https://doi.org/10.51783/ajt.2025.3.02
A joggal kapcsolatos társadalomtudományi kutatások jellemző kérdése a jogi szabályozás hatékonysága és az ehhez szorosan kapcsolódóan a jogkövetés feltételeinek biztosítása. A jog ismerete és a jogra vonatkozó tudati elemek empirikus kutatása hagyományosan a vélemények attitűdkutatásának módszerével dolgozik. Számos jele van annak, hogy ez a módszer nem alkalmas egy gyorsan változó és rendkívül terjedelmes normatív közeg és a társadalmi cselekvő közötti viszony feltárására. A fellelhető empirikus jogtudatkutatások bizonytalan teoretikus és fogalmi apparátussal dolgoznak, ezért is kétségesek megállapításaik. Legegyszerűbben úgy fogalmazhatnánk, hogy bizonytalan, hogy mit mérnek tulajdonképpen. Az elméleti pontosítás és koherensebb fogalomhasználat általános kifogás e kutatási hagyománnyal szemben. További elbizonytalanító tényezőként a politikai, jogi környezetet érzékeljük. Autoriter viszonyok között a jogi szabályozás funkciója, a cselekvőknek a jogi kötelezettségekhez és jogosultságokhoz való viszonya lényegileg változik meg, nem is beszélve a kérdezéssel, adatfelvétellel kapcsolatos rezsimspecifikus dilemmákról. A joghoz való viszonyt leginkább a cselekvésekből és a hozzájuk kapcsolódó kontextuális értelmezésekből lehetne olvasni. Ehhez az olvasathoz a legkevésbé illeszkedik az a kutatási rezsim, amely még mindig uralkodó pozíciót tölt be. A politikai rezsim és a kutatási rezsim (rendszer, hagyomány, fogalmi készlet, metodológia, értelmezés) rosszul illeszkedik.
A jogtudat kutatásában az uralkodó módszertani paradigma a néhány évtizeddel ezelőtti erős kulturalista fordulat ellenére, továbbra is a joggal kapcsolatos attitűdök kvantitatív mérése maradt.[1] A legtöbb releváns tanulmány ezen a területen igyekezett a változó világhoz igazítani a kutatási kérdéseket és módszereket, azonban az alapfeltevés, miszerint az állami jog befolyással van a mindennapi élet néhány aspektusára nem változott. A kutatók hajlamosak elfogadni, hogy a jogi szabályozás számít, a jog fontos, a jogi normák a hétköznapi élet részét képezik. Erős szakmai ideológia támogatja ezt a meglehetősen felületes hipotézist. Három különböző érvet hozok fel a jogtudat hagyományos felfogásának kritikájaként (a kutatási tárgy fogalmi bizonytalansága [1.)], a kutatási módszerek alkalmatlansága, különösen nem demokratikus környezetben [2.)] és a racionális cselekvő feltéte-
- 17/18 -
lezése [3.)]), ezt megelőzően azonban egy általános megfontolás szervesen tartozik ehhez az érveléshez (0.).
Mondanivalóm lényege nem teszi szükségessé a konkrét kutatások említését, nem azok bírálatával foglalkozom. Egy szemléleti problémáról van szó, és a kutatási tárgy, vagyis a társadalom joghoz való viszonyának alapjellemzőiről.
A változó világhoz igazítás munkája reménytelennek látszik: a jogi szabályozás fokozódó bonyolultsága, a változás sebessége, a pillanatnyi politikai szándékok akadálytalan beáramlása a normaalkotásba, a dogmatikai, logikai és egyéb szakmai kívánalmak gyengülése a szakemberek számára is megnehezíti az eligazodást a szabálydzsungelben. De nem is a növekvő komplexitásban való eltévedésről van szó, hanem arról, hogy a joghoz való viszony szociológiai mérése elvesztette tárgyát.[2] Alapvetően kétféle eredményre lehet számítani a jogra vonatkozó attitűdök mérésében: a hagyományosan stabil (klasszikus) normák esetében a társadalmi elvárások is stabilak, új szabályozási tárgyak vagy változó jogi normák esetében pedig nem a joghoz való viszonyt, hanem valami mást sikerül mérni. Például a klasszikus büntetőjogi szabályozási tárgyak (emberölés, lopás, stb.) nemcsak általánosan ismertek, hanem erős közmegegyezés övezi őket, mérésük aligha értelmes. Viszont például a hajléktalanság punitív kezeléséhez való viszony nem a jogról, hanem a politikai attitűdökről árulna el valamit. De ennél is többről van szó: egy korszakkal korábbi jogismeret-kutatás megismétlése nagyrészt azzal az eredménnyel kecsegtetett, hogy alig változott valami.[3] A jog ismerete és a jogi szabályozással kapcsolatos attitűdök összefüggéseit ismerve arra is alappal következtethetünk, hogy lényeges viszonyulásaiban (bizalom hiánya, távolságtartás az állami intézményekkel szemben, jogkerülés, sérelmek jogon kívüli kezelése vagy kezeletlensége stb.) a magyar társadalmat alig érintette az elmúlt félszáz év. Ez sok szempontból meglepő, abszurd feltétele-
- 18/19 -
zés, de nem kizárt, annak ellenére, hogy jelentős gazdasági, politikai, kulturális változások következtek be. De nem kellene-e azt a hipotézist is megfontolni, hogy a lényeges összefüggések normák és társadalom között máshol és másként keresendő. Tehát a két korszak közötti hasonlóság felületi, mérési probléma.
A konstruktivista kiindulópontokkal rendelkező kutatások napjainkban egyre növekvő száma különböző koncepciókon és módszertanokon alapul. Fő érvelési irányuk az, hogy a jogtudat kutatásának a mindennapi élet konstruáló folyamataira, a normák hétköznapi, rutinszerű alkotására és változásaira, a laikus normatív érvekre kell összpontosítania. A jog sokkal több, mint állami jog, a társadalmi életet a normák színes, eleven és dinamikus rendszere szabályozza. Az államnak minél inkább csak a fenyegető, militáns rémképe maradt valós társadalomszabályozó feladata helyén, annál inkább így van. Így a társadalmi csoportok normatív életéről valami relevánsat megismerő módszereknek ki kell lépniük a joggal kapcsolatos attitűdök vizsgálatának megszokott gyakorlatából. Mindannyian Ehrlich kabátjából jöttünk elő.[4] A jogszociológia és közeli rokonai (socio-legal studies, sociological jurisprudence, cultural studies of law, jogi antropológia) legalábbis Jean Carbonnier mérföldkőnek számító tanulmánya óta természetesnek veszik a normatív pluralizmust.[5] A jog sok minden más az írott állami joghoz képest, a legkevésbé a hivatalos jog számít a mindennapi élet gyakorlatában - mondja Carbonnier 1969-ben. Egy ilyen tartalmú szembenézés a jog szociológiai valóságával azt igényelné, hogy koncepcionális különbséget tegyünk a jogi nihilizmus (amely szerint a jog félretehető, megkerülhető, kijátszható) és a nem utópikus anarchizmus (amely szerint az állami jog nélkül is lehetséges hatékony társadalmi szabályozás) között. Az állami jog nem szabadítható meg az erőszaktól, ez, mint tudjuk, fogalmi képtelenség, a kevesebb jog vezet az erőszak mérsékléséhez.[6] Szemben a jog mint civilizációs faktor jogászi feltételezésével. Mutatós érvelésében Steven Pinker többek között a modern jog bizonyos tendenciáit (nemzetközi jog, emberi jogok) erőszakmérséklő faktorként mutatja be.[7] Az erőszak töretlen hanyatlásának hipotézisével szemben is súlyos kétségek merülhetnek fel, ezt egy kötetben Philip Dwyer és Mark Micale foglalták össze.[8] De a még a szokásosan legerősebb civilizációs faktornak gondolt jogállami és emberi jogi fejlődéssel szemben is erős kritikák fogalmazhatók meg.[9] Az emberi jogi rezsi-
- 19/20 -
mek genezise összefonódik a neoliberális kolonializmus gyakorlatával, utóbbinak hatékony legitimációs érveket szolgáltatva.
Ebből az következik, hogy óvatosnak kell lennünk az olyan feltételezésekkel, amelyek az állami joggal kapcsolatos pozitív társadalmi elvárásokat, a jogi szabályozottság tiszteletét kívánatos közjószágnak vagy a társadalmi fejlettség magasabb fokának tekinti, és összekeveri a társadalmi integrációt a rend iránti vágyakozással. Kijózanító hatású lenne, a jogászi szakmai gőg lohasztását idézhetné elő a kortárs anarchista irodalom böngészése.[10] Erre az érdeklődésre számos ok miatt csekély az esély, jelenleg a konzervatív jobboldal és a liberális jogászi dogmatizmus határozott szellemi koalícióban áll az állami szabályozás elsődleges jelentőségével kapcsolatban, még ha nagyon mást gondolnak is a szabályozás tartalmáról. Paradox módon az autokráciák megerősödését okozó hosszú neoliberális korszak normatív válsága (hektikusan változó, tömeges, kiszámíthatatlan, ellentmondó, globális piaci szereplőktől és tekintélyelvű kormányzatoktól származó) még több állami szabályozás igényét szülte, ami fokozza a káoszt. A bürokratikus vakság és jogászi szűklátókörűség világméretű uralma idején éppen kijózanító koncepciókra, értelmezésekre lenne szükség. Idézzük fel ehhez az egyik tudományalapító figyelmeztetését: "A jogszociológiának fel kell lépnie a jogászok között eléggé elterjedt, és számunkra meglehetősen természetes kísértés ellen, amit pánjurizmusnak nevezhetünk, és ami arra ösztönöz, hogy minden egyes társadalmi vagy személyek közötti kapcsolat mögött feltételezzük a jog ellenőrző jelenlétét. (...) A jogszociológia egyik posztulátuma éppen a jog egyfajta jelentéktelensége kell legyen. A jog hullámfodor, tajték a társadalmi vagy személyközi viszonyok mozgalmas felszínén. Ha hipotézisre van szükségünk, nem a pánjurizmus hipotézisével fogunk élni, inkább a nem-jog egészségesen józanító hipotézisével."[11]
Ehrlich és Carbonnier kora óta azonban sok minden megváltozott. A modernitás, a modern jog a globalizáció, a technológiai és társadalmi változások kiszámíthatatlan sebessége, az intenzív és erőszakos állami tevékenység és nagyra duzzadt technikai jogalkotás következtében új arcát öltötte. A jogi szabályozásról alkotott elképzeléseink a nemzetállam, a nemzeti intézmények logikájához kötődnek, miközben még a mindennapi élet is tágabb normatív realitásokhoz kapcsolódik. A családi utazásokat, a mindennapi kulturális fogyasztási cikkeket, a vásárlási tevékenységeket, az információforrásainkat nemzetek feletti intézményi normák szabályozzák, a Google, a Facebook, a Netflix, az HBO, a nemzetközi utazási irodák stb. sokkal jobban beépülnek a mindennapokba, mint a nemzeti jogintézmények. Az üres,
- 20/21 -
ám éppen ürességében ijesztő K-európai nacionalizmusok utóvédharcai nem kellene hogy megtévesszék a társadalom kutatóit.
És ami a nemzeti jogalkotó kezében maradt ügyeket illeti: ki tudja és kit érdekel a jog tényleges tartalma, ha az napról napra változik a pillanatnyi politikai akarat szerint? A rángatódzó hatalmi instrumentalizmust elég jól ismeri minden Elbától keletre élő, és életének megszervezésekor akként is számol vele. De általában is: maradt-e valami a Harold Berman által a nyugati jogi kultúra alapelemeinek nevezett jellemzőkből?[12] Néhány évtizeddel ezelőtt, a neoliberális korszak hajnalán a jeles jogtörténész még óvatosan remélte, hogy a 13-14. században kialakult kulturális elemek közül, a legújabb korban elszenvedett veszteségek ellenére néhány hagyományos elem még összetartja a nyugati hagyományt. Ezek a jogi kultúrát megtartó elemek a jog autonómiája, a professzionalisták szűrő szerepe, a szakmai szabályok uralma a jog működésében, a jogászok képzésének autonómiája és a mindenkor megváltoztatható írott normák fölötti stabil morális elvek visszafogó és legitimáló szerepe. Újabb majdnem fél évszázaddal Berman reményei után komoly kétségek merülhetnek fel, hogy a jogintézmények relatív autonómiáját nem kezdte-e ki végletesen a nyers politikai használat és a globális kizsákmányolás, a jogászi szakmai szabályok domináns hatását a mindenkori hatalmi akarat és az azt kiszolgáló jogtechnikusi szolgálat, a jogászképzés autonómiáját a piaci szemlélet és az írott jog fölötti metajogok mércéjét az uralkodó ideológia és nihilizmus. Mi történik tehát a társadalom és jog közötti viszony vizsgálatával, ha az, amit modern jogként feltételezünk, már nem létezik?
Mit is nézünk valójában, amikor a jogtudatot vizsgáljuk? A jogtudat tanulmányozása nem ártatlan vállalkozás. Mivel a társadalmi attitűdök konstruálása és kutatása a hatalom struktúrájának, rosszabb esetben taktikáinak része, vagyis a hatalom eszköze. Ennek leghétköznapibb változata a populista propaganda irányítására szolgáló titkos közvélemény-kutatások megrendelésének közismert gyakorlata. Nem állítom, hogy a jogi attitűdök kutatása önmagában legitimációs szerepet játszik. De a rossz kérdések ideológiai felhasználást provokálnak, ha nem rosszabbat. Az attitűdkutatás legtöbbször inkább véleményáramlatokat termel, mintsem felderít. A közvélemény mérésének legáltalánosabb problémáját Bourdieu korai (1973) tanulmánya óta sem veszik komolyan.[13] A populista demagógok nem véletlenül szeretik az ilyen eszközöket ún. konzultációkra felhasználni. Ugyan értelmiségi körökben mind tartalmilag, mind módszertanilag nevetség tárgyai a magyar kormányzat manipulatív nemzeti konzultációi, társadalmi, politikai hatásuk azonban számottevő. Nem állítom, hogy a jogra vonatkozó véleménykutatások olyan hatással bírnak, mint a politikai szlogenek, de van valami közös bennük. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen jogpolitikai következtetésekre jutna egy autokratikus hatalom egy büntetőjoggal kapcsolatos jogtudatvizsgálatból. Miközben a punitív hajlamot kitartó erőfeszítésekkel (és sok közpénzzel) ő maga erősítette. Vagy mi következne egy, a jogkövetési hajlandóságot kutató vizsgálati eredményből? De nemcsak azokról a veszélyekről van
- 21/22 -
szó, hogy mire használja a politikai hatalom a tudományos eredményeket, hanem a mérés korlátozott értelméről.
Tehát érdemes komolyan venni a kutatási kérdésekre és témára vonatkozó figyelmeztetéseket: a legjobb, ha nem a jogtudatot kutatjuk, mert abból nem sokat fogunk tanulni. Három okom van arra, hogy ennyire durva legyek a jogtudatipar lelkes híveivel. Ezeket a megfontolásokat szándékosan közvetlenül és provokatívan fogalmazom meg. Tanulságos pontok, még ha sok tekintetben vitathatóak vagy túlzóak is. Egyszerre van jelen súlyos ontológiai kétely (mi a tárgy?), a környezet torzító hatásaiból származó kérdés és a racionális elme monolit felfogásának felbontásából származó kihívás.
Három fiatal cseh kutató arra a következtetésre jutott módszeres irodalmi áttekintés után, hogy nincs stabil fogalomrendszer és nincs világos kép a jogtudattal foglalkozó publikációk mélyén. A kérdéssel foglalkozó tanulmányok mögött álló érdeklődés lényegesen eltérő tárgyakra vonatkozik, miközben minden a jogtudat címszó alá rendelődik. Empirikus tudományszociológiai és mélyen reflexív kutatásuk szerint a jogtudat címszava alá rendelt publikációk nagyon eltérő fogalmakat használnak, mint például jogi tudás, tudatosság, bizalom, vélemény, attitűdök, de a köztük lévő kapcsolat továbbra is feltáratlan marad.[14] Ez a fogalmi divergencia talán abból fakad, hogy számos kutató nem tartja fontosnak e fogalmak megkülönböztetését, úgy gondolhatják, hogy a mérések alapvetően ugyanarról szólnak. Létezik ugyanis egy implicit elmélet a jog és a társadalom kapcsolatáról, amelyet Brian Tamanaha meggyőzően kritizált, mint leegyszerűsítő tükörelméletet.[15] A domináns feltételezés szerint a jogban fellelhetőek a társadalom lényeges vonásai, nagyjából oly módon, ahogy Durkheim indikátorképzési logikája feltételezte.[16] A joghoz való viszonyulás (tudás, vélemény, attitűd, használat stb.) tehát képet adhat a társadalom állapotáról, sőt, ha komolyan vesszük a tükröződés tézist, önmagához való viszonyáról is.
Ahogy a periférián született amerikai szerzőnek (Tamanaha hawaii születésű), nekünk, egy másik (európai) periférián élőknek is komoly kétségeink lehetnek a tükröződés ilyen felfogásával kapcsolatban. A jog egyszerűen egy másik világ. És ezt a világot szimbólumok, szavak építik - jogászi logikával, nyelvi szabályokkal és világképpel. Ez a jogászi világkép ugyan hosszú múltra tekint vissza, de fejlődése korántsem írható le a társadalomhoz való közeledés mozgásfolyamataival. A szakszerűség, specializáció, a professzionális képzés, a foglalkozás szociológiai zártsága, középosztályi jellege, az uralkodó ideológiához és hatalomhoz kötöttsége kétségeket
- 22/23 -
ébreszt a jogászi világkép társadalmi beágyazottságát illetően. Különösen válságos időkben lepleződik le gyakran, hogy ez a nyelvezet és világkép milyen határozottan kapcsolódik az uralkodó értékrendhez és érdekekhez, érthetőbben az uralkodó osztályhoz (Klassenjustiz). Bizonyos szempontból persze érdekes lehet, hogy egy közösség miként viszonyul az elit normatív elvárásaihoz, de minden okunk van azt feltételezni, hogy vélekedéseit, hiedelmeit, cselekvéseit ezek csak kisebb részben befolyásolják. Mint azt tudjuk, még a jogi normák követésének túlnyomó többsége sem a konkrét jogszabály ismeretén és elfogadásán alapul.
Ami minket igazán érdekelhetne, aminek tudományos értéke és társadalmi relevanciája lenne, az az a kérdés, hogy miként működnek, hogyan változnak a társadalmi normák. Az alulról jövő, spontán szabályozás, ami gyakran, de nem mindig és nem stabilan fonódik össze az állami normával, informatívabb képet adna a társadalmi viszonyokról. Nem a feltételezett és egyébként is torz tükröt kell nézni, hanem a társadalmi cselekvéseket. A "jogi komplexum"[17], a társadalmi és az állami szabályozás keveréke, az alulról és felülről jövő erkölcsi szabályozás kombinációi érdemelnek figyelmet. Ennek érdekében nemcsak a módszertanokat, hanem magát a jogtudat tanulmányozásának alapul fekvő fogalmait is meg kell változtatni. Ezt a változást részben a jogszociológia ("sociological jurisprudence", "legal sociology", "law and society movement") jelentős kulturális fordulata már megtette, de a perspektíva gyakran jogközpontú maradt. Valószínűleg annak köszönhetően, hogy a jogtudatkutatás többnyire a klasszikus normatív szemléletű teóriákkal felvértezett jogászok kezében szunnyad. Kutatási pénzekről a jogtudomány területén jogászi végzettséggel rendelkezők döntenek, a társadalom tényleges kutatói számára pedig jogosan merülnek fel kételyek az ilyen kutatások értelméről.
A szuverén (állami) jogi szabályozás iránti kitüntetett figyelem elterel a lényeges szociológiai problémáktól. A társadalmi integráció forrásai, az alulról jövő morális szabályozás összetett hálója, a dinamikus mindennapi normák mint kutatási tárgyak elvezethetik a kutatókat a hivatalos jog egyes társadalmilag releváns elemeihez, de a másik irány zárt, ez fordítva nem működik. Értelmes kutatási program lenne például a családon belüli normatív viszonyok és azok változásának, társadalmi státuszhoz kötöttségének vizsgálata, a szocializációs mechanizmusok, az autoritás szerepe, az érzelmek és családi ökonómia kapcsolata. Ezek feltárásából következtethetnénk arra, hogy a család állami jogi szabályozása milyen természetű viszonyban van mindezekkel. De a hivatalos családjogi szabályozásra vonatkozó ismeretek és attitűdök önmagukban keveset árulnak el a család belső normatív viszonyairól.
Ehhez a kulturális kételyhez tartozó további kérdés, hogy lehet-e egyáltalán jogtudatról beszélni autoriter rezsimek kontextusában. A korábban említett cseh szerzők azt állítják, hogy ezekben a rezsimekben a jogtudat kizárólag mérhető változóként értelmezhető, de az emberek jogtudatát a közhatalom figyelmen kívül hagyja, legfeljebb a társadalmak könnyen manipulálható punitív hajlamait elégíti ki. A mi tapasztalataink egy hosszú autoriter kormányzás környezetében valahogy másképp
- 23/24 -
alakulnak: egy populista rezsimben a tekintélyelvű vezetés a társadalmi érzelmek, érzések és félelmek alapelemeit használja fel, és ha kell, konstruálja is azokat. Az illiberális populizmus az annak megfelelő gondolkodásmód létrehozását feltételezi, megteremti, vagy legalábbis erősíti társadalmi támogatottságát. Ismét a család példáját használva: a nők társadalmi és családon belüli pozíciójára vonatkozó attitűdöket az uralkodó atavisztikus "macsó" ideológia és az abban tapicskoló szövegelések és regulák befolyásolják. Az persze súlyos kérdés, hogy ez az idejétmúlt és káros ideológia mennyiben rombolja a család tényleges normatív viszonyait, és milyen más tényezők hatnak még erre a társadalmi tényre. De ezekhez a problémákhoz nem a klasszikus jogtudatkutatásokon át lehet eljutni. A fogalmi és módszertani bizonytalanságok nemcsak homályos elméletalkotáshoz, hanem veszélyes artefaktumokhoz vezetnek. Egyszerűbb lenne az állami jogból való kiindulást egészében hanyagolni.
Az állami jogot érintő legfontosabb környezeti elem, társadalmi-politikai kontextus az új autokratikus rezsimben a hazugság, csalás a jogi szabályozás útján. A 2010 óta Magyarországon uralkodó illiberális rezsim a jogot gátlástalan hazugságra használja fel.[18] A jogi normák mint a közvetlen, gyakran személyes akaratokat kikényszerítő és állandóan változó politikai érdekek eszközei nem adhattak megfelelő kutatási tárgyat a jogtudat tanulmányozásához. Ebből az álvilágból, megfelelő szemlélettel és nem mellékesen akadémikus kurázsival (ami nem keverendő össze az akadémikusok bátorságával) sok mindent megállapíthatunk az ún. illiberalizmus vagy az új autoriter legalizmus természetéről. Ez a típusú politikai csalás erősen rezonál a kommunista múlt normatív hagyományaira. A jogi szabályozás egyrészt közvetlen hatalmi akaratot tartalmaz a maga nyers instrumentalizmusával, másrészt, ahol erre szükség van elfedi a tényleges viszonyokat. Úgy tesz, mintha jogszerű lenne, hogy minden közbeszerzést mindig ugyanazok nyernek, szabályszerűnek látszik a kormány rendkívüli felhatalmazásának fenntartása valódi indokok nélkül. Pusztán a jogszabályba foglalás normatív legitimációja még a szűk látókörű jogászoknak is lehetővé teszi szolgalelkűségük eldugását a jogállamiság - Rechtsstaatlichkeit -leple mögé. Ez a stratégia annak ellenére működik, hogy több mint százéves tapasztalataink vannak következményeiről.
Ilyen körülmények között mi lehet a releváns társadalmi reakció a gátlástalan elit hazugságára? Eltussolás, még több hazugság, az igazság elrejtése. Mindezek és sok minden egyéb egy ismert környezet elemei. Ugyanakkor a populista hatalomnak könnyű dolga van: a közéleti hazugság, normakerülés nemzeti sport. Azok a jelenségek, amelyek között a hétköznapi életben legtöbben némi lokális tapasztalattal megfelelően eligazodnak ("ezek mindig is hazudtak", "mindenki lop", "az erősebb kutya...", "a közérdek az, ami mögött hatalom van" stb.) nehéz helyzetbe hoz-
- 24/25 -
zák a jogtudatot kutatni szándékozókat. Mit jelent ebben a környezetben egy állami normához való tisztán pozitív vagy negatív viszonyulás? Cinkosságot, beletörődést, azonosulást, apátiát? Valószínűleg aligha többet, mint politikai szimpátiát vagy antipátiát. Mivel a jogrendszer ismét túl közel került a kormánypárt ideológiájához és közvetlen érdekeihez, elvesztette maradék autonómiáját. Autokratikus környezetben a jogi szabályhoz való viszonyt annyira ellepi a politikai azonosulás, hogy nem látszik ki alóla. A vélemények legőszintébb vonulata a bizalomvesztés és elkerülés. Ezt azonban máshonnan (jobban) lehet tudni.
A tekintélyelvű legalizmus jogi formákat, intézményeket, nyelvezetet és jogászokat alkalmaz a nem jogállami rendszer kiépítésére, stabilizálására és legitimálására. A jogi normák sokszor hazudnak, az intézmények gyakran hamisak, a hivatalos érvelés ideológiai érdekeket szolgál. Hogyan fogalmaz meg tisztességes hipotéziseket és kérdéseket bármely becsületes kutató ebben a környezetben? Nem az antidemokratikus környezet a probléma, hanem a szisztematikus, intézményesített becstelenség, amely erősen beágyazott lett a helyi politikai és hétköznapi (no meg szakmai) kultúrába. A totális diktatúrák is legalizáltak, a jogot a diktátorok ma is használják; a jogi eszköz használata általános modern jelenség. De a radikális maszkolás komolyan viszonylagossá tesz minden kutatást a joghoz való kognitív és emocionális viszonyulásokról.
Nem segít, de jó, ha tudjuk: a posztkommunista jogi kultúrák egy negatív mítoszra épülnek. Szemben a modern jog mítoszával (alaphipotézisével), hogy egy norma akkor kap jogi formát, ha az a közösség érdekét szolgálja. A negatív mítosz szerint a jogintézmények, az állam nem képes az igazságszolgáltatást és a konfliktusok pártatlan megoldását szolgálni, inkább a magán- vagy hatalmi érdekek eszköze, mint a közösségé. Nevetségessé válik a homályos körvonalú közérdekre hivatkozás. A jog nem az erkölcsöt, a becsületességet, az igazságosságot tükrözi, hanem a hatalmon lévők taktikai megfontolásait és érdekeit. Az autokratikus csalások nap mint nap megerősítik ezt a negatív mítoszt, látszólagos (időleges) stabilitásuk erre a várakozásra épül. De a súlyosabb, a politikai rezsimnél hosszabb életű következmény a társadalmi integráció rombolása. E negatív mítosz ugyanis nem pusztán a hatalomra vonatkozik, hanem az állampolgár identitását és társadalmi interakcióit is érinti. A másik (mindenki más) rendszeresen csal vagy kijátssza a jogi szabályokat, ez az a társadalmi kontextus, amelyben élünk. A törvény kijátszása és semmibe vétele normális és általános viselkedés, még akkor is, ha ez nem fejezi ki a szereplők értékrendjét.[19] Skizofrén helyzetek forrása a hazugságra alapozódó normatív rend(etlenség), balekság tisztességesnek maradni egy csalásra épülő rendszerben. Az állam ilyenkor leginkább bántalmazó viszonyban áll a társadalommal, annak minden megbetegítő következményével.
Az oksági irány azonban tudományos vizsgálódásra érdemes: vajon a csaló környezetben élés teszi tisztességtelenné a politikát, vagy éppen fordítva? Az ilyen
- 25/26 -
társadalmi-történelmi hagyományok (ez lehet az alkotmányos identitás tényleges tartalma) és a politikai stratégia között minden bizonnyal van plauzibilis kölcsönhatás.
Jens Meierhenrich Ernst Fraenkel kettős állam koncepciójáról szóló kiváló könyvének utolsó fejezetében azt mondja, hogy a jog mindennapi működése az a terület, ahol a kutatók megtalálhatják a Rechtsstaat maradványainak jeleit, a "normákra épülő államot", ahogy ezt Fraenkel értette.[20] Ami a jogtudat szempontjából ebben az koncepcionális kísérletben figyelmet érdemel, az a normatív, a jogállam maradékait használó logika léte és az ehhez való társadalmi viszony. Ezek szerint a diktatúrában is fennmarad a jogászi érvelés, a hatalom működésének jelentős része jogi szabályozás alá rendelt, és a laikusok konfliktusaik egy részét jogi úton akarják megoldani, használják a jogintézményeket, pereskednek stb. Ha a jognak van valamilyen képessége arra, hogy korlátozza a hatalmat, és a másik oldalon felhatalmazza az állampolgárokat, akkor a törvényesség valamilyen szinten még életben van. A jog intézményeinek társadalmi felhasználása, a jogi érvek használata a viták, konfliktusok megoldásakor, a dolgok jogi útra terelése annak jele, hogy a jog él, de legalábbis működik a társadalomban. Élesen vetődik fel viszont az a probléma, hogy van-e kifejezett elkötelezettség a használt jog iránt. Vannak-e kellően értelmes jogi eszközök a másként gondolkodók számára? Védelem alá lehet-e helyezni olyan értékeket, amelyek hatalmi támadás alatt állnak? A jog puszta homlokzat vagy valami más is? A náci Németországra 1938-ig ez a differenciálódás minden bizonnyal igaz volt, de a mai diktatúrák modernizálták magukat, némelyikük másképp használja a jogrendszert. A Normstaat ("normatív állam") és a Massnahmestaat ("intézkedő állam") közötti világos határvonal elmosódik. A magyar autokratikus legalizmus például egyedülálló jellegzetességeket mutat azzal, hogy a hatalmi monopólium szinte tökéletesen zárt intézményrendszerét használja a hatalmi ágak szétválasztásának és az alkotmányosságnak a köntösébe öltöztetve. A kipécézett politikai ellenséget (hajléktalanok, cigányok, civilek, homoszexuálisok stb.) nem felfegyverzett szabadcsapatok vegzálják a hivatalos ideológia, a vezér szellemének igazi értelmezőiként, hanem a jog dogmatikáját és nyelvezetét használva megfogalmazott jogi normákkal fenyegetik őket. Nem mellékesen a megvetést tartalmazó állami szabályok gyakran vezetnek társadalmi ellenségeskedésekhez és erőszakhoz is. A rezsim erőszakmentességre büszke politikai identitása maga is hazugság.
A szisztematikus csalás és a jog politikai kiszolgáltatottságának következménye, hogy a jogi normaszerkezet nem politikai, technikai részei is nyitottak a közvetlen manipulációra, ez a puszta tekintélyelvű érdekektől és a mindennapi döntésektől függ. Az autokratikus központ érdekei és akaratai és a jog tartalma között nincs lényeges különbség. Vajon miként operacionalizálhatóak a jogtudat szokásos problémái ebben a politikai, jogi környezetben?
Ez a rendszerszintű jellegzetesség ugyanakkor nem zárja ki, hogy a jogvédők sikeresen használják a szokásos jogi eszközeiket a hatóságokkal való küzdelmeik-
- 26/27 -
ben. Az elnyomó struktúrák meglehetősen ellenállóak és rugalmasak a jog eszközeit használó disszidens stratégiákkal szemben is. Ha néhány csintalan civil szervezet csiklandozásai kellemetlenné válnak, a jog hivatalos technikusai bármikor készek megváltoztatni a szabályokat, vagy megfelelő útmutatót megfogalmazni a viszkető területek hatékony kezelésére. Majd a felsőbíróságokból sugárzó értelmezési kényszer teljesíti be a politikai szándékokat.
Természetesen elismerjük az ellenzéki energiákat, amelyek a hatalom kihívásának legális módjait használják. Elméletileg a jog alkalmazása, a jogi utak használata megerősítheti azokat a normákat, amelyek az autokratikus rezsim felbontásához szükségesek. Ez nem pusztán az ellenállás jogászi eszközrendszere, hanem ellenhegemonikus logika, a jog narratíváinak megváltoztatására irányuló erőfeszítés. Új érvelések, viselkedési minták kitalálása változásokat indíthat el a joghoz való társadalmi viszonyulásban: "a társadalmi normák és elvárások annak ellenére is átalakulhatnak, ha a szabályok, a formális törvények és a tisztviselők továbbra is támogatják a hatalom ellentétes irányú gyakorlását".[21] Hiányzik azonban a kezdeti társadalmi támogatás ezekhez a "forradalmi" erőkhöz: a jogi forradalmak, sőt még az ellenhegemón stratégiák is feltételeznek bizonyos nem jogi, társadalmi forrásokat. (Hasonlóan, ahogy a szerződés jogi kategóriája is feltételez nem szerződéses társadalmi alapokat.) Ha egy hatalmi struktúra intenzíven kiiktatja ezeket az oktatás, a tudás és autonómia, civil társadalom elleni háborúival, akkor ugyan időben kitolhatja bukásának bekövetkeztét, de csökkenti a vég konszolidált módjainak esélyeit. Nem mellékesen ugyanezek a stratégiák tovább mélyítik a jogtudatkutatás standard modelljének válságát.
Van még egy forrása a survey típusú jogtudatvizsgálatokkal kapcsolatos szkepszisnek. A joggal és a jogtudattal való foglalkozás szinte teljes egészében a racionális érvelésre koncentrál. A felvilágosodás és a modern nyugati jogi kultúra látszólag büszke híveiként a jogászok elkötelezettek az emberi ész mellett. Hajlamosak elfelejteni David Hume figyelmeztetését az érzelmek elsődleges szerepéről és az ész követő természetéről. Ebben az egyoldalúságban osztozik a normatív jogelmélet minden ága, a gyakorlati jogászat és a jogalkotó is.
Egyre több bizonyíték áll rendelkezésre a racionalitás korlátairól, amelyek kihívást jelentenek a joggal foglalkozók számára.[22] Hiszen újra kell gondolni olyan alapvető kérdéseket, mint a szándék, elhatározás, cselekvés viszonya stb. Mindennapi dönté-
- 27/28 -
seink során erkölcsi intuíciónk (zsigeri érzéseink) automatizmusai megelőzik normatív érveinket.[23] Jonathan Haidt például azt állítja, hogy amikor elfogadunk egy adott politikai narratívát, vakká válunk az alternatív világokkal szemben.[24] Azzal érvel, hogy a mainstream liberális világkép domináns erkölcsisége, amely a kár igazságos kompenzálására és a méltányosságra épül természetesen nem az egyetlen erkölcsi világ. Pedig ahogy Joseph Henrich fogalmaz a WEIRD (nyugati, művelt, iparosodott, gazdag, demokratikus) emberek erkölcse néha univerzálisnak tűnik számunkra.[25] Az erkölcsi sokféleség megértése rendkívül fontosnak tűnik egy olyan társadalomban, ahol nyilvánvalóan nem az autonómia kultúrája dominál. Az egyéni jogokon, a szabadságon és az igazságosságon alapuló világkép és elvárásrendszer gyengesége könnyűvé tette az autokratikus szándékok érvényesülését. A magyar választók nem tűnnek WEIRD-nek, és ennek történelmi okai vannak. A populista ideológiateremtők (mint Haidt könyvében az amerikai republikánusok) sokkal folyékonyabban beszélik az alternatív erkölcsi kódokat: a lojalitás, a tekintély, a szentség nyelvezetét. Ha elfogadjuk, hogy az erkölcsi alapok veleszületettek és plurálisak, és azt is elfogadjuk, hogy a sajátos erények, erkölcsiségek kultúránként változnak (genetikai és kulturális koevolúciós tézis), akkor a liberális elmélethez és politikához hasonlóan a jogtudattanulmányok szűklátókörűségének problémájával is szembe kell néznünk. A liberális-baloldali (mainstream, WEIRD) logika kétszintű, a gondoskodásra és a méltányos, fair eljárásra koncentrál. Ennek megfelelően a modern jogi szabályozás a szenvedő egyének életét könnyíti, kiküszöböli az erőszak valószínűségét, biztosítja a tisztességes eljárást, leleplezi a csalást. Ezek fontos egyetemes erkölcsi alapok, de nem az egyetlenek. Az autokrata politika földcsuszamlásszerű magyarországi győzelmének sokkjában a liberális oldal egyszerűen nem érti, hogyan lehet sikeres a csalás. Hasonlóan ahhoz, ahogy Trump sikerén döbbent meg a világ. Először is azért, mert a tisztesség vs. csalás tengely, a hazugság viszonylag irreleváns a posztkommunista kultúrában, sőt a neoliberális nyomulás súlyosan meggyengítheti ezt a hosszú demokratikus múlttal rendelkező politikai rendszerben is.[26] Az intézményi korlátok hirtelen nagyon is esendővé válnak. Következésképpen a jog mint olyan, jogállami vagy önkényuralmi formában ugyanúgy elveszti fontosságát. A jogban nincs mit keresni, nem ide koncentrálódnak a lényeges társadalmi mintázatok.
Ezen a ponton Amartya Sen Az igazságosság eszméje című műve is említést érdemel.[27] Ez a könyv egy hosszú, élvezetes és meggyőző érvelés az intézményelvűség, a mainstream rawlsi politikai filozófia univerzalizmusával szemben. Sen az egymással versengő igazságossági elvek tényleges megvalósulására, tényleges társadalmi működésére összpontosít. Az igazságosság mint méltányosság csak egy ezek közül.
- 28/29 -
Ebben a domináns erkölcsi univerzumban a jog, a jogi intézmények, a szabályozás, a normakonformizmus, a jogosultságok, az eljárás központi szerepet játszanak, az ezekkel kapcsolatos attitűdök, érzések, az ezekre épülő stratégiák, érvek, narratívák rendkívül relevánsak. Néhány más morális univerzumban azonban nem. Sok jele van annak, hogy a morális, normatív pluralizmusra vakká vált jogászi szemlélet (a neoliberális ideológia és gyakorlat szolgálatában) védtelenné tette a demokratikus együttműködés társadalmi alapjait, és megágyazott az autokrata csábítás sikereinek.
Komoly a veszélye annak, hogy a jogtudattal foglalkozó tudományterület is a "Mítosz-Logosz" dichotóm feltevésének csapdájába esett, élesen választja el egymástól a racionális és emocionális elemeket. Ez nem nagyon meglepő azokon a helyeken, ahol a jog kulturális, szociológiai vizsgálatai a jogászok szemléletének befolyása alatt állnak. Pillanatnyilag nem látok más lehetőséget a jog szociológiai kutatása előtt, mint néhány, a normák működésére vonatkozó naiv heurisztika ki-spekulálását. A heurisztikához nem kell kifinomult apparátus. Kell viszont elméleti képzelőerő és tisztánlátás. Ez az ajánlat a maga provokatív voltában nem állít mást, mint hogy kezdjük elölről. ■
JEGYZETEK
[1] Az elméleti előfeltevésekről és a módszertani összefüggésekről részletesen írtam a narratív interjúkra épülő, tehát az uralkodó módszertani paradigmától eltérő kutatásunkat összefoglaló kötetben: Fleck Zoltán - Kiss Valéria - Tóth Fruzsina - Neumann László - Kenéz Anikó - Bajnok Dávid: A jogtudat narratív értelmezése (Budapest: ELTE Eötvös Kiadó 2017).
[2] Az állam reménytelen előtérbe tolásának értelmetlenségéről lásd: Tamás Gáspár Miklós: "Öt tanács a hazának" in Uő: A túlsó pólus. Utolsó írások a filozófiai politikáról (Budapest: Kijárat Kiadó 2023) 89.: "Ebben az önmagunkkal (is) folytatott vitában - amely végül (ha nem is teljesen egalitárius) minden más létezésmód föltételezését megengedi, ha el is kerülné a közvetlen konfrontációt, mert a tekintélynek, amelyet elnyer, nincs többé intézményes alátámasztása - az állam csalékony ködképnek, fantáziának bizonyul, amint nem tudja teljesíteni azt a modern föladatát, hogy a rendi és biopolitikai hierarchiák visszaállítását megakadályozza. Ennyiben a modern világi állam ma már alig több, mint kísértet. Pusztán fegyveres visszhangja az egalitárius vagy antiegalitárius doxának, amely a globális tőkés gazdasági mozgásokat, illetve a kommunikációs univerzum (internet stb.) gondolat nélküli vonaglásait követi. Valamilyen »jobb rendszer« követelése (hiszen nincs rendszer, csak állapot) értelmetlen. »Hatalom« természetesen van, ám az egyre elvontabb jog és a puszta barbár önkény között nem feszül az egykor megvolt (»természetjogi«, »állami«) legitim kényszer. Ennek restaurációjára semmi remény. (Már ha valaki erre vágynék.)"
[3] Gajduschek György - Fekete Balázs: "A magyar lakosság jogismerete az elmúlt fél évszázadban és ma. Összehasonlító elemzés Kulcsár Kálmán 1965-ös empirikus kutatása alapján" Pro Futuro 2015/1. 29-47., https://doi.org/10.26521/Profuturo/2015/1/5442.
[4] Marc Hertogh (szerk.): Living Law. Reconsidering Eugen Ehrlich (Portland: Hart 2009), https://doi.org/10.5040/9781472564603.
[5] Jean Carbonnier: "Flexible Droit: Pour Une Sociologie Du Droit Sans Rigueur" LGDJ 2014 (1969).
[6] Jacques Derrida: "Force of Law: The Mystical Foundation of Authority" Cardozo Law Review 1990/11. 919. A jogértelmezés erőszakosságával kapcsolatban lásd: Robert Cover: "Violence and the Word" Yale Law Journal 1986. 1601-1629., https://doi.org/10.2307/796468.
[7] Steven Pinker: Az erőszak alkonya (Budapest: Typotex 2018). Az eredeti cím jobban kifejezi a szerző szándékait: The Better Angels of Our Nature. The Decline of Violence in History and its Causes (2011).
[8] Philip Dwyer - Mark Micale (szerk.): The Darker Angels of Our Nature. Refuting the Pinker Theory of History and Violence (Bloomsbury 2022).
[9] A terjedelmes irodalomból a jogállam kétségeiről: Ugo Mattei - Laura Nader: Plunder: When the Rule of Law is Illegal (Blackwell 2008). Az emberi jogi fejlődés árnyoldalairól: Jessica White: The Morals of the Market. Human Rights and the Rise of Neoliberalism (Verso 2019), https://doi.org/10.1093/ia/iiaa101.
[10] Ízelítőként lehet ajánlani James C. Scott összes munkáját, különösen: Seeing Like the State. How Certain Schemes to Improve the Human Condition Have Failed (Yale University Press 1998) és a letelepedett, központilag szabályozott életforma előnyeivel kapcsolatos történeti kétségekről szólót: Against the Grain: A Deep History of the Earliest States (Yale University Press 2017), https://doi.org/10.2307/j.ctv1bvnfk9. A jogi anarchizmus kortárs érveit lásd: Gary Chartier: Anarchy and Legal Order. Law and Politics for a Stateless Society (Cambridge University Press 2013) és Jenny Pearce: Politics without Violence? Towards a Post-Weberian Enlightenment (Palgrave Macmillan 2020).
[11] Jean Carbonnier: "Az elméleti jogszociológia alapvető hipotézisei" in Sajó András (szerk.): Jog és szociológia (Budapest: KJK 1979) 64.
[12] Harold Berman: Law and Revolution: The Formation of the Western Legal Tradition (Harvard University Press 1983).
[13] Pierre Bourdieu: "Közvélemény nem létezik" Szociológiai Figyelő 1997/1-2. 136-145.
[14] Filip Horák - David Lacko - Adam Klocek: "Legal Consciousness: A Systematic Review of its Conceptualization and Measurement Methods" Anuario de Psichología Jurídica 2021/31. 9-34., https://doi.org/10.5093/apj2021a2.
[15] Brian Tamanaha: A General Jurisprudence of Law and Society (Oxford University Press 2001), https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780199244676.003.0001.
[16] Émile Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról (Budapest: Osiris 2001).
[17] Nikolas Rose - Mariana Valverde: "Governed by Law?" Social & Legal Studies 1998. 7 (4) 541551., https://doi.org/10.1177/096466399800700405.
[18] András Sajó: Ruling by Cheating. Governance in Illiberal Democracy (Cambridge University Press 2021), https://doi.org/10.1017/9781108952996.009.
[19] Marina Kurkchiyan: "The Illegitimacy of Law in Post-Soviet Societies" in Denis Galligan - Marina Kurkchiyan (szerk.): Law and Informal Practices: The Post-Communist Experience (Oxford University Press 2003), https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780199259366.003.0002.
[20] Jens Meirhenrich: The Remnants of the Rechtsstaat (Oxford University Press 2018), https://doi.org/10.1093/oso/9780198814412.001.0001.
[21] Scott Barclay - Susan Silbey: "Understanding Regime Change: Public Opinion, Legitimacy, and Legal Consciousness" in Gregory A. Caldeira et al. (szerk.): The Oxford Handbook of Law and Politics (Oxford University Press 2008) 663-678. [saját fordítás], https://doi.org/10.1093/oxfordhb/9780199208425.003.0038.
[22] A magyar jogtudomány süketségét egyedül Nagy Marianna írásai törik meg: Nagy Marianna: Interdiszciplináris mozaikok a közigazgatási jogi felelősség dogmatikájához (Budapest: ELTE Eötvös Kiadó 2010).
[23] Gerd Gigerenzer: Gut Feelings. The Intelligence of the Unconscious (Viking 2007).
[24] Jonathan Haidt: The Righteous Mind. Why Good People Are Divided by Politics and Religion (Penguin Books 2013).
[25] Joseph Henrich: The Weirdest People in the World. How the West Became Psychologically Peculiar and Particularly Prosperous (Penguin Books 2021).
[26] Nancy Fraser: The Old Is Dying and the New Cannot Be Born. From progressive Neoliberalism to Trump and Beyond (Verso 2019).
[27] Amartya Sen: The Idea of Justice (Allen Lane - Harvard University Press 2009), https://doi.org/10.2307/j.ctvjnrv7n. Magyarul: Az igazság eszméje (Budapest: Osiris 2021).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, egyetemi tanár, ELTE ÁJK, 1053 Budapest, Egyetem tér 1-3. E-mail: zfleck@ajk.elte.hu.
Visszaugrás
