Peschka Vilmos a maga területén, a jog birodalmában igazi filozófusként - jogfilozófusként - tevékenykedett.
Szakmai terepét egyfelől a jog, másfelől a marxizmus biztosította.
Mit értett ez utóbbi alatt? Nyilvánvalóan az úgynevezett klasszikusokat. Egyfelől ez Marx és Engels, valamint Lenin szellemi elődjeként egyszersmind feltételezett visszatekintést Hegelre, s tőle szükség szerint Kantra, esetleg még tovább. Másfelől pedig mindezek értelmezésében, további kibontásában, a jelenhez érkező keretszabásában támaszkodást jelentett - az egész nemzetközi mezőnyben leginkább figyelemre méltó társadalomfilozófusként - Lukács Györgyre és az általa életre hívott gondolatvilágra.[1]
Minthogy a marxizmus mint filozófia adta Peschka Vilmos tudományos működésének alapját és meghatározó szellemi keretét, úgy a marxizmus korabeli közegében, melyben mindannyiunknak élnünk adatott, létjelentőségűvé lett számára ennek tudományos, azaz alapkutatási szintű művelhetése - ami ezen az általa elfogadott és elvállalt platformon belül néki úgyszólván szellemi szabadságot, eredményei tekintetében pedig nem csekély mértékben nyitott végű esélyeket feltételezett. Annak érdekében, hogy ezt elérhesse, határozottan el kellett utasítania - még ha kései elhangzásakor felszisszenést váltott is ki[2] - annak merő gondolatát, hogy bármiféle politikai vagy egyéb külső erő (amit akkor kizárólag a nagybetűs párt testesített meg) akár feladatszabásként, akár várakozás vagy éppen megrendelő gyanánt közvetlenül megjelenjék a tudomány birodalmában. Mert alakuló életművét komolyan vette és vetette.[3] És azért, hogy ez a filozófiaként értelmezett marxizmus
- 45/46 -
maga a diszciplína mint nemzetközileg művelt tudományos hagyomány saját belátásaiból, s ne a marxizmus mögé felsorakozott pártharcosok, mozgalmárok, éppen aktuális politikai szerepjátszóként voltaképp percemberek tetszőlegességéből fejtethessék ki, elvileg leválasztotta a bármiféle aktualizálásra, így politikai döntések utólagos igazolására is nyitott ún. szocialista jogelméletet arról, amit művelni kívánt, a marxista jogfilozófiáról.[4]
A mondott kereten belül filozofálásának hármas alapját - legalábbis számomra folyvást érzékelhetően - a marxi ontológia, a lenini visszatükrözés-elmélet, valamint a különösséget és típust illető lukácsi kutatás szolgáltatta. Ezekhez járulhatott kritikai reflektáltatásukkal mindaz a gazdag könyvanyag, amit a korai szovjet-orosz kísérletektől a kortárs nyugati marxizmusig, s természetszerűleg a XX. századi kontinentális jogi gondolkodás klasszikusaiig végigtanulmányozott,[5] hogy alkotásra szánt életideje vége felé a kortárs nagyokkal is szembesítse elméletét.[6]
- 46/47 -
Őt, aki már monografizált jogviszonyelméletről, egyáltalán nem hozta lázba közös főnökünk, Szabó Imre ontologizáló, a szovjet-orosz elméleti-jogi kísérletekben már Pasukanisztól és másoktól megkezdetten általa megújítandó kései kísérlete, hogy a jogviszonyokat a társadalmi viszonyok marxi tanából sajátos transzformációkként levezetve adjon lételméleti megalapozást a jogról.[7] Miközben Peschka Vilmos maga is sajátos valóság-transzformációt látott a jogban; ámde ezt visszatükrözésként, éppen a különösség szintjén, típusok meglátásaként értékelte, amihez mindvégig - egyre saját korlátaival vívódó mesterséges többletmagyarázatokat kényszerülve kapcsolni kifejtéseihez - mereven ragaszkodott.
Közös nézőponton maradt Szabó Imrével abban is, hogy marxizmusukba annak éppen legsajátabb látásmódja, a dolgok történetiségéből kifejlés és kifejtés nem fért bele. Mert - a maguk módján - mintha mindketten Marxnak a politikai gazdaságtan bírálatához írt bevezetésével vallották volna, hogy "az ember anatómiája a kulcs a majom anatómiájához",[8] vagyis hogy a történelemnek valamiképpen eleve teleologikusnak kell lennie, hiszen mindig a mindenkori legfejlettebb (mert legújabb) az, ami minden korábbinak a magyarázatára képes, merthogy azokban csakis, kizárólag, önnön előképét tudhatja. Mindenesetre egyszersmind kollégákként is évtizedeken át megtapasztalhattuk, hogy a művelt, történelmet sokat és alaposan olvasó, rendkívül tájékozott Szabó Imre a szocialista jelen apologetikusaként mindent, ami bármikor csak előfordult, ennek - saját vallott májának s eszmei credójának - fényében és perspektívájában értékelt, és bármit ehhez való viszonyában minősített retrográdnak vagy progresszívnek.[9] Peschka humanizáltabb, elvontabb, s ennyiben minden bizonnyal polgáribb is volt. Sarokpontként, az eszményi megtestesültség és így fogalomalkotó képesség (azaz, egyszersmind
- 47/48 -
fogalomalkotásra érdemesség) tekintetében számára a jogot mai legfejlettebb formája képviselte, s ezt ő a modern formális joggá fejlesztett kontinentális joggal azonosította. A jogban megjelenő s ezek szerint a saját műve számára univerzalizált rend-eszményt ő tehát saját korára vagy némi általánosítással a XX. századra kifejlesztett kontinentális jogban látta. Következésképpen a jog mint vizsgálódás tárgyaként ő ezt kutatta, fogalmiságában ezt boncolgatta, egy mélységében ezt átlátó grand philosophy építgetésén fáradozott. S persze, ez magában foglalja azt is, hogy bármiféle más jogmegjelenítődést, amivel ő mint történelmet sokat és kedvvel olvasó művelt kutató egyáltalán találkozott - s itt és ebbe nemcsak az európai előzmények értendők, de a kortárs angol-amerikai jog is, s ide kellett volna számíttassék, ha érdeklődése efelé is valamelyest kinyílt volna, a világ maradék felét uraló iszlám jog is, a Távolkelet ősi hagyományú kínai, koreai, japán joga is, amiként a jogantropológiától leírt s Afrika és Ázsia jelentős részeinek változatlan tömeges gyakorlatától nem idegen előformák is -, kizárólag ennek fényében mért, és ítélt.[10]
Paradox tehát a mai megítélés. Merthogy nem következtethet másra, minthogy valamiféle teleologikus progresszivizmusban e két jelentős, éppen a marxizmus továbbépítésén fáradozó s ebben az összehasonlító gondolatot elvben éppen nem elvető, egyéni mentalitásában s gondolkodói szabadságban viszont egymással alig hasonlítható alkotó elme mégis csak közös volt abban, hogy a historical comparativism iránti érzék és alázat hiányzott tudományos érdeklődésükből. S ennek paradoxitását még csak fokozza, hogy az ő esetükben ennek nem olyan mosolyogtatóan efemer oka volt, mint például ugyanezen alig elmúlt évszázad angol civilizációjának gigászánál, Herbert Hartnál, aki klasszika filológia hátterű filozófusból lett jogtudomány művelő, s aki számára így - jogi végzettség híján, de nyelvfilozófiai megközelítésekbe már begyakoroltan - a jog eleve nemigen lehetett más, mint adott professzionizmusban sikerrel alkalmazott nyelvi kijelentések halmaza. Nos, nyíltan vállaltan, ennek rejtett összefüggéseit igyekezett Hart az angol civilizációs közegben megalapozónak tekintett művében kihámozni - ő, aki nem értette Kelsent, de még annak az érzékeléséhez sem érkezett el, hogy létezik egyfelől valamiféle Civil Law, ami az emberi gondolkodásnak egészen más eljárására/lehetőségeire épít, mint az a Common Law, aminek néhány éven keresztül pedig maga Hart is a gyakorlója volt.[11] Nem, nem tudatlanság (vagy netalán önimádatban kifulladó narcisztikum általi univerzalizálás) volt a mi esetünkben e viszonylagos vakságnak vagy érzéketlenségnek s érdektelenségnek az alapja, hanem
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
