A 2000-es évektől kezdve összességében folyamatosan növekvőben volt a foglalkoztatottak aránya Európában, a munkaerőpiaci erőforrásigények erős növekedésének hatására. A rendelkezésre álló adatok és információk ugyanakkor azt mutatják, hogy ezeket a növekvő igényeket nem "klasszikus munkaszerződésekkel" szolgálják ki, hanem a statisztikákat megszépítő költséghatékony, azaz - az üzleti, tulajdonosi érdekek szempontjából - racionálisabb alternatívákkal, melyek egy szélesedő problémára hívják fel a figyelmünket: a prekárius munkavégzés elterjedésére. Sem Magyarországon, sem a világ más pontjain nincs erre a jelenségre még egységes definíció és a társadalom jelentős része számára sem nyilvánvaló, hogy a munkavállalókat az általánosnál rosszabb helyzetbe kényszerítő, prekárius - azaz kétes, bizonytalan, kockázatos - foglalkozatási gyakorlatok jelenléte milyen mértékű a munkaerőpiacon.
A fogalom igyekszik körülírni a foglalkoztatásra irányuló jogviszony valamilyen jelenléte ellenére fennálló létbizonytalanságot. Keretein belül beszélhetünk fizikai - munkabiztonsági, egészségügyi -, jogi - például a határozott idejű, munkaerő-kölcsönzéssel megvalósuló, nullaórás vagy részmunkaidős munkaszerződések terjedése, az érdekképviselet hiánya, munkavállalói jogok jelentős sérelme -, illetve anyagi természetű létbizonytalanságról, keresői szegénységről is. Ezek aránya, megjelenési gyakorisága az egyes országokat összehasonlítva rendkívül eltérő.
A jelenség térhódítása több párhuzamos okra vezethető vissza. Az egyik számottevő ok a felfutó gazdasági helyzetben logikusan növekvő munkáltatói elvárások megjelenése, amelyek együtt jártak az addigra olykor súlyos árakon kivívott munkavállalói jogosultságok részbeni erodálásával. Ezekhez adott esetben a gazdaságélénkítést kitűző kormányzat munkajogi jogalkotása is támogatást ad a korábbi szabályok lazításával, vagy közkeletű kifejezéssel élve, a munkavégzési körülmények flexibilizálásával.
Hiba volna azonban mindezeket a munkajogi változtatásokat egyoldalúan negatív színben feltüntetni. Ugyanis mindeközben a 2000 után a munkaerőpiacra belépett Y, sőt, Z generációs fiatal dolgozóknak a munkavállalási körülményekhez kapcsolódóan megváltozott - rugalmasabbá vált - az attitűdje, s a munkahelyhez kapcsolódó lojalitásuk sem nyugszik olyan romantikus alapokon már, mint egy-egy korábbi munkavállalói generációé. A mai fiatalok jó része gyorsan akar előre jutni, nem kötelezik el magukat, a rövid távú előnyöknek élnek és azokat tekintik egy munkahely zsinórmértékének, nem a stabilitást vagy a szilárd munkavállalói érdekképviseletet. A munkavégzési környezethez kötődő technikai fejlődés - a távmunka, videokonferencia, shared office, co-working, az ingázási mobilitás javítása stb. - pedig ugyancsak oly mértékű rugalmasságot hozott a foglalkoztatási rendszerbe, ami korábban nem volt elképzelhető. Ez a többirányú rugalmasság vegyesen szolgálja a munkavállalók és a munkáltatók érdekeit is, azaz nem lehet feltétlenül rossznak vagy jónak titulálni. Ráadásul az olyan egyedi megoldásokat kívánó helyzetekben, mint az idei koronavírus-járvány, a munkahelyek megtartásának és a feladatellátás többé-kevésbé zavartalan fenntartásának eredményes eszközeivé váltak. E komplex jelenségek előfordulási gyakorisága Európa egyes országaiban eltérő összetételben figyelhető meg.
A jelenség harmadik okának azt tekintjük, hogy a dinamikusan növekvő munkaerőigényt jelentős mértékben az alacsony képzettségű, döntően fejletlenebb országokból bevándorló munkaerő szolgálta ki Nyugat-Európában. Ez az Európai Unión (a továbbiakban: EU) belüli migrációt és a harmadik országokból érkezők tömeges bevándorlását egyaránt eredményezte. Az előbbire jó példa, hogy ma körülbelül 3-4 millió román állampolgár, a román aktív munkaerő 20%-a külföldön dolgozik, jelentős részük Nyugat-Európában.[1] A munkát kereső embereknek jellemzően nem volt erős tárgyalási pozíciójuk a munkavégzési feltételeik tekintetében. A harmadik országból érkezők pedig gyakorlatilag bármi áron el akartak jutni a jobb jövővel kecsegtető EU-tagállamokba. A fő megélhetési migrációs célpontot jelentő úgynevezett Core10 EU-tagállamokban, azaz az EU magját adó tíz nyugat-európai országban a hivatalos adatok szerint 2006 és 2016 között a 15-39 éves munkavállalói korosztályban a nem EU-tagállamból érkező munkavállalók száma kétmillióval növekedett, miközben a korcsoportban a foglalkoztatottak teljes létszáma 600 ezer fővel csökkent.[2]
Az amerikai székhelyű International Labor Rights Forum kommunikációja szerint a prekárius munkavégzésre kényszerülők állandó foglalkoztatási igényeket szolgálnak ki anélkül, hogy az ehhez kapcsolódó stabil munkavállalói jogokat élvezhetnék.[3] A jelenség nem új keletű és semmiképpen nem köthető közvetlenül még a 2008-as pénzpiaci válság nyomán kialakult gazdasági sokkhoz sem. Gyökerei a 2000-es évek elejére nyúlnak vissza. 2000 és 2019 között a Nagy-Britanniával együtt értelmezett 28 EU-tagállam folyóáras, egy főre jutó GDP-je közel 25%-kal növekedett.[4] Ezt a húszévnyi gazdasági növekedést csak a foglalkoztatás és a technológia új dimenzióinak megnyitásával lehetett véghezvinni.
A Központi Statisztikai Hivatal (a továbbiakban: KSH) szerint foglalkoztatottak azok a személyek, akik munkaképes korban vannak, az év nagyobbik részében
- 32/33 -
legalább heti egy órányi, jövedelmet biztosító munkát végeztek, illetve rendelkeztek olyan munkahellyel, ahol átmenetileg - például betegség, szabadság miatt - nem dolgoztak. Ez megegyezik az ILO-definícióval, azaz a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization, a továbbiakban: ILO) fogalommeghatározásával.[5]
A munkájuk ellentételezéseként javadalmazásban részesülnek, melyet megkaphatnak fizetésként az eltöltött munkaórák vagy elvégzett feladatok után, illetve nyereségként, részesedve az előállított termékek, illetve szolgáltatások eladásából. A díjazás lehet pénzbeli vagy természetbeli is. A munkastatisztikára vonatkozó állásfoglalás a munkát az elvégzett vagy elvégezni szándékozott feladatok és kötelességek összességének tekinti, melyet egy személy végez a gazdasági egység számára. A személyek egyszerre több munkahellyel is rendelkezhetnek. Ezen túlmenően egyre több figyelem fordul a foglalkoztatás kvalitatív tényezői felé is.
A foglalkoztatás minősége komplex fogalom. Meghatározása és komponensei attól függnek, hogy a társadalom egészére vagy az egyénre vetítve kezeljük azt. A minőségi foglalkoztatás társadalmi perspektívája inkább a szociális kérdésekre összpontosít, a munkavállalói jóléttől teszi függővé a magas termelési rátákat. Azonban a vállalat profitorientált, számára a magas munkaminőség a megfelelő szakképzettséget és hatékonyságot, a termelékenységet jelenti. Megint más a helyzet az egyén szemszögéből, ahol az önön érdekeit figyelembe véve előtérbe helyezi a biztonságot, a munkahelyi egészséget, az ideális munkakörülményeket, és természetesen az ezért járó magas javadalmazást. Nyilvánvalóan e három vizsgált szegmens között van átfedés. Jó példa erre a munkahelyi balesetek számának csökkentése, hiszen ez magától értetődően mindhárom részhalmazon megjelenő közös érdek. Viszont ellentétek is megfigyelhetők, amit jól demonstrál a bérezés kérdése - a magas bérekre a vállalkozás nyereségcsökkenésként tekint.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
