A kétrészes tanulmány első része elméleti hátteret képezve lehatárolja, majd bemutatja a városként értelmezett településtípust és annak hazai dimenzióban megvilágított sajátosságait a településmarketing mint tőkevonzást facilitáló aktus tevékenységet befolyásoló tényezők vizsgálatán keresztül. A magyar városhálózat elmúlt évtizedekben végbement térstrukturális és társadalmi változásainak ismertetése, ezen folyamatok ok-okozati összefüggéseinek feltárása után górcső alá kerülnek a már alkalmazott financiális tőkebefektetési mechanizmusok gyakorlati aspektusai, illetve azok a financiális tőkevonzást segítő eszközök és lehetőségek, amelyekkel a magyar nagyvárosok élni tudtak az elmúlt 30 év időszakában.
Város és falu, avagy némi eufemizmussal: város és község. Amellett, hogy a községet a falu fogalmától az különbözteti meg, hogy a község jogi és politikai kategória, míg a falu településföldrajzi fogalom, ezen kifejezésekhez, hazai vonatkozásban számos hozzájuk rendelt vélt, illetve valós, kvantitatív és kvalitatív jellemző társult. Ki-ki a saját szocializációja, hozott értékszemlélete, saját belátása szerint ezeket pozitív vagy negatív felhanggal, de személyes érzelmi érintettség mentén esetenként akár erős túlzásokkal is használhatja. Mindenesetre azt látni kell, hogy közel 100 évvel a népi-urbánus vita kibontakozása után, az élettér lokációjához, mint identitásképzőhöz kötődő társadalmi megosztottság máig aktuális, mégha Magyarország lakosságának közel 72%-a mára már urbánus, azaz városi környezetben is él. Ez a szám, értelemszerűen a rurális térségek visszaszorulása mellett, az elmúlt 70 évben tendenciózusan növekedett, és az ENSZ becslése alapján 2045-re akár 80% fölé is mehet.[1]
A látszólag közel egyértelműnek tűnő közvetkeztetések levonásának megkezdése előtt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a fentebb is hivatkozott United Nations Department of Economic and Social Affairs Population Division urbanizációs jelentéseinek szemüvegén keresztül nem feltétlenül lehet szembetűnő az a dichotómia, ami tulajdonképpen toposz a téma hazai szakértőinek körében: A Beluszky-Győri szerzőpáros az 1990 utáni városi rang adományozásának gyakorlatát és következményeit vizsgálva úgy véli, városaink jelentős része csupán városnak titulált falu[2]. Kissé régebbi visszatekintéssel élve szintén megállapítható, hogy már a két világháború közti időszakban is hallhatóak voltak ilyen és ehhez hasonló álláspontok. Berzenczey Domokos például 1933-ban a Városi Szemle hasábjain azon kesereg, hogy igazi, ősi városaink Trianonnal más országba kerültek, az itteniek pedig - beleértve Debrecent is - csak nagyra nőtt, szétterülő falvak[3].
De tulajdonképpen akkor mit is jelent városnak lenni? A város fogalmának leírására, a városi funkciók meghatározására az elmúlt időszakig számos definíció született. Jelen tanulmány szempontjából leginkább működés és funkció oldaláról érdemes közelítenünk. A középkorban városnak lenni kiemelt rangot jelentett egy település számára, a városban fallal védték az ott élőket, és elsősorban fontos kereskedelmi útvonalak mentén helyezkedtek el. A város lakosságszáma jóval meghaladta a falvak lakosságszámát, a fő tevékenység a kereskedelem és a szolgáltatások biztosítása volt, bár ekkor is léteztek már agrárvárosok vagy mezővárosok. A városok mindig is a sokszínűség, a kultúra, a szabad véleményformálás és a társadalmi élet színterei voltak.[4] Ma már nem mondhatjuk azt, hogy a városokat egyértelműen a lakosság száma határozza meg, vagy hogy a falu fogalmát egyértelműen a mezőgazdasági tevékenység adja. Ha a magyar városokat vesszük számba, akkor látunk olyanokat, melyeknek a lélekszáma nem éri el az ötezer főt (pl. Visegrád), ezzel szemben más helységek lakossága jóval meghaladja ezt, mégis a falvak kategóriájába soroljuk. Találunk olyan falvakat is, melyek bevételei nem a mezőgazdasági termelésből, hanem a településen működő gyárak, ipari létesítmények termeléséből származnak. A városokat mégis alapvetően az különbözteti meg más településtípusoktól, hogy központi funkciókat látnak el a térben, nemcsak saját lakosaik, de a környező települések lakói/használói számára is nyújtanak szolgáltatásokat, valamint az alapvető szolgáltatásokon túl speciális igényeket is kielégítenek.[5] Ahogy a történelem során korábban jellemző volt, úgy most is elmondható, hogy a városok között verseny van, mely verseny a globalizáció hatására egyre szélesebb térben zajlik. Városaink már nem csupán régión és országon belül versenyeznek egymással, de sokuknak az európai színtéren vagy globálisan is versenyképesnek kell lennie. A verseny egyértelműen a fejlesztési forrásokért, a fejlesztési beruházások megvalósításáért[6], a hírnévért (brandért), az életminőség és életszínvonal javulásáért folyik. Ebben a gyorsan változó közegben vannak olyan városok, melyek fejlődnek, másoknak ez nem sikerül, sőt esetleg visszafejlődnek.
- 18/19 -
Ugyan a jelenlegi, az 55%-os világátlagot jócskán meghaladó, európai urbanizáltsági átlaghoz (75%) képest hazánk csak minimálisan van lemaradva, szembetűnő, hogy míg a magyar városok száma az elmúlt 60 évben 5,5-szörösére növekedett (1960-1990 közötti 30 év alatt 2,6-szorosára, 1990-2000 között 1,4-szeresére, 2000-2014 között 1,6-szorosára), addig a városi lakosság százalékos mértéke nem lineárisan követte mindezt.
Ennek oka egyrészt a rendszerváltást követő közigazgatási újraszervezés során (a 1989-es rendszerváltó évben 40 községből lett város, kvázi "kárpótlás" gyanánt)[7], illetőleg a 2004-es EU-s csatlakozás utáni várossá nyilvánítási hullámban keresendő, másrészt az is jól kirajzolódik, hogy az 1981-es, 10,7 millió főt is meghaladó népességcsúcshoz képest, ma csaknem 1 millióval kevesebb az ország lakossága. Mindezek mellett megállapítható, hogy az Enyedi György által is használt, a városfejlődés négy fázisával (urbanizáció, szuburbanizáció, dezurbanizáció, reurbanizáció) összekötött Kondratyev ciklus-elmélet[8], a gazdasági átstrukturálódások által komoly tényezőként, horribile dictu valóságként jelentkezett[9]. Budapestről 1980 óta legkevesebb 180 ezer ember költözött ki a város környékére, és ez a folyamat a nagyvárosainkban, sőt az ennek nem minősülő megyeszékhelyeken is megindult a rendszerváltást követően. Aki nagy telken, impozáns családi házat akar építeni, azok legnagyobb része a város környéki falvakba költözik. Több város nehezményezi, hogy tehetős adófizetői a személyi jövedelemadójukat más településre fizetik. Kiegészítésképpen említésre méltó lehet még az is, hogy a szocializmus éveiben szintén egy meglehetősen sajátos szuburbanizáció zajlott le Budapest körül: akik nem tudták megfizetni a budapesti árakat, vagy nem tudták igazolni az öt évnél régebbi ottani munkavállalásukat, azok nem vehettek lakást Budapesten.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
