A nyelvpolitikát sokan olyan tevékenységnek tekintik, melynek célja a fennálló nyelvi helyzet fenntartása, vagy pedig ellenkezőleg, az átalakítása. Azokban az országokban, ahol a cél a meglévő állapotok konzerválása, sokkal kisebb az igény a nyelvtörvényekre, és gyakori, hogy a nyelvek használata a szokásjog alapján működik, s nincs jogszabályokban kodifikált államnyelv vagy hivatalos nyelv. Ha azonban a fennálló helyzet társadalmi, politikai és/vagy gazdasági célok érdekében történő átrendezése a cél, ez aktivizálja a nyelvpolitikát, és a nyelvhasználat rendjének törvényi szabályozása bevett gyakorlat. Nem véletlen tehát, hogy amikor a nyelvpolitika és a nyelvtörvények célja a nyelvi helyzet átalakítása, az nemritkán konfliktusokat okoz.
Bár Ukrajna többnyelvű állam, az 1991-ben függetlenné váló ország egymást váltó politikai kurzusai a nemzetállami modellt tekintik mintának. Ez a helyzet konfliktusokat eredményez. Tanulmányunkban azokat az ukrán parlament által elfogadott, a nyelvkérdéssel foglalkozó jogalkotási lépéseket mutatjuk be, amelyekkel kapcsolatban alkotmánybírósági határozatok születtek az 1997 és 2019 közötti időszakban. Ezek a jogi dokumentumok az alkotmány, a nyelvtörvények, a filmtörvény és egyes, az oktatással foglalkozó törvények. Nem ritka, hogy a nyelvi kérdésekben a parlament által elfogadott jogszabály ellen parlamenti képviselők egy csoportja beadvánnyal él az Alkotmánybíróság felé. A modern ukrán nemzetállam megteremtésének útján a nyelvhasználat rendjének szabályozásában az Alkotmánybíróságnak jelentős szerepe volt a vizsgált időszakban, hiszen a nyelvhasználat rendjéről szóló jogszabályok értelmezésével nemcsak jogi, hanem politikai iránymutatást is végzett. Az Alkotmánybíróság így a nyelvpolitika aktív alakítójává vált Ukrajnában.
A nyelvhasználat rendjének nincs egységes szabályozása. Nem létezik nemzetközi sztenderd arra vonatkozóan sem, hogy egy adott ország belefoglalja-e a nyelvkérdést az alkotmányába, alkot-e önálló nyelvtörvényt, kodifikál-e egy vagy több hivatalos nyelvet. Sőt az állam nyelvének (nyelveinek) kategorizálására vonatkozó terminológia sem egységes: egyes országok nemzeti nyelvként, mások államnyelvként, megint mások hivatalos nyelvként definiálják az államigazgatás, a közigazgatás és a nyilvános érintkezés nyelvét vagy nyelveit, de vannak olyan államok is, ahol semmiféle utalás nincs az államnyelvre, vagy az ország területén használt nyelvek státusára.[1]
- 85/86 -
A nyelvpolitikát általában olyan tevékenységnek tekintik, melynek célja a fennálló nyelvi helyzet fenntartása, vagy pedig ellenkezőleg, az átalakítása.[2] Azokban az országokban, ahol a cél a meglévő állapotok konzerválása, sokkal kisebb az igény a nyelvtörvényekre, gyakori, hogy a nyelvek használata a szokásjog alapján működik, s nincs jogszabályokban kodifikált államnyelv vagy hivatalos nyelv. Ha azonban a fennálló helyzet társadalmi, politikai és/vagy gazdasági célok érdekében történő átrendezése a cél, ez aktivizálja a nyelvpolitikát, és a nyelvhasználat rendjének törvényi szabályozása bevett gyakorlat. Márpedig "ha egy országnak van explicit nyelvpolitikája, akkor az általában agresszív és korlátozó jellegű".[3]
Ukrajnában a nyelvi kérdés az 1991-es függetlenné válás óta átpolitizált, indulatoktól fűtött és mesterségesen gerjesztett ellentétek forrása.[4] Az ország olyan nyelvi helyzetet örökölt a Szovjetuniótól, ahol az állam lakosságának közel ötödét tették ki az orosz nemzetiségűek. A nagyszámú orosz lakos mellett az orosz nyelv pozícióit erősítették a nyelvileg asszimilálódott, illetve a hétköznapokban az orosz nyelvet használó, magukat nem orosz nemzetiségűnek valló állampolgárok milliói is: az eddigi egyetlen, 2001-es cenzus idején az orosz nemzeti kisebbséghez tartozók aránya 17,3% volt az országban, az orosz anyanyelvűeké viszont 29,6%-ot tett ki. A helyzetet bonyolította, hogy a többmilliós ukrajnai orosz közösség úgy vált hirtelen kisebbséggé, azaz de jure alárendelt státusúvá, hogy korábban a szovjet birodalom nyelvileg és kulturálisan privilegizált csoportjához tartozott. Ám de facto ezeket a kedvező gazdasági, politikai és kulturális pozíciókat az orosz nyelvű elitnek jelentős részben az államváltás után is sikerült átmentenie, s az orosz nyelv a függetlenség után csaknem három évtizeddel is széles körben használatos a társadalmi és közélet legtöbb területén, főként a nagyvárosokban, valamint az ország keleti és déli régióiban. Ez azonban az új államot saját nemzetállamaként elképzelő feltörekvő ukrán elit körében elégedetlenséget váltott ki. Az új ukrán nemzetépítés módjairól folyó diskurzus, illetve a politikai hatalomért folytatott harc az ukrán és az orosz nyelv helyzete körül kibontakozott vitákban öltött testet.[5] Az egyes régiók és a hatalom körüli harcok is összefüggésben vannak a mindenkori nyelvpolitikával.[6]
- 86/87 -
Ukrajnában a nyelvkérdésre vonatkozó normarendszert az alkotmány, a nyelvtörvény, egyéb jogszabályok - nemzetközi szerződések, ágazati törvények - határozzák meg. A törvényeket a parlament (Legfelsőbb Tanács = Verkhovna Rada) fogadja el. A törvények normakontrolljának parlamenten kívüli eszköze az alkotmánybírósági felülvizsgálat vagy jogértelmezés. Az alkotmánybíróságokat Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltások, illetve az állami függetlenedés utáni időszakban hozták létre. Az alkotmánybíróságok működésével, normatív leírásával nagyszámú szakirodalom foglalkozik, azonban az alkotmánybíráskodás gyakorlata eddig kevés figyelmet kapott. Fontos vizsgálati szempont lehet az alkotmánybírósági döntés erősségének mérése: azt állapítja-e meg, hogy a törvényhozás formai hibát ejtett, és/vagy tartalmi kifogásokat fogalmaz meg.[7] Vizsgálatunk szempontjából jelentősége van az alkotmánybírósági döntés időbeliségének is: a jogszabály hatályba lépése előtt vagy után történik, illetve értékelhető-e folyamatban levő törvény-előkészítés befolyásolásaként.
Tanulmányunkban a fenti szempontok szerint azokat a parlament által elfogadott, a nyelvkérdéssel foglalkozó jogszabályokat mutatjuk be, amelyekkel kapcsolatban alkotmánybírósági határozatok születtek az 1997 és 2019 közötti időszakban. A jogforrások tartalomelemzését végezzük el, kitérve a keletkezésük körülményeire is, ami elengedhetetlen az alkotmánybíróság formai kifogásainak értelmezéséhez. Ezek a jogforrások az Alkotmány, a nyelvtörvények, a filmtörvény és egyes, az oktatással foglalkozó törvények.
Ukrajnában az 1996-os Alkotmány elnöki-parlamentáris rendszert honosított meg. A váltakozó elnöki-parlamentáris (1996 és 2004, valamint 2010 és 2014 között) és a parlamentáris-elnöki rendszerben (2004-2010 között és 2014 eleje óta) egymással verseng az államfő és a parlament. Az első esetben az elnök gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezik, a második esetben 2004-ben a narancsos forradalom, 2014-ben a méltóság forradalma (Majdan-forradalom) után alkotmánymódosítással korlátozták az elnök hatalmát, nagyobb szerephez juttatva a parlamentet, azonban ebben a helyzetben is az elnök a politikai élet legfontosabb szereplője.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
