A médiakoncentráció és a médiapluralizmus/kínálati sokszínűség[1] között a médiakutatók többsége érdemi összefüggést feltételez, amely egyszerre felel meg bizonyos kutatási iskolák saroktételeinek, számos empirikus kutatási eredménynek, valamint a józan észt tükröző köznapi tapasztalatnak. A médiakoncentráció szabályozása erre a vélelmezett összefüggésre reflektál, de a kérdés távolról sem csak a médiakutatók körében vált ki érdeklődést, hanem a nyilvánosság különböző színterein is fontos vitatéma, amelyben a civilek és a hivatásos politikusok, a médiaágazat kínálati oldalának szereplői és a fogyasztói érdekvédők, a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek és a szabályozó hatóságok egyaránt tevékenyen részt vesznek. Ezen aktivitás talán legszélsőségesebb példája, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a szabályozó hatóság, a Federal Communication Commission több mint félmillió észrevételt kapott tervezetéhez a médiakoncentráció-szabályozás 2003-ban elrendelt módosítását megelőző mintegy másfél éves nyilvános vita szakaszában, maga a kiadott rendelet pedig óriási társadalmi vihart kavart. Az FCC-hez több mint kétmillió tiltakozó üzenet érkezett levél, elektronikus levél és fax formájában az ideológiai és politikai spektrum minden részéről, a koncentráció szabályozás lazítása az amerikai politikai napirend részévé vált, s a rendeleteket bírósági úton is megtámadták: mindez a mérsékelt liberalizálást jelentő új szabályozás bukásához vezetett.[2] Az idézett példa is arra bizonyíték, hogy a médiakoncentráció szabályozásának szükségességét illetően ugyan elvi szinten nagyjából egyetértés tapasztalható az érintettek között, ám a konkrét szabályozási megoldások, módszerek, eljárások terén ilyenről nem beszélhetünk.
Nem érdektelen megjegyezni, hogy azok a kutatási iskolák, amelyeknél saroktételnek számít a médiakoncentráció és a médiakínálat közötti összefüggés - ilyen például a médiagazdaságtan ipari szervezetelméleti iskolája vagy a média társadalomelméletének politikai gazdaságtani iskolája - többnyire szintén igencsak eltérő nézeteket hirdetnek a szabályozás milyenségét (kiterjedését és eszköztárát) illetően. Éppen az említett két kutatási iskola a legjobb megtestesítője ennek a megosztottságnak, hisz az első a liberális, a második pedig az erősen beavatkozó a médiakoncentráció szabályozás szükségességének markáns hirdetője.
A média koncentrációja és pluralizmusa közötti összefüggés ugyanakkor a legtöbb esetben csak áttételesen érvényesül, közvetlen hatások kimutatása a legtöbb esetben megoldhatatlan feladat. Ráadásul a médiakoncentráció és a média pluralizmusa, a médiakínálat sokszínűsége közti összefüggés nem természeti törvény erejű, csak tendenciaszerűen érvényesül: az idevágó médiagazdaságtani kutatások meggyőzően bizonyítják, hogy adódhatnak és adódnak is olyan esetek, amelyekben a média koncentrációja éppen hogy elkerülhetetlen egy adott iparágban a médiakínálat fenntartására, illetve amikor magasabb koncentráció színesebb kínálathoz vezet a médiapiacon, mint az alacsonyabb. Minden ilyen körülményt is beszámítva állíthatjuk, hogy a koncentráció egyrészt ugyanolyan jelenségekhez vezethet a médiában, mint más gazdasági ágazatokban: ezek mindenek előtt a kínálat korlátozásában, valamint a magasabb árakban öltenek testet, s így csökkentik a fogyasztói jólétet.[3] Az általános versenyszabályozás éppen ezen hatások kivédésére, csökkentésére irányul, s ebben a média sem kivétel.
A médiakoncentráció azonban a fentieken túl azzal is járhat, s ezek már az ágazatra jellemző külön hatások, hogy bizonyos nézeteknek, véleményeknek a nagyközönséghez való eljutását a koncentrált tulajdonszerkezet megnehezíti, vagy egyenesen megakadályozza. A népszerűtlen vagy éppen politikailag ellentmondásos, a nagyközönséget megosztó médiatartalmak sérthetik a társaságok üzleti érdekeit, így ezek számára nem szívesen adnak hozzáférést a maguk által birtokolt "csatornákon". Általánosan fogalmazva tehát a média koncentrációja potenciális fenyegetés a médiakínálat sokszínűségére, s ezen belül kiemelten az emberek közügyekben való tájékozódására, akadályozhatja a demokratikus közvélemény formálódását, egyszóval nem csupán a fogyasztói jólétre, hanem a szélesen értelmezett társadalmi jólétre is káros hatással lehet.
Miután a médiapluralizmus/kínálati sokszínűség olyan alapérték, amit, ritka kivételként, a médiakutatók egyöntetűen magukénak vallanak, a médiakoncentráció szabályozása állandóan napirenden lévő téma az akadémiai körökben is. Jelen tanulmányunkban arra keressük a választ, hogy vajon lehetségesnek tartunk-e itt és most egy közös európai médiakoncentráció
- 5/6 -
szabályozást, aminek szükségességét időről-időre felvetik a különböző fórumokon.
A koncentráció legáltalánosabban fogalmazva az iparági verseny állapotát jelző fogalom. Egy iparágba a nemzetközileg általánosan elfogadott értelmezés szerint azok a vállalatok tartoznak, amelyek egymást helyettesítő termékeket állítanak elő, illetve szolgáltatásokat nyújtanak, s a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a termék fogalmába a szolgáltatásokat is beleértjük. A koncentráció mérésére különböző mutatók szolgálnak, amelyek jellemzően a kibocsátásra, a forgalomra, a használatra/fogyasztásra, a lekötött/felhasznált erőforrásokra vonatkoztatják a vállalatok méreteloszlását. Az iparági koncentráció vizsgálatánál használatos fogalom a releváns piac (a magyar jogi szóhasználatban: érintett piac), amelynek meghatározásánál mindenek előtt két tényezőt veszünk figyelembe: ezek a termék, amit a vállalat kibocsát, valamint a földrajzi terület, amelyen működik. A hatályos magyar versenytörvény[4] szerint, amely az EU szabályozás logikáját követi, az érintett piac meghatározásakor a megállapodás tárgyát alkotó áru és a földrajzi terület mellett, a keresleti helyettesíthetőség (a felhasználási cél, az ár, a minőség és a teljesítés feltételei tekintetében ésszerűen helyettesítő áruk köre), továbbá a kínálati helyettesíthetőség szempontjait kell figyelembe venni. [Tptv. 14. § (1) és (2)].
A piacokon uralkodó versenyállapotok a klasszikus mikroökonómia szabadversenyes (és, csak az egyik jellemzőt említve, sokszereplős) piacától a monopóliumig, tehát az egyszereplős piacokig terjednek, mely utóbbi esetben iparágon belüli versenyről értelemszerűen nem beszélhetünk. Az, hogy egyes iparágakon belül hány szereplő található, s ilyenformán ezek mennyire koncentráltak, számos tényezőtől függ, kezdve a szóban forgó termék jellemzőitől a nemzetgazdaság méretéig. Ami a médiatermékeket illeti, a médiagazdasági elemzések egyik általános következtetése hogy azokon jellemzően mind a méretgazdaságosság, mind a választékgazdaságosság érvényesül, ilyenformán a média iparágak magas fokú, az egyéb iparágak többségénél erőteljesebb koncentrációja akár törvényszerű következménynek is tekinthető.[5]
A médiakoncentráció alakulását a méret- és választékgazdaságosság mellett természetesen egyéb tényezők is befolyásolják: ezek közé tartoznak a vállalatvezetésnek akár a jövedelmezőség rovására folytatott növekedési ambíciói, a piaci kockázat csökkentésére való törekvés, a kritikus erőforrások feletti rendelkezés biztosítása, a kedvezőtlen konjunkturális hatások kivédésének szándéka, stb. Emellett nem hallgathatjuk el a társadalmi befolyásszerzést, mint hajtóerőt sem: a médiaágazat kiemelt társadalmi súlya magyarázhat olyan felvásárlási döntéseket, amit üzletileg talán nehéz lenne indokolni. Összességében azt mondhatjuk, hogy médiakoncentráció tipikus formái összefüggnek a vállalatok növekedési stratégiáival, illetve a környezeti változásokra adott válaszokkal. Az uralkodó (mainstream) felfogás szerint a médiakoncentráció szabályozása során nem elégséges csupán a gazdasági tényezők figyelembe vétele, hanem átfogóbb társadalompolitikai célok is befolyásolják a szabályozást. Amint korábban említettük, éppen ez a médiakoncentráció-szabályozás megkülönböztető sajátossága, s ezt elméletileg is megkísérlik alátámasztani. Eszerint a gazdasági és/vagy versenyjogi értelemben vett relevánspiac-meghatározás önmagában elégtelen, hisz politikai és kulturális értelemben is beszélhetünk releváns piacról,[6] és az is felvethető, hogy a hírek és vélemények piacán szigorúbb legyen a szabályozás annál, mint ami szórakoztatás piacára vonatkozik.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
