Azóta, mióta a zászlóshajó, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata megnyitotta a nemzetközi emberi jogi deklarációk sorát, Jacques Maritain útmutatása, amellyel a "legkisebb közös többszörös elvének" mentén kívánta elindítani a nemzetek közötti együttműködést, mára gyakorlattá vált. Úgy vélte, hogy az emberi nem közös javát érintő célok elérése akkor lehetséges, ha a tárgyaló felek a közöttük lévő (megszüntethetetlen) spekulatív meggyőződésbeli különbségeket háttérbe szorítva képesek együtt bizonyos közös cselekvési elveket megfogalmazni. Ugyanakkor óvva intett a "spekulatív rend" teljes figyelmen kívül hagyásától.[1]
Az emberi jogi mozgalmak e gyakorlatias megközelítést karolták fel, míg egy további, Maritain által még inkább fontosnak tartott alapgondolat felett, mely szerint az emberi jogok "aranyfedezete" maga a főbb vonalaiban állandó emberi természet, nagyvonalúan átsiklottak. Ennek következménye napjainkban egyre szembeötlőbb: nem minden emberi jog valódi, amely annak látszik.
Jelen vizsgálódás normatív közege a Fogyatékossággal élő személyek jogainak védelméről szóló ENSZ egyezmény (CRPD)[2], közvetlen tárgya pedig a cselekvőképesség kérdésköre.
A gyökerekig hatolva felmerül az alapvető kérdés: a cselekvőképesség valóban a személy korlátozhatatlan "attribútuma"-e. A cél most e kérdés megválaszolását elősegítő szempontok feltárása és értelmezése a klasszikus jogfilozófia eszközeivel.
Az emberi jogi deklarációk legtöbbjénél - így jelen kontextusban "állatorvosi ló" szerepébe helyezett CRPD-nél kiváltképpen is - megfigyelhető a jelenség, nevezetesen, hogy e dokumentumok "több-kevesebb politikai elemet is magukban rejtenek, minthogy a jogok nemzetközi vindikációját tartalmazzák, így a jogok politikai igénybejelentésének kultúráját is elterjesztették."[3] Napjainkban nem ritka, hogy az emberi méltósághoz való jogot, mint minden "józan és jóérzésű" ember által megkérdőjelezhetetlenül védendő alapvető emberi jogot kokárdaként szívükre tűzve indulnak a csatába a jogi szabadságharcosok. Az őket szemlélőket talán első pillantásra elkápráztatja és lefegyverzi felvilágosultságuk dicsfénye, azonban tüzetesen megvizsgálva törekvéseiket, kiderül, mindez nem egyéb, mint "igény-jogok" követelése.
A probléma röviden fogalmazva abban áll, hogy konszenzus hiányában a mai napig nem jött létre egy teoretikusan-racionálisan megfogalmazott filozófiai antropológia, amely képes volna az emberi jogok érvényességét megalapozni.[4]
A megoldáshoz - meggyőződésem szerint - azon az úton lehet eljutni, amely szakít mind a pozitivista, mind a dogmatikai jogfelfogással az emberi jogok kapcsán, mivel olyan fogalmak tartalma, mint a személyiség fogalma, jogalanyiság, jogképesség - és hozzáteszem - cselekvőképesség, nem az előbbiekből (nemzetközi egyezmények, törvények, illetve pusztán formális fogalmakkal végzett absztrakt logikai műveletek) eredeztethető, hanem magának a norma címzettjének, az embernek természetéből, annak alapvető, állandó jellemzőiből.[5]
- 283/284 -
Az emberi természet kontúrjának felvázolásához olyan filozófiai antropológiára van szükség, amely képes az embert, mint személyt úgy ábrázolni, hogy az a jog, mint előíró-értékelő normatív rend számára értelmezhető legyen.
Régi-új kérdésként vetődik fel, hogy az emberi természet változó-e vagy változatlan. A praktikus válasz erre az, hogy az emberi természet részben - valóban - változó, ugyanakkor kell, hogy legyen - és van is - egy állandó esszenciája, amely az embert, mint létezőt és mint személyt minden korban és körülmények között jellemez. Máskülönben nem volna értelme a természetéről beszélni: az a természet, amely teljesen relatív, nem természet, mert nincsenek ilyenformán sajátosságai és nincsenek törvény(szerűsége)i sem, így normativitás sem következhetne belőle.
Szent Tamás tételét helyesen értelmezve kapjuk a lényegre törő választ: a változandóság nem az ontológiában van, hanem a morálban.[6]
Az ember, mint személy mindenkori elvitathatatlan lényegének megragadására a perszonalista álláspont alkalmas, a személy méltóságának középpontba helyezésével. A méltóság egyenes következménye és jogi formában való kifejeződése a jogalanyisághoz való jog, amely minimális tartalma - mintegy visszautalásképpen magára a "származására" - az élethez és a méltósághoz való jog. "A személy méltósága jogfilozófiai értelemben abszolút, egyenlő és állandó minden ember vonatkozásában, mivel az az emberi személy természeti lényegét adja."[7] A jognak nem is lehet más személy-fogalma, mert az ember éppen attól ember és egyúttal személy a jogban, mert rendelkezik ezzel a különleges minőséggel, amely a jog számára érinthetetlen. Máskülönben csupán egy volna a (pozitív) jogi konstrukciók közül. "A perszonalizmus személy-fogalma [tehát] jogi értelemben nem egyénileg megszerzendő lét-minőség, hanem az ember természeti lényege."[8]
A klasszikus természetjogi, tomista filozófia emberképe az alábbi állandókra épít[9]:
1. Személyes méltóság: az ember istenképiségéből származik. Ez az egyediség az alapja az önbecsülésnek és mások megbecsülésének. Ez a méltóság az ember tehetségétől, tulajdonságaitól és az iránta érzett szimpátiától független. A személyes méltóság az alapja a szabadságnak is.
2. Egyenlőség: megelőzi az ember alkotta önkényes különbségtételeket. Az erre vonatkozó erkölcsi axióma így szólhatna: az azonossal azonos módon, a különbözővel különböző módon kell bánni. Ami az emberben azonos - a személyes méltóság, - azt egyenlő bánásmód illeti. Ugyanakkor az egyéni teljesítmény megérdemli ennek respektálását, tehát az egyenlőség nem lehet matematikai.
3. Értelem: ez a tulajdonság emeli az embert magasan a többi élőlény fölé.
4. Célra-orientáltság: az ember legfőbb és egyúttal legáltalánosabb célja a jó életre való törekvés.
5. Szeretet: nem a szabályok felsrófolása viszi elsősorban az embert a kiegyensúlyozott társadalmi együttélésre, hanem a hajlama, hogy alapvetően a jóra törekszik és alapvetően közösségi lény.
Ez az emberkép nem titkolt módon keresztény világnézetből fakad.
Azon az állásponton vagyok, hogy a keresztény jogfilozófia által nyújtott többlet-értéket fel kell tárni egyéb "eszmeáramlatokhoz" tartozó filozófiák előtt is, annyit belőle, amennyi akár keresztény hit nélkül, pusztán a humánum iránti tiszteletből is elfogadható.
E gondolathoz két további fontos megjegyzés kapcsolódik.
Ad 1: a világnézeti, jogfilozófiai nézetkülönbségeken végignézve tapasztalható, hogy az emberi méltóság fogalmával számos "emberi jogias témájú" okfejtés visszaél: saját (és gyakran sajátságos) érveinek alátámasztására igyekszik felhasználni, egyúttal kifejtve, hogy (a saját) olvasatában mit is jelent maga a fogalom, ezzel mintegy "meghamisítva" az egyébként metafizikai tartalmat is hordozó emberi méltóság-fogalmat. Látva mindezt, magam azon az állásponton vagyok, hogy érdemes volna felhagyni az emberi méltóság fogalmának puszta legitimáló-eszközként való önkényes használatával; ehelyett a személyiség fogalmát[10] volna érdemes elsősorban használni a nem-jogfilozófiai szintű (és eszköztárral rendelkező) érvelésben. A személyiség (jogilag kidolgozott) fogalma valószínűleg könnyebben megragadható. Egy lehetséges rövid meghatározás a következőképpen hangozhatna: a személyiség maga az ember (aki a fentebb felsorolt öt - klasszikus természetjogi - jellemzővel körvonalazható), akinek joga van természetadta javainak elérésére törekedni, nem sértve közben a másik ember ugyanilyen jogát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
