesz csak igazán kényszer ám az az egyezség! De ennek már a mi kényszeregyezségünkhöz manifeszt módon semmi köze nincsen. A megerősített terv mentesíti az adóst minden olyan adósság alól, amely a megerősítés előtt keletkezett (discharge).[116]
A fentiek miatt a szereplők már a csődeljárás megindítása előtt egy sajátos fordított, visszafelé gombolyított logika szerint gondolkodnak, és alakítják ki álláspontjukat. Az adós kezében erős adu az a másik oldal által is ismert rendelkezés, amely szerint az esetleg meginduló reorganizációs eljárásban a hitelezőknek végül meg kell elégedniük a likvidációs hányaddal. Ezen logika mentén minden a végpontból, a likvidációs eljárásból indul ki, ennyi aduja lesz a reorganizációs eljárásban, kiegészülve az ottani lehetőségekkel, és ezeket együttesen veszi figyelembe az eljárást megelőző egyeztetési tárgyalásokon, vagy akár egyezségkötésnél, amely egyezséget utána már csak megerősítés végett nyújtanak be a bíróságra (prepackaged bankruptcy). Összefoglalva az elmondottakat az adós arra bizton számíthat arra, hogy a meginduló eljárásban:
1. megőrizheti a vagyona feletti rendelkezési jogot (debtor in possession),
2. a kérelem befogadásával (ami order for relief-nek minősül) automatikusan leáll minden ellene irányuló eljárás (automatic stay),[117]
3. csak ő lesz jogosult a kérelemtől számított 120 napig a reorganizációs terv benyújtására,
4. a tervben főként arra kell vigyáznia, hogy ne diszkrimináljon egy hitelezői osztályt sem, és elegendő a likvidációs értéket megígérni a nem biztosított hitelezőknek, és a collateral-nek megfelelő értéket a biztosított hitelezőknek (lien stripping, cramdown), és
5. amennyiben az előző pontban foglaltakat betartja, a bíróság meg fogja erősíteni a tervet, ami mentesíti őt minden, ezt megelőzően keletkezett tartozás alól (discharge).
- 219/220 -
Az adósnak bőven van tehát vitaalapja (leverage).[119] Nem csoda tehát, hogy ez az eljárás működik, él, mintául szolgál. Teljes biztonsággal mondhatjuk az adatok alapján, hogy a magyar reorganizációs eljáráscsökevény (amit teljességgel érthetetlen módon csődeljárásnak nevez a jogszabály)[120] lényegileg nem működik, illetve semmi hatása nincs a magyarországi gazdasági folyamatokra. Jellemző, és egyben sokkoló adat, hogy 2007-ben mindösszesen egy (1), 2008-ban pedig egyetlenegy "ilyen" eljárás sem indult hazánkban! 2009-ben 46 "ilyen" eljárást regisztráltak. A csődtörvény módosítása[121] kicsit felkavarta ezt az állóvizet 2010-re, amikor is 122 fizetési haladék iránti kérelmet nyújtottak be az új törvény alapján, és 103 "ilyen" eljárás indult.[122] A kép azonban még így is pozitívan torzít az új törvény javára. Ennek okai a következők.
1. Mivel a felszámolási eljárások száma 2010-ben 13.144. volt, a két ide sorolható jogi jelenség együttesen (122+103 = 225) sem teszi ki az eljárások 2%-át.
2. Nem tudjuk az adatokból azt a nagyon fontos tényt, hogy az eljárásokból hány volt sikeres, illetve mennyi fordult át felszámolásba. (Kivétel persze ez alól 2008.)
3. Ezek az eljárások, itt nem elemezendő sajátosságok miatt, csak a nagy szervezetek számára alkalmasak, amennyiben eltekintünk a felszámolók benne rejlő businessétől.[123]
4. Csak a csődtörvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezetekre vonatkozik, így a magánszemélyek (legyen az illető egyéni vállalkozó vagy fogyasztó) gondjait illetően százszázalékosan hatástalan.
- 220/221 -
A franciák vállalatmentő eljárása is csak nagyon korlátozottan működőképes, pedig ők az egész rendszerüket erre építették. A 2005-ös módosítások előtt az eljárások 90%-a felszámolással végződött.[124] A procédure de sauvegarde amerikai mintára történő bevezetése után évente a következő számban indultak eljárások (2006:507, 2007:519, 2008:708, 2009:1422, 2010:1037).[125] Az eljárások száma növekvő tendenciát mutat ugyan (bár a 2010-es ezt megtörni látszik), de önmagában ez megint nem jelent sokat. Fontos egyrészt, hogy hány reorganizációs eljárás tekinthető sikeresnek. A francia helyzet elemzését bonyolítja az a tény, hogy az amerikai típusú reorganizációs eljárást követheti az eredetileg még 1985-ben megálmodott bírósági adósságrendezés (redressement judiciaire), amely szintén a vállalat talpra állítását eredményezheti.[126] További gond, hogy az eljárások több éven át húzódnak, így vannak teljes éven át függőben lévő eljárások. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnik, ha azokat az eljárásokat tekintjük sikeresnek, ahol elfogadták a vállalkozás megmentésére irányuló tervet (plan de sauvegarde). Az elfogadott tervek száma a következő volt. 2006:271, 2007:246, 2008:365, 2009:184. Összevetve a megindult eljárásokkal, a sikeresnek tekinthető, tervvel lezárt eljárások aránya az 50% körül mozgott az első években. Az eljárások elhúzódására utal az a tény, hogy 2009-re már 831 olyan vállalkozás volt, amely az eljárás bevezetését jelentő megfigyelési szakaszban (période d'observation) volt, és a sikeres eljárások aránya a töredékére zuhant. A teljes siker természetesen az, ha az elfogadott tervet teljesítik is. 2010-re olyan adattal is rendelkezünk, amelyik megmutatja, hogy melyik elfogadott terv meghiusulása miatt nyitottak fizetésképtelenségi eljárást (jugement d'ouverture sur résolution de plan). Ez a szám 2.283 volt, de ebben benne vannak a bírósági adósságrendezés (redressement judiciaire) során elfogadott és teljesedésbe nem ment tervek is. Mivel 2010-ben 15.941 ilyen eljárás indult, ez a szám nem túl informatív a számunkra. Nagyon fontos megvizsgálni azt is, hogy milyen arányt tesz ki az adott eljárás az összes fizetésképtelenségi eljáráson belül. Mivel 2010-ben összesen 50.934 fizetésképtelenségi eljárást (procédure collective)
- 221/222 -
indítottak 62.943 benyújtott kérelem mellett, a procédure de sauvegarde aránya éppen 2%-ot tesz ki.
A németeknél nem találni olyan adatsorokat, amelyek az 1999-es Insolvenzordnung keretei között működő, és amerikai mintára kialakított Insolvenzplan (és azon belül az Eigenverwaltung) sikerességének, vagy sikertelenségének megállapítására alkalmas lenne. Annyit tudunk, hogy a korábbi szabályozás az Ausgleichsordnung keretei között teljes és közismert bukás volt.
A Chapter 11 működésével kapcsolatban adathiányban nem szenvedünk. A legfontosabbakat kiválasztva, azt mondhatjuk, hogy a Chapter 11 alkalmazási aránya egy teljes nagyságrenddel magasabb, mint a franciáknál. A 2009. április 1-je és 2010. március 31-e között megindult 61.148 üzleti szervezetet érintő csődeljárásból 13.553-t[127] a Chapter 11 alapján kérelmeztek az adósok (az involuntary eljárások aránya statisztikailag elhanyagolható). Ez több, mint 20%. A következő kérdés az, hogy ezek az eljárások mennyiben tekinthetőek sikeresnek.[128] A részletes metodológiai elemzést mellőzve azt mondhatjuk, hogy az eleve reménytelen eseteket kiszűrve,[129] a túlélési arány több, mint 50%-os.[130] Ez nagyon magas arány, még akkor is, ha más jogrendszer esetén nem állt a rendelkezésünkre hasonlóan cizellált apparátus a mérésre.
Mindezek után felmerül a kérdés, mi ennek a megfelelően működő eljárásnak a történelmi-gazdasági-jogi gyökere? Sikerének alapja az, hogy ellentétben a megbukott német, magyar és francia eljárásokkal szemben, reális egyensúlyt alakít ki adós és hitelezők között. Kiegyenlítve a gyengébb fél pozícióját, megegyezés keresésére kényszeríti az erősebbet. A nehéz (szorult) gazdasági helyzetbe került adós az esetek döntő többségében ugyanis ab ovo nincs egy súlycsoportban a hitelezővel. Különösen igaz ez a mai, professzionális pénzügyi szervezet uralta hitelpiacon. Továbbá az amerikai jog tudja, hogy a csalárd adósok elleni küzdelem nem a csődjog, hanem a büntetőjog feladata. Nem engedi összekeverni a jó-
- 222/223 -
hiszemű, ám szerencsétlen adós társadalomba és gazdaságba való visszaemelésének (fresh start) elementáris igényét a bármilyen csodálatos jogi és egyéb érveket (és rengeteg pénzt) felhozó pénzügyi szektorral szemben. Nem hagyja, hogy a csődjog olyan célokat szolgáljon, amely más jogágak szuverén feladata. A csalárd adósokra való hivatkozás egy csalárd érv annak érdekében, hogy az önhibájukon kívül (munkahely megszűnése, betegség, baleset) reménytelen helyzetbe került adóst továbbra is satuba fogva[131] tartsa, és egy életen át utolsó lehetséges fillérjét kipréselje az a hitelező, aki éppúgy, de inkább jobban felelős a létrejött, de nem teljesített kötelemért. Mindez kihat a vállalkozások kezelésére is, hiszen a Bankruptcy Code itt tárgyalt eljárását (és a likvidációs eljárást - Chapter 7 - is) mindkét kör igénybe veheti. Eltérések persze bőven vannak, a két terület azonban távolról sincs egymástól hermetikusan elzárva. Sőt a családi vállalkozások, a szorosan személyekhez kötődő korporációk (closely held companies) cezura nélkül kötik össze a két területet.
Felmerülhet a T. Olvasóban a kérdés, miként jutott el az amerikai jogrendszer eddig a megoldásig? A válasz nem tűnik egyszerűnek, de egy továbbgondolásra alkalmas felvetésre talán futja erőnkből. Nem igazán arról van itt szó ugyanis, hogy az amerikai hozzáállás erőteljesen kisemberpárti lenne (egyébként az), hiszen esetünkben vállalkozásokról van szó. Véleményem szerint máshol kell az okot keresnünk. Az amerikai gazdasági felfogás, hiszen hic et nunc vaskosan gazdasági kérdésekről van szó, nem a tökéletes verseny elhivatottja. A felépülő Amerika vállalkozói, a kezdetekben hihetetlenül kemény, rideg körülmények, valamint a kereskedők általános negatív megítélése[132] miatt inkább az együttműködésre voltak kényszerítve, mint a megállapodott, kontinuin fejlődéssel létrejött Anglia kereskedői, ahonnan a tökéletes piaci verseny modellje származott. A telepestársadalom pedig egész egyszerűen nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy gazdasági okokból kieső tagjait ne próbálja meg visszaemelni teljes értékű tagjai közé. Ezért már a kezdetektől máshol nem tapasztalható adósvédő intézkedések sorát hozták a kolóniák,[133] sokszor a saját belső hatalmi szervek, még többször az angol központ ellenállását is
- 223/224 -
legyűrve. Nem is beszélve most a hitelezők minden képzeletet felülmúló ellenállásáról.[134] Az együttműködés[135] azonban nem jelentette azt, hogy a piaci versenynek egy sajátos vállfaja ne jelent volna meg. Ennek lényege pedig az egymást ellensúlyozó, egymásnak feszülő erők által kiváltott pozitív gazdasági hatás volt.[136] Ez az amerikai politikai életben is jól megfigyelhető. A két hatás (együttműködés és ellensúlyozás) eredőjeként alakult ki az a reorganizációs formula, ahol a jog által kiegyenlített erőviszonyok mellett a felek egymással egyszerre kooperálva (hiszen a jog erre kényszeríti őket), de egyúttal saját érdekeiket érvényesítve próbálják a gazdaságilag elérhető maximumot kihozni a nehéz helyzetbe került adós vállalkozásból.
Az amerikai jogrendszer mindezek folytán, kiindulva a vasutak speciális reorganizációt igénylő helyzetéből, a kisbefektetők védelmében tett kerülő után, végig figyelemmel a gazdaság- és nemzetfenntartó vállalkozásokat irányító menedzserek érdekeire, eljutott a résztvevők érdekeit a ma ismert határig figyelembe vevő, és alkupozíciójukat a lehetőségek adta legteljesebb mértékben kiegyenlítő eljárásig.
Így történt.
* * *
by Gyula Lőrinczi
The reorganization proceeding according to the Chapter 11 of the Bankruptcy Code has proved to be a great legal succes during the last few decades. Several countries have followed suit, transplanting more or less the American solution. This paper tries to work out the historical developement and the social, economic, and legal background of this piece of pathbreaking legislation. Begun with the
- 224/225 -
downward side of the railroad boom in the second half of the 19th century, the reorganization took the form of the equity receivership. This legal tool was elaborated and used for the reshaping of the ailing railroads. For more than a half of a century the participants of this sophisticated judicial game had gained considerable reputation, experience, and fortune.
The Chandler Act 1938 during the New Deal dealt this elite reorganization bar a smashing blow. Enhancing the scope of activity for the freshman Security and Exchange Commission, led at that time by William O. Douglas, by the way the longest ever serving member of the US Supreme Court, together with aptly created other legal constrictions, the legislator launched a new set of rules for the reorganization of troubled corporations and other players of the economic field. This set of procedures (which became the Chapters X, XI, and XII of the Bankruptcy Act 1898) can be regarded as the forerunner of the famous Chapter 11 of the Bankruptcy Code 1978 now in force.
The act called for a strict administrative supervision in the case of publicly held companies in order to protect the tiny investors in this artfully shaped play and by and by eliminated the elite reorganization group consisting of investment banks as underwriters and their high and mighty legal aids. The legislator had satisfied the main demand from the part of company managers, namely to be able to keep the control of the corporation in the hands of insiders while reorganized. This approach (and the solution that came out of it) has been undoubtly the main stimulus for the companies to choose Chapter 11 in case of emergency. The fact, that the management of the debtor company can stay at the wheel and the property accumulated by years is not to be vested in outsiders, renders Chapter 11 an agreable choice when in financial difficulty.
The study gives an overview about how the Bankruptcy Code Chapter 11 operates in our days, together with a comparative efficiency analysis with its French and Hungarian counterparts. Much as a summary it has been made an attempt to broadly reconstruct the historical, economic, and social fundament of this remarkable legal instrument.■
- 225 -
JEGYZETEK
[1] Ritkán idézett, teljes címén: The Code of the Laws of the United States of America Title 11 Bankkruptcy. A szakma csak Bankruptcy Code-ként aposztrofálja. A továbbiakban: BC.
[2] Nem véletlenül nevezi az egyik jeles szerző az Egyesült Államok legjelentősebb jogi exportcikkének.
[3] A jogászok kiemelkedő képviselője Thomas H. Jackson. Ilyen tárgyú tanulmányait egységes szerkezetbe öntő könyve: JACKSON, Th. H.: The Logic and Limits of Bankruptcy Law. BeardBooks, Washington D.C., 2001. Másik jeles képviselője ennek az álláspontnak BAIRD, D. J.: The uneasy case for corporate reorganization. Journal of Legal Studies Vol. 15. (1986) 127-147. A további számos tanulmányból egy jó összefoglalót emeljünk ki. EASTERBROOK, F E.: Is corporate bankruptcy efficient? Journal of Financial Economics, Vol. 27. (1990) 411-417. A közgazdászok közül jogilag is erős állásponttal számomra kiemelkedik Oliver Hart. Másokkal közösen írt művében közérthetően, mégis alaposan elemzi a felmerülő jogi-gazdasági problémákat. Aghion-Hart-Moore: Improving bankruptcy procedure. Washington University Law Quarterly, Vol. 72. (1994) 849-872. (Westlaw: 72 Wash. U. L. Q. 849).
[4] Sajnos, ennél az országcsoportnál nem kell messzire mennünk példáért.
[5] 84-148 du 1er mars 1984 à la prévention et au règlement amiable des difficultés des entreprises. 85-98 du 25 janvier 1985 de la redressement judiciaire. Legutóbb 2005-ben volt átfogó módosítás. La loi du 26 juillet 2005 sur la sauvegarde des entreprises.
[6] "La philosophie de la loi du 25 janvier 1985 et du livre VI du Code de commerce, c'est celle du tout redressement judiciaire." DeHarveng, J.: Présentation générale de la loi du 26 juillet 2005 sur la sauvegarde des entreprises. In: La loi du 26 juillet 2005 sur la sauvegarde des entreprises (Direction scientifique: Blanc, G.; LesTournelle, C.), Presses Universitaires d'Aix-Marseille-Puam, 2006. 19.
[7] Ahogyan azt a fenti kollokvium idézett résztvevője is megjegyezte az amerikai rendszer vonatkozásában: "Vous pensez bien que nous en sommes loin!" És részletesebben értekezik a két rendszer eltéréséről, különös tekintettel a hitelezői bizottságok kiemelt szerepére az amerikai reorganizációs eljárásban. Deharveng: Présentation... i. m. 92. Csak mellékesen jegyzem meg, nehéz nagyobb hibát elkövetni egy jogalkalmazónak, mint az adós- és hitelezőközpontú eljárásra szabott amerikai megoldásokat (mint például a First Day Order) alkalmazni egy bíró-, illetve felszámolóközpontú rendszerben (amilyen a francia vagy a magyar).
[8] Az egyik legrészletesebb friss kommentárból pár izgalmas példa: going concern (a működő vállalat gazdasági értékére utaló fogalom a csődértékkel szemben), global netting (a banki egymás közötti elszámolások speciális beszámításként való kezelése a csődjogban), cherry picking (a trustee-administrateur választási szabadsága a szerződések csődeljárásban való fenntartására, illetve elutasítására). Jacquemont, A.: Droit des entreprises en difficulté. Litec, Paris, 2009. 35., 199., 209. - megfelelően.
[9] "Order for relief" - ez a lefordíthatatlan megnevezésű bírósági végzés automatikus könnyítést jelent az adós számára. BC §§ 301., 362. A váltást az amerikai jogban jól jelzi, hogy az "order for relief" az "adjudication" pejoratív terminus technicust váltotta 1978-ben. Bankruptcy Code, Rules and Official Forms. Thomson/West, 2006. 55.
[10] "L'expression fréquemment utilisée, et reprise du droit américain - le débiteur se place sous la protection du droit de la faillite - ..."; "...seul le débiteur ... ait qualité pour saisir le tribunal. (C. comm., art. L. 620-1)." Jacquemont: Droit... i. m. 140.
[11] Az amerikai csődjogi nyelvben "voluntary proceeding".
[12] Bankruptcy Code... i. m. 55.
[13] Talán a "külön csődjog" kifejezés kicsit erősnek tűnik. Figyelembe véve azonban, hogy a két rendszer eltérő kódexekben jelenik meg (a magánszemélyekre vonatkozó a Code de la consommation-ban), tekintettel továbbá a francia jogi kultúra kódexcentrikusságára, már érzékelhető a szóhasználat alapja és célja.
[14] "Il est institué une procédure de redressement judiciaire destinée à permettre la sauvegarde de l'entreprise, le maintien de l'activité et de l'emploi et l'apurement du passif. Art 1er de la loi no 85-98 du 25 janvier 1985 de la redressement judiciaire. Jó kommentár: Branlard, J.-P.: Le redressement judiciaire et la liquidation des entreprises. C.E.F.E., Paris, 1985.
[15] "La plus récente réforme du droit des procédures collectives, bien qu'émenant d'une majorité politique différente, se situe dans le droit fil de la loi de 1985 comme l'indique son intitulé: »loi de sauvegarde de l'entreprise«." Pétel, P.: Procédures collectives. Dalloz, Paris, 2009. 10.
[16] "So a Chapter 11 system is designed to preserve the ‘going concern' value - that is, maximize the value of the business so that more value is available for the repayment of the creditors." Warren, E.: Chapter 11: Reorganizing American Business. Wolters Kluwer Aspen, New York, 2008. 12.
[17] InsO Siebter Teil §§ 270-285.
[18] Azért bátorkodom alapelvnek nevezni, mert a BC § 303 (f) rögzíti, hogy az adós az ellene indított kényszerű (involuntary) eljárás esetén úgy rendelkezik vagyontárgyai felett, mintha az eljárás meg sem indult volna (amennyiben a bíróság eltérően nem rendelkezik, illetve az order for relief meghozataláig).
[19] InsO Achter Teil §§ 286-303.
[20] InsO § 287(2).
[21] BC § 1322(a)(4).
[22] A BC a hitelezők számára vagy a természetes személy adós meglévő vagyonát (stock), vagy a jövőbeni szerzeményeit (flow) teszi elérhetővé. A kettőt együtt nem. Az első verzió a Chapter 7 Liquidation, a második az említett Chapter 13. A kettő közül ráadásul az adós választhat, bár e választás lehetőségét a 2005-ös Bankruptcy Abuse Prevention and Consumer Protection Act-ben némileg korlátozták. Természetesen a hitelezők in rem jogai (illetve az ezek által biztosított követelések) más megítélés alá esnek.
[23] Kanadával elég összetett az amerikaiak kapcsolatrendszere. Biztosan nem tett jót az egymás mellett élésnek, hogy az első amerikai alkotmányban (The Articles of Confederation 1781) automatikus belépési jogot biztosítottak az Unióba egész Kanada számára, míg az amerikai kolóniák esetében ezt kilenc állam szavazatához kötötték (Article XI). A kanadaiak, mint tudjuk, ezt a szíves invitálást nem fogadták el.
[24] Elméleti megközelítésben, kiemelkedő szerzőktől. LoPucki, L. M.-Triantis, G. G.: A systems approach to comparing U.S. and Canadian reorganization of financially disteressed companies. Harvard International Law Journal, Vol. 35. (1994) 267-343 (Westlaw: 35 Harv. Int'l L. J. 267). Konkrét esetekkel is illusztrálva. Dargan, S.: The emergence of mechanisms for cross-border insolvencies in Canadian law. Connecticut Journal of International Law, Vol. 17. (2001) 107-126 (Westlaw: 17 Conn. J. Int'l L. 107).
[25] Companies' Creditors Arrangement Act 1934. Ezenkívül speciális vállalkozásokra irányadó a Winding Up and Restructuring Act 1985, és használható az átfogó csődtörvény, a Bankruptcy and Insolvency Act 1985 (1992) eljárása is.
[26] "It's like a Chapter 11 proceeding, with no rules." Idézi Dargan: The emergence... i. m. 111.
[27] Ezen alfejezet kibontásakor alapvető forrásunk Skeel, Jr., D. A.: Debt's dominion. Princetown University Press, Princetown and Oxford, 2004. 48-70, passim. Nagyon jó összefogalót ad az eljárásról Baird, D. G.: Elements of bankruptcy. Foundation Press, New York, 2010. 69-81.
[28] Sohasem feledve a meghatározó itáliai gyökereket már a X. századtól. Kiváló bevezetést ad Sándor I.: Észrevételek a társasági jogban a felelősségi alakzatokról. Jogtudományi Közlöny 65. évf. (2010) 3. sz. 147-152.
[29] Jacquemont: Droit... i. m. 7.
[30] Az amerikai társaságokra a korporáció kifejezést fogom használni. Részben azért, mert így hívják ezeket (corporations), részben pedig azért, mert kerülni akarom a magyarra fordításból adódó téves asszociációkat.
[31] Csak a gyakoriságot érzékeltetendő hozzáteszem, hogy a csúcson, 1894-ben, 191 vasúttársaság állt a most ismertetésre kerülő eljárás hatálya alatt. Skeel: Debt's... i. m. 53.
[32] A "Grange" egy agrármozgalom volt 1872-73-ban. Ennek eredménye volt részben a "Granger laws", amely többek között a vasúti tarifák egységesítését és maximálását célozta a "ate discrimination"-nel szemben. Skeel: Debt's... i. m. 38, 51, 55.
[33] A csődjogi szabályozást ekkor még nem terjesztették ki a nagy korporációkra. A másik probléma a sajátos amerikai kereskedelmi szabályozásban rejlett, amire itt nem térünk ki. Skeel: Debt's... i. m. 54-55.
[34] "...one hundred miles of track in the middle of nowhere...". "...you have nothing but a streak of iron-rust on the prairie." Skeel: Debt's... i. m. 62-63.
[35] "What emerged was one of the most remarkable dances in the history of the American common law." Skeel: Debt's... i. m. 57.
[36] A stock az amerikai gazdasági és jogi szóhasználatban elsősorban a korporáció működési alapját jelentő vagyonra utal. Korábban keletkezett, de ma is létező használatából ered ez, amely nem más, mint a kereskedő árualapja. Általános használatban bármilyen rendelkezésre álló készletet jelent, amiben akár részesedés is szerezhető. " ‘Doubtless', said I, ‘what it utters is its only stock and store...'". Poe, E. A.: Prose an poetry, The Raven, Raduga Publishers, 1983. 43. A hollónak valószínűleg semmi köze nem volt a részvényekhez, pedig etimológiailag ugyanarról a szóról van szó. Első jelentése a családfa tetején álló ős volt (akiben mellesleg éppen úgy nagyon sajátos részesedésünk van, mint a részvénytársaságban). Black's Law Dictionary (editor in chief: Garner, B. A:) Thomson West, 2007. 8th ed. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar "részvény" fogalom kapcsán a fentiektől eltérő asszociációk öblösödnek a magyar nyelven és kultúrán edzett tudatban. A korporációban való részesedés ("tulajdon") ellentmondásosságát felülmúlhatatlan virtuozitással mutatja be LoPucki, L. M.: Teacher's manual for the debtor creditor game. West, 1984. 71. Idézi Warren, E.-Westbrook, J. L.: The Law of Debtors and Creditors. Aspen, New York, 2006. 787-89.
[37] Ez volt a "creditors' bill". A bíróságválasztás (mai szóhasználattal forum shopping) tág kínálatból történt a vasút több bírósági körzetet átfogó jellege miatt.
[38] A receiver(ship) az angolszász jogrendszerek egy sajátos intézménye. Bármilyen jogviszonyban (de különösen fizetésképtelenség esetén) használható, ahol az adós vagyonát, vagyontárgyát követelés terheli, és a hitelezők számára ezt a vagyont meg kell védeni, illetve magát a vagyont, valamint hozamát be kell gyűjteni. Ha a feltételek fennállnak, bármely jogalany, és a bíróság is jelölhet receiver-t. A BC ezt az eljárást nem ismeri, sőt magát a fogalmat is csak a "custodian" gyüjtőnév alatt használja. § 101(11). A hatályos angol csődjogban az Insolvency Act (1986 c 45) még külön csődeljárásként szabályozza a társaságok vonatkozásában. Vö. Butterworths Insolvency Law Handbook. LexisNexis, London, 2003. 36. Az angol jogban a receivership common law gyökerű, míg a skótoknál egyértelműen statute law. Ezért az Insolvency Act külön szabályozást ad, holott a vállalati csődjog egyébként egységes Anglia és Skócia vonatkozásában, ellentétben a magánszemélyekra vonatkozó csődeljárásokkal.
[39] Ezek miatt az eljárás az ún. "friendly receivership" rosszízű kategóriájába tartozott.
[40] Ez volt a "foreclosure bill" annak minden tradicionális common law kellékével.
[41] "Investment banks" - ez az a banki szektor, amelyik en bloc dőlt meg a 2008-as pénzügyi válságban.
[42] Ez volt az első eset az amerikai jogban, amikor egy vállalkozást egészben, "going concern"-ként, és nem darabonként, "piecemeal", adtak el. Martin, N.: The role of history and culture in developing bankruptcy and insolvency systems: The perils of legal transplantation. Boston College International and Comparative Law Review Winter Vol. 28. (2005) 9 (Westlaw: 28 B. C. Int'l & Comp. L. Rev. 1).
[43] Itt feltételezzük, hogy a vasút működtetése legalább az üzemszüneti pontot elérő bevételt eredményezett, azaz a bevétel fedezte a változó költségeket.
[44] Ezt a problémát a német jog elegánsabb megoldással intézi el. A csődtömeggel szemben keletkezett követelések (melyek egy működő cégnél jellemzően szállítói követelések) közvetlenül elsőbbséget élveznek. "Massegläubiger", illetve "Masseschulden", a ma hatályos jogban "Masseverbindlichkeiten". Konkursordnung §§ 57, 59 (1) 2; Insolvenzordnung §§ 53, 55 (1) 2.
[45] Ennek az időszaknak az elején még nem volt állandó csődjogi szabályozás szövetségi szinten. Az 1867-es törvényt 1878-ban hatályon kívül helyezték, és csak 1898-ban fogadtak el újra az egész országra egységes csődszabályokat. Ez már tartósnak bizonyult, bár 1938-ban átfogó módosításon esett át, különös tekintettel a korporációk újjászervezését illetően. Az eddigi amerikai csődtörvények egyébként a következők:
1. Apr. 4, 1800, c. 19, 2 Stat. 19, repealed Dec. 19, 1803, ch. 6, 2 Stat. 248.
2. Aug. 19, 1841, c. 9, 5 Stat. 440, repealed Mar. 3, 1843, ch. 82, 5 Stat. 614.
3. Mar. 2, 1867, c. 176, 14 Stat. 517, the provisions of which were incorporated in Rev.Stat.Title LXI, §§ 4972 to 5132, were materially amended June 22, 1874, c. 390, 18 Stat. 178, and were repealed June 7, 1878, c. 160, 20 Stat. 99.
4. The Bankruptcy Act of July 1, 1898, c. 541, 30 Stat. 544, as amended, sometimes called the Nelson Act, repealed by Pub. L. 95-598.
5. The Chandler Act of July 22, 1938, c. 575, 52 Stat. 883, which revised the Bankruptcy Act generally and materially amended the provisions covering corporate reorganizations, repealed by Pub. L. 95-598.
6. The Bankruptcy Code of Nov. 6, 1978, 92 Stat. 2549.
Bankruptcy Code Annotated. Thomson West, St. Louis 2006. 1-2.
[46] Douglas, W. O.: Some functional aspects of bankruptcy. Yale Law Journal, Vol. 41. (1932) 329-364 (Westlaw: 41 Yale L. J. 329).
[47] Douglas, W. O.-Thomas, D. S.: The business failure project-I. A problem in methodology. Yale Law Journal, Vol. 39. (1930) 1013-1024 (Westlaw: 39 Yale L. J. 1013). Douglas, W. O.-Thomas, D. S.: The business failure project-II. An analysis of methods and investigation. Yale Law Journal, Vol. 40. (1931) 1034-1054 (Westlaw: 40 Yale L. J. 1034).
[48] Csak egy izgalmas tanulmányt említsünk meg a sok közül. Tabb, C. J.: A century of regress or progress? A political history of bankruptcy legislation in 1898 and 1998. Bankruptcy Developments Journal Vol. 15. (1999) 343-381 (Westlaw: 15 Bankr. Dev. J. 343).
[49] DEHARVENG: Présentation... i. m. passim, különösen 19-21. " ...et par là pouvoir expliquer le droit des procédures collectives français n'est pas synonyme d'échec..." utal az egyik előadó a 2005-ös módosítás ("changement radical") fontosságára. Uo. 20.
[50] Az act of bankruptcy a csődnyitás feltétele volt már az első jelentős angol csődtörvény, azaz 1571 óta. 13 Eliz., ch. 7.
[51] Discharge of debtor by assignment for benefit of creditors. Yale Law Journal, Vol. 41. (1932) 603-608 (Westlaw: 41 Yale L. J. 603); Assignments for benefit of creditors as an act of bankruptcy. Yale Law Journal, Vol. 41. (1932) 1056-1061 (Westlaw: 41 Yale L. J. 1056); Effect of National Bankruptcy Act upon assignments for benefit of creditors. Yale Law Journal, Vol. 42. (1933) 1140-1142 (Westlaw: 42 Yale L. J. 1140).
[52] A protective committee szerepéről izgalmas csörtét vívott Douglas Max Lowenthallal. Lowenthal, M.: The railroad reorganization act. Harvard Law Review Vol. 47. (1933) 18-58 (Westlaw: 47 Harv. L. Rev. 18); Douglas, W. O.: Protective committees in railroad reorganizations. Harvard Law Review Vol. 47. (1934) 565-589 (Westlaw: 47 Harv. L. Rev. 565).
[53] Akkoriban Cravath, DeGersdorff, Swaine and Wood. Ma a világ (egyik) leghíresebb ügyvédi irodája Cravath, Swaine and Moore LLP néven. Jogelődje alapítva 1819-ben.
[54] Izgalmas leírást olvashatunk a Cravath szerepéről az első híres, 1884-es reorganizációban Skeel: Debt's... i. m. 63-65.
[55] Northern Pacific v. Boyd 228 U.S. 482 (1913).
[56] Az ilyen hitelező jellemzően egy szállító volt, és csupán könyvelés alapján megállapítható követelése volt (book debt). Ilyen volt Boyd jogelődje, Spaulding is, aki $25,000 értékben nyújtott munkát és anyagot a Northern Pacific jogelődjének 1886-ban. A Boyd összefoglaló leírása, valamint az ebből az ügyből eredeztethető absolute priority rule elemzése Baird: Elements... i. m. 66-77.
[57] Skeel: Debt's... i. m. 67.
[58] A bíróság az elvet fixed principle névvel illeti. Ebből fejlesztette ki később maga Douglas az absolute priority rule formában meghonosodott csődjogi maximát, amit még később, szintén Douglas, már legfelsőbb bírósági bíróként, a reorganizációs tervek jóváhagyásának előfeltételeként megfogalmazott "fair and equitable" jelzős szerkezettel tett követendő elvvé.
[59] A jogászoknak (ügyvédeknek) egyébként is kiemelkedő szerep jutott az amerikai csődjog fejlődésében. Skeel, Jr., D. A.: Bankruptcy lawyers and the shape of American bankruptcy law. Fordham Law Review Vol. 67. (1998) 497-522 (Westlaw: 67 Fordham L. Rev. 497).
[60] Ennek egyik vezéralakja az első igazán jelentős csődjogász, James Angell McLaughlin, a Harvard Law School professzora volt. Már 1927-ben jelezte az átfogó csődjogi reform szükségessét, jóllehet még főleg más irányokban tapogatózott. McLaughlin, J. A.: Amendment of the Bankruptcy Act. Harvard Law Review Vol. 40. (1927) 341-391 (Westlaw: 40 Harv. L. Rev. 341). Csak érdekesség: később MacLachlan-re változtatta nevét, miután értesült arról, hogy ez utóbbi a nevének szabályos skót írásmódja.
[61] Harkin v. Brundage, 276 U.S. 36, 52 (1928); Shapiro v. Wilgus, 287 U.S. 348, 356 (1932). Skeel: Debt's... i. m. 257.
[62] A többi érdekeltről (helyi ügyekben működő csődügyvédek, különböző érdekképviseleti szövetségek) most ne essék szó.
[63] Részletesen a történet és a szabályozás a következő művekben követhető nyomon. Skeel: Debt's... i. m. 105-107; Lowenthal: The railroad... i. m.
[64] Act of March 3, 1933, chap. 204, 47 Stat. 1474 (1973). Skeel: Debt's... i. m. 257.
[65] Dissenters, last-ditchers. Találó megnevezések a jogi szakzsargonból.
[66] Bankruptcy Act of 1898 Amendments, Public Law No. 74-381, 49 Stat. 911 (1935) [amending 11 U.S.C., sec. 205 (1935)]. Skeel: Debt's... i. m. 258.
[67] The Chandler Act of July 22, 1938, c. 575, 52 Stat. 883.
[68] Securities Act 1933; Securities Exchange Act 1934; Banking Act (Glass-Steagall Act) 1933.
[69] " Much of the SEC's report consisted of case studies that explored these problems in vivid detail." Skeel: Debt's... i. m. 111.
[70] A részleteket olvashatjuk uo. 113-119.
[71] Ezt a különállást a BC is markánsan megőrizte, mivel külön reorganizációs eljárást rendel erre a célra. Chapter 11 Subsection IV - Railroad Reorganization §§ 1161-74.
[72] Itt a források érezhetően ellentmondásosak a jogszabály értelmezését és a joggyakorlatot illetően. Ez elég ritka az amerikai szakirodalomban. Az itt megtalálható levezetés a három legjelesebb szerző álláspontjának logikusra szerkesztett változata, amelyért azonban kizárólag jelen mű szerzője vállalja a felelősséget. Altman, E.: Corporate financial distress and bankruptcy. John Wiley & Sons, Inc., 1990. 30-38; Skeel: Debt's... i. m. 119-122; Warren-Westbrook: The Law... i. m. 397-399.
[73] Ez a reorganizációs eljárások örök problémája a csődöt mondott menedzsmenttel. Se velük, se nélkülük.
[74] Az amerikai eljárásban a részvényesek is quasi hitelezői státuszban vannak (security interest holder), jóllehet, hátrasorolt helyzetben. A Felügyelet így tulajdonképpen rangsorra tekintet nélkül a kishitelezőket, illetve kisrészvényeseket védte. Par excellence amerikai (jogi) logika. Ej, de jó lenne egy kicsi itthon is belőle!
[75] Ahogy David A. Skeel, Jr. fogalmazott: "A törvény rossz ajtó elé állított őrt."
[76] Az 1978-as Bankruptcy Code Chapter 11 Reorganization sikere éppen annak köszönhető, hogy ennek a törekvés relatíve tág, ha nem is korlátlan teret enged. De erről részletesen még később.
[77] Ez nem kivétel, hanem inkább szabály. Az angolszász jogrendszerekben (Kanada, Ausztrália) a biztosított követeléssel rendelkező hitelező maga dönt arról, hogy beviszi e követelését a csőd eljárásba, vagy sem. Hasonlóan szabályoz az angol Insolvency Act is.
[78] A későbbi csődbírák (bankruptcy judges) elődjei.
[79] Az 1898-as Bankruptcy Act fejezetei római, míg az 1978-as Bankruptcy Code fejezetei arab számozásúak. Így a szakma a fejezetszámból már tudja, melyik törvényről van szó.
[80] Jogász számára hátborzongatóan szép, ahogyan az egyes újabb adósvédő eljárások beiktatásakor a régmúlt ködéből felsejlik a praetori actiok képe. Az amerikai jogrendszer sokkal nagyobb mértékben bír római jogi alapokkal, minthogy azt első rátekintésre gondolnánk. Ezt egyébként Hamza Gábor akadémikus teljesen más tárgyú előadása tudatosította, illetve erősítette meg bennem. Az angol jogi egyetemeken ugyanis kiterjedt római jogi oktatás folyt, az amerikai jogásznemzedékek eleje ezen nőtt fel. Ezért az amerikai jog (különösen a bírák) szóhasználata még ma is sok latin kifejezést tartalmaz (pro se, in forma pauperis stb.). Ott ez nem csak a tudományos élet privilégiuma.
[81] BC § 101(51B).
[82] Klee, K. N.: One size fits some: Single asset real estate bankruptcy cases. Cornell Law Review, Vol. 87. (2002) 1285-1332 (Westlaw: 87 Cornell L. Rev. 1295). A szerző teljes körű jogi és közgazdasági képet igyekszik adni erről a speciális területről.
[83] A kötelezvényeket jegyző bank (underwriter) átfogó ismeretekkel rendelkezett a hitelezői körről, így reorganizáció esetén behozhatatlan előnnyel indult a hitelezői bizottságok megszervezésében. Az underwriter körülbelül a forgalombahozónak felel meg a magyar pénzügyi jogban, bár a régi olasz mondás, miszerint tradurre è tradire, itt különösen igaz.
[84] Skeel: Debt's... i. m. 120. Az indenture trustee (jellemzően valamilyen pénzintézet) a kötelezvények tulajdonosainak érdekében a ma hatályos csődeljárásban is felléphet. Így kényszerű eljárás (involuntary proceeding) megindítását kérheti, követelésre vonatkozó bizonyítékot nyújthat be. BC § 303(b)(1), § 501(a). Érdekesség, hogy ezt nem képviselőként teszi, hanem a BC felhatalmazása alapján saját jogán, így a jogi képviselőkre vonatkozó csődjogi szabályok az indenture trustee-t közvetlenül nem érintik. Az indenture trustee fordítását a fentiek fényében meg sem kíséreljük.
[85] Skeel: Debt's... i. m. 120-121.
[86] Ez lett az ún. prepackaged bankruptcy. Ez a fajta megközelítés akár egy vállalati stratégia részét is képezheti. Salerno, T. J.-Hansen, C. D.: A prepackaged bankruptcy strategy. The Journal of Business Strategy, Vol. 37. (1991) 36-41.
[87] Részletes táblázatot közöl Skeel: Debt's... i. m. 126.
[88] "When the New Deal reformers had completed their work, only the general bankruptcy bar was still standing." Skeel: Debt's... i. m. 127.
[89] A törvény előkészítésének és elfogadásának részletes menetét Tabb, C J.: The history of the bankruptcy laws in the United States. American Bankruptcy Institute Law Review. Vol. 3. (1995) 30-38 (Westlaw: 3 Am. Bankr. Inst. L. Rev. 5) tartalmazza.
[90] Ez a problémakör a "deepening insolvency" kódnév alatt fut a szakirodalomban. A kanadai csődjog jó alapot ad a tanulmányozására. GIRGIS, J.: Deepening insolvency in Canada? McGill Law Journal. Vol. 53. (2008) 167-197 (Westlaw: 53 McGill L.J. 167).
[91] BradlEy, M.-Rozenzweig, M.: The untenable case for Chapter 11. Yale Law Journal. Vol. 101. (1992) 1043-1089 (Westlaw: 101 Yale L. J. 1043).
[92] Warren, E.: The untenable case for repeal of Chapter 11. Yale Law Journal, Vol. 101 (1992) 449-453 (Westlaw: 101 Yale L. J. 437).
[93] Az idézett tanulmány is "turnover rate"-ről ír, nem pedig azt mondja, hogy "they lost their job". Uo. 453.
[94] Der Mohr hat seine Schuldigkeit getan, der Mohr kann gehen. (Schillernél az eredetiben: "seine Arbeit".)
[95] BC § 1109(a).
[96] Altman: Corporate... i. m. 39-40.
[97] Kisvállalkozásnak, illetve ilyen eljárásnak számít az, ha összes adósság (a bennfentesek és a függők - insiders and affiliates - felé fennálló adósságok kivételével) nem haladja meg a kétmillió dollárt. BC § 101(51D).
[98] A legfontosabb eltérések: BC § 1116.
[99] Bankruptcy Abuse Prevention and Consumer Protection Act (BAPCPA). Részletes elemzést ad Warren-Westbrook: The Law... i. m. 678-685.
[100] Amerikai szóhasználattal "Mom and Pop" business.
[101] "So far as we know, this is the first federal statute to discriminate against small businesses as such." Warren-Westbrook: The Law... i. m. 399. Nem véletlen, hogy a szarkasztikusabb kedvű szakmabeliek kicsit átalakították az illető törvény betőszavát (jelesül BAPCPA-ről először BADCAP-re, majd, valószínűleg jobban elmélyedve benne, BADCRAP-re). Ez utóbbiról, valamint a törvénymódosítás egyéb vonatkozásainak metszően kritikus elemzéséről ajánlott olvasmány Baucher, J.: A fresh start for personal bankruptcy reform: The need for simplification and a single portal. American University Law Review, Vol. 55 (2006) 1295, 1296 (Westlaw: 55 Am. U. L. Rev. 1295).
[102] A mai amerikai csődjogban az önkéntes csőd a szabály, és a kényszerű a kivétel. Csak a Chapter 11 és a Chapter 7 (Liquidation) lehet kényszerű. A BC egyébként a kártérítési kötelezettség mellett bírsággal (punitive damages) is igyekszik a kedvét szegni azoknak, akik hajlanak mások jogalap nélküli csődbe vitelére. § 303(i)(2)(B).
[103] Bár a címben ezt nem jeleztük, de mire idáig jut a T. Olvasó a tanulmányban, biztosan ébred benne némi kíváncsiság a hatályos szabályos iránt. Amennyiben a T. Olvasó érdeklődését felkeltette ez az "exportcikk", a következő műveket tudom ajánlani. Kezdőknek: Alderman, Jr., M. H.: Chapter 11 Business Reorganization. Outskirts Press, Inc., Denver, Colorado, 2006. 184. A kötet rövid csődszótárat és törvényszöveget is tartalmaz. Mélyebb ismeretekre vágyóknak Warren, E.: Chapter 11: Reorganizing American Business. Wolters Kluwer Aspen Publishers, 2008. 212. Részletes csődjogi kifejezéstárat is mellékelt a szerző. Haladóknak a többször idézett Warren, E.-Westbrook, J. L.: The Law of Debtors and Creditors. Aspen, New York, 2006. 927 p, passim. Maga a kódex csak profiknak. Bankruptcy Code, Rules and Official Forms. i. m. 1003 p. plusz mellékletek.
[104] § 301(b).
[105] A Judicial Conference of the United States három évente igazítja hozzá az árszínvonalhoz ezt az összeget. A fenti összeg 2004-es.
[106] BC § 303 (h).
[107] BC § 362. "Closing the windows and locking the doors".
[108] BC § 1104.
[109] BC § 1102.
[110] BC § 544.
[111] Ez a nevezetes First Day Order.
[112] "Workout" a szakzsargonban.
[113] BC § 1121(b).
[114] BC § 1126(c).
[115] BC § 1129(a)(7)(A)(ii).
[116] BC § 1141(d)(1)(a).
[117] Az automatic stay a BC talán legátfogóbb, legerőteljesebb adósvédő intézkedése. Biztosított hitelezők, speciális körülmények között tudnak csak kibújni alóla. Megsértése contempt of court-nak minősül, és nem igazán javallott.
[118] Amennyiben sikeresnek állítunk be egy adott eljárást, szükséges az összevetés más hasonló eljárások eredményével. Ez következik most.
[119] Megmosolyogtató, bár inkább szánni való az a kísérlet, amikor úgy hívnak fel ellenérdekű feleket jogi relevanciával bíró megegyezésre, hogy ehhez a jog a gyengébb pozícióban lévő fél számára nem biztosít megfelelő támogatást.
[120] Mind a köznyelv, mind pedig hivatalos szféra mást ért csőd, csődeljárás alatt. Ezért már kínjukban "igazi csődeljárásról" beszélnek. Hogy ez most melyik eljárásra vonatkozik? Hát, ez az.
[121] 2009. évi CLV. törvény.
[122] Forrás: http://www.foe.hu/index.php?page=98 (utolsó megtekintés dátuma: 2011. március 27.). További magyar adataink is ebből a forrásból valók.
[123] Mivel hazánkban az adósi érdekképviselet még gyermekcipőben jár, ám nagy örömünkre szépen fejlődik, a felszámolók érdekképviselete, amely jelentős ellensúly hiányában, a maga érdekei szerint képes alakítani a szabályozást.
[124] Deharveng: Présentation... i. m. 20.
[125] Források: 1. www.ags-garantie-salaires.org/.../statistiques/Statistiques%20Sauvegarde%20au%20170510% 20AGS.pdf ;
2. http://www.greffes.com/fr/statistiques/jugements-d-ouverture-de-procedure-collective/?greffe=&stats=1&mois_D=1&mois_F=12&annee=2010 (Utolsó megtekintés dátuma: 2011. március 27.). A további francia adataink is ezekből a forrásokból valók.
[126] Egyéb variációk is elképzehetők a Code de commerce ezt szabályozó hatodik könyve alapján, de ezek a mi szempontunkból most elhanyagolhatóak.
[127] Forrás: http://www.uscourts.gov/Viewer.aspx?doc=/uscourts/Statistics/FederalJudicialCaseloadStatistics/2010/tables/F02Mar10.pdf (Utolsó megtekintés: 2011. március 27.)
[128] A következő elemzésben részletesen támaszkodunk Warren, E.: The success of Chapter 11: A challange to the critics. Michigan Law Review, Vol. 107. (2009) 603-641 (Westlaw: 107 Mich. L. Rev. 603).
[129] Ezeket a szakzsargon DOA-nak nevezi (dead-on-arrival). Ezzel kapcsolatban érzékletesen fogalmaz lady Warren: "Because the Chapter 11 hospital is explicitly designed to deal with both ailing patients and corpses, the business failure rate can be understood better if the two kinds of cases are separated." Uo. 606.
[130] Uo.
[131] Az amerikai szóhasználatban "izzasztóhelyiség" (sweat box).
[132] "But traders were universally held to be the dregs of the white race:..." Így összegzi a korabeli véleményt a XVIII. század második feléből Hugh Brogan, H.: The Penguin history of the USA. Penguin Books, London, 2001. 59.
[133] Igen részletesen olvashatunk ezekről Coleman, P. J.: Debtors and creditors in America; Insolvency, imprisonment for debt, and bankruptcy, 1607-1900. BeardBooks, Washington, D.C., 1999.
[134] Érdekes példákat hoz erre Mann, B. H.: Republic of debtors-Bankruptcy in the age of American independence, Harvard University Press, 2002. A legizgalmasabb talán az, amikor Robert Morris esetét írja le, aki a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány aláírójaként az akkori Amerika egyik leggazdagabb emberéből lett csődbukott. I. m. 28-29.
[135] A "cooperation" talán a legfontosabb szó Amerikában, bár nem a leggyakoribb, mivel gyakorolni inkább kell, mint mondani.
[136] Vö. GALBRAITH, J. K.: American capitalism - The concept of countervailing power [1952]. Transaction Publishers, New Brunswick, 1993.
Lábjegyzetek:
[1] Lőrinczi Gyula, PhD, egyetemi docens, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Közgazdaságtan és Statisztika Tanszék, Budapest, Egyetem tér 1-3., E-mail: lgyula@ajk.elte.hu
Visszaugrás
