A jogalkotás az állam egyik lényeges alaptevékenysége, amely során meghatározza azokat az elveket, irányokat, szabályokat, amelyeket a békés társadalmi együttélés érdekében be kell tartani, illetve amelyek mentén a politikai döntéshozó a vonatkozó - gazdaság-, szociális, egészségügyi stb. - politikáját meg tudja valósítani. A jogalkotás folyamata - legyen szó állami, állam feletti vagy alatti szintről - meglehetősen összetett eljárás, amely során egyszerre kell érvényesülnie a formális és tartalmi szempontoknak. Ezek együttes érvényesülése biztosítja a sikeres jogalkotást, a minőségi jogszabály létrehozását. E tartalmi és minőségi követelmények közül kiemelendő a megfelelő és következetes terminushasználat (terminológiai pontosság kritériuma), a jogrendszer által elvárt transzparencia, a jogelveknek és a jogrendszer normáinak való megfeleltetés (koherencia kritériuma), valamint a jogalkotás során jelentkező konzultáció (Vö. Drinóczi 2012: 60-72) kritériuma.[1] Ezzel szemben a formai kritériumok elsődlegesen a jogszabály-szerkesztés követelményeinél érhetőek tetten, úgy mint a jogszabályok nyelvtani helyessége, megfelelő tagolása és számozása, továbbá a jogszabályi környezet által elvárt megfelelő nyelvezet és regiszter alkalmazása.
Jelen tanulmány a jogalkotás kérdéskörét, annak tartalmi és formai kritériumait a középpontba helyezve kíván rövid áttekintést adni az olasz jogi szaknyelv napjainkban tapasztalható dinamikus változásairól. Egy elsődlegesen zártnak feltételezett, részleteiben kidolgozott terminológiai rendszerrel rendelkező, a római jog sajátosságait napjainkban is viselő olasz nyelv rengeteg meglepetést tartogat a jogtudós, a terminológus és a fordító számára.
A nemzeti szabályozás hatékonyságának előkérdése, hogy az képes-e önálló fogalmiságot létrehozni, azt elfogadtatni és nyelvileg minden kétséget kizáróan megjeleníteni. A magát önállónak tekintő jogrendszer fogalmi önállóságának záloga tehát a nyelvi egyértelműség, amit számos, a nemzeti jogon belüli, illetve attól független tényező, adottság befolyásol (Vö: Somssich 2012: 21-32). Ezen tényezők több szempont alapján is csoportosíthatók. Az adott állam hivatalos nyelve(i) által hordozott jogi üzenet tartalmi egyenértékűségének biztosítása a nyelv(ek)hez tapadó jogrendszer(ek) számából következő kockázati elemen kívül alapvetően három tényező függvénye. Az első, a nemzeteken átívelő terminológiai kérdés, amely az Európai Unió tagországainak egyre növekvő számából, valamint az Európai Unió saját jogi hagyományából következő sajátos jogintézmények, jogi fogalmak szükségszerű nemzeti átültetését kívánja meg. Ez egyszerre követeli meg a jogharmonizáció és a nemzeti fogalmi rendszer áttekintését, szükség esetén átalakítását, javítását. Kérdésként merül fel, hogy behatárolhatóak-e, elkülöníthetőek-e azok a jogterületek, ahol a nemzeti jogi hagyományok elsődlegességet élveznek, valamint azonosíthatóak-e azok, amelyek esetében az európai uniós jognak kell a nemzeti jogfogalmaktól élesen elválasztva új, egyértelmű fogalmakat alkotnia. Ezen kérdéskörök megválaszolása után, harmadrészt, a tartalmi megfeleltetés lehetősége, a nemzeti nyelvpolitika, a minőségi jogalkotás szintje és a politikai szándék együttes tényezője határozza meg a jogrendszer fogalmi önállóságát és annak kidolgozottságát.
Jelen tanulmányban a harmadik, nemzeti szint sajátosságait mutatom be az olasz jogi szaknyelven keresztül. Mint arra Somssich (2007: 18) rámutat, a jog az érvényesülési területén felmerülő helyzetekre kíván normatív választ adni, nyelvének terminológiája ehhez a jogi szükséglethez igazodik. A nyelv és jog ilyen mély összefonódása egyértelműsíti, hogy a jogi fogalmak saját megnyilvánulási környezetük által determináltak, értelmezésük annak figyelembevételével lehetséges. Ennek oka, hogy a nemzeti jogszabályok elkészítése során cél a jogalkotó szándékának sikeres átültetése,
- 6/7 -
az ehhez szükséges szabályozás céljának, elveinek és normatív eszközeinek közérthető meghatározása. Ide sorolható továbbá a sikeres jogalkotói szándék megvalósításához szükséges szabályozási hatáskör és szintek megállapítása a szabályozás funkciójának és céljának figyelembevételével. A jogalkotói akarat sikeres közléséhez minden esetben szükséges a nyelvi előkészület (aktuális fogalmi rendszer áttekintése), az adatgyűjtés (új fogalmak leírása és definiálása) és mérlegelés (az új és régi jogi fogalmak összevetése) kívánalmának biztosítása, a jogalkotás során való alkalmazása. A jogi kultúrákban rejlő különbségek kiütköznek a kifejezetten az egyes nemzeti jogrendszerekre jellemző jogi fogalmak használatában (Sacco 1999: 163-164), de fellelhetőek a jogrendszerekben általában jelen lévő,[2] viszont némileg eltérő tartalmú jogi fogalmak esetében is (Somssich 2007: 19). Ez utóbbiak jelentenek igazán nagy kihívást a fogalmi megfeleltetés terén. A jogi fogalmak vizsgálatának és harmonizációjának tehát nem rendszerfüggetlen, hanem rendszer-összehasonlító alapokon kell nyugodnia.
A jogalkotói hatásköröket elemezve általánosságban megállapítható, hogy a sikeres és minőségi jogalkotás előfeltétele, hogy a jogot mint rendszert, viszonylagosan nyitottnak, ebből következően alakíthatónak és javíthatónak fogadjuk el. Másik előfeltételként állapítható meg a jogalkotás rendszer- és szabályszerűsége, ebből következően a létrehozott jogszabályok rendszerbe helyezhetősége. E szabályszerűség kiemelt fontossága a jogalkotás logikájában érhető tetten, amely feltételezi a hibás jogszabályok célzott javítását, átalakíthatóságát a jogalkotói akaratnak és a jogi normákat kiváltó és működésüket befolyásoló társadalmi-gazdasági-politikai viszonyoknak megfelelően. A jogalkotó számára kihívásként jelentkezik az életviszonyok növekvő komplexitása, a tudomány és a technika gyors fejlődése, ami gyors állami szabályozási reakciót feltételez. Ez óhatatlanul több és több szabályozáshoz vezet, amely szükségességét tovább növeli az a jelenség is, hogy a politikai irányváltásokat is új jogszabályok alkotása kíséri. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a jogrend dinamikus, állandó változásban van, illetve a joganyag egyre részletezőbbé válik (Petrétei 2009: 158). Nincs ez másképp az olasz jogi szaknyelv és terminológia esetében sem. A következőkben e változásokat, a nemzeti és uniós terminológia együttélését, egymásra hatását, valamint az olasz nyelven belül létrejövő nyelvi és formai változásokat mutatom be, napjaink olasz jogszabályaiból vett példák segítségével.
Mindezen folyamatok, eljárások, jogalkotási lépések szükségképpen igényelnek egyfajta inter- és multidiszciplináris megközelítést. A nemzeti jogi szaknyelvek vizsgálatában a nyelvtudományok mint jogon túli tudományterületek legújabb eredményei is felhasználhatóak annak tudományos megalapozottsága, tartalmának és folyamatának életszerűbbé tétele érdekében (Vö. Drinóczi-Petrétei 2004). Ezek közül kiemelkedik a tartalmi és szerkezeti sajátosságok vizsgálatával, rendszerezésével foglalkozó terminológiatudomány, illetve a többnyelvűség feltételei között alkalmazott kontrasztív terminológia és a fordítástudomány. Vitathatatlan, hogy a jogi fogalmazás a jog és a nyelv területéhez egyaránt kötődik (Szabó 2002: 115). Előbbihez a tartalma, a nyelvhez pedig a kifejeződése miatt kapcsolódik. A jog tartalma a szabályozási alapot szolgáló társadalmi-gazdasági viszonyok változását követi, a nyelvezete pedig a joggal együtt fejlődik. A fejlődés során új fogalmak születnek, amelyek új terminusokat igényelnek (Drinóczi-Petrétei 2004: 315). Ezen megállapítás hatványozottan igaz az Európai Unió és a nemzeti nyelvek kapcsolatára, az európai többnyelvűség által létrehozott uniós szaknyelv nemzeti nyelvbe való átültetése során.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
