2022-ben jelent meg az Universitas-Győr Nonprofit Kft. kiadásában Czebe András (a győri egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar Bűnügyi Tudományok Tanszékének adjunktusa) tollából az Adalékok a daktiloszkópiai azonosítás elméletéhez című mű, nagyrészt a szerző két évvel korábban megvédett doktori értekezésére építve. A Nemzeti Szakértői és Kutató Központ Daktiloszkópiai Szakértői Osztályának vezetőjeként úgy éreztem, reflektálnom illik a műre.
Egy ilyen kötet megjelenése mindig örömteli. Daktiloszkópiai tárgyú mű ugyanis utoljára húsz évvel ezelőtt, 2004-ben jelent meg: Romanek József, Solymosi Józsefné és Tauszik Nagyezsda, az (akkori) Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet Daktiloszkópiai Szakértői Osztályának munkatársai írták a Daktiloszkópia 1904-2004 című kézikönyvet, Balláné Füszter Erzsébet professzor asszony az (akkori) Rendőrtiszti Főiskolán pedig a "Daktiloszkópiai és nyomtani ismeretek" jegyzetet. Ezt megelőzően kifejezetten az ujjnyomat-szakértésnek szentelt kötet 1949-ben jelent meg, ami azonban túlnyomórészt forrásmegjelölés nélkül ismételte meg a második világháborút megelőző szakkönyvek fejezeteit.
Czebe András kötete a Bevezető és az Összegzés között lényegében két fő fejezetre tagozódik, ezek egyike a daktiloszkópia maga. A másik fejezet a bűn jelenségeiről való gondolkodás történetét tárgyalja, impozáns alapossággal: a büntetőjog, a büntetőeljárás és a kriminalisztika történetén keresztül mutatja be a "bűnjel" fogalom fejlődését. Megalapozottan mutatja ki, hogy a modern kriminalisztika létrejöttének előfeltétele volt a bűn jelenségeiről való gondolkodás fejlett szintje.
Mélységesen egyetértek a szerzővel, hogy az "objektív dialektikus gondolkodás", vagy ahogy mások nevezik: a dialektikus materializmus értelmezhető a szovjet ideológiai máz nélkül is, hatékony és hasznos természetfilozófiaként. Teljes az egyetértésünk abban, hogy az ideológiai vonatkozásoktól megtisztított dialektikus materializmusnak mint átfogó tudományfilozófiának helye és szerepe van a kriminalisztikában, illetve a természettudományokban, még a jelenkorban is. Örömmel láttam ezt a (még napjainkban is bátor) gondolatot egy kriminalisztikai monográfia filozófiai vezérfonalaként.
Hiányérzetem ebben a vonatkozásban azért akad, mert a dialektikus materializmus komoly, a modern természettudományok eredményeit is magyarázó, általánosító műveket adott a hetvenes-nyolcvanas években, amik feldolgozása elmaradt az ötvenes évek szakirodalmának javára. Az ismeretelmélet vagy a természettudományokhoz kapcsolódó tudományfilozófia hetvenes években született monográfiái jelentősen meghaladták a Rákosi-kor marxista-leninista szakirodalmát, amikre a könyv nagyban támaszkodik. (Alapy és Fogarasi műveire, például.)
Valószínűleg ezekre a művekre támaszkodott a szerző, amikor papírra vetette, hogy a kriminológia és a kriminalisztika végső célja a bűnözés felszámolása (53. old.). A bűnözés felszámolásának utópiáját már a hetvenes-nyolcvanas években sem vették komolyan. Másrészt politikai (jellegű) célok megvalósítása nem feladata egy tudományágnak sem. A politika lehet tudományosan megalapozott, de a tudománynak nem illik politikai feladatokat vállalni.
A dialektikus megközelítés tetten érhető az általános, különös és egyedi megkülönböztetésében, ugyanakkor nehezen követhető a gondolatmenet, ami szerint az egyedi a nyom, annak "itt és most" létező tételezett tulajdonságai a különös, illetve változási lehetőségeinek teljes köre az általános (12. old.). Ez helyesen úgy nézne ki, hogy "általános" a bűnjel, "különös" a daktiloszkópiai nyomtöredék, "egyedi" pedig az a konkrét rögzített nyom.
Czebe András doktori értekezésének címe "A forenzikus azonosság mögött rejlő objektív dialektikus viszony", és a könyv szerint is az objektív dialektikus viszony ott rejlik a forenzikus azonosság fogalma mögött. A könyv egyik gyenge pontja, hogy ezt a kapcsolatot nem magyarázza el érthetően. Pontosabban nem derül ki, hogy az objektív dialektika milyen viszonyban áll a dialektikus materializmussal (ez utóbbiról nincs szó a könyvben), vagy hogy az a kétségkívül dialektikus megközelítés, hogy az azonosítók és minták vizsgálata során azok különbségére is figyelemmel kell lenni, miért lenne "fehér folt" a kriminalisztikában? Kétségtelen ugyanakkor, hogy szerző megfogadta a még a műhelyvitára szánt értekezésére írt kritikai észrevételeket,[2] mert az azokban felsorolt problematikus részek jelentős része ebben a kötetben már nem szerepel.
Erősen vitatható az az állítás is, hogy Bertillon személyazonosító rendszerének kudarca "az azonosságfogalom hiányos elméleti feldolgozásának következménye volt", ennek ugyanis
- 97/98 -
semmi köze ahhoz, hogy a testméretek mennyire alkalmasak azonosításra, ez két teljesen különböző dolog (71. old.). (Másrészt a módszer valódi hátránya volt a mérések bizonyos fokú szubjektivitása és kétségtelen bonyolultsága is.)
Egy másik jelentős, koncepcionális probléma, hogy a szerző a nyomok összehasonlító azonosításának módszerét kívánja átvinni az anyagmaradványok azonosításának területére. Ez ugyan sok esetben lehetséges - az anyagmaradványok esetében is beszélhetünk összehasonlító azonosításról, de ezt nem kellett most elvi éllel kimunkálni, az igazságügyi genetika a kezdetektől erre épül. Létezik ugyanakkor másik típusú azonosítás is, főleg anyagmaradványok esetén, a tulajdonságok feltárása, elemzése, meghatározása, aminek nem célja (sem elvileg, sem gyakorlatilag) az összehasonlító azonosítás. Ilyen lehet például a kábítószer hatóanyag meghatározása, égéstörmelékből az égésgyorsító kimutatása, a lövési anyagmaradványokból a GSR elektronmikroszkópos kimutatása, az igazságügyi toxikológia nagy része stb. Természetesen nyomok esetén is elképzelhető ilyen: ha az a kérdésünk, hogy egy harapás történt vagy több, akkor nem kell ismernünk a nyomot okozó konkrét fogsort. Ha az a kérdésünk, hogy a zárat roncsolásmentesen, illetéktelenül nyitották-e, nem kell egyedileg azonosítanunk az okozó eszközt.
Ez a megkülönböztetés Paul Kirk 1963-as tanulmánya[3] óta ismert, ami azért is releváns, mert a szerző idézi ezt a forrást, ráadásul pontosan ebben a vonatkozásban. Nehezen érthető továbbá a Lockard-féle nyomkicserélődés (a könyv szóhasználatában: kölcsönös nyomhagyás) idekeverése. Lássunk erre egy példát az elemi szálakkal! A nyomkicserélődés pont nem a ruházaton hátramaradt elemi szálak külön-külön vizsgálatában hoz minőségi különbséget, hanem az egyedi összehasonlító azonosításra gyakorlatilag nem alkalmas elemi szálat a találkozó tükröződés többi résztvevőjével kontextusba helyezve tud a teljes folyamatra nézve minőségileg többet kimondani. Ha egyedi azonosításra nem alkalmas, de minőségükben a sértetti ruháéra nagyon hasonló elemi szálakat találnak az én ruhámon, az gyenge bizonyíték lesz; ha az én ruhámnak megfelelő elemi szálakat is találnak a sértetten, az valamivel erősebb. Ha a nadrágom és ingem elemi szálait is megtalálják a sértett nadrágján és ingén, és viszont, az ő több ruhájának szálait az én ruháimon, azt már egyre nehezebb a véletlennel magyarázni.
Leszögezi a könyv, hogy a traszológiai nyomfogalmat a huszadik század második felében meg kellett haladni, és ez vezetett az anyagmaradványok kategóriájának bevezetéséhez, de összegészében az a benyomásunk támad, hogy a szerző ezekkel a fogalmakkal, illetve általában a nyomelmélettel és az azonosításelmélettel is hadilábon áll.
A könyv több mint húsz százalékát a bőr felépítésére, fejlődésére, regenerálódására vonatkozó alfejezetek teszik ki, ami kimerítően alapos egy kriminalisztikai monográfiában, ugyanakkor kétségkívül hiánypótló. A szerző megtisztelt egy korábbi tanulmányomra hivatkozással ebben a fejezetben, aminél maradtak bennem kérdőjelek, ugyanis az idézett írásomban nincs szó az ujjnyomok változatlanságáról vagy regenerálódásáról egyáltalán[4] (96. old.).
A legszembetűnőbb a fő fejezetben a "súrlódó redő" kifejezés gyakori használata, ami nyilvánvalóan az angol "friction ridge" tükörfordítása. A daktiloszkópia immár százhúsz éves magyar történetében mindvégig következetesen fodorszál volt a bevett szakkifejezés, ma is az. A könyv ennek megfelelően néha használja a fodorszál kifejezést is, amit a szerző a magyar nyelvű, általa hivatkozott forrásokban ezek szerint megtalált. Szerencsésebb lett volna következetesen alkalmazni a magyar fogalmakat.
A mű - helyesen - megkülönbözteti egymástól az ujjnyomatok fajtáját (a könyv szóhasználatában: mintatípusát) és a minúciákat. Kisebb ellentmondásba keveredik, amikor a mintatípusokat csoportjellemzőnek nevezi (helyesen), hiszen három vagy nyolc típusba sorolhatók; míg a minúciákat egyedinek tekinti, majd ennek ellenére ezeknél is három csoportot nevez meg. Nem az egyes minúciák egyediek ugyanis, hanem az egy csoportban elhelyezkedő néhány minúcia adott kombinációja. Ez betudható egy kisebb fogalmazási pontatlanságnak.
Az ábrák típusainál a hármas felosztás helyes, a nyolcas felosztás azonban kérdőjeles. A szerző Daluz könyvére hivatkozik, ahol valóban nyolc minta szerepel.[5] Hazánkban az osztályozási rendszer kilenc fajtát különböztet meg, ezek nevét próbálja a szerző a Daluz-féle nyolcasra ráhúzni. A Daluz-könyvben "accidental whorl" fajtát Czebe oldaltömlősnek fordítja, majd megjegyzi, hogy nagy ritkán kivételes ("accidental") minta is előfordul. Daluz könyvében az "accidental whorl" a magyar kivételes, ugyanakkor oldaltömlős nem szerepel, mert abban a megközelítésben, amit Daluz is használ, az oldaltömlős és az ikerhurok egyaránt "kettős huroknak" minősül. Ehhez képest részletkérdés, hogy a "left-slanted loop" csak akkor orsós hurok, ha jobb kézről van szó, bal kézen ugyanis singesnek minősül (68-69. old.). Ugyanitt további hasonló félrefordítás található: "az örvényes mintázatoknak a követése (tracing of a whorl pattern)", ami Daluz könyvében eredetileg "whorl tracing of a whorl pattern", ennek a bevett magyar megnevezése fodorpálya-követés. A szerző a 124. oldalon használja a "fodorpálya" kifejezést is, ez Daluz eredetijében "ridge flow", ami azonban magyarul "a fodorszálak lefutása". Mindegyik magyar szakkifejezés szerepel a szerző által hivatkozott 2004-es kézikönyvben (is).
"Tegyük fel, hogy az ujjnyomatszakértő egy jó minőségű látens ujjnyomtöredékkel dolgozik, amely pusztán 6 minúciapont tekintetében egyezik az ismert eredetű ujjnyomattal. Ennek ellenére mindkét ujjminta középtömlős, amelynek a magján egy forradás halad át, jól kivehető deltával." Daluz eredeti szövegében természetesen az ujjnyomnak van jól kivehető deltája, nem a forradásnak. Kifejezetten és súlyosan aggályos ugyanakkor a következő idézet: "több olyan esetet is dokumentáltak már, amikor az azonosító objektumok 12 minúcia pont kölcsönös megléte ellenére is különböző forrás-
- 98/99 -
ból származtak", hivatkozva Daluz könyvére. Daluz nem állít ilyet, nem írt le ilyet. Egy ilyen fejlemény ugyanis nagyjából mindent megváltoztatna a daktiloszkópiában. Az idézett szöveg eredetileg azt írja, hogy sokszor a szakértő akkor is biztos lehet az azonosságban, ha csak tíz vagy az alatti számú megegyező minúciát talál.[6] Pontosan az ellentétét Czebe állításának. Egyszerű elgépelésnek azért nem tudom tekinteni, mert az összegzésben kifejezetten és expliciten megismétli a hamis állítást. (162. old.) (Természetesen van valamekkora esély arra, hogy Daluz, műve második kiadásában, amiből Czebe dolgozott, elhelyezett egy ilyen forradalmi állítást, csak az visszhang nélkül maradt a szakirodalomban.)
Merész állítása továbbá a könyvnek, hogy a daktiloszkópusok napjainkban nem hivatkozhatnak az ujjnyomok egyediségére és változatlanságára, vagy azonosítási következtetéseiket nem fejezhetik ki kategorikus formában (65. old.). Ez tényszerűen nem igaz. Ezzel ellentétes állításokat fogalmaz meg maga a szerző is a következő oldalakon. Keveri továbbá a "minúcia pontok számlálását" az analízis során, ami az azonosításra alkalmasság kérdésében igazít el (126. old.) és a valóban meghaladott megközelítést az összehasonlítás során darabra számolgatott, kölcsönösen megfelelő sajátossági pontok vonatkozásában (127. old.). Daluz könyve alapján háromféle szakértői következtetést vázol fel, az azonosítást, kizárást és az "inkonkluzív" következtetést - ez is teljesen eltér a magyar szakértői gyakorlattól (70. old.).
A kategorikus következtetés vonatkozásában megemlíti, hogy az erre való törekvés a szocialista jog követelménye (volt), amivel teljes mértékben egyet lehet érteni. Saját álláspontja gyanánt azonban egy büntető anyagi jogi példát hoz a társadalomra veszélyességről, és egyáltalán nem világos, hogy ennek az analógiának mi a relevanciája. (A szovjet jog egy időben lehetővé tette, hogy a törvényben nem definiált, de társadalomra veszélyesnek ítélt esetekben az "elkövetőt" el lehetett ítélni.) (78-79. old.). Hasonlóan homályos az ujjnyomat-szakértői szakvélemény "csupán" közvetett bizonyíték jellegének fejtegetése, mert úgy tűnik, hogy a "csak közvetett" jelleg egyik oka a szerző szerint, hogy "véleményről" van szó, amit kognitív torzítások befolyásolhatnak (67. old.). Ez azért nehezen értelmezhető, mert a bekezdés elején még helyesen állapítja meg, hogy a közvetett bizonyíték nem magára a büntetőjogilag releváns tényre következtethet a jogalkalmazó, hanem közbeeső okra. Azaz, például, nem az emberölésre, hanem az egyik esetleg releváns fegyver megérintésére - megjegyezve itt, hogy a genetika is erre képes.
Egy másik nehezen érthető fejtegetés "Az inverz konfúziója" című alfejezetben szerepel, ahol a szerző a következőket állítja: "Tegyük fel, hogy a bűncselekmény helyszínén egy olyan részleges DNS-profilt rögzítettek, amelynek a gyakorisága az adott populációban 1:100.000-hez. A genetikus szakértő pedig ennek tudatában megállapítja, hogy kevesebb mint 1 a 100.000-hez annak az esélye, hogy a populáció egy véletlenszerűen kiválasztott tagja a helyszíni mintában talált DNS-profillal rendelkezzen. Csakhogy a szakértőnek e megállapítását gyakran fordítva értelmezik: kevesebb, mint 1 a 100.000-hez annak az esélye, hogy a biológiai nyom a gyanúsítottól ered." (145. old.). Álláspontom szerint nincs olyan jogalkalmazó, aki ezt így értené. Különösen fájdalmas, hogy az inverz tévedéshez (inverse fallacy) az ügyészi tévkövetkeztetéstől (prosecutors fallacy) jut el, pedig ezek teljesen más következtetési hibák. Az ügyészi téves következtetés az alapvető arányokban való tévedés (base rate fallacy) egyik formája. Tipikus "prosecutors fallacy" lenne az a következtetés, hogy az 1:100.000 gyakoriságú DNS megegyezése a gyanúsított személyi DNS-mintájával 1:100.000 valószínűségre teszi a gyanúsított ártatlanságának esélyét.
Még egyszer megjegyzem, hogy a közvetett bizonyíték 100%-os pontossága vagy hitelt érdemlősége sem jelent automatikusan bűnösséget. Hiába kategorikus az ujjnyomatszakértői vélemény abban a tekintetben, hogy a kettes számú bűnjelként lefoglalt kalapács nyelén XY bal tenyerétől származó nyomtöredék található, ez pontosan ennyit jelent, nem többet - az emberölés elkövetésének megállapításához igazolni kell, hogy ez a gyilkos fegyver, ezt nemcsak megfogta, hanem ütött is vele, szándékosan, nem önvédelemből stb. A "mikrobizonyítás" százszázalékos eredményét nem lehet automatikusan átvinni a "makrobizonyításra", és azért idézem most Tremmel szakkifejezéseit[7], mert a szerző is idézte pontosan ugyanezeket (83. old.).
Rendkívül komoly hiányossága a kötetnek, hogy nem világos a szerző állásfoglalása az egyediség és az egyedi azonosítás vonatkozásában. Többször és több helyen fejti ki, hogy a bőrlécrendszer egyedi, ugyanakkor az egyik alfejezet címe "Az individualizációs téveszme", ahol idézi azokat a szerzőket, akik szerint az individualizáció meghaladott. Az idézett gondolatmenethez a szerző annyi "kiegészítést" fűz, hogy az nem veszi figyelembe a forenzikus tudományok nomotetikus és a büntetőeljárás idiografikus megismerését. Magyarázat nélkül marad, hogy ez a különbség mit befolyásol, sőt az is, hogy miért lenne a forenzikus tudomány csak nomotetikus, és a büntetőeljárás csak idiografikus. "Magyarázat" helyett a szerző idézi, hogy az amerikai bíróságok a vád szakértőinek szakvéleményét nem zárják ki a Daubert-kritériumokra tekintettel. Ennek egyáltalán semmi értelme - az amerikai bíróságok általában nem adnak helyt azoknak a védői indítványoknak, amik a vád szakértőinek kizárást célozzák, hiába hivatkoznak a védők a Daubert-kritériumokban foglaltakra, de ennek nincs köze az individualizáció megalapozottságához.
A 19. oldalon a szerző megállapítja, hogy jelenleg a daktiloszkópiát áltudománynak nevezik, majd az összefoglalóban, a 161. oldalon megismétli, hogy a modern tudományos diskurzus a daktiloszkópiára áltudományos bélyeget ragasztott. Ezek az állítások tökéletesen reflektálatlanok maradnak a műben, az összefoglaló ugyanebben a pontban a bőr fejlődéséről tett megállapításokat ismerteti, lezárva avval, hogy a bőrlécrendszer egyedi.
A műben is és az összefoglalóban is megállapítja a szerző, hogy az individualizáció kifejezés használata félrevezető lehet, ehelyett két versengő hipotézis összevetésére van szükség. Azonban a két hipotézis egyike, hogy a két ujjminta azonos forrásból eredhet. (A másik, hogy különböző forrásból ered.) Tehát azonos forrásból csak "eredhet", és nem "ered" - Daluz művére hivatkozik, ahol viszont a "whether or not they come from the same source" szerepel,[8] ez korrekten lefordítva "ered" lenne mindkét hipotézis esetében. Nem derül ki, hogy a két hipotézis
- 99/100 -
közül az azonosságot alátámasztó miért nem individualizáció, vagy megfelelő valószínűség esetén miért nem lehet kategorikus. Ha a munka választott témája a daktiloszkópiai azonosítás elmélete, ezeket a viszonylag alapvető kérdéseket ellentmondásmentesen kellett volna megválaszolni. Arra gondolni sem merek, hogy a fordítás azért lett csak "eredhet" az "ered" helyett, hogy alátámassza a szerző álláspontját a különbségről.
Nagyra értékelem a szerző azon szándékát, hogy a kriminalisztika monografikus alapjait egy fontos szakterületen pótolja. Kifejezetten tetszik, hogy a dialektikus filozófia megérdemelt rehabilitációjára is törekszik.
Az azonban, hogy a daktiloszkópiára vonatkozó érdemi előismeretek nélkül, nagyrészt egyetlen külföldi szakkönyvre támaszkodva, a száz-százhúsz éve bevett magyar szakkifejezéseket nem ismerve vagy rosszul használva írta meg művét, rendkívül sokat von le annak értékéből. A helyzeten nem javít, hogy a mű alapvetően zavaros a nyomkeletkezés törvényszerűségeit, az azonosítás eltérő fajtáit, a közvetett-közvetlen bizonyítékok megkülönböztetését, illetve a valószínűség értelmezését illetően.
Alapvető probléma, hogy éppen bizonyos kulcsfogalmak (egyedi azonosítás, individualizáció, kategorikus szakvélemény) kapcsán az álláspont világos kifejtése, szakirodalmi állítások szintézise stb. helyett általában tesz egy kijelentést (gyakran ellentétesen egy korábbi vagy későbbi fejezet kijelentéseivel), majd emellé fűz egy vagy két tökéletesen oda nem illő, teljesen másra vonatkozó hosszú idézetet.
Biztos vagyok ugyanakkor abban, hogy a szerző a jövőben még sok nagyszerű tudományos művet alkot majd, erre bizonyíték a bűnjelfogalomról szóló, kitűnően megírt fejezet is. ■
JEGYZETEK
[1] Iü. ujjnyomat-szakértő, osztályvezető. Nemzeti Szakértői és Kutató Központ, Daktiloszkópiai Szakértői és Arcképelemző Intézet, Daktiloszkópiai Szakértői Osztály. petreteid@nszkk.gov.hu
[2] Cs. Kiss (2021); Finszter (2021).
[3] Kirk (1963).
[4] Petrétei (2018).
[5] Daluz (2015) 9.
[6] Daluz (2015) 246.
[7] Tremmel (2006) 89-90.
[8] Daluz (2015) 242.
Visszaugrás
