A környezetjogi biztosítékok rendszere több évtizedes hagyományra tekint vissza Magyarországon. Manapság a környezeti károk esetén leginkább a casus nocet domino elv érvényesül, melyet a környezetvédelmi biztosítás vehetne át. Sajnos a bírósági eljárások elhúzódó jellege és törvénypozitivista beállítottsága nem szolgáltat kellő bizalmat az érintettek számára, így valójában többször meggondolják, nekifussanak-e egy ilyen procedúrának. Itt léphetne be a biztosító egy szakértőgárdával a háttérben. A kár valamiféle áthárítása harmadik személyre, in concreto a biztosítóra. Ez rímel a római jogi custodia-felelősségi formára. Jóllehet Mádl Ferenc azt írja, a jusztiniánuszi korban a custo-dia-felelősség szubjektív felelősség volt ... elsősorban a fuvarozó felelősségének modern kori változataival lehetne összevetni, semmint a veszélyes üzem felelősségével. (Mádl: A deliktuális..., op. cit., p. 225.)
Svájcban a biztosítás intézményét Pierre Widmer tanulmányában ajánlja az objektiválódó felelősség "biztosítékaként" (Widmer, op. cit., p. 9.).
A környezetvédelmi biztosítás rendszere a kommunista Magyarországon számos gonddal küzdött. Bónis Gabriella 1980-ban még arra hívta fel a figyelmet, hogy az eszmei károkért való kárpótlás megítélésének lehetősége akkor, ha a bírósági gyakorlat összegszerűségében lényegében az Állami Biztosító pénzkészletéhez mérve alakul ki, nélkülözhetetlenné teszi a gépjárművekkel és vadászfegyverekkel kapcsolatos felelősségbiztosítás lehetőségének kiterjesztését oly módon, hogy lehetőség nyíljon felelősségbiztosítás kötésére olyan, szerződésen kívül okozott károk esetében is, amelyek nem az említett két eszköz közrehatásával merülnek fel. (Bónis, op, cit., p. 354.) Az ÁB bizonyítási kérdésként kezeli a jogalapot és az összegszerűséget, de ha egyszer ez a vita eldőlt, fizet. (Bónis, op. cit., p. 353.)
A magyar Polgári Törvénykönyv kommentárjának 1981. évi kiadásában a környezetszennyezési károkkal kapcsolatos felelősségbiztosítás kapcsán Zoltán Ödön megjegyzi, hogy itt általában jogi személyek a biztosítottak is. Kiemeli a prevenció elsődlegességét, és megjegyzi, hogy a kockázat nehezen mérhető fel s igen nagy mértékű lehet, ami jelentősen nehezíti a reális biztosítási fedezetről való gondoskodást (a kalkulációnak nincs szilárd alapja). (p. 2561.) Zoltán Ödön ekkor a fogyasztási szövetkezetek és az állami vállalatok vagyonbiztosítási szerződéseinek környezetszennyezésre vonatkozó részleteit újszerűséggel és útkereséssel (p. 2562.) jellemzi.
Kezdetben a környezetvédelmi prevenció költségeit a fogyasztókra hárították a termelők. Később ez az át-hárítási mechanizmus - mely egyébiránt teljesen természetesnek tűnik - a biztosítás intézményét vette célkeresztbe.
A nyolcvanas években az USA-ban elfogadott CERCLA avagy Superfund Act megfogalmazta az ipari tevékenységet folytatók in solidum felelősségét, továbbá a potenciálisan felelősségre vonható - természetes vagy jogi - személy kategóriáját. A gyakorlatban azonban ez a törvény szinte ellehetetlenítette a biztosítótársaságokat, mivel akkora kárösszegeket kellett megtéríteniük, hogy szinte belerokkantak. Ez végül olyan immorális megoldásokhoz vezetett, hogy a legnagyobb vagyonnal bíró cégnek kellett kifizetnie -felelősségére, illetve annak valós arányára tekintet nélkül, tehát a vétkesség kategóriájának megbontása útján - a környezeti kárösszeg túlnyomó részét. Mindezen tényezők mellett a hetvenes évek versengése a biztosítótársaságok piacán szintén hozzájárult egyfajta krízishelyzet kialakulásához a környezeti kárbiztosítás területén.
Az osztrák Atomhaftungsgesetz 1999-ben arra az esetre, ha a Bund vagy a Land nem vállal kezességet az atomkárokért, ún. Versicherungspflichtet, azaz biztosításkötési kötelezettséget ír elő az atomvállalkozó számára, mely minimum 406 millió eurót jelent (Versicherungsfall), plusz ennek egytizede a kamatok és költségek fedezésére (Zinsen und Kosten).
Németországban már 1990-ben született jogszabály, mely az EU 2002. január 23-i direktíva-tervezetében foglaltakat meghonosította Németországban. Ez magában foglalja a PPP-t (szennyező fizet alapelv), továbbá valamiféle objektív felelősséget környezeti károkozás esetén. Egyetemleges felelősséget és biztosítási rendszert vezet a német környezetvédelmi magánjogba. A felelősségi szubszidiaritás esetén két megoldás kínálkozik: az állami intervenció lehetősége (atomkárok esetén kezdetben), továbbá a biztosítási szisztéma (ez magánvállalatok, illetve állami többségi tulajdonban lévő cégek esetén képzelhető el). Demsetz az országhatárokon kívül ható környezeti károk esetén a nemzetközi egyezményekben foglalt magánjogi rendelkezésekre helyezné a hangsúlyt (Demsetz, op. cit., p. 347.).
Ami a 2002. január 23-i EU-direktíva-tervezetet illeti, Ausztria szeretné keresztülvinni az EU-n, hogy az állam felelősségének irányából a vállalat felelősségének irányába vigyék el a majdani direktíva szabályozási rendszerét. Reschner professzor fejtette ki erősen ezt az álláspontot az EU-val szemben. Ez a szembenállás azonban rokon hangokra talál más országokban is, így Nagy-Britannia is ezt a véleményt hangoztatja. A Haf-tungshöchstbetrage (azaz a felelősségbiztosítás) kategóriája a környezetvédelmi magánjogban Ausztriában megjelenik például a Rohrleitungsgesetz (Szállítóvezetékekről - például kőolajvezeték - szóló törvény) 11. szakaszában, vagy az EKHG 15. szakaszában.
Már a nyolcvanas évek elején létezett az EK-ban egy Zöld Könyv, melyből Fehér Könyv 2000-re lett. Ezek az iratok informális jelleggel tapogatóztak a környezeti károkozásért való polgári felelősség terén, s ezek folyománya lett a 2002. január 23-i direktíva-tervezet. Ausztria azonban első helyre a polluter pays principle-t tenné, második helyen az egész EU-ban kötelező környezetvédelmi biztosítási rendszer állna, s az állami felelősségvállalást leghátulra száműzné. E három intézmény mint a direktíva-tervezet alappillérei sorrendjük tekintetében még változáson fognak keresztülmenni, mielőtt a direktíva hatályba lépne. Az EU-direktívák ausztriai implementálásával az osztrák Gazdasági Minisztérium, s részben a környezetvédelemért felelős minisztérium foglalkozik.
A Luganói Egyezményt - tekintettel, bár ki nem mondva a svájci presszió miatt - az EU tagállamai egyöntetűen el kívánják felejteni, ám az Aarhusi Egyezményt még implementálni kell Ausztriában. Ezzel a Frau Petek kitűnő osztrák környezetjogász vezetésével működő ausztriai környezetvédelmi minisztériumi csoport foglalkozik jelenleg (a környezetvédelemért is felelős minisztériumnak igen hosszú neve van Ausztriában: Bundesministerium für Land- und Forstwirtschaft, Umwelt und Wasserwirtschaft). "We need a common standard for responsibility in the EU", azaz szükségünk van az EU-ban egy közös felelősségi standardre - nyilatkozta egy neves osztrák környezetjogász a napokban.
A 2002. január 23-i irányelv-tervezetet időközben elfogadták, ám további viták folynak. A britek által vezetett csoportnak sikerült elérnie, hogy az állam szub-szidiárius felelősségét lehetőségre enyhítsék. További gondokat okozhat azonban még egyes rendelkezések ambivalens és pontatlan jellege, továbbá a tagállamoknak biztosított meglehetősen nagy szabadsági fok egyes fontos kérdések nemzeti szinten történő meghatározásában, valamint, hogy a környezethasználó - akitől egyébiránt jogosan várható el a tudományos-technikai ismeretek korszerű szinten való ismerete - akkor is felelősségre vonható, ha vétkesség egyáltalán nem terheli. (Ezt a bekezdést 2004. április 18-án írtam.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
