A 2013. évi V. törvény (új Ptk.) jelentős újításokat vezetett be a birtokvédelem eszközei körében, ennek köszönhetően pedig a szabályozási terület terminológiája is részben megváltozott.[1] A birtokra vonatkozó szabályok az új Ptk. dologi jogot tárgyaló ötödik könyvének élére kerültek a tulajdonjogot megelőző részbe.[2] Terminológiai újításai közül ki kell emelni a főbirtokos és az albirtokos fogalmának bevezetését a birtoktani kategóriák közé.[3] Az új Ptk. a főbirtokos, albirtokos fogalmát abban az értelemben alkalmazza, hogy az albirtokost is birtokosnak tekinti, aki ebbe a tényleges hatalmi helyzetbe valamilyen erre jogosító jogviszony alapján kerül, azaz birtokát a főbirtokoséból származtatja.[4] Ehhez járul még újításként az is, hogy közvetlenül a bírósághoz lehet fordulni a birtokvédelem kérdésében, nem kell feltétlenül előtte igénybe venni a jegyző által lefolytatott igazgatási eljárást.[5] Mindezek a változtatások jelzik, hogy a jogalkotót a birtokos - kivetés, vagy háborítás miatt elszenvedett - sérelme ösztönözte arra, hogy egy gyors és hatékony orvoslásra képes joggyakorlat alakuljon ki, mégpedig a működő rendszer egyes elemeinek megváltoztatásával. Kérdéses azonban, hogy a magánjogban lassan formálódó bírói gyakorlat miként tudja alkalmazni az új jogintézményeket. A kívánatos változások bekövetkeztéhez azonban a gyakorlati jogélet szereplőinek aktív részvételére is szükség van. Ezt segítheti elő az új Ptk. birtokvédelmi szabályait alkotó jogintézmények történeti előképeinek vázlatos bemutatása a több évezredes fejlődés főbb csomópontjain keresztül, amit tanulmányunk fő célkitűzésének tartunk. Így a római jogtól elindulva a középkori jogi elméletek vázlatos ismertetésén keresztül, a 19. századi német pandektisztika főbb irányzatainak bemutatásával, az új Ptk. szabályozását megelőző magyar birtokvédelem történetét is feldolgozva kívánunk ehhez a célkitűzéshez hozzájárulni.
A római jog szerepe meghatározó a modern kori birtokvédelmi rendszerek kialakulása szempontjából, mivel egyrészt a birtoktan alapfogalmai itt alakultak ki, másrészről a praetor hatékony hatósági eljárást alakított ki az interdictumok rendszerének létrehozásával.
A rómaiak gondolkodásában a birtok és a tulajdon egymástól jól elkülönített kategóriákat alkottak (Nihil commune habet proprietas cum possessione: ...).[6] Ennek alapján a dolog birtokának védelmére irányuló possessorius és petitórius eljárások között is különbséget tettek.[7] A tulajdon (dominium) és a birtok (possessio)[8] közti különbség abban állt, hogy a tulajdon akkor is a tulajdonosnál marad, ha azt nem akarja megőrizni, míg a birtok nem tartozik többé hozzánk attól a pillanattól fogva, amikortól azt nem akarjuk. Ezért olyankor, amikor valaki egy dolog birtokát átruházza abból a célból, hogy azt visszakapja, mégis megszűnik birtokolni.[9] Birtoknak (possessio)[10] a római jogban az a pusztán ténylegességi állapot minősül, amelyben a birtokos (possessor) van akkor, amikor egy dolgot fizikai hatalmában tart, vagy amikor legalább megvan a lehetősége a dolgot a maga szokásszerű rendeltetése szerint használni.[11] A birtoknak - bármilyen legyen is a szokásszerű birtokállapot - két elemét lehet megkülönböztetni.[12] Egyrészt szükség van arra, hogy a birtokos akarjon birtokolni (animus possidendi), másrészt elengedhetetlen az is, hogy birtoklási akaratát külső tényekben meg is valósítsa (corpus possessionis).[13] A birtokláshoz mindkét elem együttes megléte szükséges.[14] Ennek következtében animus nélkül nincs birtoklás csupán a birtok tárgyát képező dologgal való puszta testi közelség valósul meg, ezért, ha ez az állapot a dologra jellemző birtokhelyzetnek meg is felel, még nem teremt birtokot olyankor, amikor a birtoklási szándék hiányzik. Másrészt a puszta birtoklási akarat sem elegendő a birtok létrejöttéhez, hanem szükséges annak a külvilágban történő ténylegessé válása is, vagyis a birtokhelyzet (corpus possessionis) megvalósulása. Így tehát az animus és a corpus nem két önálló eleme a birtoknak, hanem az egyik a másik nélkül nem létezhet, vagyis a birtok nem puszta találkozása a korábban már létező corpus-
- 112/113 -
nak és animusnak, hanem a corpus nem más, mint az akarat külső megnyilvánulása.[15]
A rómaiaknál főszabályként birtokolni csak testi dolgokat lehetett (possideri... possunt quae sunt corpolalia),[16] amelyhez képest a testetlen dolgokon fennálló helyzetet, amikor a jogosult (haszonélvező, használó, habitator, superficiarius) jogait gyakorolta, jogbirtoknak (iuris quasi possessionak) nevezték.[17]
A birtok tehát puszta ténylegesség (possessio naturalis), nem pedig a jog által létrehozott intézmény, s ennek bizonyítéka az is, hogy már az állam és a jogrend kialakulása előtt is létezett, de a jogilag szervezett társadalom, az állam keretei között is fennmaradt. A birtokhoz mint jogi tényhez jogkövetkezményként birtokjogok (iura possessionis) is fűződhetnek. A két birtokjog közül az egyik önmagában a birtoklás tényére alapítva - annak jogosságára vagy jogellenességére tekintet nélkül - védelmet ad (védelmi hatás), a második alapján pedig a birtoklás további jogrend által meghatározott feltételek fennállása esetén tulajdonjogot eredményezhet (tulajdont keletkeztető hatás).[18]
Jogi birtoknak, szűkebb értelemben vett possessiónak, másként possessio civilisnek tekintették a rómaiak a birtokhelyzetet olyankor, amikor a birtok ténylegességéhez birtokjog is járult. A birtokjogok hiányában a birtoklást szorosabb értelemben vett naturalis possessiónak, detentiónak, birlalatnak tekintették. A naturalis possessio tehát tágabban valamennyi birtoklás ténybeli elemét, függetlenül attól, hogy járul-e hozzá birtokjog vagy sem, szűkebben pedig a birtokjog nélküli birtokot jelölte.[19]
A római birtoktan körében központi jelentőségű volt az abszolút detentio, a relatív detentio és a possessor ad interdicta jelensége is, bár az elnevezések nem forrásszerűek.[20] Abszolút detentión értették a rómaiak azt az tényt, amikor a dolog forgalmon kívülisége, vagy pedig a birtokos jogképtelen volta akadályozza a birtokjogok megszerzését, s emiatt nem jöhet létre a jogi birtok (civilis possessio). Ennek megfelelően a jogképesség hiánya miatt nem beszélhetünk jogi birtokról akkor, amikor a hatalomalatti személy vagy rabszolga nem a családfő, illetve az ura részére szerzett azáltal, hogy hatalomgyakorlójától annak dolgait a maga számára lopta el, vagy sikkasztotta.[21]
A képviseleti vagy relatív detencióról beszélhetünk olyankor, amikor a dolog tényleges birtokosa más számára, más nevében (alieno nomine) birtokol. Az ókori Rómában a relatív detentorok (birtokközvetítő detentorok) közé tartoztak a hatalom alatti álló személyek, dologi jogosultak meghatározott köre (haszonélvező, használó, örökbérlő) és a más dolgát kötelmi alapon birtokló személyek (pl. haszonkölcsönbe vevő, letéteményes, bérlő, munkavállaló, vállalkozó, megbízott, stb.) is. A birtokközvetítő detentorok a birtok ténylegességét más számára tartják fenn, aki annak ellenére gyakorolja a birtokjogokat, hogy a dolgot ténylegesen nem is birtokolja. A birtokjogok elválasztása a tényleges birtoktól gyakran az ókori társadalmi berendezkedés sajátosságaiból fakadt, mivel a birtokközvetítők között nagy számban voltak rabszolgák, hatalomalattiak és az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozóak is.[22]
A tényleges birtokló és a birtokjogokkal rendelkező jogi birtokosok elkülönítése néhány esetben a birokjogokkal rendelkező személyek további differenciálását tette szükségessé. Ez az igény úgy merült fel, hogy egyfelől birtokvédelemben részesítették a birtokközvetítőt, másfelől viszont meghagyják a másik félnél azt a lehetőséget, hogy az elbirtoklást folytathassa és be is fejezhesse anélkül, hogy a dolog nála lenne. A források alapján ilyenkor mindkét fél jogi birtokosnak tekinthető, a birtokközvetítő a védelem szempontjából (possessor ad interdicta), a másik fél pedig a tulajdon keletkeztető hatás tekintetében birtokos (possessor ad usucapionem). A birtokközvetítők közül ilyen birtokosnak ismerték el a kézizálog-hitelezőt, akit a zálogtárgy birtokában kellett megvédeni még az elzálogosító tulajdonos ellenében is, mivel ennek hiányában a zálogjog nem jelentett volna számára biztosítékot. Possessor ad interdictának tekintették az örökhaszonbérlőt is, akinek egyrészt a jogi helyzete a tulajdonosét megközelítette, másrészt olyan idegen dologbeli jogosult volt, akit a többnyire máshol tartózkodó tulajdonos nem is tudott volna birtokában megvédeni. Ugyancsak ide tartozott a sequester, akire a peres dolog őrizetét bízták a per eldőltéig, s akinek a birtokvédelemre a harmadikak mellett a peres felek ellenében is szüksége lehetett, és a precarista, aki gyakran patronus által birtokolt ager publicusból kapott ingyenes használatba ingatlant, amit a tulajdonosa tetszés szerinti időpontban visszavonhatott. Amíg vissza nem vonták, a prekarista csaknem tulajdonosként használta a telket, az ingatlan visszaadására történő felszólítástól kezdve azonban a precariumba adóval szemben hibás birtokossá vált. Bár a források ellentmondásossága miatt vitatott, valószínűleg ide kell sorolni még a megbízás nélküli ügyvivőt (negotium gestor), és a becsületes megtalálót is, akik mindketten más nevében birtokoltak.[23]
- 113/114 -
A római birtokvédelmi interdictumok rendszerének kialakulásánál központi szerepet játszott a hibás (vitiosa possessio), valamint a jogellenes (iniusta possessio) birtok fogalmának megjelenése.[24] Ennek alapján hibás birtoknak (vitiosa possessio) a tilos önhatalommal szerzett birtok minősül, s ilyen hibás birtokot eredményez az, ha valaki az előző birtokost erőszakkal (vi) vagy alattomban (clam) kivetette a dolog bittokából, illetve akkor is, ha a precarista a tetszés szerinti visszavonás mellett ingyenesen kapott dolgot felszólítására nem adta vissza (precario). A hibás birtokos (vitiosus possessor) pozíciója azonban csak relatív jellegű, azaz csak azzal szemben hibás, akitől tilos önhatalommal szerezte. Ezzel szemben jogellenes a birtok (iniusta possessio), amikor megszerzésének körülményeitől függetlenül sérti más jogát. Ezáltal jogellenes birtokos (iniustus possessor) például a dolog felett tulajdonjoggal nem rendelkező személytől, akár jóhiszeműen, akár rosszhiszeműen szerző személy, mivel az ő birtoka sérti a tulajdonosét. A jogellenes birtok tehát a birtokos tudatától függetlenül objektív fogalom.[25]
A rómaiak megkülönböztették a meglévő birtok védelmére szolgáló interdicta retinendae possessionis, valamint a birtokostól tilos önhatalommal elvont dolog visszaszerzésére irányuló interdicta recuperandae possessionis birtokvédelmi jogeszközöket. A birtokvédelmet a prétor imperiumán alapuló eljárásokban, interdictumokkal biztosította, melyeknek igénybevételi feltételeit edictumában hirdette meg, melyek alapján a jogtudomány dolgozta ki a birtok fogalmát és fejtette ki a római birtokjog alaptételeit. A prétor által az i. e. 3. századtól kezdődően kialakított interdictális birtokvédelem szabályozása a preklasszikus és a klasszikus időszakhoz képest jelentős változásokon ment keresztül a posztklasszikus és a jusztiniánuszi jogban.
A preklasszikus és klasszikus jog az önhatalmat megengedte olyankor, ha az nem minősült tilosnak, azonban hatósági védelmet is biztosított az interdictumok révén. Alapvető megkülönböztetés a prétori interdictumok vonatkozásában az ingatlanok és az ingók védelmére szolgálók közötti különbségtétel volt. Az ingatlanok védelmére szolgált az interdictum uti possidetis, az interdictum unde vi, az interdictum de vi armata és az interdictum de precario.
Az interdictum uti possidetis birtokháborítást megszüntetését és az elveszett birtok visszaszerzését is szolgálhatta, így egyrészt annak a birtokosnak is védelmet nyújtott, akit zavartak és a kivetés megkísérlésével birtokában háborítottak, másrészt azokon is segített, akik pillanatnyilag birtokon kívül kerültek, de még nem mondtak le annak önsegély alkalmazásával történő visszaszerzéséről.[26] Ezt a kettős hatást annak köszönhette, hogy a prétori parancs itt mindkét félhez szólt, megtiltva mindkettőjüknek, hogy magánerőt alkalmazzanak, feltéve, ha a másik fél vele szemben hibátlanul birtokolta az ingatlant.[27] A prétor leggyakrabban abban az esetben bocsátott ki interdictum uti possidetist, amikor az előtte megjelent személy az ingatlant az interdictum kiadása idején birtokolva azt állította, hogy alperes őt az ingatlan békés birtoklásában zavarta. Az alperes exceptio vitiosae possessionisszel védekezhetett, s ebben a kifogásban hivatkozhatott arra, hogy a felperes vele szemben hibásan birtokol, mert az ingatlant korábban éppen tőle vette el erőszakkal. A jogvita tárgyává tett magatartás tehát valójában nem is birtokháborítás, hanem az alperes sikertelen kísérlete volt az ingatlan önhatalommal való visszaszerzésére, ami viszont megengedett. Az interdictum ekkor az alperes számára visszaszerző hatású volt.[28]
A birtok visszaszerzésére irányult az interdictum unde vi, miután azt a prétor a közönséges erőszakot (vis cotidiana) alkalmazó ingatlanfoglaló elleni jogvédelmi eszközként adta ki a kérelmezőnek. Az interdictum unde vi kiadásának feltétele az volt, hogy a kivetés egy éven belül történjen, ellenben az alperes védekezésként exceptio vitiosae possessionis alkalmazásával állíthatta azt, hogy korábban a felperes az ingatlant tőle szerezte hibás módon, ő tehát valójában nem tett mást, csak felperestől erőszakkal visszaszerezte a tőle elvett ingatlant. Az interdictum unde vi az első esetben visszaszerző, a másodikban (az alperes szempontjából) birtokmegtartó funkciót töltött be. A marasztalás a kivetéstől számított egy éven belül a dolog visszaadására és az okozott kár megtérítésére, egy éven túl pedig csupán az elért gazdagodás kiadására irányult.[29]
Az interdictum de vi armata az unde vi szigorúbb eseteként az ellen volt indítható, aki a felperest csoportos vagy fegyveres erőszakkal vetette ki az ingatlan birtokából. A fegyveres erőszak fogalmába tartozott a kövekkel, botokkal, tehát a súlyos sérülések és halál okozására alkalmas eszközökkel felszerelkezve elkövetett cselekmény is.[30] A cso-
- 114/115 -
portos, vagy fegyveres erőszakot alkalmazó személy nem hivatkozhatott a felperes vele szembeni hibás birtokára, azaz nem élhetett exceptio vitiosae possessionis kifogásával sem. Ez azt eredményezte, hogy a fegyveres erőszakkal még a hibás birtokostól sem volt megengedett az ingatlant visszavenni, tehát a vis armatához folyamodóval szemben még a közönséges hibás birtokos is győzedelmeskedett. A római jogrendnek a fegyveres magánerő alkalmazása elleni sajátossága nyilvánult meg abban is, hogy egy éven túl is indítható volt az. interdictum de vi armata.[31]
E három jogeszközhöz képest kisebb jelentőséggel bírt az interdictum de precario, amely prekarista ellen indult, mivel az ingyenes használatba kapott ingatlant vagy ingót felhívásra nem bocsátotta vissza. Ez az interdictum azonban már nem tisztán birtokvédelmi jellegű jogeszköz volt, mivel a prekarista jogkérdést is bevonhatott az eljárásba azzal, hogy a védekezésnek azt a formáját választotta, hogy magát tulajdonosnak vallotta. Ennél a jogeszköznél a marasztalás a dolog kiadására és az okozott károk megtérítésére irányult.[32]
Az ingó dolgok védelmére a klasszikus jogban az interdictum utrubi szolgált. Ebben az interdictumban foglalt prétori parancs mindkét félhez (duplex) szólt. A birtokpert közülük az nyerte meg, aki az interdictum kiadását megelőző évben az ingó dolgot hosszabb időn át birtokolta, mint ellenfele, feltéve, hogy birtoka vele szemben nem volt hibás.[33] Itt már nem csak az interdictum kiadásakor fennálló pillanatnyi hibátlan birtok volt a mérvadó, hanem az, hogy a felek közül ki birtokolta a dolgot a megelőző évben hosszabb ideig hibátlanul. A birtoklás idejének számításánál mindkét fél hozzászámíthatta (accessio possessionis) a magáéhoz elődei hibátlan birtokát, vagyis azokét, akiktől a birtokot traditio útján - nem pedig önhatalommal - szerezte meg. Az interdictum utrubi visszaszerző hatálya tehát szélesebb körű, mint az ingatlanbirtok védelmére szolgáló interdictumoké. Ezeknél a dolog csupán a hibás birtokostól szerezhető vissza, az utrubival viszont a hibátlantól is olyankor, ha ő ellenfelénél rövidebb ideig birtokolt.[34]
A posztklasszikus jog, a 3. század végének belső zavarokkal terhes kora, a közrend hanyatlása és a fennálló birtokállapotok rendjét kirívó módon sértő cselekmények elszaporodása miatt, a birtokvédelem rendjét újraszabályozta.[35]
Abból a célból, hogy minden offenzív önsegélyt elnyomjon, a kivetőnek az ellene indult birtokperben nem engedték meg a felperes korábbi hibás birtokára való hivatkozást. A birtokperben ettől kezdődően a birtokállapot megzavarása időpontja szerinti "pillanatnyi birtokot" (momentaria possessio) kellett visszaállítani, s nem lehetett többé az előzményekhez visszanyúlni.[36]
A birtokper mellé szigorú büntető rendszabályok is társulnak.[37] Constantinus rendelete értelmében az erőszakkal elvett dolog visszaadandó, és ha a kivető a majdani tulajdonperben jogosulatlannak bizonyul, akkor száműzetés és vagyonelkobzás vár rá, ha pedig jogosultnak, dolgának csak felét kapja vissza, a másik fele a fiscusra száll.[38] Később II. Theodosius és III. Valentinianus 389-ben kelt rendelete, amelyet Justinianus is átvett, elejti az önsegély igénybevétele miatti aránytalanul szigorú közbüntetést.[39] Ezután ha tulajdonos folyamodott önsegélyhez, csupán tulajdonát veszti el a kivetett javára, ha pedig egy nem jogosult, akkor ő a dolog kiadásán felül még a dolog értékének megfelelő összegű bírságot is tartozik fizetni ellenfelének.[40] A jogkövetkezmények helyes megállapítása végett azonban ilyenkor szükséges volt, hogy a birtokper bírája véglegesen döntsön a birtokhoz való jogosultság tárgyában, a jogkérdés bevonása a birtokperbe azonban az eljárást szükségtelenül elnyújthatta.[41]
Justinianus elvetette azt a posztklasszikus megközelítést, hogy a fennálló birtokrend egyedül büntetőjogi szankciókkal biztosítható, visszaállította a klasszikus kori possessorius birtokvédelemi interdictumok egy részét, de azok szabályait egyrészt eljárási, másrészt anyagi jogi szempontból is több elemében megváltoztatta. Az interdictum elnevezést ugyan megtartotta, de az addigi peren kívüli jogsegélyt átalakította bírósági keresetté (actio extraordinariává), amit cognitiós bírósági eljárás keretében folyó egyszerűsített, rendes peres eljárássá tett. Ugyanakkor, a meglévő birtok védelme céljából, az önvédelem lehetőségét is megtartotta, de egyben meg is tiltotta, hogy a kivetett a birtok visszaszerzése érdekében önsegélyt, vagyis erőszakot alkalmazzon. Az erőszakos önsegély visszaszorítása érdekében, ezért továbbra is hatályban tartotta II. Theodosius és III. Valentinianus 389-ben hozott rendelkezéseit.[42] Az interdictum utrubira vonatkozó klasszikus kori szabályokat a hibátlan birtokostól való visszaszerzés és az accessio possessionis tekintetében fenntartotta, de az ingók védelmére is az ingatlanok birtokvédelmének szabályainak alkalmazását rendelte el. Ezzel az intézkedésével az ingók esetében is a birtok a
- 115/116 -
per indításának időpontjában hibás vagy hibátlan jellege lett meghatározó. A jusztiniánuszi reformok eredményeként csak két birtokvédelmi interdictum maradt meg: az interdictum uti possidetis és az interdictum de vi.[43]
Az interdictum uti possidetis, amelyet ekkora már bármely dolog (ingó vagy ingatlan) hibátlan birtokának védelmére alkalmaztak, elsősorban a birtokháborítás elhárítására, mivel azonban továbbra is mindkét félhez szólt (duplex), arra is alkalmas volt, hogy segítségével a birtokból kivetett hibátlan birtokos a kivetőtől (a jelenlegi tényleges, de hibás birtokostól) a dolgot visszaszerezhesse.[44] Itt tehát megmarad a zavaró fél exceptio vitiosae possessionisa a háborítás ellen védelmet kérővel szemben, ezért az interdictum továbbra is a tulajdonper előkészítésére szolgál, amelyben a kedvező alperesi pozíciót a birtokper nyertese foglalja majd el.[45]
Az interdictum de vi az önhatalmú (clam vagy vi, de nem feltétlenül erőszakos) cselekménnyel elvont ingó vagy ingatlan dolog birtokának visszaszerzésére szolgált. Két elemében is a klasszikus kori interdictum de vi armata szabályait követte, egyrészt a birtokát elvesztő személy a kereset a kivetéstől számított egy éven túl, a rendes 30 éves elévülési időn belül is megindíthatta, másrészt a kivető exceptio vitiosae possessionisszal nem védekezhetett, hanem ki kellett adnia a dolgot. Ez utóbbinak az oka az, hogy a kivetett többé közönséges erőszakkal sem vehette vissza a hibás birtokostól elveszett birtokát. A marasztalás csak abban az esetben szorítkozott az elvesztett dolog birtokának kiadására és az okozott károk megtérítésére, ha a birtokszerzés önhatalmú, de nem erőszakos jellegű volt.[46] A visszaszerzés érdekében tiltott önsegélyt alkalmazó erőszakos cselekmény jogkövetkezménye szintén büntetőjellegű lett.[47]
A római jogi források eltérő értelmezése, illetve a kor által támasztott gyakorlati igények miatt a középkorban a jusztiniánuszi birtokvédelem jelentős átalakuláson ment keresztül. A középkorban a birtok elsősorban közrendi kérdésként jelentkezett, miután az alattvalók elvárták az uralkodóktól, hogy a birtokuktól megfosztókkal szemben védelmet kapjanak.[48] Ez különösen két új jogeszköz, a possessorium summarium és az actio spoli igénybevételével valósult meg. A birtokperek időben való elhúzódása miatt az egyik fő kérdés az volt, hogy a per időtartama alatt a dolog birtokát a két fél közül ki kapja meg ideiglenesen.[49] Míg ezt a római klasszikus jogban az interdictum uti possidetis esetén a pervesztesége esetére többet ígérőnek juttatták (fructuum licitatio), addig a középkorban a dolog ideiglenes birtokát annak a félnek ítélték, aki valószínűsítette, hogy ő a jelenlegi birtokos, hacsak a másik fél nem bizonyította, hogy azt tőle hibásan (vi, clam, precario) szerezte. Ezt az ideiglenes döntést a bíró az ügynek a sommás megvizsgálása alapján hozta meg. Olyankor, ha a birtokot egyik fél sem valószínűsítette eléggé a bíró számára, akkor a dolog ideiglenes zár alá vételére került sor. Az actio spoli a római jogi interdictum unde vi eljárásból alakult ki, egy 1140-ben keletkezett Redintegranda kezdetű kánon alapján.[50] Ezt az elveszett birtok visszaszerzésére szolgáló jogeszközt tehát a kánonjog alakította ki (condictio ex canone, reintegranda), amit aztán az olasz elmélet, majd a 17. századtól kezdődően a német gyakorlat is átvett.[51] Az actio spoli felperesei birtokosok és birlalók is lehettek, alperese pedig a birtokból kivető személy, illetve minden harmadik személy, aki a kivetés tényének ismeretében szerzett hatalmat a dolog felett. A 30 év alatt elévülő actio spolival, a felperes mind ingatlan, mind ingó dolgok birtokának elvesztése esetén élhetett akár önhatalommal, akár valamilyen jogtalan eljárással (zsarolással, csalással, elvesztett dolog birtokbavételével) történt a kivetés. Az actio spoli gyakorlati sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy míg a római jogban a harmadik fél, illetve a jogi birtokos zavarása és kivetése ellen a detentorok (bérlő, haszonbérlők, haszonkölcsönbe vevő) nem kaptak birtokvédelmet, addig ezt a hiányzó védelmet ez a jogeszköz már orvosolta.[52]
A birtokától megfosztott személy (spoliatus) védelmére szolgált az actio spolit megelőzően már a 9. században létrejött exceptio spoli intézménye.[53] A birtokból kivetett személy ezt a kifogást minden olyan keresettel szemben igénybe vehette, amit a kivető (spoliator) ellene indított. A kifogással mindaddig élhettek, amíg a dolog vissza nem került a kivetett korábbi birtokoshoz.[54]
A sommás perből szokásjogi alapon jött létre a 15. századtól kezdődően Paulus de Castro által leírt possessorium summariissimum.[55] Erre az eljárásra olyankor kerülhetett sor, amikor a bíró az önhatalmú cselekményeket megelőzendő, közbenső ítéletet (interlocutiorum) hozott. Ennek az intézkedésnek a célja elsősorban a megelőzés volt, ezért gyorsított eljárás keretében a feleknek csak rövid idő állt rendelkezésükre állításaik bizonyítására.[56]
A középkori birtoktan fejlődésének teljes körű tárgyalása lehetetlen vállalkozás lenne, ezért ehelyütt elsőként csak a glosszátorok és a kommentá-
- 116/117 -
torok, másodikként a humanista jogiskola, végül pedig az usus modernus Pandectarum és a természetjogi iskola főbb tárgykörünkkel kapcsolatos nézetét vesszük górcső alá.
A glosszátorok körül a jusztiniánuszi szövegekhez leginkább Placentinus (?-1192) ragaszkodott. Ő abból az alaptételből indult ki, hogy a birtokos az esetek többségében tulajdonos is, de legalább pro suo tartja hatalmában a dolgot.[57] A kézizáloghitelező, az örökhaszonbérlő, a felülépítményi jog gyakorlója, a haszonkölcsönbe vevő és a bérlő szerinte nem birtokosok, hanem más nevében tartják maguknál a dolgot.[58] Placentinus elméletének hiányossága az, hogy ez a megállapítása csak a birtokosoknak szűkebb körére volt igaz, így már nem terjedt ki az örökhaszonbérlőre és a precaristára sem.[59]
Azo (?- 1230) a birtok fogalmának egységéből indult ki. Érvelésénél a naturalis possessio és a civilis possessio fogalompárokkal élt.[60] Számára a possessio civilis nem más, mint egy megerősített naturalis possessio,[61] a megerősítés mértékéről az adott helyzetnek és a gyakorlati szükségszerűségnek megfelelően döntött a joggyakorlat. Azo munkásságának fő érdeme az volt, hogy a kétfajta birtok elkülönítésével utalt arra, hogy a birtok bizonyos esetekben több mint puszta ténylegesség.[62]
A glosszátorok munkásságát összefoglaló Accursius (1183?-1263) a Glossa Ordinariában már Placentinushoz képest olyan tágan határozta meg a possessio fogalmát, hogy abba már a korábban még detentornak tartott bérlő is belefért. A korábban birtokvédelemben nem részesülő birlalók helyzete és a possessorok körének kibővítése között feszülő ellentmondást a Glossa Ordinaria azzal oldotta fel, hogy kimondta azt az elvet, miszerint minden birtokost, aki egy dolgot hatalmában tart megillet a védelem, ha másként nem, akkor a bíró jogán (officio iudiciis).[63]
A kommentátorok közül Bartolus (1313-1357) és Baldus (1327-1400) birtokkal kapcsolatos nézetei mindenképpen ismertetésre méltóak.[64]
Bartolus kiindulópontja az volt, hogy a római jogi források alapján egyértelműen megállapítható, hogy a birtok tény (factum) és jog (ius) is volt egyszerre.[65] Felfogásában a birtok "jog arra, hogy magunknál tartsunk egy dolgot, amelynek birtoklása nincs megtiltva számunkra" ("jus insistendi rei non prohibitae possidendi").[66] Bartolus szerint a birtokot általánosan (in genere) és konkrétan (in specie) is meg lehet határozni.[67] Az általános meghatározás alapján a birtok "ius insistendi rei non prohibitae possidendi", szemben a tulajdonnal, ami "ius disponendi vel vindicari". Az in specie fogalommal Bartolus a birtok valamennyi formáját át kívánta fogni, szerinte lényegében három fő birtokforma létezik: possessio naturalis, possessio civilis és possessio corporalis. Felfogása szerint ezek mellé még a jogbirtok a "quasi possessio iurum" állítható. A jogi birtok (civilis possessio) szerinte akkor áll fenn, ha alkalmas elbirtoklásra vagy gyümölcsszedés útján való tulajdonszerzésre. Naturalis possessorok meglátása szerint a haszonélvezők és a hűbéresek, akik tulajdont (verum dominumot) nem tudnak szerezni a dolgon. A possessio corporalis pedig az állapot, amelyben az önhatalmú birtokháborító (invasor) van, mivel vele szemben a kivetett (deiectus) nem vesztette el a birtokjogát. Ez a birtokhelyzet azonban, amiben a kivető van, nem vezetett sem elbirtokláshoz, sem a gyümölcsök feletti tulajdonszerzéshez, ellenben harmadik birtokzavarókkal szemben lehetővé tette az interdictum uti possidetis, erőszakos kivetéskor pedig az interdictum de vi alkalmazását. Bartolus megemlítette még a detentiót is, amely szerinte a jog világán kívül eső ténylegesség, amely nem a birtoklás egyik fajtája.[68]
Bartolus tanainak sajátos továbbfejlesztője Baldus birtokfelfogása, Ő már a Bartolus által felvázolt három birtokkategória mellé egy negyediket is megemlít, az úgynevezett possessio civilissimát,[69] melyen olyan helyzetet értett, amelynél a birtokhoz nem volt szükség annak materiális megragadására.[70] Álláspontja szerint a naturalis possessio szerepe a birtoklás körében csak annyi, hogy a possessiót a külvilág felé csak ez teszi láthatóvá, ha azonban hiányzik, akkor még nem biztos, hogy a birtok sem áll fenn, illetve megléte sem feltétlenül jár együtt a birtokkal, csupán vélelmet teremt annak meglétére.[71]
A kommentátorok eljutottak annak felismeréséig, hogy a birtok lényege nem az animus, vagy a corpus, nem is ténylegesség vagy a jog, hanem mindezek egységessége. A birtokosi helyzetek, pedig mindig valamilyen jogon alapulnak. Ugyanaz a dolog felett hatalmat gyakorló fél, például a kézizálog-hitelező esetében, lehet általános értelemben (in genere) jogi birtokos is mindenkivel szemben, azzal szemben pedig, akitől a dolgot kapta, (in specie) naturalis possessor. Mindazonáltal fontos hangsúlyozni azt a tényt, hogy a 13-15. század gazdasági viszonyai még nem tették szükségessé a tulajdon, a birtok és a birlalat pontos meghatározását, azonban a 16. század kezdetétől ez már reális igényként merült fel.[72]
- 117/118 -
A 16. századi humanista jogiskola képviselői, akik a glosszátorok és a kommentátorok fejtegetéseiből indultak ki, az egyszerű szövegkritikai magyarázatokkal szemben már a jogintézmények eredeti értelmét saját koruk gazdasági és társadalmi viszonyai közé visszahelyezve igyekeztek feltárni.[73] A humanista jogiskola képviselői közül Alciatus (1492-1550), Zasius (1461-1536), Cuiacius (1522-1590) és Donellus (1527-1591) birtokkal kapcsolatos nézeteit kívánjuk röviden bemutatni.
Alciatus a birtokvédelem kapcsán Accursius nézetét támadta, mivel elfogadhatatlannak tartotta azt, hogy minden birtokosi helyzet védettnek tekinthető, ha másképp nem, akkor a bíró jogán (officio iudicis). Ez szerinte indokolatlan kiterjesztést jelentett, amely a birtoklás tény jellegéhez kapcsolódóan a detentorokat is védelemhez jutatta, s ezért a birtok jogintézménye kapcsán ő is a birtoklási akarat jelentőségét hangsúlyozta.[74]
Zasius a német jogtudomány reneszánszának jeles képviselője is hasonló felfogást követett.[75] A dolgot ténylegesen is hatalmukban tartók közül csak azt tekintette birtoknak, aki a possessio mellett magukat egyben tulajdonosnak is tartották, ezzel ismételten az animusra helyezve a hangsúlyt. A klasszikus kori források által alkalmazott hibás birtok (vitiosa possessio) megjelölést Zasius inpropria possessionak, a precarista birtokát possessio sterilisnek nevezte.[76]
Cuiacius az animus possessionis fogalmával Savigny előfutárának is tekinthető, mivel szerinte, aki a dolgot opinione domini tartja hatalmában, birtokosnak tekinthető. A történeti forrásokat tiszteletben tartva egyben elismeri a kézizálog-birtokos, a sequester, a precarista és az emphyteuta birtokosi mivoltát is, bár ők nem tulajdonosi akarattal tartják maguknál a dolgot.[77]
Donellus a detentiót (naturalis possessiót) a következőképpen határozta meg: Sit ergo haec rei definitio, ut sit possidere rem corporalem, qui in commercio sit, alliis possessoribus vacuam affectu domini tenere. Így a detentiót azon forgalomképes testi dolgokra nézve látta megvalósultnak, amikor azt más birtokosok tulajdonosi akarat (affectu domini) nélkül birtokolták.[78] A birtok pedig szerinte olyankor állt fenn (Is possidet qui rem tenet domini affectu, idest qui pro sua, seu tanquam suam tenet. ...), amikor tulajdonosi akarattal vagy pro suo önérdekből tartotta magánál valaki a dolgot.[79]
Az officium iudicis elvét tehát valamennyi itt említett humanista jogtudós elvetette és a tulajdonosi akaratra igyekezte a hangsúlyt helyezni a birtok és a birlalat elhatárolásakor.[80]
Az usus modernus Pandectarum és a természetjog képviselői voltak azok, akik Savigny birtoktanának előzményeit adták. Az usus modernus Pandectarum neves képviselői közül Giphanius, von Struve, Lauterbach és Stryk műveiben találhatunk a birtokkal kapcsolatos megállapításokat.
A 16. és a 17. század fordulóján működő Giphanius Obertus (1534-1604) az usus modernus Pandectarum irodalmának képviselője még a birtoksérelmek orvoslásaként (remedia possessionis) foglalkozott a birtokkal.[81] Giphanius az animus domini több értelmezési lehetőségére is felhívta a figyelmet, de szerinte csak azok a személyek tekinthetők ilyen birtokosoknak, akik maguk is tulajdonosok, vagy magukat legalábbis annak vélik. Ugyanakkor felállította az animus rem sibi habendi kategóriáját azokra rendhagyó birtokosokra, akik nem egyszerű detentorok voltak, de nem is animus domini tartották maguknál a dolgot.[82]
Az usus modernus Pandectarum több neves képviselőinél, így von Struve (1619-1692), Lauterbach (1618-1678) és Stryk (1640-1710) műveinél is, kikristályosodtak a dologi jogi kategóriák.[83] Így a tulajdontól a birtoklás (possessio) elkülönült, amely olyan detentiót jelentett, amelynél sajátjaként tartotta valaki magánál a dolgot (detentio rei cum affectione et animo sibi habendi).[84] Ennek eredményeként, amikor valakinek az animusa arra irányult, hogy ő tulajdonos is, akkor civilis posessióról, ha tulajdonosi akarat nélküli birtoklásra irányult, akkor egyszerű naturalis possessióról volt szó.[85] Az elveszett birtok visszaszerzése érdekében az usus modernus Pandectarum szerzői a kánonjogból származó intézményeket (remedium ex canone redintegranda) a ténylegesen birtoklóval szemben, illetve a római jogból származó interdictum unde vit vehették igénybe az önhatalmú kivetővel szemben. A summariissimum lehetősége továbbra is megmaradt.[86]
A természetjogász Nettelbladt minden animus rem sibi habendi birtoklónak, így a kézizálog-hitelezőnek, a precaristának, a sequesternek és az örökhaszonbérlőnek is megadta a birtokvédelmet.[87]
A 19. századi pandektistákat élénken foglalkoztatták a birtokelméletek és a birtokvédelemmel kap-
- 118/119 -
csolatos kérdések. Ezeknek a nézeteknek a teljes körű áttekintése monográfia terjedelemben is nehéz vállalkozás lenne, ezért ehelyütt csak a birtokvédelem terén meghatározó tanokat kidolgozó két jogtudós Friedrich Carl von Savigny (1799-1861) és Rudolf von Jhering (1818-1892) munkásságának eredményeit kívánjuk összefoglalni.[89]
Savigny korszakalkotó műve az 1803-ban megjelent "Das Recht des Besitzes" átalakította a birtokokkal kapcsolatos tanokat. Savigny elméletének középpontjában a birtokosi akarat áll, s szerinte a birtok a tulajdonosi akarattal (animus domini) egyesülő természetes hatalom egy dolog felett. A birtok ellenben nem jog, hanem tény, mégpedig olyan tény, amelyhez joghatás is járul, ezért valójában tény és jog is egyszerre.[90] Mivel a birtok tény, ezért Savigny szerint a birtokban nem képzelhető el jogutódlás sem (successio in possessionem).[91] Ráadásul a birtok nem tekinthető alanyi jognak sem. A birtokvédelem jogpolitikai indokát abban látta, hogy a birtoksértés egyben obligatio ex maleficiót, azaz deliktuális kötelmet keletkeztet. Savigny szerint azokban az esetekben, amikor a birtokosnál nincs meg az animus domini, a tulajdonosi akarat, a jusztiniánuszi források azonban mégis birtokvédelmet adtak, akkor ott levezetett birtokról (abgeleiteter Besitz) van szó. Így szerinte a birtok intézményének rendszertani helye is a kötelmi jogban van.[92]
Savigny birtoktanát a római jogi források alapos elemzésére építette, de hatással volt rá a kanti filozófia és az affectus domini és az officium domini tekintetében a francia humanisták koncepciója is. Savignynál az individuális akarat, az animus domini szerepének hangsúlyozását kell kiemelnünk.[93]
A tulajdonosi akarattal való birtoklás előtérbe állítása azonban a római forrásokkal összeegyeztethetetlen problémákat vet fel.[94] Ezek közül az első, hogy miért részesül birtokvédelemben az örökhaszonbérlő, a kézizálog-hitelező, a sequester és a precarista tekintettel arra, hogy náluk hiányzik a tulajdonosi akarattal fenntartott birtok, másrészt a birtokközvetítő detentoroknak, például a bérlőnek és a haszonkölcsönbe vevőnek, elég a tulajdonosi akaratot állítania és védelemben részesülhet.[95]
Jhering fellépése az objektív szemléletmód megjelenéséhez vezetett a 19. századi birtoktani elméletek körében. Savigny birtoktanát két jelentősebb munkájában kritizálta, az első az 1969-ben Jénában megjelent "Ueber den Grund des Besitzshutzes", majd húsz év múlva a "Der Besitzwille" című műve volt.[96] Jhering munkássága alapvetően három jelentősebb változtatást vezetett be a birtoktan terén.
Az első abban állt, hogy határvonalat húzott a birtok és a birlalat között, ami szerinte a jogszabály által meghatározott causa possessionisban áll, amellyel szemben a szubjektív akarat háttérbe szorul.[97] Jhering meghatározása szerint a causa possessionis nem csupán a birtoklás jogalapja, hanem a jogilag releváns megalapítási módja, amelyhez a jogellenesen megalapított birtok is hozzátartozik.[98] Megállapítását egy Marcellus nevéhez kötődő Digesta forrásra alapította, mely szerint saját birtoklási jogcímét, senki sem változtathatja meg (neminem sibi causam possessionis posse mutare).[99] Másodikként Jhering hangsúlyozta, hogy a birtok nem csak egy ténylegességi állapot, amelyet joghatásokkal ruháznak fel, hanem egy jogilag védett érdek is. Harmadikként a birtokvédelem jogpolitikai indokának a birtok mögött gyakran álló tulajdont tekinti még akkor is, ha esetleg nem a tulajdonos kapná meg ezt a védelmet. Ennek alapja az, hogy a tulajdon látszata a birtok, így a birtokosok védelmén keresztül áttételesen tulajdonvédelmet is megvalósíthat.[100]
A német pandektisztika eredményei meghatározóak a birtokvédelem elméletei tanainak körében. Különösen Jhering munkássága emelendő ki, mivel rámutatott arra, hogy a rómaiak valójában a birtok fogalmát nem dolgozták ki, hanem csupán praktikus megfontolásokból egyeseknek nyújtottak birtokvédelmet, míg másoknak nem. Nézetei a forgalom biztonságának elvét szolgálták, mivel a jogszabályok körébe utalta annak eldöntését, hogy ki minősük birtokosnak és birlalónak.[101]
Az új Ptk. előtti magyar magánjog teljes történetének vizsgálata terjedelmi okokból lehetetlen vállalkozás lenne, ezért összefoglaló kitekintésünk csak a 19. század közepéig nyúlik vissza.[102]
Elsőként Frank Ignácz 1845-ben megjelent "A közigazság törvénye Magyarhonban" című művét kell említenünk, mely a római jogi hatásra különbséget tett detentio és possessio, iniusta possessio és bonae et malae fidei possessio között. A birtokvédelemmel kapcsolatban leszögezi, hogy mindenkinek joga van arra, aki egy dolgot hatalmában tart. Az erőszakos támadóval szemben önvédelemmel lehet élni, illetve bíróhoz fordulni. Ha a kivetés egy éven
- 119/120 -
belül történt a kivetett rövid úton kérheti a bíróságtól a birtokba való visszahelyezését a valóságos kárainak megtérítésével együtt, egy év után rendes bírói eljárásban kérhette a visszahelyezést egyidejűleg a megszűnt haszna pótlásával és a hatalmaskodás díjának követelésével együtt. Frank Ignácz művében számos a római jogban kialakult jogelvre hivatkozik, amelyek szerinte közmondászerűen érvényesültek a birtokvédelem során, így említi az "in pari causa melior est conditio possidentis" (azaz a két egyenlő jogcím esetén a birtokló helyzete előnyösebb) és a "pro possesssore praesumptio pugnat" (a birtoklás vélelem a tulajdonra) jogi regulákat is.[103]
A 19. század második felének birtokvédelmére nagy hatással volt az Optk. hatályba léptetése. Ezt az 1961-es ITSZ szabályok a birtokperek tekintetében az ingatlan fekvése szerinti bírósághoz, illetve a birtokpereket a megyei állandó törvényszékek hatáskörébe utalta, hivatkozva az 1848. évi IX. és XI. törvénycikkekre.[104]
Hatályba ugyan nem lépett, de kiemelkedő jelentőségű volt a joggyakorlat szempontjából az 1928. évi "Magyarországi Magánjogi Törvénykönyv" címen az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat (Mtj). Az Mtj szabályai alapján a birtoknak három fő típusa volt megkülönböztethető. A saját birtok, vagy főbirtok, amit saját jogaként gyakorolt a dolog felett tényleges hatalmat gyakorló, ebből a birtokból az idővel tulajdonjog is keletkezhetett. A második típus a használati birtok volt, amelynél más birtokát tartotta valaki magánál kötelmi jogi (bérlet, haszonkölcsön) alapon, amelyből elbirtoklással tulajdon nem keletkezett. Az Mtj 444. §. alapján ilyenkor különbséget kell tenni a főbirtokos és az albirtokos között. Akitől a birtok ilyenkor származik, azt főbirtokosnak, akinél a dolog ténylegesen van, albirtokosnak kellett tekinteni. A harmadik típust a szolgabirtok alkotta, amely olyankor fordult elő, amikor valaki más érdekében (gazdasági, háztartási alkalmazott, megbízott, képviselő) tartotta magánál a dolgot, azaz birlaló volt.[105] Az Mtj birtokvédelmi szabályainak sarkalatos pontja volt, hogy a birlalót a birtokossal szemben nem illette meg a védelem, a harmadik személyekkel szemben azonban igen.[106] Külön szabályok álltak a főbirtok és az albirtok eseteire, amelyeknél mindkét személy birtokos volt, így birtokvédelem is megillette őket a harmadik személyekkel és egymással szemben is. Az albirtokost főszabályként a főbirtokos ellen is megillette a birtokvédelem, a bérlőt és a haszonbérlőt a bérbeadó és a haszonbérbeadó ellen csak akkor, ha a szerződés lényeges feltételeinek eleget tettek, a főbirtokost az albirtokos ellen csak olyankor, amikor az albirtokos a használati birtokának határain nyilvánvalóan túlterjeszkedett, s ezzel jogosultság hiányában feltehetően jelentékeny kárt okozna a főbirtokosnak.[107] Annak ellenére, hogy ezeknél a birtokpereknél jogi kérdések is felmerültek, az Mtj alapján mégsem prejudikáltak a későbbi petitórius tulajdonperek vonatkozásában, csak eldöntötték az alperesi és a felperesi pozíció kérdését.[108] Birtokvédelemre a Mtj alapján kialakult bírói gyakorlatban is a birtokháborítás és a birtokból való kivetés esetén lehetett igénybe venni. Fontos tétele volt az Mtj-nek az a szabály, hogy a birlalót a birtokos ellen birtokvédelem nem illette meg.[109] A birtokvédelem igénybevételének két szükségszerű feltétele volt. Egyrészt a birtoklás, másrészt a birtoksértő cselekmény fennállása. A birtokvédelem eszközeként az önhatalom és a birtokvédelmi keresetek szolgáltak.[110] Az önhatalom csak rendkívüli eszköz volt, amelynek mindkét módját, az önvédelmet és az önsegélyt is megengedte, de csak a tilos önhatalommal szemben.[111] A birtokvédelem rendes eszközei a birtokkeresetek voltak
A régi Ptk. alapján a birtokvédelemnek három fő típusa volt (jogos önhatalom, birtokvédelem igazgatási úton, birtokper).[112] Az első a jogos önhatalom volt, amit csak a birtok megvédéséhez szükséges mértékben alkalmazhatott a birtokában megtámadott személy.[113] Az önhatalom elsősorban a birtok ellen irányuló támadás elhárítására volt alkalmazható, amely szűkebb fogalom, mint a birtokháborítás, mert az csak olyan magatartást jelölt, amely közvetlenül fenyegette a dolgot.[114] Az elveszett birtok visszaszerzésére azonban csak akkor lehetett önhatalmat igénybe venni, ha más birtokvédelmi eszköz, így az igazgatási út és a birtokkeresetek alkalmazásával járó időveszteség a birtokvédelmet meghiúsítaná.[115] Második módja a korábbi sommás birtokper helyébe lépő államigazgatási úton biztosított birtokvédelem volt, amely időben megelőzte a bírsági utat.[116] E lehetőség alapján a jegyzőhöz lehetett fordulni a birtokháborítástól, illetve a kivetéstől számított egy éven belül.[117] Ennek következtében csak az egy év eltelte után lehetett közvetlenül a bírósághoz fordulni. A jegyzőhöz fordulónak bizonyítania kellett, hogy birtokos volt, továbbá azt is, hogy birtokában háborították illetve attól megfosztották. Ez az eljárás az eredeti állapot helyreállítására, a jogtalan birtoklással kapcsolatos hasznok, károk és költségek megítélésére irányult. Az igazgatási eljárásban a jegyző általában a birtoklás ténye alapján határozott a birtoklás jogosultságát nem vizsgálta. A jegyző az eljárást lezáró határozatával, amelyet
- 120/121 -
haladéktalanul írásban kellett közölni helyreállította az eredeti állapotot, a birtoksértőt e magatartástól eltiltotta.[118] A jegyzői határozat hatékonysága abban rejlett, hogy a meghozatalától számított három napon belül akkor is végre kellett hajtani, ha az abban foglaltakat sérelmesnek tartó fél felülvizsgálat céljából bírósághoz fordult.[119]
A régi Ptk. alapján három esetben kerülhetett a birtokvita a bíróság elé. Az első esetben a jogvitában érintett valamelyik fél a jegyző határozatában foglaltak miatt fordult a bírósághoz, azonban nem a sérelmes határozatot támadta, hanem az ellenérdekű fél ellen fordult.[120] A második esetet a birtokállapot helyreállítására irányuló birtokper jelentette, amire az egy éve történt, vagy azt meghaladó zavarás vagy kivetés esetén kerülhetett sor,[121] akkor, amikor több mint egy év telt el, a bizonyítás nehezebb volt.[122] Harmadik esetben a birtokláshoz való jogosultság kérdésében közvetlenül is a bírósághoz lehetett fordulni.[123] A birtoklásról való jogosultság eldöntésére irányuló perben a felperes csak akkor győzedelmeskedhetett, ha erősebb jogcíme volt, mint annak, aki őt a birtoklásban zavarta.[124] Ilyenkor a birtokperben annak a félnek a jogosultságát vélelmezni kellett, akit a békés birtoklásban megzavartak.[125]
Összefoglalóan megállapítható, hogy az új Ptk. birtokvédelmi szabályozási rendszerére elsősorban a római jog, az Mtj és a régi Ptk. megoldásai hatottak. A római jog a prétor igazgatási jogkörébe utalta az interdictumok útján biztosított birtokvédelmet. A birlalók közvetlenül nem kaptak birtokvédelmet még a harmadik személyekkel szemben sem, ezért ők possessorius úton csak a jogi birtokosok közbejárása esetén nyerhettek jogi védelmet. Már a római jogban kialakult az az elv, hogy a detentorok egy bizonyos köre (örökhaszonbérlő, kézizálog-hitelező, precarista, sequester) annak ellenére jogosult birtokvédelemre, hogy más nevében tartja magánál a dolgot. A középkori jogfejlődés ezt a védelmet számos esetben valamennyi detentorra kiterjesztette, de csak harmadik személyekkel szemben. Jelentős változást hozott a magyar joggyakorlatban az Mtj szabályozása, amely a birlalattól elhatárolta a használati birtokot, s egyúttal ez utóbbin belül a főbirtokos és az albirtokos között különböztetett. A főbirtokosnak az albirtokossal szemben is védelmet adott olyankor, amikor a használati birtokának keretein túlterjeszkedett, s ezzel jelentős kárt okozott. A régi Ptk. főbb elvei továbbra is élnek, s így a birtokos zavarása, vagy birtokból való kivetése esetén az önhatalom, a jegyzői út és a bírósági jogvédelem továbbra is a birtokosok rendelkezésre áll. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
[1] Menyhárd Attila: Birtok és a birtokvédelem, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz 2., (szerk. Vékás Lajos/Gárdos Péter), Budapest 2014, 899-924.
[2] Navratil Zoltán: Dologi jog. A 2013. évi V. törvény alapján. Az új polgári törvénykönyv szövegének rövid magyarázata, Budapest 2014, 6-16.
[3] Új Ptk. 5:1. § (2) Olyan birtokos mellett, aki a dolgot időleges birtokára jogosító jogviszony alapján tényleges hatalmában tartja a dolgot (albirtokos), birtokosnak kell tekinteni azt is, akitől a tényleges hatalmat gyakorló a birtokát származtatja.; 5:5. § (3) Az albirtokos jogcíme szerint részesül birtokvédelemben a főbirtokossal szemben.
[4] Petrik Ferenc: A birtok, in: Polgári jog. Dologi jog. Az új Ptk. magyarázata IV/VI. (szerk. Wellmann György), Budapest 2014, 30.; Serák István: Dogmatikai, történeti és összehasonlító adalékok a polgári jogi birtokvédelem rendszerének hatékonyságához, Állam- és Jogtudomány, 54/2 (2015), 56-57.
[5] Menyhárd, i.m., 915.
[6] Ulp. D. 41, 2, 12, 1.
[7] De Malafosse, Jean: L'interdit momentariae possessionis. Contribution á l'histoire de la protection possessoire en droit romain, Roma 1967, 15.
[8] Niggli, Wolfgang: Der Besitz - ein ungeklärter Grundbegriff des schweizerischen Sachenrechts, Frankfurt am Main 1993, 97-101.
[9] Ulp. D. 41, 2, 17, 1 (libro septuagensimo sexto ad edictum): Differentia inter dominium et possessionem haec est, quod dominium hihilo minus eius manet, qui dominus esse non vult, possessio autem recedit, ut quisque constituit nolle possidere. si quis igitur ea mente possessionem tradidit, út postea ei restituatur, desinit possidere.
[10] A klasszikus római jogászok a birtoklás (possessio) szót etimológiailag az "ülni", "megtelepedi" (sedere) szóból származtatják, magát a birtokot pedig a földre való letelepedésként (görögül katoché) írták le. Ennek forrásbeli bizonyítéka: Paul. D. 41, 2, 1pr (libro quinquagesimo quarto ad edictum): Possessio appellata est, ut et Labeo ait, a sedibus quasi positio, quia naturaliter tenetur ab eo qui ei insistit, quam Graeci κατοχην dicunt.
[11] Procul. D. 41, 1, 55 (libro secundo epistularum): ...Summam hanc puto esse, ut, si in meam potestatem pervenit, meus factus sit. ...
[12] L. Carcaterra, Antonio: Possessio. Richerche di storia e di dommatica, Roma 1967.
[13] Schwarz Bertalan: A birtokjog és a birtoktan alapjai, Budapest 1906, 29-30.
[14] Paul. D. 41, 2, 3, 1 (libro quanquagesimo quarto ad edictum): Et apiscimur possessionem corpore et animo neque se animo aut per se corpore.
[15] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest 2016[21], 301-302; Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, Budapest-Pécs 2015[4], 173; Molnár Imre - Jakab Éva: Római jog, Szeged 2015[7], 186-200.; Bessenyő András: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében, Budapest - Pécs 2010[4], 219.
[16] Paul. D. 41, 2, 3pr.
[17] Kasza József: Detentio és possessio. Tanulmány a bölcseleti magánjog köréből, Pécs 1894, 91-118.; Sargenti Manlio: Appunti sulla quasi possessio e la possessio iuris, in: Scritti in onore Contardo Ferrini pubblicati in occasione della sua beatificazione I, Milano 1947, 226-254.
[18] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 167.
[19] Kaser, Max - Knütel, Rolf: Römisches Privatrecht, München 2014[20], 117.
- 121/122 -
[20] Riccobono, Salvatore. Zur Terminologie der Besitzverhältnisse (Naturalis possessio, civilis possesio, possessio ad interdicta), SZ 32 (1910), 321-371.
[21] Pólay Elemér: Jhering birtoktana és a magyar jogi romanisztika, in: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Iuridica et Politica 6/3, Szeged 1969, 2223.
[22] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 168.
[23] Szászy-Schwarz Gusztáv: Az animus domini bírálata, Magyar Igazságügy 23/4. (1885), 349-350.;Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 168.
[24] MacCormac, Geoffrey: Iusta and iniusta possessio, TR 42 (1974), 71-80.; Nicosia, Giovanni: Vitiosa possessio e iniusta possessio, IURA 63 (2015), 1-27.; Kaser, Max: Das römische Privatrecht. Erster Abschnitt. Das altrömische, das vorklassische und klassiche Recht, München 1971, 398.
[25] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 172-173.
[26] Bessenyő, i.m. 221.
[27] Ulp. D. 43, 17, 1pr.
[28] Müller, Theresa: Besitzschutz in Europa. Eine rechtsvergleichende Untersuchung über den zivilrechtlichen Schutz der tatsächlichen Sachherrschafr, Tübingen 2010, 12-14.
[29] Müller, i.m. 14.
[30] Gai. Ins. 4, 155.; Ulp. D. 43, 16, 3, 2.
[31] Kaser - Knütel, i.m. 126.
[32] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 176.
[33] Gai. Inst. 4, 150 ; Gai. Inst. 4, 160 ; Ulp. D. 43, 31, 1.
[34] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 176-177.
[35] Cannata, Carlo Augusto: 'Possessio' 'possessor' 'possidere' nelle fonti giuridische del basso impero romano. Contributo allo studio del sitema dei rapporti reali nell'epoca postclassica, Milano1962.
[36] De Malafosse, i.m. 33-36.
[37] De Malafosse, i.m. 31-32.
[38] C.Th. 9, 10, 3.
[39] Bessenyő, i.m. 229-230.
[40] C.Th. 4, 22, 3.
[41] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 177.
[42] De Malafosse, i.m. 49-52.
[43] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 177-178.
[44] Inst. 4.15.7.
[45] Földi - Hamza, i.m. 316-317.
[46] De Malafosse, i.m. 112-115.
[47] Inst. 4, 15, 6.
[48] Földi András: A dologi jog történetéből II. in: Összehasonlító jogtörténet (szerk. Földi András), Budapest 2016[3], 427.
[49] Patault, Anne-Marie: Introduction historique au droit des biens, Paris 1989, 119.
[50] Bessenyő, i.m. 230.; Földi, i.m. 428.
[51] Bruns, Carl Georg: Die Besitzklagen des römischen und heutigen Rechts, Weimar 1874, 219.
[52] Szászy-Schwarz Gusztáv: Régi és új birtoktan, 525-528.
[53] Lange, Hermmann - Kriechbaum, Maximiliane: Römisches Recht im Mittelalter II. Die Kommentatoren, München 2007, 920.
[54] Földi, i.m. 428.
[55] Lange - Kriechbaum, i.m. 924.; Földi, i.m. 429.
[56] Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht I. Älteres gemeines Recht (1500 bis 1800), München 1985, 286-287.; Földi, i.m. 429.
[57] Placentinus, Summa Codicis, Moguntiae 1586, 7, 32.; l. Tourtoulon de, Pierre: Placentin. La vie, les oeuvres, Paris 1896, 227-255.
[58] Szászy-Schwarz Gusztáv: Régi és új birtoktan, 385.
[59] Bussi, i.m. 22-23.; Éles Gyula: A birtok fogalma a pandektisztikában, Dolgozatok 14, Pécs 1983, 94-95.
[60] Azo: Summa Codicis, 7, 35.
[61] Bussi, i.m. 23.
[62] Éles, i.m. 95-96.
[63] Éles, i.m. 95.
[64] Bussi, i.m. 28-31.
[65] Tryphon. D. 49, 15, 12, 2.
[66] Bessenyő, i. m. 225.
[67] Éles, i.m. 97.
[68] Bussi, i.m. 28-30.
[69] Garcia Garrido, Manuel: Contributo di Baldo alla teoria sulla possessio civilissima, in: Studi in onore di Giuseppe Grosso 2, Torino 1968, 241-248.; Éles, i.m. 98.
[70] Baldus, ad l. 19, C.1, 2, n. 14.
[71] Éles, i.m. 98.
[72] Éles, i.m. 98-99.
[73] Éles, i.m. 99.
[74] Éles, i.m. 99.
[75] L. Rowan, Steven: Ulrich Zasius. A Jurist in the German Renaissance, 1461-1535, Frankfurt am Main,1987.
[76] Szászy-Schwarz Gusztáv: Új irányok a magánjogban, Budapest 1911, 386.
[77] Éles, i.m. 100-101.
[78] Donellus, Hugo: Opera omnia I. De iure civili, 5, 6, 2., Firenze, 1840, 986.
[79] Donellus, Hugo: Opera omnia I, De iure civili, 5, 6, 4., Firenze 1840, 986.
[80] Éles, i.m. 99-101.
[81] Coing, i.m. 282.
[82] Giphanius Obertus: Explanatio ad institition. ad §5. de interdict.
[83] Klemm, Peter Christoph: Eigentum und Eigentumbeschränkungen in der Doktrin des usus modernus pandectarum untersucht anhand der Pandektenkommentare von Struve, Lauterbach und Styrk, Basel-Franfurt am Main 1984, 5-11.
[84] Struve, von Georg Adam: Syntagma Jurisprudentiae secundum ordinem Pandectarum 42,3 Francofurti-Lipsiae 1692, ; Lauterbach Wolfgang Adam: Collegium theoretico-practicum, ed nova, Tübingen 1774.
[85] Klemm, i.m. 51-53.
[86] Klemm, i.m. 53.
[87] Szászy-Schwarz Gusztáv: Régi és új birtoktan, in: Új irányok a magánjogban, Budapest 1911, 388.; Éles, i.m. 102.
[88] Éles, i.m. 93-147. Schwarz András Bertalan: A birtokjog és a birtoktan alapjai, Budapest 1906.; Pólay Elemér: Jhering birtoktana és a magyar jogi romanisztika, in: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Iuridica et Politica 6/3, Szeged 1969.
[89] Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht II, 19. Jahrhundert, München 1989, 372-382.
[90] Savigny, Friedrich Carl von: Das Recht des Besitzes, Giessen 1803, 24-25.
[91] Éles, i.m. 103.
[92] Szászy-Schwarz Gusztáv: Régi és új birtoktan, Budapest 1911, 364.
[93] Pólay, Pandektisztika, 43.
[94] Szászy-Schwarz, Régi és új birtoktan, 361-528.
[95] Éles, i. m. 104.
[96] Pólay Elemér: A pandektisztika és hatása a magyar magánjog tudományára, Szeged, 1976, 75-76; Coing, Europäisches Privatrecht II, 376.
[97] Pólay, i.m. 75; Éles, i.m. 112.
[98] Jhering, Rudolf: Ueber den Grund des Besitzshutzes, Jena 1869, 39.
[99] Marcel. D. 41, 2, 19, 1.
[100] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 174.
[101] Pólay, i.m. 79.
[102] Szászy-Schwarz Gusztáv: Az animus domini bírálata, Magyar Igazságügy 23/2-3-4. (1885), 111-122, 207-222.; 345-358.;
- 122/123 -
Kolosváry Bálint: A birtok és a birtokvédelem, In: A magyar magánjog V. Dologi jog (szerk.: Szladits Kárloy), Budapest 1942, 55-102.; Szászy-Schwarz Gusztáv: A birtokosi akarat kérdéséhez, in: Újabb magánjogi fejtegetések, Budapest 1901, 23-27.; Petrik Ferenc: Tulajdonjogunk ma: a dologi jog mai érvényében, Budapest 2007,38-39.; Serák, i.m. 51-53.
[103] Frank Ignácz: A közigazság törvénye Magyarhonban 1., Buda 1845, 229-233.
[104] Ráth György: Az Országbírói Értekezlet Javaslatai a törvénykezés tárgyában. Polgári Magánjog. Alaki rész, Pest 1861, 11.
[105] Kolosváry, i.m. 59.
[106] Mtj 454. §. és 457. §.
[107] Mtj 456. §.
[108] Kolosváry, i.m. 87.
[109] Mtj 454-457. §.
[110] Kolosváry, i.m. 84-97.
[111] Mtj 458-461. §.
[112] Lenkovics Barnabás: A dologi jog vázlata, Budapest 1993, 180-185.
[113] Régi Ptk. 190.§ (1) bek.
[114] Menyhárd Attila: Dologi jog, Budapest 2007, 504.
[115] Lenkovics, i.m. 182-183.
[116] Menyhárd, i.m. 504.
[117] régi Ptk. 191. § (1) bek.
[118] régi Ptk. 191. § (3) bek.
[119] Lenkovics, i.m. 183-184.
[120] régi Ptk. 191. § (1) bek.
[121] régi Ptk. 191. § (2) bek.
[122] Lenkovics, i.m. 184-185.
[123] Menyhárd, i.m. 506.
[124] Lenkovics, i.m. 185.
[125] régi Ptk. 191.§ (3) bek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens, PTE ÁJK Római Jogi Tanszék.
Visszaugrás
