Az angol kollektív igényérvényesítési eljárások differenciált rendszere azon ritka megoldások közé tartozik Európában, melyek mernek a hagyományos keretek közül kilépve két modellt ötvözni: az opt-in és opt-out rendszereket. Ez a kifinomult megközelítés mindenképpen ösztönzőleg hathat a jövőbeli jogalkotási kezdeményezésekre, még akkor is, ha az elemzett eljárásokkal és azok rendszerével kapcsolatosan számos kritika merül fel a jogirodalomban.
A kollektív igényérvényesítési metódusok egyik fő erénye, hogy elkerülhetővé teszik az ügyek megtöbbszöröződését, illetőleg ugyanazokban a kérdésekben az ellentmondó döntéseket. Nem véletlen, hogy ezek az eljárások mindinkább fontossá válnak az utóbbi időben.[1] A "makró-igazságszolgáltatás ilyen kompakt formája" több okból is vonzó lehet: lehetővé teszi, hogy a párhuzamos, illetőleg lényeges átfedésben levő ügyeket hatékonyan, gyorsan, következetesen és a véglegesség igényével bírálják el, és tegyék ezt méltányos költségek mellett.[2] A fent felsorolt előnyök mellett számos nehézséget is hoz magával minden ilyen eljárási mechanizmus. A legszembeötlőbb probléma, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés, tisztességes eljárás, alaposság és a pergazdaságosság kerülhet konfliktusba egymással.[3]
Az angol rendszer differenciált, ugyan az opt-in rendszerű csoportos perlés (group litigation) mellett tört lándzsát a Woolf-reform során, de ezzel párhuzamosan továbbra is kínálja az opt-out alapú képviseleti pert (representative proceeding) a jogkeresők számára. Tágabb értelemben a többalanyú, vagy kollektív eljárások három (egyes álláspontok szerint négy) formát ölthetnek:
a) perek egyesítése vagy pertársaság (consolidated litigation or joinder), melynek célja Andrews megfogalmazásában, hogy összekapcsolják az ügyeket "egyetlen hosszú ügy-kígyóvá" (egyetlen ügyről beszélhetünk, de a kérelmezők pluralitása jellemzi);
b) képviseleti eljárások (representative proceedings), ahol egyetlen eljárással állunk szemben, de ennek eredménye kihat a képviselt osztályra is;
c) számos ügy csoportos perlésként (group litigation) koordinálva (melyet az ügyek pluralitása határoz meg egy koordinált kollektív eljárásban).[4]
A perek egyesítése vagy a felperesi pertársaság jól bevett eszközei a többalanyú perek keletkezésének. A Civil Procedure Rules (CPR) 3.1 szakasz 2. bekezdés g) pontja - a bíróságok általános ügymenedzsment-jogosítványaira vonatkozó szabályozások között - ad felha-
- 16/17 -
talmazást a bíróságnak arra, hogy egyesítsen ügyeket (consolidation). A pertársak száma tekintetében nincs korlátozás. Ahogyan a Weir v Secretary of State for Transport (No. 1) (2005) ügy demonstrálja, semmi nem áll a felperesi csoport útjában, hogy egy ún. "action committee"-t alakítson és pert indítson, ahol igen nagy felperesi csoport van (az idézett ügyben közel 50.000 részvényes).
Ezek teljesértékű félként vettek részt az eljárásban, amelyben pénzügyi igényt kívántak érvényesíteni az alperesi céggel szemben, tulajdonképpen egyfajta opt-in jellegű rendszerről beszélhetünk.[5]
Az egyesítés célja a felek és a bíróság (erőforrásainak kímélete (elsődlegesen ott találkozhatunk vele, ahol azonos vagy hasonló kérdések merülnek fel) és megóvja az alperest a felesleges költségektől és háborgatástól. Attól, hogy lényegében ugyanazzal a tényállítással szemben külön perekben kényszerüljön védekezni.[6]
Az egyesítés szorosan összefüggő kérelmek esetében elrendelhető el. Ezt követően úgy folytatódik az ügy, mintha csak egyetlen kérelem lett volna, vagyis mintha egy szinguláris ügyről volna szó. A consolidation valószínűleg csak ott jelent segítséget, ahol erős átfedés van két (vagy több) kereset között tény vagy jogkérdésben, vagy ahol megvan az összeegyeztethetetlen határozatok kockázata.
Minimális átfedés esetén ez a jogintézmény nem jelent megoldást (Law Debenture ügy).[7] A bíróság akkor sem egyesíti az ügyeket, ha az átfedés ugyan elegendő, de az egyesítés elrendelése a tisztességes eljárás követelményével állhat ellentétben, illetve az ügymanagement nehézségeihez vezetne. Az IXIS Corporate ügyben[8] - habár volt bizonyos mértékű átfedés a két esetben - a bíróság megtagadta az egyesítés alkalmazását, mert a két érintett ügy nagyon különböző fázisban volt,[9] illetőleg a két ügyben fordított volt a felek perbeli állása, ráadásul a többi fél a két ügyben nagyon különböző volt. Consolidation csak akkor rendelhető el, ha minden kérelem ugyanabban az időben van a bíróság előtt.
Ha elrendelik, az egyik ügyet kijelölik "vezető ügynek" (lead claim), és iránymutatásokat adnak a többi ügy jövőbeli vitelére.[10] Az egyesítést követően főszabály szerint a felpereseknek csak egy jogi képviselője lehet.[11]
A képviseleti per a kollektív igényérvényesítésre legrégebben kialakított eljárás az angol jogban. A Court of Chancery fejlesztette ki,[12] lehetővé téve, hogy a kérelmező egy csoport nevében pert indíthasson, mely csoport tagjai közös érdekkel bírtak vagy közös sérelmük volt, feltéve, hogy a keresett jogorvoslat a természeténél fogva mindenki számára kedvező, akit a felperes képviselni javasol.[13] Az eljárás egy változatát beépítették a korábbi Supreme Court Rules-ba,[14] modern formáját a jelenleg hatályos Civil Procedure Rules teremtette meg (CPR 19.6. szakasz).
A szabályok olyan ügyek megoldására kínálnak egy eljárási mechanizmust, ahol több személynek azonos az érdeke ("same interest") adott ügyben. Megjegyzendő azonban, hogy a "same interest" követelményét olyan szigorúan értelmezik, ami kizárja a szabály alkalmazását olyan ügyekben is, ahol ugyan sok személy kíván érvényesíteni összefüggő körülményekből eredő jogot, ám az érdekük azonosnak nem tekinthető (Emerald ügy[15]).[16] (lásd részletesebben: I.2. pont)
A megállapításra, valamint a jogsértés megszüntetésére irányuló eljárásoktól eltekintve a képviseleti eljárások viszonylag ritkának számítanak Angliában. A marasztalásra irányuló keresetek láthatóan marginálisak ezen a területen. Ennek két oka van: először is a költségtényező, másodsorban pedig a hagyományok (vagyis a vonatkozó jogszabályok restriktív értelmezése).[17] A bíróságoknak az eljárási szabályokra vonatkozó megszorító értelmezése szigorúan redukálta a lehetőséget, hogy ezt a pert annak eszközéül használják, hogy a képviselt csoport individuális tagjainak nevében kártérítést nyerjenek. Meglehetősen ritka az angol reprezentatív eljárásokban a képviselt osztály javára történő ítélkezés, többnyire csak akkor ítélték meg a kártérítést, ha
a) lehetett tudni, mennyi a képviselt osztály felé fizetendő teljes összeg (mekkora az alperes "kitettsége") és az egyének része könnyen megállapítható (pl. egy hajó elsüllyedése esetén a rakomány tulajdonosainak kára, s így a pertárgyérték tudható[18]) vagy
- 17/18 -
b) az osztály tagjai megelégszenek azzal, hogy a kárukat egy az ítéletet követő ún. follow-up kártérítési eljárásban utólag állapítják meg, majd azt egy speciális alapba fizetik be. Az ügyben az alperesnek tudnia kell, hogy mekkora összeget tesz ki a teljes követelés, ki kell tudnia számolni, pl. hogy hány szerzői jogsértést követett el, valamint azok értékét (EMI Records ügy[19]). Lényeges tehát, hogy a globális összeg megállapítható és világos kritériumai vannak az összeg elosztásának az egyes károsultak között.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
