A Lisszaboni Szerződés 2007. december 13-i aláírását követően nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió számára létfontosságú a Reformszerződés zökkenőmentes ratifikációja. Az európai alkotmányról korábban még népszavazást tartó, illetve népszavazást tartani készülő államok, többek között Franciaország, Hollandia, Dánia, Portugália Csehország és az Egyesült Királyság belső közjoguk megváltoztatásával a Lisszaboni Szerződés ratifikációjáról már nem akartak referendumot tartani. A tagállamok közül mára csak Írországot kötelezi az Alkotmánya arra, hogy népszavazást tartson az Európai Uniót konstruáló Szerződésekről1.
Kezdetben zökkenőmentesnek tűnt a Lisszaboni Szerződés ratifikációs folyamata. 2007. december 17-én Magyarország elsőként építette be belső jogába a Lisszaboni Szerződést.2 Tizenhét további ország követte példáját, és ratifikálta a Lisszaboni Szerződést a 2008. június 12-i ír népszavazás napjáig. A ratifikációs eljárások Máltán február 6-án, Franciaországban február 14-én, Romániában március 11-én, Lengyelországban április 2-án, Szlovéniában április 24-én, Bulgáriában április 28-án, Litvániában május 8-án, Ausztriában május 13-án, Németországban május 23-án, Dániában és Luxembourgban május 29-én, Görögországban, Finnországban és Észtországban június 11-én, Lettországban június 16-án, Portugáliában június 17-én, Szlovákiában pedig június 24-én zárultak le.3 Az EU hivatalos közleményeiben sorra üdvözölte a ratifikációkat, és ünnepelte a tagállamok elkötelezettségét az európai integráció ügye iránt.
Az Európai Parlament alkotmányügyi bizottsága 2008. január 23-án 20 igen szavazattal 6 nem ellenében hagyta jóvá a Lisszaboni Szerződésről szóló Jelentést. A Jelentés szerint az új Szerződés "szilárd és tartós keretet" ad az EU jövőbeni fejlődésének. A Jelentés egyúttal kívánatosnak tartotta, hogy az új Szerződés 2009. január 1-jén hatályba lépjen. A szakbizottság ugyanakkor sajnálkozásának adott hangot, amiért a Lisszaboni Szerződés megszövegezésekor elvetették az "alkotmányos megközelítést", valamint annak bizonyos jellemzőit, például az európai szimbólumok, a jogalkotási eszközök megnevezésére szolgáló egyértelműbb terminológia és a "külügyminiszteri" titulus megjelenítését. A képviselők csalódottságuknak adtak hangot amiatt is, hogy 2014-ig, de az is lehet, hogy akár 2017-ig elhalasztják a Tanács új szavazati rendszerének bevezetését. A képviselőknek nem tetszett az sem, hogy a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén az Egyesült Királyság és Írország derogációt élvez4, valamint hogy az Egyesült Királyság és Lengyelország is felmentést kapott az Alapjogi Charta rendelkezéseinek alkalmazása alól. Bírálták azt is, hogy Olaszország a 2009-es európai parlamenti választások után plusz egy mandátumot kap az Európai Parlamentben. Végül a szakbizottsági szavazást megelőző vitában kifogásolták azt is, hogy a képviselőknek egy olyan szöveget kellett véleményezniük, melynek konszolidált változata nem volt elérhető még az összes hivatalos nyelven, és az elérhető szövegek hemzsegtek a fordítási hibáktól. A szakbizottságot vezető politikus, a német szocialista Jo Leinen azonban úgy vélekedett: ha Magyarország megfelelőnek találta ezt a szöveget arra, hogy ratifikálja a Lisszaboni Szerződést, akkor annak elégségesnek kell lennie a Parlament számára is, amely csak véleményezi a dokumentumot. A Jelentés egyik készítője nyugtatónak szánva tette hozzá azt is, hogy még soha nem fordult elő, hogy egy Szerződés konszolidált változatát még a ratifikáció előtt valamennyi hivatalos nyelven közzétegyék.5
Mindamellett azonban óvatos kritikák is kezdtek napvilágot látni. Egyes tagállamokban a ratifikáció menete lassulni kezdett, megakadni látszott.
Varsó csak azután adott zöld utat a Lisszaboni Szerződésnek, miután Donald Tusk liberális kormányfő és a konzervatív ellenzék vezetője, Jaroslaw Kaczynski megállapodott egy olyan parlamenti határozat elfogadásáról, melynek középpontjában az ország szuverenitásának védelme áll. Kaczynski ugyanis korábban azzal fenyegetőzött, hogy ennek hiányában az ellenzék nem támogatja a ratifikációs eljárást. A konzervatív politikus egyebek között attól tartott, hogy ha a Lisszaboni Szerződést a jelenlegi formájában ratifikálják, akkor az megnyithatja az utat az azonos neműek között köthető házasságok előtt Lengyelországban.6
A hatályba lépés csúszásáról beszéltek a hírforrások már azon bejelentéseket követően, hogy Csehországban és Németországban is az Alkotmánybírósághoz fordultak. A cseh parlament alsóházának a Lisszaboni Szerződés ratifikálását támogató határozatát követően a szenátus felkérte az Alkotmánybíróságot, vizsgálja meg, a Lisszaboni Szerződés összhangban van-e az ország alkotmányos rendjével. Különösen olyan kérdésekben kérték az alkotmánybírók véleményét, mint egyes jogkörök átruházása az uniós intézményekre, a döntéshozatali rendszer alakulása és az Alapjogi Charta alkalmazásának hatásai. Németországban pedig több indítvány is érkezett a karlsruhei székhelyű Alkotmánybírósághoz abban a kérdésben, hogy összeegyeztethető-e a német Alkotmánnyal a Lisszaboni Szerződés, miután a Bundestag és a német törvényhozás felsőháza, a Bundesrat is jóváhagyta a Lisszaboni Szerződést.7
Az ír referendum ügye a kezdetektől a figyelem középpontjába került. Nem ez volt az első eset egyébként, hogy Írország európai ügyekben népszavazást rendezett. 2008-ban ezért Írország kormánya és az ellenzéki pártok - az IRA politikai szárnya, a Sinn Féin kivételével - is mind a Reformszerződés elfogadása mellett kampányoltak. A nem mellett kampányoló nacionalista civil szervezetek viszont az írek érzelmeire kívántak hatni. Rövid, hangzatos, ám a Lisszaboni Szerződés tartalmával nem egyező, csúsztatásokra épített szlogenjeikkel az írek számára a legfontosabb értékek, egyebek között a semlegesség, a függetlenség, az alacsony adók, az abortusztilalom elvesztésével riogattak.8
Írországi hivatalos látogatásaik során Margot Wallström, az EU Bizottság alelnöke és Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke is arra kérte az ír polgárokat, hogy tényekre és a Szerződéssel kapcsolatos ismereteikre támaszkodva adják le szavazataikat a júniusi népszavazáson. Két napos, április 17-én kezdődött írországi látogatása során José Manuel Barosso is akként nyilatkozott a The Irish Times-nak adott interjújában az igenek mellett kampányolva, hogy az Európai Uniónak nincs B-terve arra, ha Írország leszavazná a Lisszaboni Szerződést. Az Európai Bizottság elnöke beszédet mondott az Európai Unióval kapcsolatos témák megvitatására összehívott ír nemzeti fórum dublini ülésén. Beszédében a társasági adóalap harmonizációja, az ír semlegesség és az "ír modell"9 körül kibontakozott vita kapcsán igyekezett eloszlatni az írek aggályait10. Barroso látogatásával egyidőben több mint tízezer ír gazda tüntetett Dublin utcáin. Az ír agrártermelők kedélyeit különösen borzolták azok a hírek, melyek szerint Peter Mandelson kereskedelmi biztos a mezőgazdasági ágazat számára kedvezőtlen megállapodást készül kötni a WTO-tárgyalások dohai fordulóján. Azzal fenyegetőztek, ha a világkereskedelmi tárgyalások számukra kedvezőtlen eredménnyel zárulnak, nemmel fognak szavazni a Lisszaboni Szerződésre.11 Mindezen előzmények okán meglehetősen bizonytalannak tűnt a népszavazás kimenetele még a népszavazás előtti napokban is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
