Nem valószínű, hogy a Kádár-rendszer a jogtörténészek kedvenc szakterülete. Egy olyan, jogrendszer, amelyben minden jogi lépést párthatározat alapozott meg, így tulajdonképpen ezeket a párthatározatokat hivatott normatív formába önteni, nem sok tanulságot rejt a jövő számára, inkább csak keserű tapasztalatokat. Az már viszont sokkal érdekesebb kérdés lehet, hogy egy ilyen jogrendszerben hogyan alakult az egyház sorsa, hiszen az állam és az egyház viszonya ma is éles viták tárgya. Alighanem jobban megértjük ezeket a vitákat, ha megismerjük azt a folyamatot, melynek során az egyház ennyire függővé vált az államtól, s talán azt is, miért olyan fájdalmas számára az elszakadás. Köbel Szilvia könyve nagy segítségünkre lehet ebben.
Az egyházakra vonatkozó szabályozás sem volt kivétel az alól a pártállami gyakorlat alól, hogy jó néhány magas szintű jogszabály pusztán deklaratív szerepet kapott, nem volt valóságos normatív tartalma, a politikai gyakorlat töltötte ki a "joghézagot". "Ez lényegében azt jelentette, hogy az; 1945 utáni jogrendszer kettészakadt. Egyrészről létezett egy hivatalosan közzétett, megismerhető deklaratív jogszabályi anyag, másrészről pedig az aktuális politikai döntéseket hordozó »mögöttes jogalkotás« és a »rugalmas praxis«, Az állam és az egyház kapcsolatáról, valamint a lelkiismereti és vallásszabadságról született jogszabályok és a »mögöttes« jogalkotás között óriási különbség volt."
Ha egységes vallásügyi törvény nem is létezett, az állam és az egyház szétválasztása érdekében mégis született néhány, a demokratikus társadalmi berendezkedésnek megfelelő jogszabály. 1949-től megszűnt a felekezeti hovatartozás állami nyilvántartása, az iskolákban a kötelező vallásoktatás, az egyházi adó állami beszedése stb. De az állam és az egyház szétválasztása nevében történtek jócskán túlkapások is, mint például a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása, az egyházi iskolák államosítása.
A háború után az egyházak törvényes működésének rendjét az 1947. évi XXXIII. törvénycikk határozta meg. "A törvényhozás azzal kívánt eleget tenni a korábbi diszkriminatív jogszabályok hatályon kívül helyezésére irányuló kötelezettségeknek, hogy megszüntette a bevett és az elismert vallásfelekezetek kőzött az elismert vallásfelekezetekre hátrányára fennálló különbségeket, és így megteremtette a felekezetek egyenjogúságának a jogi alapját. De továbbra is hatályban tartotta a Magyarországon a vallásszabadság és az egyházak ügyét először átfogóan szabályozó, a vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikknek az elismert vallásfelekezetté alakulás feltételeire vonatkozó szakaszait. Egy kategória létezett ezután: az elismert felekezetek, amelyek a törvény előtt egyenjogúak voltak."
Azonban az így egyenjogúsított felekezetek csak az állam anyagi segítségével tudták intézményeiket fenntartani, még azt a keveset is, amelyet az állam meghagyott nekik, Az állam azonban nem önzetlenül adta, amit adott, cserébe az egyházak felügyeletére tartott igényt. Köbei könyvének egyik legnagyobb érdeme ennek a függőségi viszonynak a feltárása,
Az állam és az egyházak kapcsolatában mindig meghatározó elem az egyházi állások betöltésénél az államhatalom szerepe. A kérdés jogszabályi rendezése csak 1951-ben történt meg (1951. évi 20. törvényerejű rendelet). A rendelet már sem a címében, sem a szövegében nem tartalmazza a korábbi tervezetekben még szereplő(!) "főkegyúri jog" megnevezést. Az állami beleszólás jogának biztosítására azonban - ekkor még csak a katolikus egyházra vonatkozóan - az állam fenntartotta hozzájárulási jogát, ami tartalmilag megfelel a korábban a királyok által gyakorolt főkegyúri jognak. Hasonló elven nyugodott az 1957. évi 22. törvényrendelet, amely már a református, evangélikus és az izraelita felekezetekre is vonatkozott, és kimondta, hogy "az állami szuverenitás érvényesítése végett" az egyházi kinevezéseknél szükség van az "állami érdek biztosítására". A rendelet 1956. október 1-jére visszamenő hatállyal az egyházi állások betöltéséhez szükséges előzetes hozzájárulást a legmagasabb szintű egyházi vezetők tekintetében az Elnöki Tanács, az alsóbb egyházi személyek esetében pedig a művelődésügyi miniszter jogkörébe utalja. Így joggal állapítja meg Köbei, hogy "az egyházak életébe mélyen benyúló állami kinevezési és hozzájárulási jog tipikus példája annak, hogy az alkotmánynak a szeparációra vonatkozó tétele nem került végrehajtásra, sőt azzal gyökeresen ellenkező jogi szabályozás és gyakorlat akkuit ki".
A függőség másik intézménye az "államsegély rendszere" volt. Az egyházi birtokok államosítása után lényegében ez biztosította az egyházak működését. Ennek módját az egyházakkal megkötött egyezmények rögzítenék. Az eredeti elgondolás a megállapodások szerint az volt, hogy az állam az egyházakat anyagi megerősödésükig fokozatosan csökkenő mér-
- 193/194 -
tékben államsegélyben részesíti, egészen 1968-ig, amikor minden államsegély megszűnik. De végül is nem így alakult; az egyházak kérésére a kormány, méltányolva az egyházak részvételét a szocializmus építésében, megtartotta a rendszert, sőt egyre szaporodtak a rendkívüli államsegélyek. Az államsegélynek ezzel a rendszerével az egyházak működése teljesen az államtól függött. Az államilag fizetett lelkészkedésért cserébe az állam elvárta az egyházi személyektől is a lojalitás kinyilvánítását, az állami eskü letételét,
A kötet a fentiekhez hasonlóan, alapos dokumentáción alapulva mutatja be a szintén az egyházak "kordában tartására" kitalált Állami Egyházügyi Hivatal működését, illetve vázlatosan leírja, hogyan vállalt szerepet ebben a munkában a politikai rendőrség. A könyv legmegdöbbentőbb dokumentuma is ehhez kapcsolódik; a kötet végén olvasható az a beszámoló, mely egy egyházi gimnáziumban tanuló diák beszervezésének körülményeit tárja föl.
Paczolay Péter, tíz évvel az alkotmánybíráskodásról szóló szöveggyűjteménye után, újra egy hiánypótló olvasókönyvvel jelentkezett. Az európai integráció alkotmányjogi kihívásaival számtalan tanulmány és monográfiája foglalkozott már; a Fundamentum is szentelt egy számot ennek a témának 2003-ban, de az igazi klasszikus szövegek megjelenése még váratott magára. A kötet végre ezekből ad ízelítőt.
Az európai integráció minden egyes lépése új és új kihívás elé állította az alkotmányjogot és az alkotmányelméletet. A formálódó unió és annak jogrendszere olyan jelenség, mely eddig még szilárdnak gondolt fogalmak újraalkotására, új kategóriák bevezetésére és régi besorolások módosítására kényszerítenek. A kötetben közölt hét tanulmány e folyamat dokumentumainak is tekinthető.
Az első tanulmány szerzője, Christian Joerges szerint az európai jog vizsgálata annak ellenére alkotmányjogi téma marad, hogy maga a szabályozás elsősorban gazdasági jellegű, mivel a gazdasági jog is szorosan kötődik egy alkotmányos állam Funkcióihoz. A nemzetekfelettiség elképzelését az Európai Bíróság jogi érvelésre építette, mely azonban társadalmi realitásokhoz kötődő célkitűzéseket követ. Ha viszont eltávolódik ezektől a tartalmi célkitűzésektől, az elképzelést kétségbe lehet vonni, ahogy azt a német Alkotmánybíróság meg is tette Maastricht-ítéletében. A német bíróság az integráció elsőbbségének elvét félretéve az integrációt társulásnak minősítette, melyben a Németország által konkretizált alapvető tagállami érdekek korlátozhatják a közösségi jogot. A német testület azon az alapon korlátozza az Európai Bíróság kompetenciameghatározási hatáskörét, hogy a német ratifikációs törvény felügyelete a saját hatáskörébe tartozik. A német Alkotmánybíróság érvelése, mely szerint szükséges, hogy a szuverén jogok államalkotó néptől származzanak, ahhoz az ördögi körhöz vezet, hogy a nemzetekfelettiség az európai nép heterogenitása miatt nem terjedhet túl egy bizonyos ponton, pedig csak az csökkenthetné a heterogenitást, azáltal, hogy kikényszeríti a nemzetállamoktól a nem állampolgárok védelmét. A gazdasági szabályozás területén különös értelmet nyer a jogra alapuló integráció, mivel a közösségi szabályozás inkább deregulativ e téren. Ebből következik az is, hogy a közösségi jog inkább kooperál a nemzeti jogokkal és tiszteletben tartja azokat. A nemzetekfelettiség pozitív hatásai és legitimációjának fennálló lehetősége, továbbá a nemzetállamok számára is elfogadható, mégis denacionalizált, horizontális együttműködésre épülő jogrendszer lehetővé teszi a közösségi jog alkotmányos kartává válását.
Dieter Grimm előbb a klasszikus alkotmányfogalommal foglalkozik, melynek során bemutatja, mik voltak az abszolút uralmak kialakulásának okai, majd hogyan próbálták azt korlátok közé szorítani. Az alkotmányra azért volt szükség, hogy jogilag kötelezni lehessen a jogalkotót. Ezek után a szerző megvizsgálja az Európai Közösség alapító szerződéseinek alkotmányos jellegét, megállapítva, hogy az unió változtatta meg azt a helyzetet, melyben az alkotmány történetileg az államhoz kötődött. A szuverén jogok és a közhatalom közösség általi gyakorlását a nemzeti jog nem szabályozza. Az alkotmányos státusz melletti érvek ellenére a tényleges alkotmányozásnak megvannak a feltételei és hátulütői. A legfontosabb, a közösség esetében hiányzó feltétel a közvetítő folyamatok kialakulása. Demokráciát pusztán a parlamentarizmus bevezetésével nem lehet elérni. Szükség van hozzá az európai nyilvánosságra. Nem elégséges a nemzed pártok jelenlegi európai parlamentbeli csoportosulása, illetve a nemzeti média tevékenysége. Az európai nép egy közös kollektív identitást is feltételez a szerző szerint. Az európai kommunikációs rendszer és közösség hiányának egyik oka a közös nyelv hiánya. Az alkotmányozás megvalósulása esetében azonban figyelemmel kell lenni arra, hogy a közösség onnantól maga határozhatná meg saját hatáskörét, és alkotmánya minden európai, nemzeti alkotmány felett állna. Mindezen okokból az intézményi fejlesztést és az alkotmányozást nem szabad siettetni.
- 194/195 -
Jürgen Habermas Grimm tanulmányához fűzött megjegyzéseiben egyrészt abból a szempontból bírál, hogy a jelenlegi status quo fenntartása semmiképpen nem kedvez a demokráciának, mivel a változatlan keretek között a társadalmi realitások változása miatt a demokratikus deficit napról napra nő az unióban, másrészt elutasítja a demokratizáláshoz szükséges európai nyilvánosság kapcsán a kollektív identitás szűkségszerűségét mint prepolitikai, misztikus elemet. "A demokratikus közösségben az állampolgárok etikai-politikai önismeretét nem tekinthetjük történeti-politikai apriorinak, amely lehetővé teszi a demokratikus akaratformálás kialakulását, hanem inkább egy cirkulációs folyamat áramló tartalmainak, amely az állampolgárok párbeszédének jogi intézményesülésével jön létre... Ha a politikai akarat megvan, nincs olyan apriori ok, amiért ne teremthetné meg ezt követően a politikailag szükséges kommunikatív kontextust, mihelyt alkotmányosan felkészült erre."
Neil MacCormick, szintén a Maastricht ítélet alapján, arra a következtetésre jut, hogy a jogrendszerek egymással való kapcsolata inkább pluralisztikus, semmint monista, és inkább interaktív, semmint hierarchikus. A pluralista megközelítést a szerző azért tartja helyesebbnek a kelseni monizmussal szemben, mivel a közösség esetében a jogalkotót (a Miniszterek Tanácsát) csak a nemzeti jogban elfoglalt státusza alapján lehet azonosítani, minek következtében az érvényességi kritériumok terén egymástól függ a két rendszer, Az elváló (nemzeti/közösségi) érvényesség azt eredményezi, hogy nincs hierarchikus rend, mely bármelyik rendszer öncélú felsőbbségét alapozná meg. hanem inkább interakció van a két jogrendszer között. Ez az oka, hogy egy tagállami alkotmánybíróság tagadni fogja, hogy alkotmányértelmező hatáskörét a nemzeti jogrendszeren kívülálló intézmények határozatai korlátozhatják és fordítva.
Neil Walker azt állítja, hogy a funkcionális szemlélet alapján van lehetőség az európai alkotmányosságra. Bár az alkotmányosságot túlhangsúlyozzák, mint a legitimáció feltételét mégsem szabad alábecsülni jelentőségét, egyrészt mert a biztonság alapja, másrészt mert a társadalmi-politikai rend legitimációjához empirikusan kötődik. Az európai alkotmányosság két akadályát azonosítja a szerző a különböző források és az alkotmányossági tagadás problémájaként. A különböző források akadályát a luxembourgi bíróság úgy oldotta fel, hogy a divergáló elemekből a közös elemeket emelte európai szintre, így például a szerkezeti elemek közül a hatalmi ágak megosztását, a tartalmi elemek közül pedig a közös alapjogi hagyományokat. Az alkotmányossági tagadás érvelése arra az ördögi körre épül, hogy az unió nem lesz független társadalmi-politikai egység, amíg nincs alkotmánya, ugyanakkor nem lesz alkotmánya mindaddig, amíg nem bizonyul társadalmi-politikai egységnek,
Ian Ward az európai integráció ideájának létezését vonja kétségbe a maastrichti szerződés vizsgálata során. A szó, amely megmentette Maastrichtot, a szubszidiaritás, valójában senkit sem elégített ki teljesen, és annyira homályos fogalom, hogy a jövőbeli gyakorlat mutathatja csak meg, mire alkalmas. Ward szerint minden politikai érvelés ellenére a közösség nem lerombolta a nemzetállamot, hanem kompenzálta azt. A közösség valójában a sok ködösítéssel övezett, az alapítók nemzetgazdaságának megőrzését célzó politikai alku eredménye. Ez az oka annak, hogy nincs alkotmánya, és a jelenlegi szerződések sem képesek a szónokias célok megvalósítására, és annak is, hogy a jelenlegi demokratikus deficittel és túlzott bürokráciával küzdő apparátust nem sikerült megváltoztatni. Mindennek alátámasztására a legeklatánsabb példa a közösségi versenyjog. Az, hogy kiterjedt szabályrendszerre és hatósági beavatkozásokra van szükség, már sokat elárul a tényleges helyzetről, miszerint a verseny valójában nemzeti érdekeket sért. Ezen elképzelés fényében Maastricht gyámoltalan lépés előre, és az alkotmányozásnak csak akkor van és lesz esélye Európában, ha szakítunk az államközpontú gondolkodással. ■
Visszaugrás
