Lehet, hogy ez nagyon cinikusan hangzik, de én abból indulok ki, hogy a büntetőeljárásnak nem feladata a szociális egyenlőtlenségek felszámolása vagy akár csak kompenzálása. Akkor már egészen tisztességesen működik egy kódex, ha nem elviselhetetlen mértékben tágítja ezeket a különbségeket."
Önök szerint jövőre hatályba lép az új büntetőeljárási kódex (Be.) vagy folytatódik az az immár bő évtizedes hagyomány, hogy a Be. átfogó reformja hiába készül el, ölt akár törvényi formát is, hatályos joggá mégsem válhat?
Király Tibor: Szerintem hatályba kell lépnie, de hogy ténylegesen hatályba lép-e, az más kérdés. Az igazságszolgáltatás egész rendszere nem viselheti el sokáig azt a bizonytalan állapotot, amely a félig-meddig már hatályon kívül helyezett törvény kihirdetése után előállhat. Ez a rendőrség, a bírói és az ügyészi kar számára egyaránt nehezen kezelhető, végső soron akár jogbizonytalansághoz is vezető állapot, ezért mondom, hatályba kell lépnie.
Bárd Károly: Már csak azért is, mert akik már az Antall-kormány idején elkezdtek foglalkozni a Be. átfogó reformjával, majd megalkottak egy kódex-változatot a Horn- és legutóbb az Orbán-kormány idején is, nem hiszem, hogy még egyszer neki tudnának vagy kívánnának gyürkőzni ennek a munkának. Az egyetemi szakemberek többsége - akiknek ugyan nem hivatása a kodifikáció, a Be.-reform jelentős részét azonban mégiscsak ők végezték - nem vágna újból bele a kodifikálásba, a gyakorlati jogalkalmazók alapvető igényeit pedig kielégíti a hatályba léptetni tervezett törvény.
Amennyiben igazuk lesz és januártól valóban a már elfogadott kódex lép hatályba, az a magyar jogrendnek ugyanolyan tartós, nagyobb változtatásokra évtizedekig nem szoruló pillére lehet majd, mint az 1896-os Büntető perrendtartás volt, vagy belátható időn belül hozzá kell majd nyúlni, akár fejlesztése, akár csak finomítása érdekében?
K. T.: Az 1900-ban hatályba léptetett Bp. egyáltalán nem bizonyult ennyire stabil jogszabálynak, már az első évtizedekben is többször került sor érdemi módosítására. Elég csak az egyesbíráskodás kiterjesztését, az ötös tanács fogalmát bevezető, vagy az esküdtbíráskodást 1914-ben de facto hatályon kívül helyező változtatásokra gondolni. Az 1930-as években a büntetőeljárás olcsóbbá és gyorsabbá tételének érdekében is komoly, átfogó reformra került sor, vagyis szó sincs arról, hogy az eljárási kódex fél évszázadon át szinte változatlanul fennmaradt volna; utána jött az 1951. évi III. törvény, az új Bp. Mindezt figyelembe véve mondható, hogy szinte ötévenként nagyon komoly változások voltak korábban is a Be.-ben. Annyiból a hatályba léptetni tervezett kódexet sem tartom lezártnak, hogy bizonyos simításokat biztosan végezni kell rajta, arra viszont nem tudnék válaszolni, vajon komolyabb, koncepcionális változtatások várhatók-e rajta a közeljövőben.
Milyen mértékben sikerült a 2002-es Be. törvénnyel megvalósítani a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején kidolgozott reform céljait?
K. T.: Mivel ez nem egy egyszerű számtani probléma, hanem elvi kérdés, azt mondhatom, a döntő hányadát nem sikerült megvalósítani. Ha alapvetően fontosnak tartom, hogy a büntetőeljárás során a tárgyaláson legyen a fő hangsúly és ne a nyomozati szakon, akkor hiába sikerült sok mindent változtatni a kódexen, ebben a meghatározó fontosságú kérdésben nem értünk el megfelelő eredményt. Az Igazságügyi Minisztérium munkatársaival beszélgettünk erről nemrégiben, és sorolták a minisztériumi kollégák, hogy módosult a törvényben a kétoldalú meghallgatás elve, számos alapvető, az európai emberi jogi egyezménynek megfelelő elv fellelhető a szövegben, mégsem lehetünk elégedettek. Az igazi kérdés, hogy a bíró meghatározóan mire alapozza az ítéletét: arra, ami a tárgyalóteremben elhangzik, vagy arra, ami a nyomozati iratokban szerepel. Van olyan kriminalisztikai felfogás, hogy az emberek, így a gyanúsítottak is, zavartalan, négyszemközti beszélgetésben nyílnak meg igazán, ekkor lehet a valódi információkhoz hozzájutni, nem pedig a tárgyalótermi nyilvánosság előtt. Akad olyan nézet is, hogy a tanúnak körülbelül négy nap szükséges ahhoz, hogy önmagában feldolgozza az eseményeket és ekkor tudja a legteljesebb, leghitelesebb vallomást adni. Ezek a praktikus szempontok valóban megfontolandók, de azt eleve nem tartom jó
- 41/42 -
rendszernek, ahol a vád eredményessége 99 százalékos, részben annak következtében, hogy nem egyenlő felek állnak szemben egymással. Az ügyész mintegy második vádlóként sokszor a bírót is maga mellett tudhatja, a vádlott pedig úgy érezheti, semmi esélye sincs a tárgyaláson. Szerintem a Be.-ben a tárgyalás előkészítő szakáról a tárgyalásira kellett volna átenni a hangsúlyt.
B. K.: Ha matematikailag nézem, valóban lehet, hogy nyolc pontból hatban sikerült megvalósítani a reformelképzeléseket, mégis egészen más az arány, ha azt is hozzáteszem, hogy az elmaradt pontok, a tárgyalás primátusának biztosítása és a funkciók világos elkülönítése lettek volna a legfontosabbak. Márpedig ezek nagyobbrészt nem valósultak meg, nem sikerült a rendőri és ügyészi feladatokat olyan világosan elhatárolni egymástól, ahogyan az még a kodifikációs bizottság javaslatában megvolt. El akartunk szakadni a rendőri és ügyészi feladatokat egybemosó régi szocialista felfogástól, követendő modellnek azt tartottuk, hogy az ügyész legyen a nyomozás ura, a rendőrség pedig végrehajtó szervként ezt szolgálja ki. Hasonlóan fontos lenne, hogy az igazi kérdések a tárgyaláson dőljenek el, ehhez viszont valamelyest sommásabb nyomozati munkára lenne szükség, fölösleges minden egyes apróság leírása, jegyzőkönyvbe vétele, legalábbis egy olyan átgondolt rendszerben, amelyik ésszerűen próbál gazdálkodni a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Volt egy elképzelés, amely a kodifikációs munkába szakértőként bevont Pintér Sándortól származott, ami majdhogynem nyomozás nélküli vádemelést tett volna lehetővé, azt, hogy a rendőrség csakis a legfontosabb információkat rögzítse és úgy kerüljön az ügy a bíróság elé, az érdemi bizonyításra pedig a tárgyaláson kerüljön sor.
K. T.: Igen, szó volt a nyomozásban végzett egyfajta puhatolásról; például ha verekedés volt a téren, a szomszédok elmondják, mit láttak, ezt a rendőr röviden leírja és máris vádmeléssel mehet tárgyalásra az eset, nem kell a nyomozó hatóságnak a jegyzőkönyvezéssel, a tényállás pontos megállapításával bíbelődnie. Nem tudom, pontos-e az adat, de úgy hallottam, Budapesten a bűnügyi vizsgálóknak vagy hatvan százaléka nem rendelkezik sem jogi diplomával, sem rendőrtiszti főiskolai végzettséggel, márpedig alapképzettség nélkül nehéz a tényállás megállapításának művészetét gyakorolni. A jelenlegi gyakorlatért felelősek persze a bíróságok is azzal, hogy sokszor bagatell hiányosságok, jelentéktelen hibák miatt visszadobják az iratokat, arra szorítva a nyomozó szerveket, hogy fölöslegesen túlbiztosítsák magukat, nehogy valami hibát találjon a bíróság. Így keletkeznek azután a hatalmas iratkötegek.
Levonható-e már valamilyen tudományos következtetés abból az egyre terjedő gyakorlatból, hogy a vizsgálók a fontosabb vallomásokról videofelvételt készítenek?
B. K.: Biztos, hogy a videó jobb, mint az a fajta írásban rögzített vallomás, amit maga a rendőr ír. Nem tudjuk azonban, mi történt a felvétel előtt, esetleg milyen ígéretek előzték meg annak elkészültét. Nem lenne szerencsés azt a következtetést levonni, hogy minden, ami a felvételen szerepel, fenntartás és kritika nélkül használható a tárgyalási szakaszban.
K. T.: Persze, remélem, hogy az a bírói szokás már sehol sem él, amikor a tanácselnök úgy hallgatja ki a vádlottat, hogy olvassa a nyomozati jegyzőkönyvet, aszerint kérdez és jóformán számon kéri, ha a terhelt másként fogalmaz, mint tette azt a nyomozás során. Emiatt verekedtük ki a bizottságban, hogy a vádlottnak jogában álljon összefüggően elmondani a vallomását. Ha nincs meg a zavartalan, szabad vallomástétel joga, hanem alapvetően bírói kérdésekre kell felelni, nagyon könnyen elcsúszhat az eljárás a nyomozás során lefektetett koncepció puszta alátámasztásának irányába. Végül is itt arról az évszázados elvi kérdésről esik ismét szó, miként érhető el a materiális igazság megállapítása. A magyar jogrendhez is alapul szolgáló francia kódexben az áll, hogy a bíró az igazság megállapítása érdekében mindent megtehet, amit a lelkiismerete és a törvény megenged. Az esküdtbírósághoz szóló parancs meg úgy szól, hogy az esküdtek kizárólag a lelkiismeretükre hallgassanak, szinte a racionalitás is kikapcsolható a döntésükből.
Néhány támogató szakmai vélemény ellenére az esküdtbíráskodás intézménye végül nem került be a Be. reformcsomagba. Hosszabb távon sem éledhet föl nálunk ez a jogintézmény?
K. T.: Az esküdtbíráskodás hallatlan előnye, hogy a végső igazságot mondja ki. Indokolt lenne, hogy az egyszerű emberölések, az olyan esetek, ahol könnyen felismerhetők, értékelhetők a tények, valamint a politikailag motivált ügyek esküdtszék elé kerüljenek. Egy cseh ellenállót még a Monarchia idején lázítás címén perbe fogtak. Hivatásos bírák bizonyosan elítélték volna, az esküdtszék viszont fölmentette. Az esküdtek így végső soron a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítói voltak. Nem véletlen, hogy az 1848-as követelések közt is szerepelt az esküdtbíráskodás. A kodifikáció során én is szorgalmaztam, hogy például a politikával kapcsolatos rágalmazási perekben lehessen legalább ülnökbíráskodást alkalmazni. Persze ne felejtsük el, hogy például 1896-ban esküdtté csak
- 42/43 -
magyarul megfelelően tudó, bizonyos értelmiségi cenzusnak is megfelelő férfiak válhattak, a társadalom nagyobbik hányada ki volt rekesztve ebből az elvben valóban nagyon demokratikus jogintézményből. Ha pedig az esküdteket, de akár az ülnököket is, nem korrekt módon választják ki, könnyen politikai visszaélések eszközeivé válhatnak.
Minek tulajdonítják, hogy ilyen alapvetőnek tűnő javaslatok nem kerülhettek be a végsőnek szánt törvényszövegbe?
K. T.: Túlzott mértékben vették igénybe a kodifikáció során a jogalkalmazókat. Szélsőségesen fogalmazok: kissé összekeveredett a hatalmi ágak szerepe. Főként a Legfelsőbb Bíróság érvényesítette olyan súllyal véleményét például a jogorvoslati rendszer kialakítása kapcsán, ami rányomta bélyegét az egész munkára. Végig éreztem a nyomást, hogy miért nem kell ebben vagy abban a kérdésben a fennálló, működő szabályokon változtatni. Egy törvény, ha annak van világos koncepciója, aszerint kell megvalósuljon, a jogalkalmazónak pedig végre kell hajtania azt, ami a törvényben van. Szóval nem is annyira a politikai szándék, hanem a megszokás ereje befolyásolta a kodifikációt.
B. K.: Úgy emlékszem, még 1992-ben az IM-ből kiküldtünk egy levelet minden megyei bíróságra azzal, hogy szeretnénk összegyűjteni az akkor hatályos Be.-vel szembeni fenntartásokat. Pontos számokra nem emlékszem, de azt mondanám, a megkérdezettek nyolcvan százalékától kaptunk választ és a válaszok nyolcvan százalékában említették azt is, hogy meg kellene szabadítani a bírókat a kikérdezés kényszerétől, a második ügyész szerepkörétől. Lehet, hogy akkor nem gondolták végig, ez milyen feladatokkal, terhekkel járna, és az is biztos, hogy egy kontinentális jogrendhez szokott bíró egyfajta hatalomvesztésként élheti meg, ha a kikérdezés a felek jogává válik, de ezek a korai válaszok azt mutatták, hogy a törvénykezésben dolgozók többsége alapjában véve még az inkvizitóriusról a kontradiktórius eljárásra való áttérést is pártolná. A Legfelsőbb Bíróságban ülők jelentős hányada viszont nem azért lett főbíró, mert állandóan új dolgokon törte a fejét. Számukra egy működő rendszer alapvető megváltoztatása nyilván kockázatosabbnak tűnhetett, mint egy helyi bírónak. Pedig a kodifikációs munka során még úgy tűnt, hogy a legtöbb kérdésben az LB-ről vagy a Legfőbb Ügyészségről küldött szakértőkkel is értelmes, előrevivő párbeszédet tudtunk kialakítani. Az igazi fordulat akkor következett be, amikor már nem a kodifikációs bizottságon belül kellett megtalálni a kompromisszumokat, hanem az IM apparátusa kényszerült alkudozni a jogalkalmazók képviselőivel. Miután a minisztériumi bürokrácián volt arra irányuló nyomás, hogy szülessen meg a jogszabály, valamit el kell fogadni, nem pedig a jogalkalmazókon, rendre az IM engedett. Elég volt arra hivatkozni, hogy valamely változtatási javaslat csökkentené a bűnüldözés hatékonyságát, és máris győzött a jogalkalmazói nyomás. Márpedig ez szerintem egyfajta szereptévesztés jele; attól még, hogy valaki kitűnően tudja alkalmazni az éppen hatályos tételes jogot, nem biztos, hogy a kodifikációs folyamatot is teljesen át tudja látni, nem jó, ha túlzottan beleszólhat abba.
Mégis melyek a legfontosabb eredményei a 2002-es változatnak és önök szerint mely elemek hiányoznak leginkább az 1998. évi XIX. törvényhez vagy a még 1994-ben kormányhatározatban megfogalmazott elvekhez képest?
B. K.: Ha az elveket nézzük, szerintem már az 1998. évi XIX. törvény sem valósította meg következetesen azokat az elveket, amelyeket az 1994-es kormányhatározat tartalmazott, már a négy évvel ezelőtti jogszabály amolyan legyengített változat volt. Ebből 2002-ben legfontosabb elemként kiesett a felek általi kikérdezés, ami végül csak amolyan fakultatív formában maradt meg. Noha ezt a rendszert bevezették például Horvátországban, azért mi magunk, a bizottságban is éreztük, hogy ez sántít valamelyest, sikeres alkalmazásának előfeltétele lenne, hogy a vádlott a védelem tanúja legyen, azonban például a hazugsághoz való jogát nem kívántuk megszüntetni. Így el kell ismernem, van ráció abban, hogy a keresztkérdezés alkalmazásának lehetőségét a 2002-es kódex a tanúk és szakértők kihallgatatására korlátozta, a vádlott kihallgatása pedig a hagyományos módszer alapján, meghatározóan a bíró által történik. Egy sor apróbb technikai szabály viszont - szerintem részben fölöslegesen - bekerült a törvénybe. Nem hiszem, hogy a kódexben kellene az anyanyelv használatának lehetőségét előíró alapvető rendelkezés mellett arról is szólni, hogy ki állja az iratok lefordításának költségét. Emögött nyilván az áll, hogy állandóan vitatkozott a bíróság és az ügyészség, hogy melyikük állja a tolmácsolás számláját, de az mégsem lehet eljárásjogi alapelv, hogy kié a cech. A Legfelsőbb Bíróság kollégiumi állásfoglalásainak egy része is bekerült a törvénybe. Az az érzésem, némely technikai jellegű norma azt követően került be a kódexbe, hogy egy-egy nagyobb részt kidobtak a korábbi törvényből, és így nem kellett átszámozni a paragrafusokat. Önmagában persze megértem azt a törekvést, hogy a jelentősebb kollégiumi állásfoglalásokat nem akarták veszni hagyni, a helyük azonban mégsem a kódexben lett volna.
- 43/44 -
Az egyik legfontosabb változás viszont az 1994-es kormányhatározatban még hangsúlyosan szereplő kétfokú jogorvoslati rendszer elvetése, amit pedig elvben nemcsak a táblák felállítását feltételező négy-szintű, hanem a hagyományos háromszintű bírósági rendszerben is meg lehetett volna tenni. Mindenesetre az a véleményem, hogy ha mosógépet veszek, akkor is az eleve jól működőt keresem, nem pedig azokat a termékeket, amelyek ugyan gyakran elromlanak, de kiváló garanciális szervizt kínál a gyártójuk.
K. T.: Az 1998. évi XIX. törvény egyértelműen, feszesebben fogalmazott a 2002-es változatnál, amelyben egyfajta jogi perfekcionizmus érezhető, magától értetődő, evidens részletszabályok is bekerültek a normaszövegbe. Lehet, hogy ez erény, én inkább hátránynak tartom, ami a bírói gondolkodást, a mérlegelés lehetőségét is szűkíti. Nem véletlen, hogy az Emberi jogok európai egyezményében mindössze néhány szakasz foglalkozik azzal, milyen legyen a fair tárgyalás, a bíróságra és a bírákra bízva, hogy ezen belül pontosan milyenek legyenek a részletszabályok. Jónak tartom persze a számítástechnikai módszerek alkalmazásának lehetőségét, a tanúvédelem szabályainak pontosítását, vagy azt, hogy a hatályba léptetni tervezett törvény is nagyjából megtartja a nyomozási bíró funkcióját. Az egyik nagy kérdőjel viszont a jogorvoslati rendszer, amely a kétfokú fellebbezés mellett valóban bonyolultabb lett volna, ha a másodfok kiterjedt ténymegállapító hatáskörrel bírna, nem kényszerülne arra, amit a gyakorlatban sok nagyobb ügyben tapasztalhatunk, hogy rendre hatályon kívül helyezi az elsőfokú ítéleteket. Érdemes még megemlíteni azt a speciális problémát, amit a hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú bíróságnak adott iránymutatás okozhat: ha öntudatos az első fokon eljáró bíró, úgy tesz, mintha az iránymutatásnak megfelelően döntene, ám de facto nem azt teszi. Érdekes kérdésnek ígérkezik még az is, hogy a törvényesség érdekében benyújtott ügyészi óvás miként működik majd a gyakorlatban. Erről némi cinizmussal azt mondanám, hogy itt - minthogy az elítélt javára léphet föl a legfőbb ügyész - jobb lenne kegyelmet gyakorolni, és akkor nem kell túlbonyolítani az eljárásjogot.
Menyire elégedettek azzal, hogy az előzetes letartóztatásnak lesz végre időbeli korlátja, vagy mennyire tartják kiábrándítónak, hogy ez a korlát három év, ellentétben például az Európa Tanács által javasolt tizennyolc hónappal?
K. T.: Valóban kompromisszumos megoldás született, úgy emlékszem, a három év éppen Bárd Károly javaslata volt. Azt mindenképpen nagyon jónak tartom, hogy végre sikerült meghatározni egy abszolút időhatárt, ami persze lehetne rövidebb, de mégiscsak kényszerítő erővel bír majd a nyomozás-vádemelés túlzott időbeli elhúzásával szemben. Koncepcionális problémák vannak viszont az előzetes letartóztatás elrendelésének okaival. Úgy érzem, a jogalkalmazók mindenáron szerették volna kimondatni, hogy ha valamilyen súlyos büntetés fenyeget, akkor az már önmaga indokolhassa az előzetes letartóztatást. Nem értették meg az általunk hangoztatott distinkciót, nevezetesen azt, hogy letartóztatási ok csak olyan múltbéli tény lehessen, mint az, hogy megszökött, elrejtőzött, vagy olyan jövőbeli fenyegetés, hogy valami módon megnehezíti, lehetetlenné teszi az eljárás lefolytatását; de a bűnismétlés veszélye mint lehetséges elrendelési ok idegen test ebben a rendszerben. Az elrendelési okok szűkítése mellett a másik fontos törekvés az volt, hogy a letartóztatáson kívül más eszközök is rendelkezésre álljanak annak érdekében, hogy a terhelt ne vonhassa ki magát az eljárás alól. Ezért van mód az útlevél bevonására, a házi őrizetre, amit eredetileg a lakhelyelhagyási tilalom egy válfajaként fogalmaztunk meg, és elvben az óvadékra, aminek a fogalmát 1896. után ismét bevezeti az új Be. kódex, anélkül azonban, hogy alkalmazására időpontot jelölne ki.
B. K.: Mindenképpen nagy eredmény, hogy a házi őrizetre sikerült egy abszolút határidőt megszabni. A három év, ami fiatalkorúaknál két év, úgy jött ki, hogy a kodifikációs bizottság tagjai különböző konkrét ügyeket hoztak fel, ezek értékeléséből született kompromisszum a harminchat hónap. A kérdésben említett tizennyolc hónapos javaslat az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének ajánlása. Ez a testület könnyebben fogalmaz meg ilyen elveket, mint a miniszteri bizottság. A három év mindenképpen nagyon hosszú idő, főleg azt a védhetetlen gyakorlatot figyelembe véve, hogy úgy tartanak embereket hónapokig vagy évekig előzetes letartóztatásban, hogy ezalatt tényleg az égvilágon semmi nem történik velük.
Elkerülhetőnek tartják-e, hogy kettészakadjon a kényszerintézkedések rendszere aszerint, hogy a jobb módúak számíthatnak az alternatív megoldásokra, főként a házi őrizet elrendelésére vagy egyszer majd az óvadék lehetőségére, a szegények pedig továbbra is rács mögé kerülnek?
K. T.: Az óvadék sem csak a gazdagok privilégiuma lehet, az 1896-os kódex is óvadékról és egyéb biztosítékokról szólt, ami elvben akár egy közösség vagy személy által nyújtott garancia is lehet. Például egy egyházi közösség kijelentheti, mi is-
- 44/45 -
merjük ezt az embert, összeadunk valamennyi pénzt is a szabadlábra helyezése érdekében, másrészt viszont garantáljuk, hogy meg fog jelenni az idézésre.
B. K.: Lehet, hogy ez nagyon cinikusan hangzik, de én abból indulok ki, hogy a büntetőeljárásnak nem feladata a szociális egyenlőtlenségek felszámolása vagy akár csak kompenzálása.
Akkor már egészen tisztességesen működik egy kódex, ha nem elviselhetetlen mértékben tágítja ezeket a különbségeket. Az óvadéknál éppen ebből kiindulva, tudatosan azt fogalmaztuk meg, hogy összegének igazodnia kell a terhelt jövedelméhez és vagyoni viszonyaihoz. Azt már az 1998-as törvényünkről le kellett írnom, hogy az olyan korszaknak a szülötte, amely az erőt, a gazdagságot, bizonyos mértékig a gátlástalanságot díjazza és nem törekszik a szociális egyenlőtlenségek enyhítésére. Ez azonban korántsem csak az óvadékra vagy a házi őrizetre vonatkozik. Nyilván eleve jobbak az esélyei annak, aki meg tud fizetni egy jó ügyvédet vagy maga is iskolázottabb. A kirendelt védők díjazásának megduplázása után sem állít-
ható, hogy most már azonosak az esélyek a bíróság előtt. De a lehetséges két megoldás közül, hogy vagy elismerjük a különbségeket, vagy legyen egységesen mindenkinek rossz, aki büntetőeljárás hatálya alá kerül, ne legyenek például az előzetes letartóztatásnak alternatívái, mindenképpen az utóbbi megoldás lenne a szerencsétlenebb. ■
Visszaugrás
