Kinek van ma szüksége egy magyar sajtó- és médiajogról szóló tankönyvre? A szerző célja ezen összefoglaló tankönyv megírásával az volt, hogy az újságírás iránt érdeklődő jogászok és a saját szakmájuk igényei szerint alapvető jogi kérdésekben magabiztosan eligazodni képes újságírók képzéséhez is segítségül szolgáljon.1 A szerző az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a Polgári Jogi Tanszék adjunktusa, valamint a Bálint György Újságírói Akadémia médiajogot oktató vendégelőadója is, így van rálátása az oktatáson belül arra, hogy a hallgatóknak mire van szüksége. Ezért, mint korábbi joghallgatónak, különösen érdekes volt olyan tankönyvet venni a kezembe, amely nem csak joghallgatóknak íródott. Az első fejezet egyből magával ragadott világos gondolatmeneteivel és a jog alapjait érintő rövid, lényegre törő összefoglalásaival. Egy ilyen alapvetés ugyan inkább a médiaszakos hallgatók szempontjából hasznos, de olvasmányos megfogalmazása miatt egy joghallgató sem teszi le a könyvet.
"Tekintettel arra, hogy a magyar sajtó- és médiajog anyaga nem rendelkezik immanens, belső logikai zártsággal, a tárgyalás módszereként azt találjuk célravezetőnek, ha sorra vesszük az egyes hagyományos jogágak azon legfontosabb intézményeit, amelyek több-kevesebb jelentőséggel bírnak a sajtó és médiumok működése szempontjából."2 A szerző a tankönyvében a fentiekben felvázolt gondolatmenetét csak néha töri meg a fontosabb kapcsolódó jogterületek (pl.: szerzői jog) külön fejezetbe emelésével, így a tankönyv a következő nagyobb fejezetekre tagolódik: sajtó- és médiajogi alapvetés, a sajtó- és médiajog alkotmányjogi vetületei, a rádiózás és televíziózás joga, az információszabadság, a sajtó- és médiajog polgári jogi összefüggései, a sajtó- és médiajog büntetőjogi összefüggései, kapcsolódások a szerzői joggal, és az online médiumok jogi helyzete.
A második fejezetben a magyar sajtójog rövid történetét követően a szerző az alkotmányos alapjogok közül a szólás- és sajtószabadságot részletezi - utalva arra, hogy ezt a gondolatközlés vagy a véleménynyilvánítás szabadsága néven is szokás emlegetni. A szerző ismerteti ezen szabadságjogok elméleteit: az instrumentális igazolást, melynek értelmében a kifejezés szabadsága annak eszköze, hogy a társadalomban létező valamennyi vélemény, gondolat kifejtésre kerüljön, így a problémák megoldása lehetségessé válik ("vélemények piaca")3 és a konstitutív igazolást, amelynek lényege, hogy az egyén saját önkifejezésének szabadsága a mások irányába tett közléseinek tartalmától és annak értékességétől tökéletesen független (ez azonban nem jelenti annak korlátozhatatlanságát). Ezt nemzetközi kitekintés (Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Németország, Emberi Jogok Európai Bírósága) követi, a szerző jogszabályokat, jogeseteket és joggyakorlatot idéz, ezt a magyar Alkotmány idevágó szakaszai és az Alkotmánybíróság gyakorlata követi.
A 1986. évi II. törvény ("sajtótörvény") rövid ismertetése után kitér annak fontosabb rendelkezéseivel kapcsolatos joggyakorlatra is (például arra, hogy a közerkölcsöt sértő sajtótermék esetén nincsen pontosan definiálva a közerkölcs fogalma, így a bírósági gyakorlati is bizonytalan a kérdésben4 vagy arra, hogy egy népszerű újság kiadói joga vagyoni értéket is képvisel, és az ezzel összefüggő névhasználati és védjegyjogok ugyancsak tárgyai lehetnek egy gazdasági társaság vagyonának5). Tekintettel arra, hogy a sajtótörvény és az Alkotmány is megemlékezik a Magyar Távirati Irodáról, a szerző erre külön fejezetben tér ki a sajtó- és médiajog alkotmányjogi vizsgálata során.
A rádiózás és televíziózás joga című fejezetben a szerző mindenekelőtt bemutatja, hogy mi eredményezte azt a változást, mely alapján az állam az elektronikus médiumok térnyerésével az írott sajtóénál sokkal aktívabb eszközökkel fogott neki e terület szabályozásának. Példákat hoz az Amerikai Egyesült Államokból, ahol a gyakorlatban nem létezett államilag finanszírozott közszolgálati műsorszolgáltatás, és Franciaországból, ahol ellenben az állam egy ideig monopolhelyzetet élvezett e piacon; Németországban pedig az Alkotmánybíróság részletesen foglalkozott a televíziózás alkotmányos kérdéseivel. A magyar Alkotmánybíróság úgy találta, hogy a rádiózás és televíziózás mint alapjog gyakorlását összhangba kell hozni a megvalósítás technikai feltételeinek szűkösségével (lásd frekvencia szűkösség).6 A gondolatmenet végül a magyar médiatörvény megszületéséhez, illetve ezen törvény definícióinak magyarázatához vezet. A szerző különbséget tesz a földfelszíni, illetve a műholdas- és kábeles műsorszolgáltatás között a tekintetben, hogy a földfelszíni műsorszóráshoz médiahatósági engedély szükséges, míg a műholdas és kábeles műsorszolgáltatáshoz csak a bejelentést követő nyilvántartásba vétel. Bár a tankönyvben nem szerepel a kézirat lezárásának időpontja, erősen hiányolható, hogy a szerző még említést sem tett a rádiózás és televíziózás piacán várható jelentős technikai és strukturális változásokról (például az analóg földfelszíni műsorszórásról digitális földfelszíni műsorszórásra történő átállás), még akkor is, ha 2007 első felében még nem született meg az ezzel kapcsolatos szabályozás.
A szerző a továbbiakban bemutatja a közszolgálati médiumok szabályozását (megemlékezve a csonka kuratóriumok ügyéről), és külön szól a médiahatóságról, amely a magyar rádiózás és televíziózás piaca és a tartalomszolgáltatás felett gyakorol felügyeletet. A tartalomszabályozás körében a szerző megemlít néhány nagy jelentőségű esetet is (például "A riporter Frei Tamás" című műsorban bemutatott, a magyar miniszterelnököt 1 000 000 dollárért esetlegesen meggyilkoló moszkvai bérgyilkost, és a Tilos Rádióban karácsonykor elhangzó, keresztényellenes kijelentéseket). A szerző külön fejezetet szentel a Panaszbizottság (számos döntésének ismertetésén keresztüli) bemutatásának, amely tíz éves működése során a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét értelmező joggyakorlata során a médiatörvény számos hiányosságára és pontatlanságára hívta fel a figyelmet.
Az információszabadság című fejezet a közérdekű adatok nyilvánosságához való jog történeti alapjaival, majd a magyar alkotmányba való bekerülésével foglalkozik. Az információszabadság elismerésével főszabállyá vált a hatalom működésének nyilvánossága, amely alól kivételt csak törvény tehet7 (pl. az államtitokról és szolgálati titokról szóló törvény). A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény ("adatvédelmi törvény") megteremti a közérdekű adatok nyilvánosságát biztosító jogi intézményrendszer alapjait, amellyel a szerző elsősorban mint a gyakorló újságíró információszerzését biztosító sajátos eszközzel foglalkozik.8 Ezt egészíti ki az elektronikus információszabadságról szóló 2005. évi XC. törvény, amely fokozatosan, több lépcsőben kötelezővé teszi, hogy a közérdekű adatok és a közérdekből nyilvános adatok meghatározott körét az adatkezelő szervek elektronikus úton bárki számára hozzáférhetővé tegyék, illetve hozzájárul a jogalkotás és a bírósági határozatok nyilvánosságához9 is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
