Manapság a bevándorlás a közélet legfőbb kérdései közé tartozik szerte Európában: két hatalmas erő feszül egymásnak, a bevándorlás-pártiaké és a bevándorlás-elleneseké. A bevándorlás szükségességét vagy szükségtelenségét, illetve mértékének problémáját mindkét oldal politikai kérdésként fogja fel: munkaerő-piaci és demográfiai megfontolások, illetve a más kontinensekről érkező bevándorlók integrációjának problémái - köztük biztonsági és közbiztonsági problémái -, valamint az európai társadalmak kulturális identitásának féltése felől közelíti meg. Szóba kerülnek persze más tényezők is, a bevándorlás-pártiak például gyakran hivatkoznak az emberi jogokra, ám azt még ők sem állítják, hogy a bevándorolni szándékozó milliókat azért kellene befogadni, mert a bevándorlás emberi jog. A polémia tehát abban az értelemben politikai jellegű, hogy mind a bevándorlás-pártiak, mind a bevándorlás-ellenesek politikai döntés függvényének, a politikai döntéshozatal alkotmány vagy nemzetközi normák által nem korlátozott szféráján belüli kérdésnek tekintik a bevándorlók befogadását vagy be nem fogadását, illetve a befogadandók vagy befogadhatók számát.
Ez a tanulmány ezt az alapállást kérdőjelezi meg: azt állítja, hogy a nagymérvű bevándorlás eltérő kulturális térségekből már nem egyszerűen politikai, hanem emberi jogi kérdés: sérti az emberi jogok nemzetközi jogát, s közelebbről nézve ellentétes az államoknak az emberi jogok nemzetközi jogából fakadó kötelezettségeivel. Azt állítja továbbá, hogy a probléma nem valamely csekély jelentőségű vagy mellékes összefüggésben merül fel, hanem az emberi jogok nemzetközi jogának központi elemeit, alapvető elveit érinti.
Az a tézis, hogy a nagymérvű bevándorlás sérti az emberi jogok nemzetközi jogát, értelemszerűen a bevándorlás-ellenes oldalnak kedvez. Nem annak az oldalnak tehát, amely szinte mindent az emberi jogok szemüvegén át néz, hanem annak, amely csak elvétve hivatkozik az emberi jogokra. Ez persze egy különös, mondhatni paradox helyzet, melynek hátterét érdemes lenne megvizsgálni; itt és most azonban még fontosabb talán az az ígéret, amelyet ez a helyzet szintén magában hord.
Jobban meggondolva ugyanis azt látjuk, hogy az emberi jogok nemzetközi joga voltaképpen közös pont a két oldal bevándorlás-felfogásában: a bevándorlás-ellenesekében ez maga a helyes emberi jogi álláspont, a bevándorlás-pártiakéban pedig az emberi jogok melletti erős elkötelezettség. Ami hiányzik, az voltaképpen "csak" annyi, hogy a bevándorlás-ellenesek felismerjék: "pragmatikus," vagy "a józan észre" hivatkozó álláspontjuk valójában emberi jogi álláspont, éspedig a helyes emberi jogi álláspont, a bevándorlás-pártiak pedig belássák, hogy a bevándorlás kérdésében rossz úton járnak - és épp emberi jogi szempontból járnak rossz úton -, s hogy hibás irányvonalukon természetesen változtatniuk kell. Ily módon az emberi jogok nemzetközi joga jó alapot nyújt, és reális esélyt kínál ahhoz, hogy e rendkívül fontos ügyben a két nagy erő megbékéljen egymással, vagy legalább közeledjen egymáshoz.
Felmerül persze a kérdés: ha a nagymérvű bevándorlás valóban sérti és súlyosan sérti az emberi jogok nemzetközi jogát, akkor hogyan, miként eshetett meg, hogy ezt mindeddig nem ismerték fel sem a bevándorlási vita résztvevői, sem a téma elméleti kutatói?
Véleményem szerint a magyarázat röviden és egyszerűen szólva az, hogy a kisebbségi kérdésben, s egyáltalán, a kulturális, vallási és nyelvi jogokkal kapcsolatban nem tisztult még le sem az emberi jogok nemzetközi joga, sem az emberi jogok nemzetközi jogának elmélete. S hogy ez menynyire így van, az csak most, a korábbi évtizedek bevándorlási hullámai, valamint a 2015 óta tartó nagy beözönlés következményei nyomán kezd világossá válni: elegendő csupán a Lautsi-ügyet, a svájci minaretépítési népszavazást, a burkatörvényeket, az iskolában szokásos karácsonyi koncert tél-koncertre való átnevezését és a karácsonyi énekeknek a műsorról való levételét, vagy éppen a milánói pálmafasor feldúlását említeni.
A tanulmány mindenekelőtt az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogaival, illetve általában a kulturális, vallási és nyelvi emberi jogokkal foglalkozik, s ezekből kiindulva vezeti le azt a tézist, hogy a nagymérvű bevándorlás sérti az emberi jogok nemzetközi jogát.
- 29/30 -
Herczegh Géza professzor, a hágai Nemzetközi Bíróság későbbi bírája 1988 őszén a következőket írta egy kisebbségvédelmi tanulmánygyűjtemény előszavában:
"A második világháborút követően ... ennek az oly fontos kérdéskörnek a tudományos vizsgálatát meglehetősen elhanyagoltuk abból a - sajnos tévesnek bizonyult - feltételezésből kiindulva, hogy a társadalmi fejlődés folyamata automatikusan megoldja a kisebbségi problémákat és addig, amíg ez - bizonyára rövid időn belül - bekövetkezik, a kisebbségek számára annál jobb, minél kevesebb szó esik róluk. Emiatt azután jogtudományunknak tekintélyes méretű tartozása halmozódott fel, hiszen az elmúlt évtizedek során nem egy megoldottnak hitt kisebbségi kérdés éleződött ki, maga az alapprobléma is más és más oldaláról mutatkozott meg a felmerülés helyétől, körülményeitől függően és jogi rendezésükre is figyelemreméltó kísérletek történtek. A szakirodalom elméleti megállapításait is nagy késéssel és nem jelentőségüknek megfelelően regisztráltuk."[1] Ezt a helyzetképet, melynek helyességéhez aligha férhet kétség, sajnos ki is lehet egészíteni azzal, hogy a "létező szocializmus" időszakában jogtudományunk az emberi jogok tárgykörében is jelentős tartozásokat halmozott fel: az emberi jogok kutatását legalább annyira elhanyagolta - és nyilván ezt sem ok nélkül -, mint a kisebbségi kérdését. Ráadásul a két kérdés össze is függ egymással, hiszen a második világháborút követően nem újították fel az első világháború után létrehozott és a második világháború kitörésekor összeomlott nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer működését, hanem az egész konstrukciót felváltották az emberi jogok nemzetközi védelmének új rendszerével, s a kisebbségvédelmet ebbe az új rendszerbe illesztették bele.
Minderről tehát nem folytak kellően mély, kellően kiterjedt és kellően tárgyilagos vizsgálódások évtizedeken át és jobb körökben is inkább csak azt ismételgették, hogy az első világháború utáni békerendezés még legalább magában foglalt egy kisebbségvédelmi rendszert, a második világháború után azonban már ez is odalett, az emberi jogok nemzetközi védelmének új rendszere pedig nem nyújt kellő védelmet a kisebbségeknek.
Mondhatnánk persze: mindez régen volt, azóta jogtudományunk óriásit lépett előre és a korábbiakhoz képest igencsak szakszerűvé vált az említett kérdéskörökben. És ez így is van. Csakhogy a nemzetközi közösség épp a '90-es évek elejétől tett újabb és a korábbiakhoz képest immár jóval konkrétabb lépéseket a kisebbségi kérdés rendezésére: 1992-ben megszületett az ENSZ kisebbségi nyilatkozata, az Európa Tanács pedig ugyancsak 1992-ben elfogadta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, majd 1995-ben a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezményét. Mindez pedig azt jelentette, hogy a magyar jogtudomány alighogy megkezdte tartozásai törlesztését, máris szembetalálta magát a nemzetközi kisebbségvédelem újabb fejleményeihez való felzárkózás feladatával. Így aztán a régi tartozások törlesztése lelassult vagy el is akadt és az adósság egy része máig fennmaradt.
Vessünk ezek után egy pillantást az emberi jogok nemzetközi jogára, illetve ezen belül a kisebbségi kérdés rendezésére, s általában a kulturális, vallási és nyelvi jogokra, továbbá e joganyag nemzetközi szervek általi hiteles vagy kvázi-hiteles értelmezésére, valamint a mindezt körülölelő jog- és politikaelméleti, valamint filozófiai irodalomra. Arra a joganyagra, jogértelmezésre és elméletre tehát, amelyhez a magyar jogtudomány a létező szocializmus összeomlása után felzárkózott, a nélkül azonban, hogy tartozásait maradéktalanul törleszteni tudta volna. Véleményem szerint ez a jogterület, jogértelmezés és elmélet - ahogy azt a fentiekben már megfogalmaztam - még korántsem tisztult le. És amikor ezt mondom, nem egyszerűen arra gondolok, hogy maradt még néhány kisebb nehézség, érdekes és megoldásra váró jogértelmezési és elméleti probléma, hiszen ilyeneket találni az emberi jogok jogának és elméletének szinte minden szegmensében. Nem, úgy vélem, a kisebbségi kérdésben, illetve, a nyelvi, vallási és kulturális emberi jogok terén a problémák jóval nagyobbak, jóval súlyosabbak, viszont nem, illetve csak részben, enyhébb formákban, illetve elmosódottan tükröződnek a jogértelmezésben és az elméletben: viszonylag kevés olyan nyugati gondolkodó van, aki elég világosan és a jelentőségüknek megfelelő súllyal exponálta őket. Így aztán nem nehéz átsiklani ezeken a problémákon, nem nehéz túllépni ezen az egyébként zavaros problémahalmazon, különösen egy sietős felzárkózás közepette. És ahogy én látom, a magyar jogtudomány nagyrészt így járt.
De milyen problémákról is van itt szó? Ezt a hivatalos nyelv intézményével kapcsolatban lehet talán a legjobban érzékeltetni, mivel a nyugati gondolkodók e tárgyban fogalmaztak a legvilágo-
- 30/31 -
sabban és a legélesebben. Arról, hogy a nyugati elméletet mi jellemezte ebben a kérdésben a múlt század '70-es és '80-as éveiben, egy igen velős összefoglalót adott Jonathan Pool amerikai politológus 1991-ben. A többi közt ezeket írta:
"A hivatalos nyelvek elmélete pesszimizmustól visszhangzik a tekintetben, hogy lehetséges-e bármilyen elegáns megoldás. Azt a megoldást, amely minden nyelv minden beszélőjét azonos módon kezeli, kivihetetlennek tartják... Bár a hivatalos nyelv problémájának lényegi ineleganciáját az egyes gondolkodók különféleképpen írják le, úgy tűnik, a legtöbbjük arra a következtetésre jutott, hogy a hivatalos nyelvek kiválasztása egy elkerülhetetlen kompromisszumhoz vezet a hatékonyság és a méltányosság között. Rendszerint azt állítják, hogy egy hatékony nyelvpolitika az összes nyelvnél kevesebbet tesz hivatalossá és ezért méltánytalan, míg egy méltányos politika mindenki nyelvét hivatalossá teszi vagy egy teljesen idegen nyelvet tesz hivatalossá és ezért nélkülözi a hatékonyságot. A hatékony semlegességet -melyre példa az állam és az egyház szétválasztása és a faji nem-megkülönböztetés - alkalmazhatatlannak ítélik a nyelvi csoportokra, mert a kormányok megtehetik, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják a fajokat és a vallásokat, de nyelveket használniuk kell és ezért választaniuk kell közülük."[2]
Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy a szóban forgó elmélet jeles jogász és nem jogász képviselői szerint az egyes államokban a hivatalos nyelvre vonatkozó szabályok - talán néhány állam kivételével - méltánytalanok, illetve igazságtalanok. Ezt így, ilyen nyersen persze ritkán írják le, mindazonáltal a vezető teoretikusok valamilyen formában máig utalnak a problémára. Vannak, akik úgy fogalmaztak, hogy "a nyelvpolitikák elkerülhetetlenül magukkal vonják egy korlátozott számú nyelv privilegizálását.,"[3] mások meg például úgy, hogy "az államgépezetnek egy vagy legfeljebb néhány nyelven kell működnie legtöbb kapcsolata, ténykedése és szolgáltatási tevékenysége során, ami lehetetlenné teszi, hogy ne tegyen különbséget a nyelvek között."[4] Következésképpen "a kormányzat kénytelen előnyben részesíteni egy meghatározott nyelvet vagy egy korlátozott számú nyelvet. Ez pedig megkülönböztetést teremt.".[5]
Egyértelmű, hogy a probléma lényegét mindannyian bizonyos alapvető emberi jogi elvek sérelmében, főként az egyenlő bánásmód és a nemmegkülönböztetés elvének sérelmében, pontosabban szólva ezen elvek sérelmének elkerülhetetlenségében látják.[6] És ehhez az önmagában véve is mellbevágó helyzetképhez Pool még hozzáfűzte a következőket:
"Egy olyan világban, amelyet nagyrészt demokratikus normák fognak át, az ember azt várná, hogy ha igazságtalan politikákat akarnak fenntartani, akkor azokat magas színvonalú bizonyításokkal védelmezik, különösen, ha a politikák - mint ebben a szférában - alapvetően befolyásolják személyek milliárdjainak életét. Mindazonáltal azt, hogy a hivatalos nyelvvel összefüggő politikák igazságtalanok legyenek, úgy engedték meg, hogy ezt csak impresszionisztikus érvek támogatták."[7]
Súlyos és nagyon elgondolkodtató szavak ezek, amelyekkel persze lehet vitatkozni, az azonban tény, hogy a kisebbségi kérdésben, s egyáltalán, a nyelvi, kulturális és vallási emberi jogok kérdésében a jogértelmezés, illetve a nemzetközi jog- és politikatudományi, valamint politikafilozófiai irodalom valóban nem az ilyen problémafölvetésektől hangos. Ez pedig megerősíti, hogy a szóban forgó joganyagnak, valamint e joganyag értelmezésének és a kapcsolódó elméleti-filozófiai irodalomnak a tanulmányozása során tényleg nem nehéz elkerülni a találkozást a problémák markáns, lényegre törő fölvetéseivel és részletesebb elemzéseivel. Szerencsére azért vannak, akik a legújabb nyugati irodalomban is feszegetik ezeket a kérdéseket. Alan Patten legutóbbi könyvének fő állításai között például ezt olvashatjuk: a "semlegességtől való eltérések nem vezetnek szükségképp igazságtalansághoz. De igazságtalanság, ha egy állam eltér a semlegességtől elég jó indok nélkül."[8]
Jól látható, hogy Patten szinte azzal folytatja ma, ahol Pool több mint két évtizeddel korábban abbahagyta: avval a gondolattal, hogy ha egy jogalkotó eltér egy általa tisztelt alapelvtől, akkor azt legalább jól meg kell indokolnia. És Patten úgy véli, nem feltétlenül követ el igazságtalanságot egy jogalkotó, ha eltér az általa egyébiránt alapelvekként tisztelt elvektől - jelen esetben a semlegesség elvétől -, viszont igazságtalanul jár el, ha ezt nem indokolja meg elég jól. S a könyvben, mely épp a kulturális és nyelvi jogokról, illetve a kisebbségi jogokról szól, Patten körül is járja a kulturális és nyelvi igazságosság problémáit, kivált azokat, amelyekkel kapcsolatban úgy véli, nincs más lehetőség, el kell térni a semlegesség elvétől, s ezekben az esetekben keresi a jó indokokat is.
Ami most már a magyar jogtudomány fennmaradt tartozásait illeti, ezek - ahogy én látom - fő-
- 31/32 -
ként abban mutatkoznak meg, hogy a nyugati elmélet imént bemutatott vívódásai, ha egyáltalán, akkor csak nyomokban tűnnek fel benne. A magam részéről ezért úgy vélem, a fennmaradt tartozások közül a legfontosabb talán az, hogy jogtudományunk nem ismerte még fel eléggé, milyen mértékben kiforratlan és milyen mértékben ellentmondásos a kisebbségi kérdésben, s egyáltalán, a nyelvi, kulturális és vallási emberi jogok terén az a nemzetközi joganyag, jogértelmezés és elmélet, amelyhez már egyébiránt jórészt felzárkózott.
Ennek a tanulmánynak ugyanakkor épp ez a felismerés a kiindulópontja: ezért a továbbiakban is a nemzetközi joganyag, s a hozzá kapcsolódó jogértelmezés és elmélet kiforratlanságát, illetve ellentmondásosságát fogja bizonyos összefüggésekben bemutatni, s ezekből lép tovább a problémák egy részének megoldása felé.
A második világháború végén létrehozott új világszervezetet, az ENSZ már alapokmányában elkötelezte magát az emberi jogok tiszteletben tartása mellett és hamarosan hozzáfogott az emberi jogok nemzetközi kodifikálásához is. A kodifikáció eredetileg egyetlen kódex, az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye megalkotására irányult, az egy okmányból azonban végül három lett. Az elsőt, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (a továbbiakban: Egyetemes Nyilatkozat), már 1948-ban elfogadta az ENSZ Közgyűlése, a másik kettőt, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát (a továbbiakban: Egyezségokmány), valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát 1966-ban fogadta el a Közgyűlés.
Az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye a mondottak értelmében három okmányból áll és a törvény kétszer veszi számba az emberi jogokat: először az Egyetemes Nyilatkozatban, másodszor pedig a két egyezségokmányban úgy, hogy az ezekben elismert emberi jogok összeadandók. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a két lista nem egyezik meg teljesen, s hogy a Nyilatkozatnak nincs, illetve eredetileg nem volt jogi kötőereje.[9]
Az Egyetemes Nyilatkozat első fogalmazványát John Peters Humphrey, az ENSZ Titkársága Emberi Jogi Osztályának igazgatója, a nemzetközi jog professzora készítette el egyik kollégája, Emile Giraud közreműködésével 1947 első hónapjaiban.[10] Ennek a tervezetnek a 46. cikke egy kisebbségi cikk volt, mely így hangzott:
"Azokban az országokban, amelyekben tekintélyes számban élnek a népesség többségétől fajilag, nyelvileg, vagy vallásilag különböző személyek, az ilyen etnikai, nyelvi és vallási kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van az adott célokra rendelkezésre álló bármiféle közforrások méltányos részéből saját iskoláik és kulturális intézményeik létrehozására és fenntartására, joguk van továbbá saját nyelvük használatára a bíróságokon és az állam más hatóságai és szervei előtt, valamint a sajtóban és a nyilvános gyűléseken."[11] A tervezet elkészítéséhez Humphrey és Giraud természetesen felhasznált számos forrást és a 46. cikk esetében egyértelmű, hogy a forrás Hersh Lauterpacht professzor 1945-ben megjelent könyve volt, vagy egy olyan másik anyag, amely szintén tartalmazta a kérdéses szöveget vagy annak egy változatát.[12] Még fontosabb azonban, hogy Lauterpacht kisebbségi cikkét, s így Humphreyét is a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi joga ihlette, olyannyira, hogy mindkét cikk valójában sűrítménye - bár véleményem szerint nem a legszerencsésebb sűrítménye[13] - a kisebbségvédelemi rendszer általános anyagi joga egyes rendelkezéseinek.
A kisebbségi cikket az Egyetemes Nyilatkozat szövegezése során többször módosították, majd egy drámai vita után törölték a tervezetből.[14] Ebbe a kisebbségvédelem hívei természetesen nem nyugodtak bele és a törölt kisebbségi cikk pótlására egymástól függetlenül három állam, Dánia, Jugoszlávia és a Szovjetunió is benyújtott egy-egy javaslatot. E javaslatok vitája sem vezetett azonban eredményre: a delegátusok olyan jelentősnek érezték a közöttük felmerült nézetkülönbségeket, hogy a három javaslat érdeméről már nem is tartottak szavazást, hanem a javaslatokat, s az egész kérdést visszautalták további tanulmányozásra az ENSZ illetékes szerveihez.[15] Dióhéjban ez a háttere annak, hogy az Egyetemes Nyilatkozat hallgat a kisebbségi kérdésről, hogy tehát az Egyezségokmány nevezetes kisebbségi cikkében, a 27. cikkben elismert jogoknak nincs előzményük a Nyilatkozatban.
De mi okozta a gondot, miért nem tudtak egyezségre jutni a küldöttek a kisebbségi kérdésben? Az Egyetemes Nyilatkozat előkészítő anyagát olvasva hamar kiderül, hogy a legnagyobb akadályt a bevándorlással, illetve a bevándorlók jogaival kapcsolatos problémák jelentették. Az akkoriban még bevándorló országoknak nevezett államok, tehát az amerikai kontinens államai, valamint
- 32/33 -
Ausztrália és Új-Zéland ugyanis attól tartottak, hogy a tervbe vett kisebbségvédelem megilleti majd a területükön élő és oda folyamatosan érkező bevándorlókat, amiről viszont ők hallani sem akartak.
Az Egyesült Államok ENSZ képviselője, Roosevelt asszony, aki egyben elnöke volt az Emberi Jogok Bizottságának, s az Egyetemes Nyilatkozat szövegezését végző szerkesztő bizottságnak is, világossá tette például, hogy az Egyesült Államok bevándorlási filozófiája a bevándorlók önkéntes asszimilációjának elvén nyugszik. Mint egy Puerto Ricóval összefüggő kérdés kapcsán mondta, "Puerto Rico jogállása vita tárgyát képezi, és esetleg módosulni is fog", ez azonban "nem fogja akadályozni az önkéntes asszimiláció általános elvének alkalmazását" az Egyesült Államokban.[16]
Az Egyesült Államok nem volt egyedül a bevándorlók önkéntes asszimilációjának elvével; Kanada ugyanezt alkalmazta és a kanadai küldött megvilágította valamelyest az elv jelentését is:
"Sok európai és nem-európai bevándorló van Kanadában. A bevándorlóknak joguk van a vallás gyakorlásához tetszésük szerint és jogukban áll a saját nyelvüket beszélni. A kormány politikája az önkéntes asszimiláció (kiem. - A. Gy.), örömmel várva a napot, amikor a bevándorló kanadai állampolgárként tekint magára. Míg a kanadaiaknak joguk van bármely nyelv használatához akaratuktól függően, az oktatás kérdése az egyes tartományok joghatóságában marad és a szövetségi kormány sem nem kíván, sem nem képes ebbe beavatkozni."[17]
Az amerikai kontinens más államai szintén az önkéntes asszimiláció elvének szellemében nyilatkoztak és szavaikat egyetértéssel fogadták Ausztrália, valamint Új-Zéland részéről is. Kétségtelen tehát, hogy az ún. bevándorló államok egyöntetűen a bevándorlók önkéntes asszimilációjára törekedtek. Ez azonban egyszersmind azt jelentette, hogy így vagy úgy, de ellenezték a kisebbségvédelmet. De Athayde, Brazília küldötte például kijelentette:
"Brazíliában konkrétan minden oktatás a nemzeti nyelven folyik. Ha a külföldiek használhatnák a nyelvüket az iskolákban, a bíróságok előtt és egyéb más helyzetekben, a bevándorlóknak nem állna érdekükben portugálul tanulni és mielőbb asszimilálódni a brazil népességbe. Amikor egy külföldi bevándorol, saját szabad akaratából beleegyezik, hogy betartja annak az országnak a törvényeit, amely befogadja őt. Ezért el kell fogadnia bevándorló helyzetének hátrányait, minthogy élvezi az e helyzettel járó előnyöket is."[18]
Európai részről persze igyekeztek meggyőzni a bevándorló államok delegátusait. Belgium küldötte, Dehousse például így érvelt:
"A belga delegáció szerint tanácsos lenne beiktatni egy cikket a Nyilatkozatba a kisebbségek védelméről. A latin-amerikai országok ellenvetéseket fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban. A kisebbségi probléma azonban különbözik a bevándorlástól: a bevándorló egy külföldi országban telepszik le és természetesen alá kell vetnie magát az őt befogadó ország törvényeinek; a kisebbségek azonban történelmileg (kiem. - A. Gy.) kialakult csoportok, amelyek meghatározott területeken élnek."[19]
Az európaiak mindazonáltal nem jártak sikerrel: Dehousse érvelésére Watt ausztrál küldött azonnal így reagált:
"Az európai országok a kisebbségek védelmének garantálásában érdekeltek és joggal; ez a probléma azonban ismeretlen Ausztráliában és a latin-amerikai országokban, ahol a dolog az asszimilációról és nem a kisebbségek védelméről szól. Belgium képviselője különbséget tett a bevándorlók és a kisebbségek kérdése között. A probléma azonban közelebbi tanulmányozást igényel: kérdés ugyanis, hogy a bevándorló országokban kisebbségnek kell-e tekinteni a bevándorlók leszármazottait, ha a saját nyelvük használatához való jogot követelik vagy igénylik. A többi országot illetően pedig mely ponton ismerik el a csoportot kisebbségnek?"[20]
Az emberi jogok nemzetközi kodifikációja természetesen folytatódott az Egyetemes Nyilatkozat elfogadása után is, hiszen a tervbe vett egy vagy két emberi jogi egyezmény még távolról sem készült el, a további munkálatok során pedig ismét napirendre került a kisebbségi kérdés. Ez várható is volt, hiszen néhány perccel azt követően, hogy elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az ENSZ Közgyűlése elfogadott néhány további határozatot is, melyek közül az egyik A kisebbségek sorsa címet viselte, s a Közgyűlés ez utóbbi határozattal felkérte az ENSZ illetékes szerveit a kisebbségi kérdés alapos tanulmányozására, hogy az ENSZ hatékony lépéseket tehessen a kisebbségek védelme érdekében.[21]
A határozat nyomán az ENSZ-en belül mindenekelőtt a Diszkrimináció Megelőzésének és a Kisebbségek Védelmének Albizottsága foglalko-
- 33/34 -
zott az üggyel: az Albizottság már 1949-ben legkevesebb 15 javaslatot vizsgált meg, s a későbbiekben az Albizottság tagjai maguk is előterjesztettek számos javaslatot, amelyekről aztán nagy vitákat folytattak. Végül az Albizottság úgy döntött, hogy a kérdés alapos tanulmányozása mellett benyújt az Emberi Jogok Bizottságának egy cikk-javaslatot is az emberi jogokról készülő egyezményekhez azzal a kéréssel, hogy a javaslat kerüljön a Közgyűlés elé.[22] Az Albizottság javaslata a következő volt:
"Az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben saját kultúrájukat élvezzék, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."[23]
Az Emberi Jogok Bizottságában, ahol megvizsgálták az Albizottság előterjesztését, nem az Albizottság cikk-tervezete volt az egyetlen javaslat: napirendre került még egy szovjet és egy jugoszláv javaslat is. A szovjet javaslat, illetve határozattervezet, melyet 1952. április 15-én nyújtottak be, így hangzott:
"Az Emberi Jogok Bizottsága elhatározza, hogy beiktatja az emberi jogok egyezménytervezeteibe a következő cikket a népek és nemzetek önrendelkezési jogáról:
Minden népnek és minden nemzetnek joga van a nemzeti önrendelkezéshez.
Az önkormányzattal nem rendelkező területek igazgatásáért felelős államok előmozdítják e jog megvalósulását az Egyesült Nemzeteknek az ilyen területek népeivel kapcsolatos céljaitól és elveitől vezettetve.
A nemzeti kisebbségek számára az állam biztosítja a jogot, hogy használják nyelvüket, hogy legyenek nemzeti iskoláik, könyvtáraik, múzeumaik és más kulturális és oktatási intézményeik."[24]
Ez a javaslat összekötötte a népek és nemzetek önrendelkezési jogát a kisebbségi jogokkal. A megközelítés nem számított újdonságnak és nem csak azért, mert a Szovjetunió már próbálkozott vele az Egyetemes Nyilatkozat szövegezésének utolsó napjaiban, hanem mert fölmerült ez a szempont már az első világháború után létrehozott nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerrel kapcsolatban is.[25] Mindazonáltal az Emberi Jogok Bizottsága a szovjet javaslatnak csak az utolsó bekezdését sorolta a kisebbségi kérdéshez.[26] Térjünk most rá a jugoszláv javaslatra; ennek szövege a következő volt:
"Minden személynek joga van szabadon kifejezésre juttatni tagságát egy etnikai vagy kulturális csoportban, joga van szabadon használni nemzeti csoportjának nevét, tanulni e csoport nyelvét és használni azt a köz- és magánéletben, e nyelven részesülni oktatásban és joga van a kulturális fejlődéshez nemzeti csoportja más tagjaival anélkül, hogy ennek kapcsán bármilyen diszkrimináció érné, különösképp olyan diszkrimináció, mely megfoszthatná őt az ugyanazon állam más polgárai által élvezett jogoktól."[27]
Figyelemre méltó, hogy e javaslat jogalanymeghatározása nem kisebbségi jellegű: a cikkben foglalt jogok minden személyt megilletnek. Ezért a cikket tulajdonképpen tárgyalhatták volna más cím alatt is.
Az Emberi Jogok Bizottsága 1952 áprilisában tárgyalta a népek önrendelkezésének jogával összefüggő javaslatokat, illetve közülük a szovjet javaslatot. Valenzuela chilei delegátus a szovjet javaslatnak a nemzeti kisebbségekről szóló harmadik bekezdésével foglalkozva a következőket mondta:
"A Diszkrimináció Megelőzésének és a Kisebbségek Védelmének Albizottsága által a kisebbségekről készített definíció fényében a szovjet szöveg, mely kötelezné az államokat, hogy biztosítsák a kisebbségek számára a jogot, hogy saját iskoláik, könyvtáraik stb. legyenek, súlyos problémákat jelent, különösen az alul-népesedett országokban, amelyek belevágtak a nagyarányú bevándorlás politikájába. Az átfogó gazdasági és gyakorlati vonzatokon túl egy ilyen rendelkezés késleltetné a bevándorlók asszimilációjának folyamatát a közösségbe és megakadályozná egy homogén társadalom kialakítását."[28]
Érdemes felidézni Uruguay küldöttének (Forteza) hozzászólását is, aki a többi közt ezeket mondta:
"Nem látja szükségét a"kisebbség" szó definíciójának, viszont úgy érzi, hogy a lehető legvilágosabban különbséget kellene tenni a nemzeti kisebbségek és a bevándorlók csoportjai között. Amint a chilei képviselő az előző ülésen rámutatott, a jelen vita főként azokkal a kisebbségekkel kapcsolatos, amelyek történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkeznek és jogaik vannak, amelyeket meg kellene védeni. Másfelől a kisebbségeknek azt a típusát, amelyet véletlen kisebbségekként lehet jellemezni, például azokat a kisebbségeket, amelyek bevándor-
- 34/35 -
lók csoportjaiból állnak, ahol csak lehetséges, integrálni kellene a bevándorló ország életébe."[29]
Diaz-Casanueva chilei küldött, aki nagyon sokat szerepelt a vitában és benyújtott az Albizottság javaslatához egy kiegészítést is, szokatlanul hosszú hozzászólását így zárta:
"A kisebbségek pontos jogi definíciójának, valamint egy a tárgyról készült részletes tanulmánynak a hiányában a Bizottságnak talán el kellene halasztania a döntését a kisebbségek jogairól szóló cikk beiktatásának kérdéséről, amíg az Albizottság beszámolói mélyebbre nem ásnak. Megfontolandó az is, hogy nem lenne-e előnyösebb korlátozni egy ilyen rendelkezést azokra az országokra, amelyekben jól kiforrott történelmi kisebbségek élnek, mivel egyébként nehéz lenne ratifikálni az egyezségokmányt fenntartások nélkül, melyeket.. el kellene kerülni. Ez az utolsó megfontolás járt az eszében, amikor benyújtott egy kiegészítő javaslatot az Albizottság szövegéhez.[30]
A hozzászólásokból még lehetne bőven idézni, de már az eddigiek alapján is teljesen világos, hogy a korábbi évekhez képest a frontvonalak mit sem változtak. Találóan jegyezte meg egy neves kommentátor, hogy "azok az alapvetően eltérő álláspontok jellemzik a 27. cikk történelmi hátterét is, amelyek megmagyarázzák, hogy miért nem sikerült az Egyetemes Nyilatkozatba belefoglalni egy kisebbségvédelmi cikket."[31] Az eredmény mindazonáltal ez alkalommal más lett: a küldöttek a chilei részről javasolt kiegészítés egy kisebb, de fontos korrekciója után[32] megszavazták a kiegészítés beiktatását az albizottsági javaslatba, majd elfogadták a Diszkrimináció Megelőzésének és a Kisebbségek Védelmének Albizottsága által kidolgozott javaslatot. És ez a cikk lett az Egyezségokmány nevezetes kisebbségi cikke, a 27. cikk.
Az Egyezségokmány 27. cikkének szövege így hangzik:
"Azokban az államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben saját kultúrájukat élvezzék, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."[33]
Nem nehéz észrevenni, hogy a cikk voltaképpen a Lauterpacht/Humphrey-féle kisebbségi cikknek egy erősen legyengített, a konkrét jogosítványok nagy részét már nem tartalmazó változata,[34] jóllehet már Lauterpacht cikke is csak egy sűrítménye volt az első világháború után létrehozott kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi jogának, illetve e jog egyes elemeinek. Éppily világos, hogy a konkrét jogosítványok többségének eltűnése nagyrészt a bevándorlók jogainak problémája miatt következett be: egy olyan kérdés miatt, amely 1919-ben még nem játszott különösebb szerepet, minthogy a kisebbségvédelmi rendszer által kötelezett államokban főként történelmi és nem bevándorló kisebbségek éltek.
Mindezekkel együtt az Egyezségokmány 27. cikkének elfogadása nagy előrelépés volt az Egyetemes Nyilatkozat hallgatásához képest. Az Albizottság azonban hamarosan aggódni kezdett a cikk alkalmazását illetően, s végül 1971-ben Különleges Jelentéstevőjévé nevezte ki egyik tagját, Francesco Capotorti professzort azzal a megbízatással, hogy fogja össze az alkalmazással kapcsolatos munkálatokat és az eredményekről készítse el a záró tanulmányt. Így született meg 1977-ben a nevezetes Capotorti-jelentés.
Capotorti igen alapos munkát végzett és arra a következtetésre jutott, hogy az Egyezségokmány 27. cikke sokkal erősebb tartalmat hordoz, mint azt első látásra gondolnánk, s ezért a cikkben lefektetett elvek "minden implikációját is meg kell érteni". Úgy vélte, "ez hosszú folyamat lesz, és azonnal el kellene indítani".[35] Hogy miként jutott Capotorti e következtetésre? Egyebek közt az Egyezségokmány 27. és 18. cikkének egybevetésével:
"Kétségtelen, hogy van egy fölöttébb szoros kapcsolat a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára vonatkozó 18. cikke és a 27. cikk között, amennyiben ez utóbbi a vallási kisebbségeket érinti; még azon is eltűnődhetünk, hogy vajon ennek fényében ez nem kettőzi-e meg, amit a 18. cikk kimond."[36]
Capotortinak ez az okfejtése és más meglátásai nagy hatást gyakoroltak a 27. cikk értelmezésére; elemzését elfogadta Patrick Thornberry is, aki szintén jelentős szerepet játszott a cikk uralkodó értelmezésének kialakításában. Thornberry a többi közt ezt írta:
"A lényeg itt az, hogy ha a 27. cikknek nem tulajdonítunk erősebb tartalmat, ez nem tesz hozzá semmit az Egyezségokmányhoz. A
- 35/36 -
gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát már védi a 18. cikk, és szintén ott van például, amennyiben a nyelvet és a kultúrát nézzük, a kifejezés szabadságáról szóló rendelkezés a 19. cikkben."[37]
A magam részéről osztom ennek az immár uralkodó értelmezésnek a fő tézisét: azt tehát, hogy a 27. cikknek vannak fontos kimondatlan, rejtett, hallgatólagos tartalmai, s ezeket az implikációkat a jogértelmezésnek fel kell tárnia, felszínre kell hoznia. Ezzel kapcsolatban ugyanakkor látok két súlyos problémát.
Először: bár Capotorti tanulmánya már 1977-ben, azaz már negyven évvel ezelőtt elkészült, a tudományos jogértelmezés még mindig nem tárta fel teljesen a cikk implicit jogtartalmait; némi vigaszt csak az nyújt, hogy a feltárt jogtartalmak jelentős részét viszont a nemzetközi jogalkotók is elismerték ilyen vagy olyan formában.
Másodszor: az uralkodó értelmezés az implikációk kibontását mindeddig csak a jogtartalmakra korlátozta, a jogalanyokkal inkább csak a kisebbség-fogalom definiálásának formájában foglalkozott. Véleményem szerint azonban a 27. cikk szövegének vannak a jogalanyokkal kapcsolatban is implikációi és úgy vélem, hogy ezek feltárása vezethet el az implikációk teljes megértéséhez.
Arra e tanulmányban nincs elég tér, hogy hozzáfogjak a 27. cikk implikációinak szisztematikus, lépésről lépésre történő kibontásához; be kell érjem néhány olyan implikáció felszínre hozásával, amelyek a bevándorlással kapcsolatosak.
A múlt század '80-as éveinek végétől új lendületet vett a kisebbségkutatás, nem kis részben Will Kymlickának és Alan Pattennek köszönhetően. Mind Kymlicka, mind Patten az emberi jogok filozófiájának képviselője és elméleti eredményeiket épp az teszi különösen izgalmassá, hogy ebből az alapállásból érvelnek bizonyos kisebbségi jogok elismerése mellett.
Kymlicka a kisebbségek két alapvető típusát különbözteti meg, a nemzeti kisebbségeket és az etnikai csoportokat vagy etnikai kisebbségeket: az előbbiek - röviden szólva - történelmi kisebbségek, kialakult intézményekkel, az utóbbiak bevándorló kisebbségek intézmények, beágyazottság nélkül.[38] Nos, Kymlicka úgy véli, a nemzeti kisebbségeket, illetve ezek tagjait erősebb nyelvi, kulturális és önkormányzati jogok illetik meg, mint az etnikai csoportokat vagy bevándorló kisebbségeket, illetve ezek tagjait. Mint írja:
"...nem igazságtalan, hogy az amerikai kormány (és más nyugati demokráciák) úgy döntöttek, hogy nem adnak a bevándorlóknak olyan jogállást és nem biztosítanak nekik olyan erőforrásokat, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy nemzeti kisebbségekké váljanak".[39]
Fontos Kymlickának az az állásfoglalása is, miszerint a nemzeti többséget, illetve az ehhez tartozó személyeket szintén erősebb nyelvi, kulturális és önkormányzati jogok illetik meg, mint a bevándorlókat. E tárgyban véleményét példák segítségével fogalmazta meg:
"Ha például amerikaiak egy csoportja úgy dönt, hogy kivándorol Svédországba, nincs joguk ahhoz, hogy a svéd kormányzat önkormányzati intézményeket biztosítson számukra, vagy az anyanyelvükön nyújtson nekik közszolgáltatásokat. És hasonlóképpen, az Amerikába bevándorló svédeknek sincs alapjuk azoknak a nyelvi és önkormányzati jogoknak az igényléséhez, amelyek szükségesek lennének társadalmi kultúrájuk újrateremtéséhez".[40]
Kymlicka e megállapításai az USA és más fejlett államok mai gyakorlatára támaszkodnak, s ez szintén jelzi, hogy az egykor bevándorló országoknak nevezett államok jelenleg is elzárkóznak attól, hogy a bevándorlók számára elismerjenek olyan erős nyelvi és kulturális jogokat - mindenekelőtt hivatalos nyelvi jogokat[41] -, amilyeneket a többséghez tartozó személyek számára elismernek, és amilyeneket egyes államok a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára is elismernek, főleg Európában. Az is világos, hogy Kymlicka egyetért az USA-nak és más fejlett államoknak a bevándorlók jogait érintő említett gyakorlatával.
Az alaphelyzet tehát Kymlicka és a legtöbb állam jogrendje szerint is az, hogy a nyelvi és kulturális többséghez tartozó személyeket - és számos európai országban a nemzeti kisebbségekhez tarozó személyeket is - erősebb nyelvi és kulturális jogok illetik meg, mint a bevándorlókat, s ez azt jelenti, hogy a szóban forgó nyelvi és kulturális jogok nem illetnek meg mindenkit. Ez viszont fölveti a nyelvi és kulturális megkülönböztetés, valamint a nem egyenlő bánásmód problémáját, sőt végső soron azt is, hogy lehetnek-e a szóban forgó jogok emberi jogok, hiszen az emberi jogok egyetemes, minden embert megillető jogok, ebben az esetben pedig ez a feltétel hiányzik.
- 36/37 -
Mindebből Kymlicka - Pattennel együtt - le is vonta azt a következtetést, hogy a szóban forgó jogok nem emberi jogok. Arra a főként nyelvész körök által képviselt álláspontra ugyanis, mely szerint "itt az ideje, hogy a pozitív nyelvi emberi jogok (kiem. - A. Gy.) teljesen belefoglaltassanak a nemzetközi jogba,"[42] Kymlicka és Patten így reagált:
"De kétséges, hogy a nemzetközi jog képes lesz-e valaha is többre a legminimálisabb zsinórmértékek meghatározásánál. A különféle nyelvi csoportok tagjainak meglehetősen eltérőek a szükségletei, kívánságai és képességei a csoportok méretétől, területi koncentrációjától és történeti gyökereitől függően. Azok a zsinórmértékek, amelyek kielégítenek egy kicsi, szétszórt bevándorló csoportot, nem lesznek megfelelőek egy nagy, koncentrált történelmi kisebbségnek. Például az államilag finanszírozott, anyanyelven történő egyetemi oktatáshoz való jog értelmetlen lehet az előbbinek és alapvető az utóbbinak. Bármilyen kísérlet, amely az összes nyelvi csoportra alkalmazható jogok definiálására irányul, függetlenül ezek méretétől és szétszórtságától, valószínűleg szerény jogigényekre irányuló figyelemmel végződik. Az egyedüli nyelvi jogok, melyek ilyen egyetemes módon definiálhatók, minimális jogok - főként tolerancia-jogok plusz egy néhány szerény alkalmazkodási vagy támogatási jog (például tolmácshoz bíróságon). Ily módon a nyelvi emberi jogok elégtelenek a nyelvi igazságosság biztosításához, vagy ahhoz, hogy zsinórmértékeket nyújtsanak a nyelvi konfliktusok megoldásához. A nyelvi emberi jogi megközelítés végső soron abban a hibában szenved, hogy megkísérli elkerülni az elkerülhetetlent... Nem néz szembe a ténnyel, hogy a nyelvpolitikák elkerülhetetlenül (kiem. - A. Gy.) magukkal vonják egy korlátozott számú nyelv privilegizálását, s hogy ezért a nyelvi jogok elméletének célja, hogy zsinórmértékeket kínáljon annak a döntésnek az értékeléséhez, melynek tárgya, hogy mely összefüggésekben mely nyelveket kell privilegizálni."[43]
E szavakból kiviláglik, hogy bár mind Kymlicka, mind Patten az emberi jogok doktrínájának képviselői, bizonyos nyelvi és kulturális jogokról azt tartják, hogy nem illetnek meg és nem is illethetnek meg mindenkit, s ezért semmi esetre sem lehetnek emberi jogok. Úgy vélik továbbá, igazságos, hogy az államok elismerik e jogokat a történelmi többséghez, a nyelvi és a kulturális többséghez tartozó személyek számára, nem helyes azonban, hogy nem mindig ismerik el - vagy nem mindig a megfelelő módon ismerik el - a történelmi vagy nemzeti kisebbségekhez, a nyelvi és kulturális kisebbségekhez tartozó személyek számára. Ezért végső soron arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi jogok védelmét ki kell egészíteni bizonyos kisebbségi jogok védelmével. Kymlicka szavaival:
"célunknak kettősnek kell lennie: (a) kiegészíteni az egyéni emberi jogokat kisebbségi jogokkal, elismerve, hogy a specifikus kombináció országról országra különbözni fog; és (b) új belső, regionális vagy transznacionális mechanizmusokat találni, amelyek keretében a kormányzatok elszámoltathatók mind az emberi jogok, mind pedig a kisebbségi jogok tiszteletben tartásáért."[44]
Kymlickának és Pattennek ezek az eredményei igen fontosak és előre mutatóak. A magam részéről mindazáltal úgy vélem, hogy azok a nyelvi és kulturális jogok, amelyekről ők és sokan mások azt tartják, hogy nem lehetnek egyetemes, minden embert megillető emberi jogok, mégiscsak egyetemes, mégiscsak mindent embert megillető emberi jogok. (Ettől persze még - ahogy én látom - maradnak olyan problémák, amelyek ésszerű megoldása aligha lehetséges kisebbségi jogok elismerése nélkül.)
Most mindenesetre nézzük, mi annak a rejtvénynek a megoldása, amellyel Kymlickáék - és általában a nyelvi és kulturális jogok problémájával foglalkozó kutatók - nem boldogultak.
Először is lássuk a problémát, éspedig legismertebb változatában, a hivatalos nyelvi jogok problémájaként. Erről a fentiekben már idéztem azokat a meghatározónak tekinthető véleményeket, melyek szerint igazságos megoldás, vagyis az egyenlő bánásmód és a nem-megkülönböztetés emberi jogi elveinek megfelelő megoldás csak az lehetne, ha a) minden egyes országban hivatalos nyelvvé tennék minden ott élő ember nyelvét, vagy b) minden országban egy olyan nyelvet tennének hivatalos nyelvvé, amely egyetlen ott élő személynek sem az anyanyelve.[45] E véleményekből azonban az következik - mivel nem kizárt, hogy a világ minden államába eljut valamennyi nyelv beszélője közül valaki, s esetleg le is telepszik ott -, hogy végső soron minden ember nyelvét hivatalos nyelvvé
- 37/38 -
kellene tenni a világ minden államában, vagy minden államban egy olyan nyelvet kellene hivatalos nyelvvé tenni, amely egyetlen embernek sem anyanyelve. A gond csak az, hogy egyik megoldás sem látszik ésszerűnek és megvalósíthatónak.
Az első azért nem, mert az élő beszélt nyelvek száma jelenleg több ezer, s ez még akkor is nagyon sok, ha tudjuk, hogy e nyelvek nagy többségének nincs írásbelisége, s ezért csak igen korlátozottan tölthetnék be a hivatalos nyelv funkcióit. Problematikus azonban a másik megoldás is, mert a mai viszonyok között nehezen képzelhető el, hogy senki ne tanulhasson a saját nyelvén, hogy senki ne intézhesse a saját nyelvén ügyeit a közigazgatási hatóságok és a bíróságok előtt, s hogy a tanárok, a köztisztviselők és a törvényhozók ne használhassák a saját nyelvüket hivatásuk gyakorlása során.
Ha azonban mindkét megoldás ésszerűtlen és kivihetetlen a mai körülmények között, akkor maradnak a kompromisszumok. És jelenleg e kompromisszumok különféle formáit látjuk az egyes államok nyelvjogában: szinte ahány állam, annyiféle a nyelvjog, bár azért bizonyos típusok léteznek. Térjünk azonban vissza magához a megoldhatatlannak látszó problémához.
Sokáig magam is úgy gondoltam, hogy ennek a rejtvénynek nincs és nem is lehet kifogástalan elméleti megoldása, mígnem egyszer rátaláltam. Ezt a megoldást, melyet először 2013-ban publikáltam,[46] most megpróbálom röviden levezetni.
Az első lépés annak felismerése, hogy a hivatalos nyelvhasználattal összefüggő jogok, vagyis az ún. hivatalos nyelvi jogok emberi jogok. Ez voltaképp könnyen belátható: vegyük például a tisztességes bírói eljáráshoz való jogot, vagy a bűncselekménnyel vádolt személyeknek a védelemhez való jogát, vagy épp az oktatáshoz, s ezen belül a közoktatáshoz való jogot; ezek mind a hivatali, illetve kormányzati szférával kapcsolatos jogok, amelyeket az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye emberi jogoknak ismer el. E jogok azonban aligha gyakorolhatók nyelvhasználat nélkül: mert hogyan is lehetne bírósági tárgyalást tartani vagy bíróság előtt védekezni vagy akár oktatásban, rendes iskolai oktatásban részesülni legalább egy nyelv használata nélkül? Nyilván sehogy. Arról azonban, hogy mely nyelven vagy nyelveken van joga mindenkinek e három, a hivatalos, illetve kormányzati szférával kapcsolatos jog gyakorlásához, az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye hallgat. A gyakorlatban persze mindig van valamilyen válasz, s mivel a kérdés emberi jogi kérdés, bármi legyen is ez a válasz, az szükségképp emberi jogi válasz,[47] éspedig a hivatalos nyelvhasználattal összefüggő, a hivatalos nyelvi jogokat meghatározó válasz: egy olyan válasz, amely így vagy úgy, de megmondja vagy megmutatja, hogy mely nyelvet vagy nyelveket lehet vagy kell használni és milyen formában az adott jog gyakorlása során.[48]
A második lépés az, hogy választ találjunk a kérdésre: mely nyelven van joga mindenkinek a szóban forgó három emberi jog gyakorlásához? Ezt sem túl nehéz kideríteni. Igen sok olyan ember van ugyanis, aki nem ért és nem is beszél más nyelvet a saját nyelvén kívül, s mivel őket is megilletik a kérdéses jogok, meg kell őket illessék a saját nyelvükön. Vannak persze szép számmal olyan emberek is, akik értenek és beszélnek egy vagy több más nyelvet is. Nekik vajon mely nyelven van joguk a három jog gyakorlására? Úgy vélem, elsősorban nekik is a saját nyelvükön. Ha ugyanis nem így lenne, ez azt jelentené, hogy amint megtanulnak az anyanyelvükön kívül egy vagy több más nyelvet, elveszítik a jogukat a három emberi jog saját nyelven történő gyakorlásához. Ez azonban képtelenség, következésképpen ezeknek az embereknek is éppúgy emberi joguk van a három jog saját nyelven történő gyakorlásához, mint a többieknek.
Ez azonban azt jelenti, hogy mindenkinek emberi joga van ahhoz, hogy a saját nyelvét hivatalos nyelvként is használja, ami pedig magában foglalja mindenkinek azt a jogát is, hogy a saját nyelve hivatalos nyelv legyen. Emiatt viszont eleve nem lehet megoldás az, hogy minden államban olyan nyelvet tegyenek hivatalos nyelvvé, amely nem anyanyelve, illetve saját nyelve egyetlen embernek sem: ez esetben ugyanis senki sem élvezhetné azt az emberi jogát, hogy a saját nyelvét hivatalos nyelvként is használja, illetve hogy a saját nyelve hivatalos nyelv legyen. Marad tehát az, hogy minden országban hivatalos nyelvvé kell tenni minden ott beszélt nyelvet, végső soron azonban - mint láttuk - minden élő nyelvet, ami viszont, mint láttuk, abszurdum.
Mi lehet a kiút ebből a képtelen helyzetből? Nos, itt jön a harmadik és döntő felismerés. Ez a felismerés lényegében egy hiba felfedezése: annak felfedezése, hogy a nyelvi jogokkal, s különösen a hivatalos nyelvi jogokkal foglalkozó kutatók logikai hibát követnek el, amikor azt állítják (egyik lehetséges megoldásként), hogy minden államban hivatalos nyelvvé kellene tenni az ott beszélt valamennyi nyelvet, amiből - mint már jeleztem - végső soron az adódik, hogy elvben minden ember nyelvét hivatalos nyelvvé kellene tenni minden államban. Érvelésük szerint erre a rengeteg hivatalos nyelvre azért lenne szükség, mert - hacsak nem egy mindenki számára idegen nyelvet tesznek
- 38/39 -
hivatalos nyelvvé minden országban - csak és kizárólag így lehetne eleget tenni az egyenlő bánásmód és a nem-megkülönböztetés emberi jogi elveinek, s ezzel egyben igazságosság elvének.
Mindebből annyi helyes, hogy az igazságosság valóban azt diktálja, illetve az egyenlő bánásmód és a nem-megkülönböztetés elvéből valóban az következik, hogy minden ember nyelvét hivatalos nyelvvé kellene tenni. Az azonban már nem következik ezekből az elvekből, hogy minden ember nyelvét hivatalos nyelvvé kellene tenni az egész világon. Csak annyi következik belőlük, hogy minden ember nyelvét hivatalos nyelvvé kellene tenni valahol a világon. És ez a megoldás lényege vagy kulcsa. Ha ugyanis az igazságosság, illetve az egyenlő bánásmód és a nyelvi nem-megkülönböztetés elve nem követeli meg, hogy minden ember nyelvét hivatalos nyelvvé tegyék a világ minden államában, ha tehát elegendő minden ember nyelvét csupán egy államban hivatalos nyelvvé tenni a szóban forgó elvek megvalósulásához, akkor már nem feltétlenül szükséges kompromisszumokat kötni, elvi engedményeket tenni: reális esély kínálkozik az elvek megvalósítására.
Igen ám, de az emberi jogokat általában úgy fogják fel - kimondva vagy kimondatlanul -, hogy azok mindenkit megilletnek mindenhol a világon. Ezzel az általánosan elterjedt szemlélettel áll tehát szemben az imént levezetett megoldás, mely szerint a hivatalos nyelvi jogok mindenkit megilletnek ugyan, de nem mindenhol. A megoldás persze ennek ellenére is életképes lehet, hiszen kivételek gyakran előfordulnak a jogban, s felfogható ez a megoldás is kivételként.
A megoldás azonban több egy egyszerű kivételnél. Ha ugyanis jobban utána nézünk, kiderül, hogy az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye elismer más olyan emberi jogokat is, amelyek mindenkit megilletnek, de nem mindenhol, sőt elismer olyan emberi jogokat, is, amelyeknek bizonyos részjogosítványai mindenkit megilletnek mindenhol, mások meg mindenkit megilletnek, de nem mindenhol.
Ezek után azokat az emberi jogokat, amelyek mindenkit megilletnek mindenhol, területhez nem kötött emberi jogoknak lehet nevezni, azokat, amelyek mindenkit megilletnek, de nem mindenhol, területhez kötött emberi jogoknak, s végül azokat, amelyek egyes jogosítványai mindenkit megilletnek mindenhol, mások pedig mindenkit megilletnek, de nem mindenhol, részben területhez kötött emberi jogoknak. Véleményem szerint tehát az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye elismer a) területhez nem kötött, b) területhez kötött, valamint c) vegyes, részben területhez kötött, részben területhez nem kötött emberi jogokat. Ha pedig ez így van, akkor valójában már az emberi jogok nemzetközi jogában elismert jogoknak egy új tipológiájához jutottunk el. E tanulmányban nincs tér az Emberi Jogok Nemzetközi Törvényének egy ilyen irányú átfogó vizsgálatára, be kell érjem egyetlen, de rendkívül fontos példával.
A területhez kötött emberi jogokra a legjobb példát a politikai jogok szolgáltatják. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában a 21. cikk ismeri el e jogokat. A cikk első két bekezdése így szól:
(1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy részt vegyen hazája (kiem. - A. Gy.) közügyeinek igazgatásában közvetlenül vagy szabadon választott képviselők útján.
(2) Minden személynek egyenlő feltételek mellett joga van saját hazájában (kiem. - A. Gy.) közszolgálati állásokra való alkalmazásához.
Teljesen világos, hogy mind az (1), mind pedig a (2) bekezdésben elismert jogok egyetemes, mindenkit megillető jogok, de éppily világos az is, hogy e jogokat a Nyilatkozat mindkét esetben egy meghatározott területhez, a hazához köti, s hogy eszerint minden embert csak e területen illetik meg ezek az emberi jogok, másutt, a világ más térségeiben nem.
Az Egyezségokmány vonatkozó cikkéből, a 25. cikkből mindez nem ennyire nyilvánvaló, mert a cikk (1) bekezdésének szövege így hangzik: "Minden állampolgárnak. joga van ahhoz, hogy a közügyek vitelében közvetlenül vagy szabadon választott képviselők útján részt vegyen." Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy minden állampolgárnak joga van a közügyek vitelében közvetlenül vagy szabadon választott képviselők útján részt venni a világ minden államában, hanem úgy, hogy csak abban az egy vagy két államban van ehhez joga, amelynek az állampolgára. És ez épp így ésszerű: furcsállnánk, ha közölnék velünk, hogy emberi jognak minősülő választójogunk a világ minden államára kiterjed.
A mondottak fényében tény, hogy az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye elismer területhez kötött emberi jogokat is. Ha azonban ez így van, akkor a hivatalos nyelvi jogoknak is ilyen jogoknak kell lenniük; ebben az esetben ugyanis már nem szükséges minden államnak több ezer nyelvet hivatalos nyelvvé tennie - ami abszurdum -, nagyságrendekkel kevesebb is elég ahhoz, hogy minden állam eleget tegyen a nem-megkülönböztetés és az egyenlő bánásmód elvének a hivatalos nyelv intézményével kapcsolatban. Persze még így is lehetnek államok, amelyekben túl sok nyelvet kelle-
- 39/40 -
ne hivatalos nyelvvé tenni, ezen azonban segíthet egyebek közt a hivatalos nyelv intézményében rejlő rugalmasság.
Számunkra azonban most inkább az a kérdés, hogy kinek-kinek hol van joga ahhoz, hogy a saját nyelve hivatalos nyelv legyen. És ezen a ponton válik ismét fontossá a hagyományos bevándorló államok gyakorlata: ezek az államok ugyanis a bevándorlók nyelveit nem teszik hivatalos nyelvvé, s nem teszik azzá még akkor sem, ha egyik-másik bevándorló nyelvet jóval többen beszélik az országban, mint a hagyományosan beszélt nyelvek valamelyikét. És véleményem szerint ez így is van rendjén, s emellett szólnak Kymlicka és Patten érvei is.
A mondottak ugyanakkor nem jelentik azt, hogy a bevándorlókat már ne is illetnék meg a hivatalos nyelvi jogok: őket is megilletik, csak a nem a befogadó államban, hanem a származási országukban. Ha tehát hazamennek, minden további nélkül élvezhetik ismét hivatalos nyelvi jogaikat. Én tehát úgy vélem - szemben Kymlickával - hogy a bevándorlók azzal, hogy elhagyják hazájukat, nem mondanak le (hallgatólagosan) hivatalos nyelvi jogaikról.[49] Nem, a helyzet szerintem az, hogy a hivatalos nyelvi jogok területhez kötött jogok, következésképpen a bevándorlók azzal, hogy elhagyják hazájukat, csak azt a helyet hagyják el, ahol e jogok megilletik őket: ez a magyarázata annak, hogy a hivatalos nyelvi jogok nem illetik meg őket a befogadó államokban, miközben továbbra is élvezhetik e jogokat a származási államukban.
Mindezekkel már meg is határoztam, hogy fő szabályként hol van mindenkinek joga ahhoz, hogy saját nyelve hivatalos nyelv legyen: abban az államban, amelyben a saját nyelve régtől fogva használt nyelv és ő maga az e nyelvet régtől fogva használt közösséghez tartozik, vagy e közösségből származik.
A mondottakhoz már csak két fontos megjegyzést fűzök. Az első a nyelvi jogokra vonatkozik, és úgy szól, hogy nem minden nyelvi emberi jog területhez kötött jog: a magánéletre vonatkozó nyelvi emberi jogok - amelyeket fentebb Kymlicka és Patten Heinz Kloss nyomán tolerancia-jogoknak nevezett - nagyrészt területhez nem kötött jogok: mindenkit megilletnek mindenhol. Emlékezzünk csak vissza, mit is mondott Kanada képviselője az Egyetemes Nyilatkozat szövegezési vitájában: "sok európai és nem-európai bevándorló van Kanadában. A bevándorlóknak joguk van a vallás gyakorlásához tetszésük szerint és jogukban áll a saját nyelvüket beszélni." A felszólalásból azonban éppígy kitűnt, hogy a bevándorlók joga a saját nyelvük használatához nem terjed ki például az oktatásra és - teszem hozzá - nem terjed ki a hivatalos nyelvhasználat más színtereire sem, minthogy Kanadának két hivatalos nyelve van, az angol és a francia. Eszerint tehát a kanadai lengyelek, magyarok, ukránok és más bevándorlók minden további nélkül használhatják a saját nyelvüket és más nyelveket is a magánéletben, hivatalos ügyeiket azonban Kanada valamely hivatalos nyelvén, az angolon vagy a francián kell intézniük és e két nyelv valamelyikén van joguk a közoktatáshoz is.
Második megjegyzésem a kulturális és a vallási jogokra vonatkozik. Úgy vélem ugyanis, hogy azok a következtetések, amelyeket a nyelvi jogokkal kapcsolatban levontam, érvényesek - mutatis mutandis - a kulturális és a vallási jogokra is.[50] Tehát vannak bizonyos kulturális és vallási emberi jogok, főként a magánélet szférájában, amelyek területhez nem kötött jogok, vagyis mindenkit megilletnek mindenhol. Vannak azonban olyan kulturális és vallási emberi jogok is, amelyek a nyilvánossággal és/vagy a kormányzati szférával kapcsolatosak, és amelyek már területhez kötöttek: mindenkit megilletnek, de nem mindenhol. S a hasonlóság fennáll annyiban is, hogy a bevándorlókat (és leszármazottaikat) e területhez kötött kulturális és vallási jogok nem az őket befogadó államokban, hanem származási államukban illetik meg.
Az eddigi eredményekből továbbiak is adódnak. Ha például veszünk egy államot, amelynek lakosságát részben helyi, honos, részben azonban bevándorló személyek, valamint ez utóbbiak leszármazottai alkotják, akkor emberi jogi nézőpontból először is azt kell leszögeznünk, hogy ennek az államnak minden lakosát megilleti az összes emberi jog, ideértve a kulturális, vallási és nyelvi emberi jogokat is. Mindazonáltal - mint az eddigiekben már láttuk - a kulturális, vallási és nyelvi emberi jogok közül a bevándorlókat és leszármazottaikat csak a magánéletre vonatkozó jogok, vagy ezek többsége illeti meg ebben az államban, a kulturális, vallási és nyelvi emberi jogok másik része, főként a nyilvánosságot és a kormányzati szférát érintő jogok már nem itt, a befogadó államban, hanem származási országukban illetik meg őket.
Államunkban azonban a helyi vagy honos lakosságon belül is vannak kulturális, vallási és nyelvi különbségek: a honos személyek egy része a
- 40/41 -
kulturális, vallási és/vagy nyelvi többséghez, másik része pedig a kulturális, vallási és/vagy nyelvi kisebbségek egyikéhez tartozik. A kérdés most az, hogy vajon nem illeti-e meg több kulturális, vallási és nyelvi emberi jog a többséghez tartozókat, mint a kisebbségieket? A válasz fő szabályként csak nemleges lehet. Az emberi jogok, s köztük a kulturális, vallási és nyelvi emberi jogok ugyanis mindenkit megilletnek, s államunk helyi vagy honos lakosait történetesen épp ebben az államban illeti meg az összes ilyen jog, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők minden más államban már bevándorlóknak számítanának, s így ott egyes kulturális, vallási és nyelvi jogok már nem illetnék meg őket. Ha azonban a helyi, a honos lakosokat kizárólag ebben az államban illetheti meg az összes kulturális, vallási és nyelvi emberi jog, akkor az egyenlő bánásmód és a nem-megkülönböztetés elvénél fogva a kulturális, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó helyi vagy honos személyeket nem illetheti meg kevesebb ilyen jog ebben az államban, mint a többséghez tartozókat. Ez a következtetés pedig rendkívül fontos a történelmi vagy nemzeti kisebbségek számára, köztük a Magyarországon élő ilyen kisebbségek, s a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek számára.
Menjünk azonban tovább. Kiindulópontunk változatlanul az, hogy minden embert megillet minden emberi jog, köztük minden kulturális, vallási és nyelvi emberi jog is, ez utóbbiak közül azonban egyes jogok területhez nem kötött, mások pedig területhez kötött jogok. A területhez nem kötött kulturális, vallási és nyelvi emberi jogok mindenkit megilletnek mindenhol a világon, s így államunkban is megilletnek minden embert. A területhez kötött kulturális, vallási és nyelvi emberi jogok viszont, melyek szintén egyetemes, minden embert megillető jogok, államunkban - mint ahogy más államokban is - csak a helyi vagy honos személyeket (a honos többséghez és a honos kisebbségekhez tartozókat) illetik meg, a bevándorlókat és leszármazottaikat nem.
Nyilvánvaló tehát, hogy államunkban - más államokhoz hasonlóan - a helyi vagy honos személyeket jóval erősebb jogok illetik meg saját kultúrájukkal, saját vallásukkal és saját nyelvükkel kapcsolatban, mint a bevándorlókat és leszármazottaikat az ő saját kultúrájukkal, vallásukkal és nyelvükkel kapcsolatban. Ez pedig egyértelműen eltérő vagy megkülönböztető bánásmódnak, s egyben diszkriminációnak tűnik, és ez az a pont, ahol az emberi jogi gondolkodás általában félresiklik. Ez a megkülönböztető bánásmód és diszkrimináció ugyanis valósnak látszik, ha vizsgálódásunkat csak egy államra összpontosítjuk és eltekintünk attól, hogy a szóban forgó erősebb kulturális, vallási és nyelvi jogok megilletik a bevándorlókat és leszármazottaikat is, csak nem a mi államunkban, hanem származási államukban. Más szóval szinte elkerülhetetlenül tévedésbe esünk, ha nem ismerjük fel, hogy azok az emberi jogok, melyek tekintetében ez az eltérő bánásmód és megkülönböztetés államunkban fennállni látszik, valójában területhez kötött emberi jogok, s ily módon a megkülönböztető bánásmód és a diszkrimináció mégsem megkülönböztető bánásmód és mégsem diszkrimináció. Éppúgy nem megkülönböztető bánásmód és nem diszkrimináció ez, mint ahogyan nem megkülönböztető bánásmód és nem diszkrimináció az sem, hogy államunkban csak államunk állampolgárai rendelkeznek választójoggal, más államok állampolgárai nem; őket ugyanis nem államunkban, hanem valamely más államban illeti meg ez az emberi jog.
Mindezekkel együtt az is nyilvánvaló, hogy mivel a helyi vagy honos személyeket minden államban jóval erősebb emberi jogok illetik meg saját kultúrájukkal, saját vallásukkal és saját nyelvükkel kapcsolatban, mint a bevándorlókat és leszármazottaikat, a kulturális, vallási és nyelvi emberi jogok minden államban jóval erősebben védik a helyi vagy honos kultúrákat, vallásokat és nyelveket, mint a bevándorlók és leszármazottaik kultúráit, vallásait és nyelveit. Ez pedig már a legfontosabb eredmény, mely számos kérdés újragondolására késztet; mindennek a felmérése azonban már nem e tanulmány feladata. Itt "csupán" a nagymérvű bevándorlás tárgyában kell levonnom belőle a következtetést. Ez pedig így szól:
Ha az emberi jogok nemzetközi jogában explicit vagy implicit módon elismert kulturális, vallási és nyelvi emberi jogok minden államban elsősorban a helyi, az állam területén honos, azaz történelmi kultúrákat, vallásokat és nyelveket védik, akkor az államok csak úgy tarthatják tiszteletben e jogokat - amelyre nemzetközi jogi kötelezettséget is vállaltak -, ha kiemelt védelemben részesítik a területükön hagyományos vagy történelmi kultúrákat, vallásokat és nyelveket. Ám ha az államoknak kiemelt védelemben kell részesíteniük a területükön honos vagy történelmi kultúrákat, vallásokat és nyelveket, akkor vajon támogathatják-e a nagymérvű bevándorlást területükre eltérő kulturális, vallási és nyelvi térségekből? Nyilvánvaló, hogy nem, hiszen a nagymérvű bevándorlás már pusztán tömegszerűsége folytán is átalakítja, átformálja egy ország kulturális és vallási arculatát, valamint nyelvhasználatát. E tekintetben tehát a végkövet-
- 41/42 -
keztetés az, hogy az államok fogadhatnak bevándorlókat korlátozott számban, a nagymérvű bevándorlást azonban nem támogathatják, mert ez sérti az emberi jogok nemzetközi jogát és ellentétes az emberi jogok nemzetközi jogából rájuk háruló kötelezettségekkel.
2009. november 29-én Svájcban népszavazást tartottak a minaret-építés tilalmáról, s ennek eredményeként a svájci szövetségi alkotmányba bekerült az a szöveg, hogy "minaretek építése tilos" (72. cikk (3) bekezdés). Az ügy körül nagy vita bontakozott ki. Az egyik kommentátor a rendelkezést kritizálva a többi közt azzal érvelt, hogy "a nem muszlim lakosságnak nincs semmilyen, a hit vagy meggyőződés őket megillető (negatív) szabadságából levezetett joga, hogy a városban ne kelljen minareteket látnia".[51] Nos, meglehet, a neves kommentátor ebben tévedett. ■
JEGYZETEK
[1] Herczegh Géza: "Előszó." In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Tanulmányok a nemzeti kisebbségek jogi védelméről. JPTE ÁJK Kisebbségvédelmi Munkaközössége, Pécs 1988. 1-4. o.
[2] Jonathan Pool: "The Official Language Problem." American Political Science Review. Vol 85. No. 2. (1991). 495-514. o.
[3] Will Kymlicka and Alan Patten: "Language Rights and Political Theory." Annual Review of Applied Linguistics. No. 23. (2003). 3-21. o.
[4] Fernand de Varennes: Language, Minorities and Human Rights. Martinus Nijhoff Publishers, Hague,1996. 80. o.
[5] Uo.
[6] Voltak persze áthidaló javaslatok is: de Witte például a '80-as évek végén azt írta, hogy a törvény előtti egyenlőség azt követelné a kormányoktól, hogy "használjanak annyi nyelvet, ahányat csak a célközönség használ", ezzel együtt a szolgáltatások bizonyos nyelveken megtagadhatók "a jogi és igazgatási hatékonyság alapján. Világos például, hogy egy egyedüli nyelvhasználó nem igényelhet egy további hivatalos nyelvet, de egy csoport, amely kiteszi a népesség mintegy felét, megteheti ezt legitim módon". Idézi Pool: i.m. 496. o.
[7] Pool: i.m. 497. o.
[8] Alan Patten: Equal Recognition; The Moral Foundations of Minority Rights. Princeton UP, Princeton 2014. 28. o.
[9] Vö. például Jack Donnelly: Universal Human Rights in Theory and Practice. Cornell University Press, Ithaka and London 2003. 22-27. o. és Malcolm N. Shaw: Nemzetközi jog. Osiris Kiadó, Budapest 2001. 188-191. o.
[10] A részletekről l. A..J. Hobbins: "René Cassin and the Daughter of Time: The First Draft of the Universal Declaration of Human Rights." Fontanus II, (1989), különösen a 7. és a 14. o., valamint a 33. végjegyzet: 25. o.
[11] Draft Outline of an International Bill of Human Rights In: Yearbook on Human Rights for 1947. Lake Success, United Nations, New York 1949. 486. o.
[12] Lauterpachtnál ez így hangzott:"Azokban az országokban, amelyekben tekintélyes számban élnek a népesség többségétől fajilag, nyelvileg, vagy vallásilag különböző személyek, az ilyen etnikai, nyelvi és vallási kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van az adott célokra rendelkezésre álló bármiféle közforrások méltányos részéből saját iskoláik és kulturális, valamint vallási intézményeik létrehozására és fenntartására, joguk van továbbá saját nyelvük használatára a bíróságokon és az állam más hatóságai és szervei előtt." Hersh Lauterpacht: An International Bill of the Rights of Man. Columbia UP, New York 1945. 72. o. Vö. még John Peters Humphrey: Human Rights and the United Nations: a great adventure. Transnational Publishers, New York 1984. 31-32. o.
[13] Andrássy György: "A nyelvszabadság és a hivatalos nyelvek." In: Koltay András - Török Bernát (szerk.) Sajtószabadság és médiajog. Wolters Kluwer, Budapest 2016. 11-52. o.
[14] A részleteket ld. Andrássy György: Nyelvszabadság: Egy egyetemes elismerésre váró egyetemes emberi jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2013. 288-304. o.
[15] A részletekről ld. uo. 339-347. o.
[16] UN Doc A/C.3/SR.161, 726. o.
[17] UN Doc A/C.3/SR.162, 729. o.
[18] Vö. UN Doc A/C.3/SR.161, 721. o.
[19] Uo. 724-725. o.
[20] Uo. 725. o.
[21] A határozat szövegét ld. Fate of Minorities, 1948, UN Doc A/RES/217(III)C, magyarul: Majtényi Balázs - Vizi Balázs (szerk.): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai. Gondolat Kiadó, Budapest 2003. 37. o.
[22] Erről bővebben ld. Andrássy György: Történelmi kisebbségek, bevándorlók, emberi jogok. In: Andrássy György -Baranyi Ákos (szerk.): A történelmi és a bevándorló kisebbségek kulturális, vallási és nyelvi jogai. Egy oktatói-hallgatói kutatócsoport munkáiból. PTE Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 2017. megjelenés előtt.
[23] E/CN.4/Sub.2/117 46. és 47. bek.
[24] E/CN.4/L.21 Vö. még United Nations Economic and Social Council, Official Records, Fourteenth Session Supplement No. 4, 54. o.
[25] L. például Patrick Thornberry: International Law and the Rights of Minorities. Clarendon Press, Oxford 1991. 43. o.
[26] United Nations Economic and Social Council, Official Records, Forteenth Session, Supplement 4, 54. o.
[27] E/CN.4/L.222
[28] E/CN.4/SR.257, 2-3. o.
[29] E/CN.4/SR.369, 8. o.
[30] E/CN.4/SR.370, 4-5. o.
[31] Manfred Nowak: UN Covenant on Civil and Political Rights. CCPR Commentary. Engel Verlag, Kehl 2005. 638. o.
[32] A chilei javaslat eredetileg tartalmazta a "történelmi" jelzőt, ez azonban nem tudni, mi okból kimaradt a javaslat angol és francia fordításából; ezt a chilei küldött sérelmezte, később azonban ő maga korrigálta úgy a javaslat szövegét, hogy abból kimaradt a "történelmi" szó. Erről részletesebben ld. Andrássy György: Történelmi kisebbségek, bevándorlók, emberi jogok. 2017.
[33] Vö. a kihirdető jogszabály (1976. évi 8. tvr.) szövegével, melyet az angol eredeti alapján pontosítottam.
[34] Más szóval az Egyezségokmány 27. cikkének archetípusa Lauterpacht, illetve Humphrey kisebbségi cikke, s mivel Lauterpacht cikke - mint láttuk - az első világháború után létrehozott nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi joga bizonyos elemeinek sűrítménye, végső soron az Egyezségokmány 27. cikke is erre a joganyagra vezethető vissza. (Megjegyzem, a Lauterpacht/Humphrey cikk kifejezést valószínűleg Morsink professzor használta először: L. Johannes Morsink: The Universal Declaration of Human Rights. University of Pennsylvania Press, Philadelphia 1999. 271-277. o.)
[35] Vö. Francesco Capotorti: Study on the Rights of Persons Belonging to Ethnic, Religious and Linguistic Minorities. United Nations, New York 1979. iv. o.
[36] Uo. 227. bek.
[37] Thornberry: i.m. 180. o.
- 42/43 -
[38] Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. Clarendon Press, Oxford 1995. 10-33. o.
[39] Uo. 95. o.
[40] Uo. 96. o.
[41] Az USA föderális alkotmánya hallgat a hivatalos nyelv kérdéséről, ez azonban nem jelenti azt, hogy az USA-nak föderális szinten ne lenne hivatalos nyelve. Hivatalos nyelve ugyanis minden államnak van, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen állam szervei sem képesek működni legalább egy nyelv használata nélkül, s az az egy vagy több nyelv, amelyet rendeltetésük betöltése során rendszeresen használnak akkor is hivatalos nyelv, ha ezt külön nem mondja ki jogrendjük.
[42] Tove Skutnabb-Kangas - Robert Phillipson: "Introduction." In: Linguistic Human Rights. Tove Skutnabb-Kangas - Robert Phillipson - Mart Rannut (szerk.). Mouton de Gruyter, Berlin-New York 1995. 17-18. o.
[43] Will Kymlicka - Alan Patten: i.m. 11. o.
[44] Will Kymlicka: Politics in the Vernacular. Oxford University Press, Oxford 2001. 88. o. Patten ehhez képest kissé visszalépett, az alapállást azonban nem adta fel még legújabb monográfiájában sem. Vö. Patten: i.m. 5. o. Patten Kymlickától való távolodásának fontos köztes állomása volt a hivatalos nyelvi jogokról szóló írása. L. Alan Patten: Who Should Have Official Language Rights? Supreme Court Law Review, 2006. 101-115. o.
[45] Az utóbbi esetben vagy egy kihalt nyelv, mint a latin, vagy egy mesterséges nyelv, mint az eszperantó lehetne a hivatalos nyelv.
[46] Andrássy: Nyelvszabadság. 154-160. o.
[47] A magam részéről tehát úgy vélem, a kanadai Legfelső Bíróságnak az a megállapítása, hogy a nyelvi jogok természete más, mint a "törvényes jogoké" - a Bíróság e jogokon az adott összefüggésben praktikusan az emberi jogokat értette -, amennyiben a nyelvi jogok, és különösen a hivatalos nyelvvel összefüggő nyelvi jogok politikai kompromisszumokon nyugszanak, s így kompromisszum-jogoknak tekintendők, a kanadai jogfejlődés bizonyos körülményeiben gyökereznek. Vö. különösen Société des Acadiens v. Association of Parents (1986) 1 S.C.R. 549. http://scc-csc.lexum.com/scc-csc/scc-csc/en/item/138/index.do A Bíróság szóban forgó álláspontjának egy korabeli kritikáját l. Leslie Green: "Are Language Rights Fundamental?" Osgoode Hall Law Journal, 25, 4, 1987, különösen 645-646. o.
[48] Az persze, hogy ez a válasz a helyes emberi jogi válasz lesz, már korántsem biztos.
[49] Vö. Kymlicka: Multicultural Citizenship. 95-96. o.
[50] Erről részletesebben ld. Andrássy György: A magyar nyelv jogállása, a kultúraszabadság és egyes emberi jogok területhez kötöttsége. JURA 2016. 1. szám 17-19. o.
[51] Anne Peters: The Swiss Referendum on the Prohibition of Minarets. https://www.ejiltalk.org/the-swiss-referendum-on-the-prohibition-of-minarets/ (2017. 07.25.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, PTE ÁJK Jogbölcseleti és Társadalomelméleti Tanszék.
Visszaugrás
