E sorok írója óvatos szkepticizmussal vette kezébe Emmanuel Gaillard könyvét: tud-e újat mondani a kiváló francia professzor, gyakorló nemzetközi választottbíró a választottbírói jogrend és a nemzeti jogrendek, a választottbíróságok és a nemzeti bíróságok kapcsolatáról? Lesz-e olyan érve, ami közelebb hozza egymáshoz az ezzel kapcsolatos, gyakran teljesen ellentétes álláspontokat, és megválaszolásra kerül-e az a legfontosabb kérdés, hogy a választottbírák ítélkezési hatalma ténylegesen min alapul.
Gaillard a nemzetközi választottbíráskodás hátterében meghúzódó elméleteket és ezeknek a tételes jogra gyakorolt hatását mutatja be, könnyed eleganciával. Nem erőszakolja rá az olvasóra saját véleményét, hanem óvatosan tereli az általa helyesnek vélt válaszok elfogadása felé. A nemzetközi választottbíráskodás három lehetséges ábrázolását különbözteti meg egymástól, majd elemzi azokat részletesen: a monolokális, a vesztfáliai és a transznacionális gondolatköröket. Az első felfogás - a szerző szerint - azon alapul, hogy a választottbírót a székhely országának állami bírójával azonosítja, azt feltételezve, hogy a választottbíróságok az egyes jogrendek által felállított bíróságoknak az egyik típusát képezik. Az állami bíró és a választottbíró között ez alapján kimondott hasonlóság áll fenn, amennyiben mindkettejük a helyi szuverénnek van alárendelve. Ez a koncepció a székhelyet fórumként fogja fel: a választottbírósági ítélet közvetlenül annak az államnak a jogából ered, ahol a választottbíráskodásra sor kerül. Egy adott választottbírósági ítélet nem annyira "nemzetközi", sokkal inkább "francia" vagy "angol", ha a választottbírósági eljárásra Franciaországban vagy Angliában kerül sor. E felfogás egyik jellemzője a szigorú pozitivizmus: minden jogosultság egy adott szabályból ered, amely aztán egy másik szabályból származik, egymással tökéletes struktúrát alkotva. Másik jellemzője pedig a törekvés a rendre, azaz az abban való hit, hogy a székhely jogrendje az egyetlen, amely a választottbírósági eljárás felett a legteljesebb és leghatékonyabb ellenőrzéssel rendelkezik.
A nemzetközi választottbíráskodás második ábrázolása szerint az ilyen ítéletek forrása nem egy - a bíróság székhelye által meghatározott - jogrend, hanem mindazon jogrendek, amelyek meghatározott feltételek mellett hajlandóak az ítéletet elismerni. Mindazon jogok, melyek egy adott választottbírósági eljárással valamely módon kapcsolatba kerülhetnek, az ítélet érvényessége szempontjából egyaránt fontosak. A végrehajtás államának vagy államainak joga e tekintetben legalább ugyanolyan jelentőséggel bír, mint azon állam joga, ahol a választottbírósági eljárásra sor került. E felfogás a nemzetközi választottbíráskodás decentralizált jellegét emeli ki és annak kiindulási pontjára koncentrál az előző, centralizált felfogáshoz képest, amely az ilyen eljárás végeredményére összpontosítva az ítélet érvényességét kizárólag a székhely jogrendjére vezeti vissza. Gaillard ezt a második ábrázolást nevezi vesztfáliai modellnek, utalva az 1648-as Vesztfáliai Békeszerződés által létrehozott, a szuverén hatalmak békés egymás mellett élésén alapuló nemzetközi világrendre. Sokak szerint ez a modell ragadja meg legjobban a nemzetközi jog lényegét: az államok - és nem valamilyen nemzetek feletti rend - a szuverenitás egyedüli forrásai, és a nemzetközi szervezeteknek a legitimitása, létezése is szuverén államok akaratának az eredménye. Gaillard ezen második ábrázolás jelentőségét kiemelve utal arra, hogy az egyik legfontosabb jogforrás, a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1958-as New York-i Egyezmény is ezt az álláspontot tükrözi. Az Egyezmény módszertanából kiderül, hogy a végrehajtás államának bíróságait arra ösztönzi, magára a választottbírósági ítéletre mint nyers termékre koncentráljanak, ne pedig a választottbírósági ítélettel kapcsolatos bírósági határozatokra, melyek adott esetben a székhely államában kerültek meghozatalra. Fontos kiemelni, hogy ez a felfogás szöges ellentétben áll az 1927-es Genfi Egyezménnyel, amely még azon a megfontoláson alapult, mely szerint az ítélet kötelező erejének alapja a helyi szuverén engedélye a feleknek, hogy ezt a vitarendezési módot igénybe vegyék.
A nemzetközi választottbíráskodás harmadik modellje szerint a választottbíráskodás nem valamely (a székhely, vagy a végrehajtás helye szerinti) nemzeti jogrendszerben, hanem egy külön, transznacionális jogrendben gyökerezik. A nemzetközi választottbírák - bár nem valamely állam nevében szolgáltatnak igazságot - ők maguk is bírósági szerepet töltenek be a nemzetközi közösség javára. Ezt az önálló, választottbírói jogrendet Gaillard megkülönbözteti a lex mercatoriától: ez utóbbi a választottbíróság által tárgyalt jogvita érdemére és a választottbírósági eljárásra alkalmazandó jogra koncentrál, míg az előbbi a választottbírák döntési hatáskörének forrását adja meg. A könyv hiánypótló jelleggel szedi össze a választottbírósági, illetve egyes nemzeti bírósági esetjogokból azokat a döntéseket, amelyek elismerik az önálló választottbírói jogrend létezését. A francia Semmítőszék először 1994-ben mondta ki, hogy egy másik országban meghozott választottbírósági ítélet nemzetközi ítélet, amely nem integrálódik annak az államnak a jogrendszerébe, ezért még akkor sem szűnik meg, ha érvénytelenítették. E harmadik modell a magyar rendes bíróságok gyakorlatában azért nem jelenhet meg, mivel a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (Vbt.) 1. §-a e jogszabály hatályát a magyarországi székhelyű választottbíróságokra korlátozza, így nincs lehetőség magyar bíróság előtt nem Magyarországon működő választottbíróság ítéletének érvénytelenítése iránt pert indítani (Legfelsőbb Bíróság Gfv.VI.30.842/1997/2.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
