A német polgári eljárásjog átfogó reformjának gondolata nem új keletű: az ún. egyszerűsítő novella elfogadása óta (1976. december 3.) számos kisebb módosítás történt, melyek azonban nem változtattak a törvény szerkezetén. Új lendületet kapott az elképzelés, amikor 1998 szeptemberében, Brémában, a 62. Német Jogásznapon a szövetségi igazságügyi miniszter, Dr. Edzard Schmidt-Jortzig először ismertette a szélesebb jogász társadalom előtt reform elképzeléseinek alapjait. Eszerint egy egységes elsőfokú eljárás szükséges, melynek feladata az eljárás anyagának összegyűjtése; a másodfok az elsőfokú ítéletet kizárólag jogkérdésben vizsgálhatná felül; a harmadfok csak a jogegység megóvására lenne hivatott, s végül: az egyesbíró főszabály szerinti bevezetése.1
Ezt a gondolatmenetet ragadta meg az időközbeni kormányváltás következtében munkába álló új kabinet is, s a kormányprogramba a következő konkrét megfogalmazás került: "Az új szövetségi kormány átfogó igazságügyi reformot fog végrehajtani (háromfokú eljárás, bírósági reform, a perrendtartások egyszerűsítése és összehangolása)".2 Az új igazságügyi miniszter asszony, Dr. Herta Dáubler-Gmelin a polgári perrendtartás reformtörvényének első tervezetét 2000. december 23-án tárta a nyilvánosság elé. Tartalmilag a legfontosabb újítás a kötelező békítő tárgyalás bevezetése, a bíró tájékoztatási kötelezettségének kiszélesítése, az egyesbíró alkalmazása mind első-, mind másodfokon, a másodfokú eljárásnak a tartományi legfelsőbb bíróságokra (Oberlandesgericht) történő koncentrálása, valamint a fellebbezhetőségi értékhatár leszállítása voltak.
A tervezet miniszteri indokolása a következőképpen határozta meg a polgári eljárásjog reformjának szükségességét: "A polgári eljárásnak polgár közelibbnek, hatékonyabbnak és átlátszóbbnak kell lennie. A tárgyalási kultúra, a jogorvoslati eszközök működése valamint a bírósági rendszer már nem elégítik ki a jogkereső polgárok és a gazdaság igényeit. A polgári eljárást még pontosabban kell társadalmi rendeltetéséhez, azaz a jogrend és a jogbiztonság állandó helyreállításához igazítani. A polgári eljárásjog reformjának ezért a szerkezeti keretfeltételeket kell javítania, annak érdekében, hogy a peres feleknek gyors igazságszolgáltatásban és egy olyan döntésben legyen részük, amit megértenek és elfogadnak. Ezáltal nőni fog a polgárok elégedettsége az anyagi joggal és a jogrend is megerősödik."3
A tervezet szinte azonnal heves támadások kereszttüzébe került: számos elméleti és gyakorlati jogász kritizálta, a Német Ügyvéd Egyesület, a Német Bíró-szövetség4, valamint a tartományi legfelsőbb bírósági elnökök5 pedig sajtóközleményben ítélték el a reformelképzeléseket. A bírói kar három ponton tartotta leginkább elképzelhetetlennek a reformot. Először: a békítő tárgyalás kötelező bevezetése és a megnövekvő tájékoztatási és dokumentációs kötelezettségek az eljárás formalizáláshoz és lelassulásához vezetnek. Másodszor, a másodfokú eljárásnak a tartományi legfelsőbb bíróságokra való koncentrálása, s annak szervezeti és anyagi következményei előre kiszámíthatatlanok, ezért ilyen formában kivitelezhetetlenek. Harmadszor pedig az egyesbíró másodfokon történő kötelező alkalmazását tartották elképzelhetetlennek.
A jogásztársadalom szinte egységes ellenállása meghátrálásra kényszerítette a miniszter asszonyt, s majdnem mindenben engedni kényszerült: a kötelező békítő tárgyalást nem kell megtartani, amennyiben az nyilvánvalóan kilátástalan; az egyesbíró alkalmazása a másodfokú eljárásban lehetőség és nem kötelezettség. A legfontosabb változtatás pedig: a tartományi törvényhozók 2007 végéig meghatározhatják, hogy melyek azok a tartományi legfelsőbb bíróságok, amelyek a másodfokú eljárásért felelősek, s azon belül is mely jogterületekért, illetve ügyfajtákért.
A kritikus hangok elcsendesedtek, a törvényalkotó pedig 2001. július 27-én elfogadta a polgári eljárásjogi reform törvényt, amely 2002. január 1-jén lépett hatályba.
Az elsőfokú eljárás négy lényeges pontban módosult. Az első a bírói egyeztetés intézményesítése, a második a bírói pervezetés szabályai, a harmadik az okiratok és szemletárgyak felhasználásának megkönnyítése, a negyedik az egyesbíró hatáskörének kiszélesítése.
1.1. A bírói egyeztetés intézményesítése
A szóbeli tárgyalást egy békítő tárgyalásnak kell megelőznie (Güteverhandlung). Kivéve, ha már történt bíróságon kívüli egyezségi kísérlet, vagy amennyiben a békítés nyilvánvalóan kilátástalan. [Zivilprozessordnung - a továbbiakban: ZPO - 278. § (2) bekezdés.] Ezen a tárgyaláson kötelesek a felek személyesen megjelenni. Amennyiben az egyik fél nem jelenik meg, vagy a békítés sikertelen, úgy a szóbeli tárgyalás azonnal megindul, vagy azt rögtön ki kell tűzni. [ZPO 279. § (1) bek.] Amennyiben egyik fél sem jelenik meg a békítő tárgyaláson, úgy az eljárás szünetel. [ZPO 278. § (4) bek.] Ez a találkozás a felekkel lehetőséget nyújt a bíró számára, hogy a per tárgyát tisztázza, kérdéseket tehessen fel, s végül, hogy ő maga is egy konkrét egyezséget javasoljon.
1.2. A bírói pervezetés új szabályai
A reformtörvény egyik legfontosabb célkitűzése az átfogó és lehetőség szerint végleges vitaelintézés az elsőfokú eljárásban. Dr. Herta Dáubler-Gmelin szövetségi igazságügyi miniszter asszony Lipcsében, a 63. Német Jogásznapon akként érvelt, hogy egy meggyőző elsőfokú döntés a leggazdaságosabb, s egyben legpol-gárközelibb formája a vitaelintézésnek, mivel így a jogkereső állampolgár számára gyorsan kiderül, hogy mennyire helytálló a követelése. Mindezáltal a jogvitát elhúzó és megdrágító fellebbezési eljárás elkerülhetővé válik.6 Ezt a célt szolgálja a ZPO új 139. §-a, mely szerint a bíró - amennyire szükséges - köteles a felekkel a per tárgyát és a tényállást megvitatni ténybeli és jogi oldalról egyaránt. Mindennek azt kell előmozdítania, hogy a felek időben és teljes körben nyilatkozzanak minden lényeges tényről, a bizonyítási eszközöket megjelöljék és a pert előmozdító indítványokat tegyenek.
Mindez még nem jelenti a nyomozati elv bevezetését, hiszen a jogvita tárgyát és határait továbbra is a felek határozzák meg. Az így felállított keretek között azonban a bírónak tevékenyen részt kell venni a tényállás feltárásában. Egy korai és pontos perbeli tájékoztatás a feleket abba a helyzetbe hozza, hogy indítványaikat ésszerű korlátok között tegyék meg, mivel tudják, hogy a bíró a jogvitáról miként vélekedik. Mindezzel pedig elkerülhetőek a meglepetés ítéletek, azaz, hogy a felek legelőször a pert érdemben lezáró határozatból tudják meg, hogy mit és hogyan kellett volna bizonyítaniuk.7
1.3. Okiratok és szemletárgyak felhasználása
A reformtörvény hatálybalépéséig a bíró nem kötelezhette a bizonyítani köteles fél indítványára az ellenérdekű felet arra, hogy a nála lévő okiratot vagy szemletárgyat adja ki, vagy mutassa fel. Ez alól csak az egyes anyagi jogi szabályok jelentettek kivételt. A ZPO új 142. § alapján viszont a bíró elrendelheti a fél, sőt, akár perben nem álló harmadik személy birtokában lévő olyan okirat vagy egyéb dokumentáció kiadását, amire az egyik fél hivatkozott. Ezt csak a perben nem álló harmadik személyek tagadhatják meg és csak akkor, ha egyébként a tanúvallomás megtagadásának feltételei velük szemben fennállnak. A 144. § hasonlóképpen szabályozza a szemletárgyak kiadását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
