Az Európai Közösség fennállásától számított első évtizedekben a nemzetközi magánjog nem állt a figyelem középpontjában. Nemzetközi magánjogi kérdéseket először az 1968-ban született, joghatóságról illetve a külföldi ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról szóló Brüsszeli Egyezmény vetett fel, amely azonban hosszú ideig nem vált széles körűen ismertté. A szerződésekre alkalmazandó jogról szóló 1980. évi Római Egyezmény pedig az Európai Bíróság értelmezési hatáskörének hiányában még kisebb hatást tudott gyakorolni. A nemzetközi magánjog marginális helyzetének oka volt az is, hogy a közösségi jogalkotás ebben az időszakban elsősorban az anyagi jogi jogalkotásra koncentrált, és csak az 1980-as évektől kezdődően bontakozott ki vita arra vonatkozóan, hogy az alapszabadságok hogyan befolyásolják a nemzetközi magánjogi szabályok érvényesülését1. Ezen kívül hátráltatta a Közösség nemzetközi magánjogi jogalkotási aktivitását az is, hogy tisztázatlan volt a Közösség vonatkozó hatáskörének kérdése2. Ebben a tanulmányban kizárólag ezzel a legutolsóként említett problémával foglalkozunk. Arra teszünk kísérletet, hogy feltárjuk: hogyan változott a Közösség/Unió nemzetközi magánjogi tárgyú jogalkotási hatásköre az Alapszerződések módosításaival és az EU-Alkotmánnyal.
Az Európai Közösség nemzetközi magánjogi jogalkotási hatáskörének vizsgálatakor azonban mindenek előtt azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy a nemzetközi magánjog kifejezés nem minden EU-tagállamban azonos jelentésű. A német és a portugál jogban például kizárólag a kollíziós jogot értik alatta, más jogrendszerekben viszont a bíróságok joghatóságával és a külföldi ítéletek elismerésével kapcsolatos kérdéseket, tehát a nemzetközi polgári eljárásjogot is ide sorolják. A jelen tanulmányban - figyelembe véve, hogy ezen kérdés árnyalatainak alapos kifejtése a tanulmány kereteit szükségszerűen meghaladná3 - a nemzetközi magánjog kifejezést ebben a tágabb értelemben használjuk4.
A Maastrichti Szerződés hatálybalépését követően egyre intenzívebbé vált a polgári ügyekben történő igazságügyi együttműködés az Európai Unió tagállamai között. Már ekkor felmerült a kérdés, hogy miként lehet illetve kell elhatárolni az Unió - akkor még csak kormányközi szintű - egyre növekvő aktivitását és a határokon átnyúló polgári jogi jogviszonyokkal foglalkozó más nemzetközi szervezetek, így különösen a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia jogegységesítő tevékenységét. A probléma akkor vált igazán hangsúlyossá, amikor az Amszterdami Szerződéssel a Közösség valódi - bár korlátozott - jogalkotási hatáskört kapott nemzetközi magánjogi illetve nemzetközi polgári eljárásjogi jogalkotásra. A folyamatot tekintve az lehet az érzésünk, hogy időközben a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia és az Európai Közösség között egyre szorosabb verseny alakult ki a nemzetközi magánjog tárgykörébe tartozó kérdések szabályozásában5. Bizonyos kérdések tekintetében a Közösség volt az első jogalkotó, más területen azonban a Konferencia, sőt arra is sor került, hogy utóbbi által hosszas szakmai előkészítés után kidolgozott egyezmény tárgyában a Közösség "surranópályán előzött", villámgyorsan élt jogalkotási hatáskörével. Természetes, hogy a Közösség előnnyel indult a versenyfutásban - két szempontból is. Egyrészt azért, mert az EU-tagállamok mindegyike tagja a hágai konferenciának is és összesen immár 25 szavazatukkal jelentős befolyást tudnak gyakorolni utóbbi munkájára6. Másrészt azért, mert a megszületett közösségi jogforrások szinte kivétel nélkül elsődlegességet követelnek meg a maguk számára a tárgykört érintő egyezményekkel szemben, ami egyenes következménye a Közösség illetve a tagállamok nemzetközi egyezményekben való részvételére vonatkozó (később részletesen ismertetett) közösségi doktrínának. Az Európai Alkotmányról szóló, 2004. október 29-én aláírt Szerződéssel viszont a verseny valószínűleg véget ért, az Unió "mellbedobással" nyert: kiterjesztett nemzetközi magánjogi jogalkotási hatásköre miatt a tagállamokra vonatkozóan a Konferencia tevékenysége marginalizálódni látszik.
A vizsgált téma szempontjából az a módszer tűnik a leghelyesebbnek, ha a nemzetközi magánjog egységesítésére illetve harmonizációjára törekvő kezdeményezéseket kronológiai sorrendben tárgyaljuk. Ezért először általánosságban foglalkozunk a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia létrejöttével és törekvéseivel és csak ezt követően kezdjük tárgyalni az Európai Közösség jogalkotási hatáskörének változásait.
A jogösszehasonlítás és a jogközelítés - jogegységesítés ügyében érdekesen ötvöződnek a nemzetközi magánjogi, nemzetközi polgári eljárásjogi és polgári jogi fejlődési szálak, sőt ezen törekvéseket már hosszabb ideje nemzetközi szervezetek is felkarolják7. Nem az Európai Közösséghez kapcsolódik tehát az a gondolat, hogy a jogrendszerek közötti kollíziókkal foglalkozó nemzetközi magánjog kodifikációja nemcsak nemzeti szinten, hanem az államok közötti konzultációk révén is megvalósítható. Az olasz jogtudós Pasquale Mancini már 1867-ben engedélyt kapott az olasz kormánytól, hogy tárgyalásokat folytasson a belga, a francia és a német kormányzattal a nemzetközi magánjog területére vonatkozó egyezmények megkötéséről. Bár ezen tárgyalások kezdeti atmoszférája reményt keltő volt, a Franciaország és az Észak-Német Konföderáció közötti egyre növekvő feszültség sikertelenségre kárhoztatta a kezdeményezést8. Mancini ötletét T.M.C. Asser tudta végül megvalósítani, a sikeres magánjogi jogegységesítő törekvések kezdete ugyanis az ő elnökségével, 1893. szeptember 12-én alakult Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferenciához köthető9. Nem volt kétséges, hogy senki nem lehet alkalmasabb erre a feladatra mint ő, aki már több mint húsz éve, a korábbi ezirányú törekvések kudarcai ellenére szorgalmazta a nemzetközi magánjog nemzetközi szintű kodifikációjának ötletét10.
A Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia hatodik, 1951-ben tartott ülése új korszak kezdetét jelöli: akkor kezdődött a konferencia Statútumának kidolgozása, amelynek 1955. július 15-i hatálybalépése óta a konferencia mint állandó kormányközi szervezet működik. A Statútum 1. cikke értelmében a konferencia célja a nemzetközi magánjog szabályainak egységesítésén való munkálkodás. A konferencia tagja lehet a 2. cikk alapján az az állam, amely részt vett a konferencia egy vagy több ülésén, és elfogadja a statútum rendelkezéseit.
1956 óta a konferencia négyévente rendszeres ülést tart, centenáriumi tizenhetedik ülésére 1993. május 10. és 29. között került sor. A tagállamok száma ekkor 62 volt. 1955 óta a Konferencia mintegy 34 egyezményt dolgozott ki és fogadott el a nemzetközi magánjog legkülönbözőbb kérdéseiről. 1960-ig az egyezményeket csak francia nyelven szövegezték, azóta franciául és angolul is kibocsátásra kerülnek. Kiemelésre érdemes többek között az ingó dolgok nemzetközi adásvételére alkalmazandó jogról szóló 1955. évi egyezmény, amely hiányosságainak kiküszöbölésére 1985-ben egy újabb, korszerű egyezmény került elfogadásra: ez azonban a szükséges számú ratifikáció, illetőleg csatlakozás hiányában még nem lépett hatályba. Ugyanígy nem lépett hatályba az 1978-ban elfogadott egyezmény a képviseleti szerződésekre alkalmazandó jogról11. A Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia keretében került sor a külföldön felhasználásra kerülő közokiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének (felülhitelesítésének) mellőzéséről szóló, 1961. október 5-én Hágában aláírt egyezmény (az ún. apostille-egyezmény) megalkotására is, amelyet hazánkban az 1973. évi 11. törvényerejű rendelet hirdetett ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
