https://doi.org/10.59851/imr.14.1.12
A Koltay András és Szomora Zsolt szerkesztésében megjelent kötet a nagy érdeklődést keltő személyiségvédelmi peres ügyek ítélkezési gyakorlatának kiváló összefoglalása. E munka elvégzése, mondhatni, időszerű volt. A magyar jogirodalom gyakran tárgyalja a közéleti szereplők személyiségvédelmi kérdéseit, ezzel összefüggésben pedig a média és a sajtó szerepét. Átfogó gyakorlatelemző, doktrinális és területspecifikus művek sora jelent meg a 2000-es évek közepétől, gondoljunk csak Tattay Levente 2006-os művére,[1] amely ugyancsak a közszereplők személyiségi jogaival kapcsolatos bírósági gyakorlatot tekintette át. Tíz évvel később a Csehi Zoltán, Koltay és Navratyil Zoltán szerkesztette tanulmánykötet érintette a személyiségvédelem kérdéseit,[2] tekintettel az új jogági kódexek hatálybalépésére,[3] 2017-ben pedig Tóth J. Zoltán elemezte az Emberi Jogok Európai Bíróságának a közéleti szereplők rágalmazásával kapcsolatos gyakorlatát.[4]
A hírnév- és becsületvédelem joggyakorlata a polgári és a büntetőjogban több tekintetben is újító, ugyanis az Alaptörvény és az új jogági kódexek hatálya alatt keletkező bírósági gyakorlatot elemzi, jogösszehasonlítás és túlzottan mély elméleti kitekintés nélkül. A 2010-es években kialakult judikatúra alapos értékelésével hasznos segítséget nyújt valamennyi jogművelő hivatásrend számára, és egy olyan jogterületen igazít el, amely a politikai vitáktól egészen az influenszerek tevékenységéig terjed, széles spektrumon lefedve a nyilvánosság előtti szerepvállalás valamennyi esetét.
"Aki egyszer a közéleti szereplés messze világító tógáját felöltötte, nem panaszkodhatik azon, ha tógája messze világít. Tógája bemocskolását azonban tűrnie nem kell"[5] - fejezte ki szemléletesen majdnem egy évszázaddal ezelőtt Goldberger József a társadalom véleményének formálása, a közéleti részvétel és az annak erősebb bírálhatósága közötti érdekütközést. A közügyeket
- 197/198 -
érintő vita határvonalainak rögzítése egy plurális társadalomban alapkérdésnek tekinthető, így a jogalkotó és a jogalkalmazó szerveknek kötelességük a megszólalások civilizált keretek köré szorítása, nem akadályozva túlzottan a vélemények szabad áramlását. E területen önmagában a jogszabályok szövegének áttekintése távolról sem ad betekintést abba a szakmai mélységbe, amelytől a problémakör ismerőinek nevezhetjük magunkat - az absztrakt megfogalmazásokkal tarkított szövegezés miatt a joggyakorlat tüzetes vizsgálata nélkül csupán részleges ismeretekre tehetünk szert. A bíróságok felfogása szerint az induktív vizsgálat kiegészíti a normatív tartalmat, ezáltal kiforrott és megfelelő döntések hozhatók az ügyekben. A gyakorlatelemzés végső soron felhívhatja a figyelmet az ítélkezés gyenge pontjaira, az eltérő értelmezésekre, és konstruktív iránymutatást adhat a hibák kiküszöböléséhez.
A kötet, mint a címe is mutatja, két fő témakörre oszlik, de a büntető és a polgári ítélkezési gyakorlat vizsgálatát a jogszabályi környezet bemutatása vezeti fel. A rendes bíróságok gyakorlata mellett az Alkotmánybíróság néhány döntését is bemutatja, tágabb értelmezési környezetbe helyezve ezzel a hírnév- és a becsületvédelmet. Az olykor változó alkotmánybírósági gyakorlat felismerhetően hatást gyakorol a büntető- és a polgári bíróságok ítélkezésére - a vizsgálat elsődlegesen az anyagi jogi kérdésekre fókuszál, kiegészítve azokat a szorosan összefüggő eljárásjogi problémákkal, különös tekintettel a hatályos büntető- és polgári jogi kódexekhez kapcsolódó gyakorlatokra. A kötet csak a magyar bíróságok gyakorlatát vizsgálja, és minden fejezet végén néhány pontban összefoglalja az eredményeket, ezzel is segítve az eligazodást a megannyi bírósági álláspont között. Végül a szerzők néhány szemléletesebb jogesetet részletesen elemeznek, ahol a két jogág párhuzamossága értékelhető.
Az elmúlt másfél évtizedben lezárult kodifikációs munkák új jogági kódexek hatálybalépése mellett egy új alkotmány, az Alaptörvény megalkotását eredményezték. A szabályozási környezet bemutatása a Ptk. és a Btk. kapcsán megfelelő felvezetést ad a későbbi vizsgálati szempontoknak. Ez a rész több mint egyszerű jogszabály-ismertetés: bemutatja a "jó hírnév" és a "becsület" - a kódexekben megjelenő szóegyezések ellenére - jogágakon átívelő különbségeit. Emellett tárgyalja a jogérvényesítés esetleges párhuzamosságának problémáit, a személyiségvédelem hatókörének jogági eltéréseit. Itt emelendő ki a szociológiai-faktuális megközelítés hozadéka, az, hogy a büntetőjog területén a valós állítás is tényállásszerű eredményre vezethet - és ahogyan Szomora Zsolt megfogalmazza: a polgári jog szűkebb körű védelme alkotmányossági aggályokat is felvethet (43. o.). Ez a rész tehát egyszerre ad rövid bevezetést és kritikai szempontokat.
Az Alaptörvény hatálybalépése és módosításai jelentős változásokat hoztak, hiszen a rendes bíróságoknak az értelmezés során figyelembe kell venniük az Alaptörvény rendelkezéseit, amelyek érvényesülését erősíti a valódi alkotmányjogi panasz lehetősége. Így az Alkotmánybíróság gyakorlata közvetlenül hat a véleményszabadság terjedelmére, ami lecsapódik a rendes bírósági ítéletekben. A részletes vizsgálat több tekintetben is hasznos: kirajzolja, hogyan tekint az Alkotmánybíróság a közügyek szabad vitatásának problémakörére általában, a közügyjelleg értékelési szempontjaira és azok elsődlegességére. Az elvi tételek érvényesülését számos példán keresztül láthatjuk a kötetben - a jogsértés kapcsán megjelenő határesetek értékelése korántsem egyszerű feladat. Lényeges elem, hogy miként határolhatók el egymástól a tények és a vélemények, főként azért, mert a kontúrok olykor elmosódnak az értékelés kontextusba ágyazottsága miatt. E problémák feltárása olyan módon is segíti az olvasót, hogy előremutat a rendes bíróságok gyakorlatának vizsgálati szempontjaira.
- 198/199 -
A polgári ítélkezést feltáró rész több olyan alapkérdést is áttekint, amely által meghatározható, hogy szükséges-e csökkenteni az adott ügyben a személyiségvédelmet. A szerzők számos jogeset bemutatásán keresztül részletesen megvizsgálják a problémakör valamennyi aspektusát. Elsősorban a közügyjelleg lehet releváns, ami nemcsak különböző politikai kérdések mentén, hanem akár egy társasházi ügyben is vizsgálható (98-100. o.), azonban ennek értékelése - annak ellenére, hogy minden állásfoglalás megalapozottnak hat - igen eltérő. Ezenkívül a bíróságok azt is vizsgálják, hogy az érintett közszereplő-e, vagy csak az adott közüggyel kapcsolatban vonatkozik rá magasabb tűrési kötelezettség. Figyelembe kell venniük a közlés kontextusát, és hogy az tényállításként vagy véleményként kategorizálható-e, esetleg tényeken alapuló véleményről van szó. Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy ennyi értékelendő tényező mellett valóban megalapozott és objektív döntések születnek-e - és akkor még szó sem esett a pszichológiai aspektusról, azaz hogy milyen súlyt tulajdonít a bíró egyéni értékítélete egy adott kijelentésnek. Érvényes-e itt is Eörsi Gyulának a kártérítési jogban vizsgálandó okozati összefüggésről tett észrevétele, hogy a sorrend olykor megfordul: a bírók nem mindig az ok-okozati kapcsolat megléte miatt állapítják meg a jogsértést, hanem ha szükségét látják a marasztalásnak, akkor megállapítják az okozatiságot.[6]
Speciális esetkör a közszereplők kegyeleti joga. Mivel a kegyeleti jog lényegében az emberi méltóság részleges továbbélése, annak egykori létéhez fűződő védelmi igény, nem könnyű feladat a különböző celebritásokkal kapcsolatos kegyeleti ügyek értékelése. A kegyeleti kérdés erkölcsi töltete nem szigorítja az ítélkezés mércéjét - egy közszereplőnek a halála után ugyanúgy fennmaradhat a magasabb tűrési kötelezettsége egyes vonatkozásokban (239. o.).
A Ptk. szabályozása széles körű lehetőséget biztosít a jogsértésre hivatkozó fél számára a tekintetben, hogy meghatározza a jogsértés mibenlétét, és kérelmében számos jogkövetkezmény megítéltetése közül választhat. Ennek vizsgálata alapján láthatóvá válik a perlekedési kultúra, az, hogy a felek jellemzően milyen jogkövetkezmények levonását kérik és hogy a bíróság hogyan alkalmazza a Ptk. szankciós katalógusát. Ennek különös jelentősége van az objektív szankciók esetében, amelyek kiszabásához a törvényben nem találhatók részletező támpontok. A gyakorlat ékes példákkal szolgál a megbánás és általánosságban az arányosság követelményének értékelésére. A sérelemdíj alkalmazása is számos nehézségbe ütközik, és a körülmények sokszínűsége miatt nem feltétlenül eredményes hasonló ítéletekre hivatkozni, a számos gyakorlati irányról nem is beszélve (311-312. o.).
A magánjogi tematikájú részeket követően a büntetőjogi ítélkezés vizsgálata ismét az alapoktól kezdődik a fent említett szempontok alapján. A módszertani bevezető kiemeli, hogy e tárgykörben lényegesebben kevesebb a döntés, viszont ez az eredmények mélységéből nem vesz el. E részek nem a polgári judikatúra összehasonlítására törekszenek, hanem elkülönülten a büntetőbíróságok gyakorlatát vizsgálják, és a polgári jogi felfogástól való számos eltérést emelnek ki. Ezekben a becsület központi fogalomként jelenik meg, amelyet a rágalmazás és a becsületsértés törvényi tényállása különböző aspektusokból véd (336. o.).
A közszereplői mivolt értékelésénél sajátos szempontrendszer alakult ki, amely megalapozza, de nem dönti el a közszereplői minőség meglétének kérdését, ráadásul ad hoc jelleggel is válhat
- 199/200 -
valaki közszereplővé (339. o.). A kötetben megjelennek olyan döntések is, amelyek kiemelik, hogy a Btk. értelmező rendelkezéseiben felsorolt hivatalos személyek sem tekinthetők automatikusan közszereplőnek (342. o.). A bíróságok vizsgálják a közügyjelleget is. Sajnos a gyakorlat koherenciájának hiányát mutatja, amikor e két fogalmat az értékelés során egybe kell vetni (349-350. o.). Ez azonban nemcsak a magyar bíróságok számára jelent problémát - az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában is hangsúlyeltolódás ment végbe e kérdésben.[7] A bíróságok itt is alaposan vizsgálják a tények és a vélemények elhatárolását, bár a tényállítás, az értékítélet és ezek elegye megkülönböztetésének szempontjai nem mindig egyértelműek (369. o.). Összességében az anyagi jogi körülmények kapcsán a bíróságok meglehetősen alaposan értékelnek, azonban több ponton érződik a gyakorlat bizonytalansága.
A büntetőjogi ítélkezés jelentős kérdése a valóság bizonyítása mint a jogellenességet kizáró ok a rágalmazás és bizonyos tényalapú becsületsértések kapcsán (383. o.). Egy olyan korrekciós intézmény, amelynek révén igazolható a becsület csorbítására alkalmas tények nyilvánosság elé tárása (44. o.). A kötetből kitűnik, hogy a büntetőjogi ítélkezés hibás vagy nem megfelelő alkalmazása alkotmányossági kérdéseket is felvethet. A kisebb-nagyobb gyakorlati ellentmondások alapján kirajzolódik, hogy egy olyan jogintézményről van szó, amelynél a sematikus ítélkezés könnyen tévútra vezet. A konkrét eset körülményeinek részletes értelmezése nélkül sem kivonni nem lehet bizonyos tényeket a valóság bizonyítása alól, sem pedig az alá elrendelni.
A büntetőjogi részben jelentősége van az eljárásjogi vizsgálatnak - a vádelv sajátosan érvényesül. Alapvetően személyes bűncselekményekről van szó, amelyek esetében a jogalkotó elsősorban a sértett kezébe helyezi a vád képviseletét, azonban ez bizonyos közjogi tisztségeket viselőknél módosulhat. A Btk. és a büntetőeljárásról szóló törvény rendszerének bonyolult kapcsolata jelenik meg, amelynek figyelmen kívül hagyása elbírálhatatlanná teszi a cselekményeket. A szükséges magánindítványon túl elengedhetetlen a vádlói legitimáció, amelyet a büntetőeljárásról szóló törvény elsősorban az ügyész kezébe helyez, bizonyos szereplők vonatkozásában közvádassá téve az elbírálást. Fontos kérdés a vádhoz kötöttség, amely megköveteli a vizsgálandó kijelentések pontos megjelölését, ugyanis a bíróság ezeket utólag a funkciómegosztás elve miatt nem korrigálhatja, bár a szövegkörnyezet hiányosságát - az alkotmányos követelményekre tekintettel - utólag kiegészítheti (421. o.).
A könyv utolsó, nagyobb lélegzetű részében kapott helyet a polgári és a büntető ítélkezés összevetése. A könyv ahelyett, hogy lehetetlen feladatra vállalkozva néhány elvi állásfoglalást egymás mellé illesztene, olyan esetek együttes értékelését végzi, amelyekben a polgári és a büntetőjogi igény érvényesítésére is sor került. A vizsgált ügyekben megjelennek a választási kampány során elhangzó súlyos kijelentések és az ügynökmúltra való hivatkozás. A jogterületek eltérésének hangsúlyai itt látszódnak igazán - a legmarkánsabban az jelenik meg, hogy miként hatnak egymásra a polgári és a büntetőbíróságok ítéletei. Érdekes probléma, hogy a különböző jogágak bíróságai ugyanazt a tényalapot másként minősítik, amit az alkotmányossági mércéknek az értékelésbe való beemelése képes korrigálni (489. o.).
A kötet igyekszik minden kérdést tisztázni. Noha itt csak rávilágíthattunk arra a szakmai mélységre, amely e munkát valójában jellemzi, a kötet jól érthető és világosan strukturált. Tökéletesen megvilágítja a jogalkotó értékválasztásának nehézségeit is, például abban a kérdésben, hogy
- 200/201 -
a számos életviszonyra hogyan alkotható olyan jogszabály, amellyel valamennyi eset megalapozottan eldönthető, mégsem válik a szabályozás olyan általánossá, hogy bizonytalanságot okozzon. A kötet segítségével az elmúlt években a médiát lázban tartó ügyek tisztán szakmai oldaláról is képet kaphatunk. A mű a bírósági állásfoglalások ismertetése mellett az ítéletek mélyreható elemzését, az indokolások lebontását és a más döntésekkel való összehasonlítását is nyújtja. A személyes álláspontok bemutatása kifejezi az értékelés nehézségeit. Az e kötethez hasonló kutatások konstruktív kritikaként szolgálhatnak, és ha a tökéletesség elérését nem is, a judikatúra folytonos finomhangolását lehetővé teszik. Így e kötet minőségében mérceként állítható azoknak, akik a joggyakorlat elemzésére vállalkoznak. ■
JEGYZETEK
[1] Tattay Levente: A közszereplők személyiségi jogai. Budapest, Ludovika, 2006.
[2] Csehi Zoltán - Koltay András - Navratyil Zoltán (szerk.): Személyiség és a média a polgári és a büntetőjogban. Budapest, Wolters Kluwer, 2016.
[3] 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (Btk.); 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről (Ptk.).
[4] Tóth J. Zoltán: A közéleti szereplők elleni rágalmazás és becsületsértés megítélése az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában. In Medias Res, 2017/2., 386-414.
[5] Goldberger József: Közszereplés és személyiségi jog. Polgári Jog: A Hazai és Külföldi Magánjog és Hiteljog Szemléje, 1931. 134.
[6] Eörsi Gyula: A közvetett károk határai. Biztosítási Szemle, Budapest, 1983/2-3., 33-34., hivatkozza Lábady Tamás: A deliktuális felelősség fontosabb változásai az új Ptk.-ban. Jogtudományi Közlöny, 2014/4., 171.
[7] Tóth i. m. (4. lj.) 411.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
