Magyarországon a rendszerváltást követő néhány év múlva, úgy az 1993/94. évtől kezdődően egyre gyakoribbá vált, hogy a munkáltatók munkaviszony helyett vállalkozási, vagy megbízási szerződés alapján foglalkoztatták a munkahelyen dolgozóikat. E foglalkoztatási módozatnak a gazdasági-ideológiai alapját Magyarországon az Egyesült Államok és egyes nyugat-európai országok gyakorlatára hivatkozva Kopátsy Sándor teremtette meg "Hiánycikk: a vállalkozás" (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1983.) c. könyvével, ahol utal arra, hogy számos nagyvállalat lényegében csak a termékeinek az összeszerelését végzi, míg a körülötte keringő ún. "szatelit" vállalatok és a "beszállítók" gyártják le, illetve szállítják le tartós vállalkozás, illetve megbízás alapján az alkatrészeket és a tartozékokat. Ilyenformán a fejlett tőkés államokban már az 1960-as évtized virágzó werfare society időszakában a fővállalkozói központok és az alvállalkozói kapcsolódások egész hálózata alakult ki, ahol az alvállalkozók a legtöbb esetben olyan kisvállalkozások voltak, amelyek nem függő munkához tapadtak és valódi önállósággal rendelkeztek. Ennélfogva valódi, nem pedig álvállalkozások voltak. Ugyanakkor Kopátsy pozitív kicsengéssel megpendítette, hogy az USA-ban elindult már akkor egy olyan folyamat, amely egyes elkülöníthető munkakörök, munkatevékenységek ellátóinak munkaviszonyát tartós vállalkozói jogviszonnyá minősítette át. Példaként hozta fel az építőipari vállalat darujának, valamint a fuvareszközöknek kedvezményes és részletfizetés mellett az azt kezelő, illetve vezetők részére történő eladását, ami növelte a munka színvonalasabb elvégzésében és a munkaeszközök nagyobb kímélése tekintetében fennálló anyagi érdekeltségét.
Ez a folyamat már az 1980-as évek közepétől kezdve Magyarországon is kedvező fogadtatásra talált. Ennek eredményeként először a szövetkezeti, majd az állami kereskedelmi-vendéglátóipari, később pedig az egyéb állami vállalati szférában is elterjedtek azok a belső egyéni s csoportvállalkozások, amelyek kezdetben munkaviszony formájában, tartalmilag azonban vállalkozásként jelentek meg. Ezek a rendszerváltás idejére levetették szövetkezeti tagsági viszonyként, illetve munkaviszonyként nyilvántartott formájukat és munkáltatójukból jogilag is önállósulva kft., vagy kkt. formájában tartós vállalkozási-megbízási szerződés keretében alakították ki kapcsolatukat a korábban munkáltatójuknak minősülő törzsvállalatukkal. Ezek, a most már jogilag is önállóvá vált egyéni és csoportvállalkozások gazdaságilag is valóságos vállalkozásoknak minősültek abban az esetben is, ha továbbra is tartósan szatelit vállalkozásként az anyavállalatuk részére szolgáltattak. Ez megnyilvánult abban is, hogy a korábbi belső vállalkozási státusukhoz hasonlóan más megrendelők igényeit is kielégíthették. A vállalkozásoknak ez a formája - kisebb fonákságokat leszámítva - azóta is működik.
Az 1990-es évek második negyedétől kezdve azonban a munkáltatók egyoldalú kényszerítő kezdeményezésére visszavezetve ezzel párhuzamosan egy másik folyamat indult el, ami egyre szélesedett. Azok a munkáltatók ugyanis, akik nem vállalták a fekete munkával járó kockázatot, munkavállalóikkal vállalkozói igazolványt váltattak ki, és lényegében a munkaszerződésükben rögzített korábbi feltételek változatlanul hagyásával foglalkoztatták őket. Annyi történt csupán, hogy a munkáltatót terhelő társadalombiztosítási járulékokat is átterhelték a dolgozóikra. Ezt először olyan szervezetek alkalmazták, amelyek munkatársaikat bár munkaviszonyban, de nem, vagy nem teljes mértékben "függő" munkakörben alkalmazták. Ilyenek minősültek a kutatóintézetek tudományos munkatársai, akik kötetlen munkaidőben, heti két vagy egy ún. "intézeti napi bejárás" mellett fix fizetésért otthon dolgozhattak, a lényeg az volt, hogy kutatási tervüket a megadott határidőre teljesítsék. Ilyen jellegű munkakörök még a kereskedelmi utazóké, illetve az üzletkötőké, a házi bedolgozóké, valamint komputeres adatfeldolgozást végző "távmunkásoké" (Teleworking-Telearbeit).
A távmunka kivételével - amely nálunk Magyarországon még nem igen terjedt el - az ilyen munkakörökben korábban munkaviszony keretében foglalkoztatott dolgozóikat a munkáltató cégek tartós vállalkozói jogviszonyba sorolták át, illetve az újonnan belépőket vállalkozói igazolvány kiváltása mellett veszik fel. Ezek ugyanis olyan jellegű munkakapcsolatok, amelyek határesetet képezhetnek a munkaviszony és a vállalkozási, illetve a megbízási jogviszony között. A munkaviszonynak a vállalkozási jogviszonnyal fennálló kapcsolata akkor áll fenn, ha az elvégzendő feladatok eredményfüggőek. Ilyen túlnyomóan intézeti keretek között működő kutatók munkája, a házi bedolgozóké és részben az üzletkötőké. A távmunkánál is az eredménykötelmi jelleg inkább a domináns, míg a korábban munkaviszony keretében egy-egy vállalat jogi ügyeit intéző jogtanácsos a vállalat ügyvédjének átsorolva tartós megbízási jogviszonyba került a vállalatával. Mármost szűken csak a munka jellegét nézve, e jogviszonyok tartalmát, munkaviszonynak, de vállalkozási/megbízási jogviszonynak egyaránt minősíthető, az utóbbit illetően aszerint, hogy a kötelem eredmény-, vagy bizalmi jellegű. Ebben a kontextusban csak nézőpont kérdése az, hogy a jogviszonyt munka- vagy pedig vállalkozási/megbízási viszonynak minősítjük.
A kérdés jogdogmatikailag azon dől el, hogy milyen a foglalkoztatott személy mozgási szabadsága. Ha korlátozott a foglalkoztatott személy mozgási szabadsága, vagyis ha a foglalkoztatója mellett másnak vagy máshol nem vállalhat hasonló munkát, tevékenysége a foglalkoztatójánál bármennyire is "szabad munka", inkább munkaviszonyról, nem pedig vállalkozási/megbízási jogviszonyról van szó. Ez a helyzet áll fenn a vállalati menedzserek esetében, még akkor is ha a menedzserszerződést velük nem az Mt. X. fejezete, hanem a Ptk. XXXV. vagy XL/1. fejezete alapján kötik meg. Ugyanígy jogdogmatikailag annak a "kényszerügyvédnek" a jogviszonyát jogelméletileg inkább munkaviszonynak, mintsem tartós megbízásnak kell minősíteni, akit "ügyfele" azaz volt munkáltató jelenlegi megbízója arra kötelez, hogy a teljes hivatali időt az ő telep-, illetve székhelyén töltse fix havi díjazásért, azaz "megbízási díjért", egyúttal pedig megtiltja, hogy más ügyféltől megbízást fogadjon el. Hasonló dogmatikailag a jogi minősítés azoknak a kereskedelmi ügynököknek, üzletkötőknek az esetében is, akik korábban munkaviszonyban állva, most pedig vállalkozói igazolvány birtokában tartós vállalkozói/megbízási jogviszonyban állva üzletkötői tevékenységet csak egy cég részére végezhetnek. Így foglalkoztatja ma már szinte minden biztosító intézet a biztosítási ügynökeit, nem egyszer különböző vezetői, igazgatói címeket is adva nekik. A házi bedolgozás és a távmunka munka-, illetve vállalkozás/megbízás jogviszonyi jellege is aszerint ítélhető meg, hogy a munkát végző a megbízóján kívül végezhet-e hasonló tevékenységet más megrendelőnek/megbízónak, vagy pedig nem. E kérdés az abszolút jelleg, nem pedig a relatív jelleg alapján dönthető el. Ez alatt azt értem, hogy nem zárja ki még a tartós vállalkozásnak, vagy megbízásnak való minősítést az, ha a megrendelő/megbízó kiköti, hogy az általa tartós megbízási/vállalkozási jogviszony keretében foglalkoztatott nem vállalhat fel hasonló ténykedést az ellenérdekelt konkurens cégtől. Sőt: az ügyvédi rendtartás kifejezetten tiltja, hogy az ügyvéd ugyanabban az ügyben ne csak az ügyfelét, hanem az ellenérdekű felet is képviselje. Ha viszont a korlátozás mindenre és mindenki másra kiterjed, vagyis abszolút jellegű, akkor már jogdogmatikailag a saját szervezésű, és döntésű szabad munka esetében is munkaviszonyról van inkább szó. Az viszont kétségtelen, hogy az elhatárolási vonalakat élesen meghúzni a gyakorlatra is kihatóan, igen nehéz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
