A tanulmány a házadó 1909. évi és a jelenleg hatályos - építményadó - szabályozását mutatja be, mivel a múltba tekintés az érdekességen túl tanulsággal is szolgálhat, majd néhány gondolat erejéig a jövőben lehetséges ingatlanadózás kérdéskörét vizsgálja meg.
Először a kiindulási pontként választott történelmi korszakról adnék rövid jellemzést. Az 1867-es kiegyezést követően gazdasági fejlődés vette kezdetét, megindult az ország lakosságának a számbeli gyarapodása, emelkedett a mezőgazdasági termelékenység, így lehetővé vált a mezőgazdasági export és rohamos fejlődésnek indult az ipari- és kereskedelmi élet. A vasúti fejlesztések a gazdaságot élénkítették, azonban egy új probléma is megjelent az állami pénzügyek területén.[1] Az erősödő magyar bankszféra tevékenyen részt vett a fejlesztésekben és a magántőke érdeklődésének felkeltése céljából az állami garanciavállalás egyre erőteljesebbé vált. Azonban a pénzügyi manipulációk és fizetésképtelenségek következtében végül sok esetben az államnak kellett helytállnia. Az államháztartás megbomló egyensúlyának kezelése érdekében 1887-ben Tisza Kálmán vette át a pénzügyminiszteri tárcát, ugyanakkor a tényleges stabilizálási teendőket Wekerle Sándor államtitkár látta el. Wekerle 1889-től pénzügyminiszter lett és következetes tevékenységével gondoskodott az adók behajtásáról és a növekvő államadósság kezeléséről, melynek eredményeként az 1890-es évekre viszonylagos költségvetési stabilitás alakult ki. Az 1905. évi választásokat követően a király 1906-ban a közbizalmat élvező Wekerle Sándort bízta meg a kormányalakítással, aki programbeszédében a kormány eredményes működésének egyik feltételeként az állami szükségletek fedezéséhez elengedhetetlen bevételek megteremtését jelölte meg, nevéhez fűződik az 1909-es adóreform terveinek kidolgozása. Az adóreform részeként a házadóról szóló 1909. évi VI. törvénycikk (továbbiakban: törvénycikk) 1910. január 1-jén hatályba is lépett.
A törvénycikk a házadó két nemét különbözteti meg: a bérbe adott lakások és lakrészek után fizetendő házbéradót, és a ténylegesen ki nem bérelt lakrészek utáni házosztályadót. A házadó tárgyaként nevesít a törvénycikk minden lakóházat és minden más állandó jellegű épületet. A törvénycikk az egyes házadónemeknél a szükséges mértékben pontosítja az adótárgyak körét, így például konkrétan nevesíti, hogy nem tekinti a házadó tárgyai közé tartozónak a vízen úszó, de állandóan a parthoz kötött építményeket, a sátrakat, valamint a lakatlan vagy lakásra nem alkalmas, csak ideiglenes menedékhelyül vagy ideiglenes üzlethelyiségül szolgáló bódékat, kunyhókat és az ezekhez hasonlókat. A házbéradó esetében adótárgyként külön nevesíti az udvartereket, kapualjakat, pincehelyiségeket, ha azok tényleg bérbe vannak adva, ugyanakkor az egy szobából álló olyan lakrészt, melynek egyik részét a tényleges birtokos maga használja, és csak a másik része van bérbe adva, nem tekinti bérbe adottnak.
Az adó alanyaként a törvénycikk a tényleges birtokost jelöli meg, aki lehetett a tulajdonos, vagy a haszonélvező. A tényleges birtokos (birtokosok) nevére kellett írni a törzsívben a házakat, azonban vita esetén a ház annak a nevére volt írandó, aki telekkönyvi tulajdonosként igazolta magát.
Az adó alapja a házak évi haszonértéke, mely a házbéradónál a bérjövedelem alapján, míg a házosztályadó esetén a lakrészek száma szerint került megállapításra. A bérjövedelem tekintetében a törvénycikk kimondja, hogy az nem csak készpénzből, hanem egyéb szolgáltatásból is állhat, mivel a haszonértéket az a nyers jövedelem fejezi ki, amit a bérlő a bérlettárgy használata fejében ellenértékül fizet, illetőleg teljesíteni tartozik. Ebbe beletartozik nem pusztán a szoros értelemben vett lakbér, hanem a természetbeni szolgáltatások, a tulajdonos helyett fizetett kárbiztosítási díjak, és azok az összegek is, melyeket a bérlő háztartása keretében vízvezeték, éjjeli világítás, szemétkihordás és más hasonló mellékköltség címén fizet, de nem tartoznak bele a lakás világításáért és fűtéséért külön megállapított összegek. A házosztályadó alapját képező lakrészek (illetve a lakrésznek nem tekinthető helyiségek) tekintetében a törvénycikk pontos és részletes felsorolást ad, ezek alapján nem tekintendők lakrészeknek: a konyhák, mosókonyhák, kamrák, pincék, padlások, csűrök, istállók, kocsiszínek, magtárak, műhelyek, raktárak, présházak és effélék. Ellenben lakrészeknek minősülnek a szobák, a lakáshoz tartozó fürdőszoba (fürdőhelyiség), padlásszoba, előszoba (a nyitott vagy zárt folyosó illetőleg pitvar kivételével), továbbá hálófülke, terem, iroda és minden oly helyiség, mely valósággal lakásul szolgál, vagy ha üresen áll is, e célra alkalmas. A mészárszékek, boltok, kávéházak, korcsmák, vendéglők és szállodák az üzlet folytatására szolgáló vendégszobákkal együtt szintén lakrészek, melyek azonban egyszersmind nyitott helyiségeknek is tekintendők. Kimondja a törvénycikk azt is, hogy a lakrészek nagysága az osztályozást nem befolyásolja.
Az adó mértéke mindkét adónem esetén differenciáltan került meghatározásra. A házbéradó esetén a nyers jövedelem 16, 15, 14, 11 és 9%-ában lett rögzítve, mely megkülönböztetés lényegében a település nagyságán (illetve jellegén) alapult, így a legalacsonyabb (9%-os) adómérték az 1000-nél kisebb lélekszámú településeken és azokon a fürdőhelyeken került be-
- 27/28 -
vezetésre, ahol a lakosság 3000 főnél kevesebb; míg a legmagasabb (16%-os) adómérték Budapest székesfőváros egész területére irányadó volt.
A házosztályadónak három fokozata került meghatározásra a település jellege alapján és az egyes fokozatokon belül a lakrészek számától függően I-X. osztály került bevezetésre, melyekhez tételes összegben lett megállapítva az adó mértéke. Ennek megfelelően az első fokozatba tartozó épület - mely lehetett erdő- és mezőgazdasági területeken épült ház, vagy bánya- és ipartelepeken elhelyezkedő épület, illetve ebbe a fokozatba tartoztak azok a községek is, ahol az adóköteles lakrészek egyharmada sincs bérbeadva - I. osztálya esetén (mely azt jelenti, hogy egyetlen lakrésszel rendelkezik az épület) 1.5 korona volt az adó évi mértéke, míg a harmadik fokozatban a IX. osztály esetén (melyben a lakrészek száma 14 és 15 között van) az adó mértéke 150 korona volt. Eltérő adómérték vonatkozott az olyan házakra, amelyek nyitott helyiséggel rendelkeznek (mészárszékek, boltok, kávéházak, korcsmák, vendéglők és szállodák az üzlet folytatására szolgáló vendégszobákkal), mely azt jelentette, hogy az első fokozatba tartozó helyeken lakrészenként még két korona, a második fokozatban még négy korona és a harmadik fokozatban további hat korona volt az adómérték.
Az adóreform korabeli kritikája[2] a házosztályadó szabályozásának egyik legnagyobb hibájaként jelölte meg, hogy az adótétel meghatározása nincs tekintettel arra, hogy a ház milyen anyagból épült, így a "cserépfedelű kőház" azonos mértékkel adózik, mint a "náddal fedett fakunyhó", annak ellenére, hogy az 1910-es népszámlálási adatok szerint az összes lakóház 31,5%-a fából épült és 37,5%-a náddal és zsúppal volt fedve. Dr. Szende Pál egy másik elemzésében[3] rámutat arra is, hogy a házbéradó terhe sokkal súlyosabb, mint a házosztályadóé. Összehasonlításként említi, hogy egy 16-nál több lakrészből álló ház házosztályadójánál 100-250%-kal fizetett magasabb adót az a szegény ember, aki általános házbéradó alá eső községben 1 szobás lakást bérelt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
