Cicerót méltatni egy másik Ciceróra volna szükség, hiszen - ahogy Quintilianus a cicerói ékesszólás erényeit részletesen ecsetelve találóan megjegyzi - Cicero nevét nem is emberi névként, hanem az ékesszólás szinonimájaként kell számon tartanunk.[1] Ugyanakkor a szónok mögött a bölcselet, kiváltképp az állam- és jogbölcselet tekintetében maradandót alkotó gondolkodót sem szabad háttérbe szorítanunk, amint ezt a De re publica fordításához írott bevezető tanulmányában[2] és Ciceróval foglalkozó egyéb munkáiban[3] Hamza Gábor is hangsúlyozta.
Marcus Tullius Cicero Kr. e. 56 márciusában mondta el beszédét Publius Sestius védelmében, akit a lex Plautia de vi alapján[4] a közrendet/köz-
- 473/474 -
nyugalmat sértő erőszakos cselekményekkel vádoltak, amelyekről védője meggyőzően bizonyította, hogy csupán a jogos védelmi helyzet megkívánta intézkedések voltak. A Pro Sestio az első alkalom, amikor Cicero száműzetéséből hazatérve megfogalmazhatja programját a belviszályoktól elgyötört res publica eszméjének újragondolása és az állam megőrző-megújító újjászervezése kapcsán. E beszédében Cicero világosan állást foglalt a sullai "alkotmány" mellett, vagyis amellett, amit ő sullai alkotmányként értelmezett: az állam vezetésére hivatott szenátus helyzetének megerősítése mellett érvelve. Hogy védencét felmentették, nem csupán a zseniális tényálláskezelésnek volt betudható, hanem nagy valószínűséggel annak is, hogy a beszédben kimerítő részletességgel, ám mégis magával ragadó pátosszal megfogalmazott politikai program elnyerte hallgatóságának tetszését.[5]
Az alábbiakban először a beszéd történeti-jogi hátterét elemezzük, ami a Cicero száműzetését és hazahívását kiváló és kísérő eseményekbe ad bepillantást. (I.) Ezt követően érdemes figyelmet szentelni a Pro Sestióban megfogalmazott állambölcseleti gondolatoknak, mivel Cicero egyéni látásmóddal - a retorikai szituációhoz alkalmazkodva, ám politikai meggyőződéséhez híven - határozza meg az állam vezetésére hivatott optimates fogalmát. Ezzel összefüggésben definiálja a derék polgárokat (optimus quisque) a közéletben vezérlő célt (cum dignitate otium), amely két kulcsszó, a morális értékeket, tartást és méltóságot kifejező dignitas és a materiális jóléthez, a (jog)biztonsághoz és a köznyugalomhoz fűződő érdek, az otium mentén kristályosodik ki. (II.) Végül pedig röviden megvizsgáljuk, hogy a Pro Sestióban megfogalmazott állambölcseleti gondolat, a kiterjesztett optimates-definíció, illetve a dignitas és az otium kulcsfogalma hogyan, esetlegesen milyen módosításokkal jelenik meg kiérlelve Cicero egyik - a De legibus és a De officiis mellett legfontosabb - legfontosabb államfilozófiai munkájában, a De re publicában. (III.)
Mindazonáltal - mi adja a Pro Sestio e szemszögből történő elemzésének aktualitását?[6] "Cicero állambölcselete sajátos módon éppúgy vonzza a kon-
- 474/475 -
zervatív gondolkodókat, mint a progresszív eszmék iránt elkötelezetteket. Edmund Burke éppúgy merít a cicerói életműből, mint Saint-Just. A konzervatív gondolkodók a hagyományokhoz visszatérést tartják követendőnek a cicerói gondolatvilágban, a progresszívek viszont a zsarnokság feltétlen elutasításának eszméjét hangsúlyozzák. A cicerói állambölcselet joggal szolgál egyfajta interpretatio multiplex alapjául. Annak ugyanis az elkötelezett köztársaságpártiság, a libertas hirdetése, az önkényuralom elvetése, a mikté politeia, a magántulajdon sérthetetlenségének eszméje, az arányos szociális és politikai egyenlőség tana, a természetes arisztokrácia kissé homályos ideája és a mérsékelt, felvilágosult vallási és episztemológiai szkepticizmus egyaránt részét képezi."[7]
A Pro Sestióban megfogalmazott állambölcseleti gondolatok - hiszen Cicero szónokként is bölcselő és bölcselőként is szónok - egyfelől egy adott politikai-retorikai szituáció nyomán születtek, másfelől olyan alapelvekre és értékekre mutatnak rá, amelyeket máig sem, ma sem hagyhatunk büntetlenül figyelmen kívül. A Pro Sestio optimates-definíciója és a "cum dignitate otium" eszméje napjainkban is vezérelvül szolgálhatnak: a helyzetet olykor túl későn felismerő, ám mindenkor felelősen gondolkodó és cselekvő Cicerók számára a saját politikai céljaik érdekében a Caesarok által a közösségre rászabadított, majd saját eszköz-voltukat fel nem ismerő, önálló életre kelő, magukat reformereknek álcázó, klasszikus értékeket pusztító, zavaros fejű anarchisták, s ezzel saját megérdemelt pusztulásukat siettető percember Clodiusokkal szemben.
Cicero pályájának csúcspontja vitathatatlanul consulatusának évére, Kr. e. 63-ra esett, a homo novust, a lovagrendből származó férfi, akinek ősei nem viseltek curulisi hivatalt,[8] ekkor emelkedett az állam vezetői, a principes civitatis sorába, s a Catilina-összeesküvés leleplezése és elfojtása során megteremtve az áhított concordia ordinumot[9] abban bízott, hogy e tettével mindörökre biztosította magának polgártársai háláját, valamint jövőbeli állandó és mérvadó befolyását a közéletre.[10] (Catilina, az elszegé-
- 475/476 -
nyedett nemesi családból származó, igen jó képességű, ám gátlástalan patrícius és önmagát reformernek álcázó oligarcha a legkülönbözőbb rendű és rangú embereket gyűjtötte maga köré, és nekik - hatalomra jutása esetére - adósságuk eltörlését ígérte: ez alkotta társadalmi bázisát. Egyes kutatók, így például Havas László - meggyőződésünk szerint tévesen - határozott, élesebben körvonalazható politikai koncepciót vélnek felfedezni Catilina mozgalmában.[11] Nézetünk szerint Trencsényi-Waldapfel Imre kijelentése igen helytálló, miszerint, a hatalom megragadásán kívül Catilinának nem volt határozott programja.[12]) Cicero e reményében hamarabb csalatkozott, mintsem várhatta volna: a 63. december 10-én hivatalba lépő néptribunusok közül ketten, L. Calpurnius Bestia és Q. Caecilius Metellus azonnal heves agitációba kezdtek Cicero ellen azon a címen, hogy csupán a consulként kapott senatus consultum ultimum alapján,[13] jogerős ítélet nélkül öt összeesküvőt kivégeztetett[14] - amit egyébiránt mind a szenátus, mind a közvélemény helyeslése kísért -, s azon óhaja ellen, hogy utolsó hivatali napján, december 29-én beszédet intézzen a néphez, vétót emeltek. (A senatus consultum ultimum, illetve senatus consultum de re publica defendenda nem azonosítható a mai szükségállapot fogalmával, hiszen ez zárt alkotmányos rendet tételezne fel, amivel azonban Róma nem rendelkezett. Az állam ellenségévé (hostis rei publicae, hostis publicus) nyilvánításról rendelkező senatus consultum ultimum átal a szenátus a magistratusoknak biztosított lehetőséget és garanciát a res publica megvédésére.[15]) Így Cicero csupán nyilvános esküt tehetett arra, hogy intézkedéseivel megmentette az államot.[16] Hamarosan, 61. december 5-én már arról írt Atticusnak, hogy az általa megteremtett concordia, valamint szerzett érdemei nem biztosítanak számára kellő védettséget.[17]
- 476/477 -
Ezen oltalmat Pompeiusnál remélte megtalálni, aki - miután a birodalom területét jelentősen növelte, s a meghódított területek igazgatásáról kiválóan gondoskodott - nagy tettek hőseként[18] tér haza 62 végén hatéves távollét után Itáliába. Triumphus iránti igényét a szenátus elismerte ugyan,[19] ám egyéb követeléseinek (keleten tett intézkedéseinek jóváhagyása, veteránjainak földhöz juttatása) nem tett eleget. A Crassusszal immáron kibékült Pompeius elégedetlensége és Caesar kezdeményezése hozta létre az ún. első triumvirátust, amelynek célja röviden megfogalmazva abban állt, hogy a közéletben ne kerülhessen sor olyan eseményekre, fordulatokra és intézkedésekre, amelyek hármójuk valamelyikének érdekeit sértik.[20] Pompeius, aki Ciceróval baráti kapcsolatot ápolt, igyekezett őt is megnyerni e hármas szövetség számára. Cicero - noha jól tudta, hogy a triumvirátushoz történő csatlakozás védelmet nyújtana számára a Catilina-hívekkel szembeni fellépése miatt őt ért támadások ellen - csekély politikai éleslátással és nagy morális meggyőződéssel távolságot tartott a hármas szövetségtől, mivel Caesarral, akiben elsősorban a néppárti/popularista politikust látta megnyilvánulni, nem volt hajlandó közösséget vállalni. Ciceróra erősebb nyomást kifejtendő Caesar a Cicerót szenvedélyesen gyűlölő P. Clodius Pulchert[21] használta eszközül.[22]
- 477/478 -
Clodius,[23] hogy Cicerón hatékonyabban állhasson bosszút a tőle elszenvedett jogos sérelemért, elhatározta, hogy néptribunussá választatja magát. 59-ben a comitia curiata jóváhagyásával arrogatio útján[24] a nevét a patríciusi hangzású Claudiusról Clodiusra változtatva egy plebejussal örökbefogadtatta magát, s így a triumvirek támogatásával már megválaszthatták néptribunusnak.[25] Tribunusi működésének megkezdése, vagy 59. december 10-e után négy törvényjavaslatot vitt keresztül, amelyek segítségével felforgató tevékenységét megalapozhatta. A népnek osztandó gabonát ingyenessé tette,[26] a lex Aelia et Fufia hatályon kívül helyezésével megszüntette az obnuntiatio intézményét, vagyis azon lehetőséget, hogy a népgyűlés megtartását, illetve törvényjavaslatok megszavazását kedvezőtlen auspiciumok esetén el lehessen napolni,[27] a politikai céllal megalapítandó, zavargások keltésére alkalmas collegiumok létrehozását, amelyet 64-ben törvényileg megtiltottak, ismét engedélyezte,[28] valamint elvette a censoroktól azt a lehetőséget, hogy erkölcsbíráskodásuk keretében[29] - kivéve, ha hivatalos vádemelés történt, és mindkét censor bűnösnek ítélte - bárkit is megrovásban részesítsenek, infamiával sújtsanak, illetve rendjéből kizárjanak.[30]
A két, 58-ban hivatalban levő consullal, Gabiniusszal és Pisóval (Caesar apósával) Clodius alkut kötött, amelynek értelmében hivatali évük után megfelelő katonai és pénzügyi kondíciók mellett megkapják az általuk kívánt provinciákat.[31] 58 végén előterjesztette a lex Clodia de capite civiumot, amely szerint mindazokat, akik római polgárt bírósági eljárás nélkül végeztettek ki, törvényen kívül kell helyezni. Ezen - visszaható hatállyal hozott (!) - törvény név szerint nem említette ugyan Cicerót, ám a jog-
- 478/479 -
tipró jogalkotás célja egyértelművé vált mindenki számára. Cicero gyásztógát öltött, és könyörgésével a népgyűlés elé járult. Clodius és bandája zavargást szított. Erre polgárok ezrei - elsődlegesen a lovagrend tagjai közül - öltöttek gyászt. Küldöttség járult a szenátus elé. Piso távolmaradt a szenátus ezen ülésétől, Gabinius pedig ridegen elzárkózott attól, hogy bármit is tegyen Cicero érdekében. L. Ninius néptribunus javaslatára a szenátus is úgy határozott, hogy testületileg gyászt ölt.[32] Gabinius összehívta a köznépet (contio plebis), és kijelentette, hogy a szenátus elvesztette minden politikai jelentőségét, a lovagrendet pedig a 63. december 5-i események - vagyis Catilina cinkosainak Cicero általi kivégeztetése - miatt véres bosszúval fenyegette meg; hogy mondandójának nagyobb nyomatékot adjon edictum útján Rómától kétszáz mérföldre száműzte a Cicero érdekében buzgólkodó L. Aelius Lamiát.[33] A consulok hamarosan parancsba adták, hogy a szenátorok tegyék le a gyászt, és viseljék szokványos öltözéküket.[34] A contiókon Clodius újra meg újra elismételte, hogy Caesar, Pompeius és Crassus egyetértésével cselekszik,[35] s noha hármójuk közül egyikük sem nyilvánított coram publico véleményt, Cicero mégis remélte, hogy Pompeius beváltja korábban tett, segítő szándékú ígéretét.[36]
Pomepius azonban, hogy a kínos állásfoglalás elől meneküljön, visszavonult vidéki birtokára, annál is inkább - amint erre a beszéd is utal -, mivel ellenségei azt sugallták neki, hogy Cicero hívei életére törnek.[37] Clodius - eljárását legitimálandó - népgyűlést hívott össze, amelyen kérdést intézett a consulokhoz és Caesarhoz, a 63. december 5-én történt kivégzések kapcsán.[38] Gabinius és Piso Cicero eljárását törvényességi szempontból helytelenítették, hiszen a Catilina-összeesküvés néhány résztvevőjét Cicero consulként valóban ítélet és a római polgárokat megillető provocatio ad populum lehetősége nélkül végeztette ki[39] - ugyanakkor "meg-
- 479/480 -
feledkeztek" a consulokat többletjogokkal felruházó senatus consultum ultimumról. Caesar utalt arra, hogy már a maga idején is ellenezte a halálbüntetést,[40] ám hasonlóképpen helytelennek tartaná a törvény visszaható hatályú alkalmazását. (Caesar ugyan felajánlott Cicerónak egy legatusi posztot, hogy elhagyhassa Rómát; nem tisztázott, hogy ez Clodiusnak tribunussá választása előtt[41] vagy után[42] történt-e, ő azonban nem távozott.)[43]
Cicero ekkor önkéntes száműzetésbe vonult;[44] utóbb azzal igazolva tettét, hogy maradása véres polgárháborút robbantott volna ki - hiszen minden derék polgár mellé állt volna -, ám ezért a felelősséget nem vállalhatta.[45] Az exilium önmagában nem büntetés volt, hanem a büntetés előli menekülés, amelynek lehetősége (ius exulandi) a per megkezdődése, illetve lezárulta előtt megillette a római polgárt.[46] Cicero tehát 58 márciusának elején száműzetésbe ment, házát kirabolták, a zsákmányon Clodius és az általuk vágyott provinciákért az állam javát feláldozó consulok osztoztak.[47] Clodius egy további törvénnyel elérte, hogy Cicero teljes vagyonát elkobozzák, a száműzöttnek pedig megtiltották, hogy Rómánál ötszáz mérföldnél közelebb válasszon magának lakhelyet.[48] (Cicero után a szenátusi politika másik erős emberét, Catót is eltávolították Rómából - az ő estében azonban legalább ügyeltek a tisztesség látszatára.[49]) Cicero porig rombolt palatinusi villája helyén Clodius Libertas istennőnek állíttatott templomot.[50] Ahogy Trencsényi-Waldapfel Imre megállapítja: "A világtörténelemben nem ez volt az első, s nem is utolsó visszaélés a szabadság nevével, de bizonyára egyike volt a legvisszataszítóbbaknak."[51]
- 480/481 -
Clodius immáron Róma tényleges urának érezhette magát, s fegyveres hordáival igyekezett minden lehetséges ellenállást elfojtani.[52] Nemcsak Pompeiust provokálta[53] - a Pompeius által fogolyként Rómába hozott Tigranesnek segített a menekülésben,[54] s a Pompeius rendelkezése szerint Deiotarus király területéhez tartozó szentélyt nagy összegért eladta Brogitarusnak, akinek önkényesen még királyi címet is adományozott[55] -, aki immáron nem érezvén magát biztonságban nem mutatkozott a nyilvánosság előtt,[56] hanem az őt hatalomba segítő Caesarral is szembefordult, olyannyira hogy tribunusi működése végén már a caesari törvények és rendelkezések érvényességét is megkérdőjelezte. A Clodiust hatalomba segítők számára ekkor vált végleg világossá, hogy védencük támogatásával milyen végzetes hibát követtek el. Clodius alkalmatlan volt politikai szövetségesnek, s az optimatáknak ekkor lehetőségük nyílott volna arra, hogy politikai egységet kovácsolva a káosz és a terror által fenyegetett Pompeiust a Clodiust a néptribunusi tisztséghez juttató Caesarról leválasztva saját oldalukra állítsák. Az optimaták azonban belviszályokban őrölték fel erőiket,[57] s az egykori szövetségesek, Pompeius és Crassus sem tudtak megegyezésre jutni, így az optimaták klikkjei, Pompeius, Crassus, a Cicero-hívek, Clodius és a söpredék mind különutas megoldásokon töprengett, nem tudván, hogy a hosszú távú politikai irányokat Caesar galliai táborában határozzák meg.[58]
Mindazonáltal a clodiusi "politika" természetes következményként hozta magával, hogy Cicero visszahívása/rehabilitálása ténylegesen napirendre kerüljön, ami 57. január 1-jén a P. Lentulus Spinther consul vezette szenátusi ülésen meg is történt. A Ciceróval szemben egyébként ellenséges érzéseket tápláló másik consul, Metellus Nepos félretéve magánsérelmeit, egyetértésének adott hangot a napirendet illetően, az egykori consul, L. Aurelius Cotta pedig úgy vélte, hogy Cicero hazatéréséhez elegendő egy ilyen értelmű szenátusi határozat (senatus consultum), hiszen a vonatkozó lex Clodia eleve érvénytelen.[59] Pompeius népgyűlési határo-
- 481/482 -
zatot követelt, számítva arra, hogy a néppárt egyébként zavargásokat fog szervezni, s a szenátus is e nézethez csatlakozott. Egyes-egyedül Sex. Atilius Serranus néptribunus kért egy nap gondolkodási időt, s a januári üléseken folyamatos intercessiója révén megakadályozta a döntéshozatalt.[60] Ekkor nyolc, Ciceróhoz lojális néptribunus Q. Fabricius vezetésével megragadta a kezdeményezést, és január 23-án szavazásra bocsátandó indítványt terjesztett elő a száműzött hazahívásáról. Az éj leple alatt azonban Clodius felfegyverzett rabszolgákkal és fivére, Ap. Claudius Pulcher praetor gladiátoraival megszállta a forumot, és szétkergette a népgyűlést. Ennek során többek között Cicero öccsét, Quintust is tettleg bántalmazták, s Clodius és hordája a következő napokra uralma alá vonta Róma utcáit - a szenátus és a consulok tehetetlenek voltak.[61]
Miután Milo néptribunusként eredménytelenül próbált meg Clodius ellen de vi vádat emelni, úgy határozott, hogy saját csapataival teszi ártalmatlanná Clodius bandáját.[62] Milo példáját követte szintén néptribunusként Sestius is, miután Milo csaknem egy halálos kimenetelű támadásnak esett áldozatul.[63] A Milo és Sestius által felállított "polgárőrség" - mintegy válaszul Clodius bandáira - hamarosan erőfölénybe került, s viszonylagosan helyreállít Rómában a közrend.[64] 57 július elején Lentulus ismét napirendre tűzte a szenátusban Cicero visszahívásának kérdését, Pompeius pedig felolvasta erre vonatkozó javaslatát - a szenátus ezúttal nem volt hajlandó tovább halogatni az ügyet, s úgy határozott, hogy amennyiben a kérdésben nem születik népgyűlési döntés, úgy Cicerónak a népgyűlés határozata nélkül ugyan, de mindenképpen vissza kell térnie Rómába.[65] Lentulus és Pompeius a Mars-mezőn tartott contión határozottan kiálltak Cicero mellett, s augusztus 4-én a comitia centuriata elfogadta a javaslatot.[66] Cicero nem egyszerűen visszatért, hanem sohasem látott, diadalmenetnek beillő bevonulást tartott Rómába.[67]
Clodius még ekkor sem adta fel, Cicerót okolta az ekkortájt jelentkező inflációért - így próbálva zavargásokat kelteni -, és elkergette a házát
- 482/483 -
újjáépíteni felfogadott munkásokat.[68] (A palatinusi telek Clodius által végrehajtott, szabálytalan consecratiójának érvénytelenségét, illetve annak megállapítását a De domo sua címen számon tartott beszédével érte el.) Milo ismét megpróbált Clodius ellen a quaestio de vi publica igénybevételével fellépni, de a szenátus javaslatára elállt vádemelési szándékától.[69] Clodius egyúttal támadást indított a Cicero hazahívása mellett határozottan síkra szálló P. Sestius ellen is, s 56. február 10-én egyszerre emelt vádat ellene ambitus (választási vesztegetés)[70] és vis publica miatt[71] a lex Plautia de vi alapján[72] - az utóbbi ügy március 14-én Sestius felmentésével zárult.[73] (A lex Plautia de vi valamikor 78 után született, majd e tényállást szabályozta az 52-ben meghozott lex Pompeia de vi. 46 körül valószínűleg Caesar is szankcionálta az erőszakos cselekményeket a lex Iulia de vi segítségével, utóbb pedig a legrészletesebb, immáron a vis publicát és a vis privatát világosan elkülönítő törvényeket 17-ben Augustus hozatta meg.[74]) A de vi emelt vád - pontosabban a vádló, P. Albinovanus[75] - azt vetette Sestius szemére, hogy politikai céljai érdekében gladiátorokat toborzott és fegyverzett fel.[76] Clodius tanúként L. Aemilius Paulust, Gellius Publicolát[77] és többek között P. Vatiniust vonultatta fel.[78] A quaestio elnöki tisztségét M. Aemilius Scaurus praetor látta el, védőként Q. Hortensius,
- 483/484 -
M. Crassus, L. Licinius Calvus és - szokásához híven utolsóként szólásra emelkedvén - Cicero léptek fel.[79]
A perben résztvevő oratorok politikailag igen heterogén társulást alkottak, hiszen köztük volt a triumvirátus egyik tagja, Crassus, a konzervatív beállítottságú Hortensius, a néppárthoz közelebb álló Calvus és mint középen elhelyezkedő, egységet teremtő személyiség, Cicero. Többek között e személyi összetétel is bátorításul szolgálhatott Cicerónak arra, hogy egy nagylélegzetű eszmefuttatásban definiálja a római állam vezetésére hivatottak szerepét és a vezetés alapelveit.[80]
Cicero érvelése a perben teljességgel logikus és egyértelmű. Hogyan lehetne Sestiust de vi elítélni, hiszen oly sokáig nyugodtan tűrte Clodius és bandája tombolását, s csak miután hivatalának gyakorlása közben a forumon Clodius bandája rátámadt - s azt, hogy életben maradt, pusztán a véletlen szerencsének köszönhette -, állított fel testőrséget saját védelmére?![81] Sestius csupán a jogos védelem eszközéhez nyúlt, amikor a törvény nem nyújtott számára kellő oltalmat.[82] Mindezek alapján tehát Sestius nem követett el bűncselekményt, sokkal inkább a "vim vi", illetve "arma armis repellere cuique licet" elvet alkalmazta.[83]
A beszéd prima facie némiképp áttekinthetetlennek, "túlzsúfoltnak" látszik, s a vádlott személyével érdemben csupán az oratio néhány szakasza foglalkozik.[84] Jóval nagyobb teret foglal el a szónok saját viszontagságainak és diadalának, vagyis száműzetésének és hazatérésének elbeszélése.[85] Cicero hosszasan kitér az államról és az államférfi szerepéről alkotott
- 484/485 -
elképzeléseire, amelyeket kiváltképp az ifjúság figyelmébe ajánl.[86] Ehhez társul a prooemium[87] és a terhelő tanú, Vatinius elleni invektíva, aki megvető hangon nyilatkozott az optimatákról, becsmérlőleg natiónak (natio optimatium)[88] nevezve őket.[89] A felületes szemlélő ezek alapján egyetérthet azon, már az antikvitásban felhangzó véleményekkel, hogy Cicero túlontúl eltért beszéde eredeti tárgyától, s hitelt adhat azon feltételezésnek, hogy a Pro Sestiónak abban a formájában, ahogy ránk maradt, vajmi kevés köze van a ténylegesen elhangzott beszédhez.[90] Az oratiót figyelmesebben tanulmányozva egyetérthetünk Fuhrmann azon véleményével, miszerint a beszéd zárt, jól szerkesztett, logikus egészet alkot. A szónok ugyanis kifejti, hogy a Sestiust érintő vádakat az előtte szólók már pontról pontra megcáfolták, neki tehát nem maradt más dolga, mint hogy a történeti-politikai háttér szélesre vont tükrében Sestius életvitelét és tribunusi működését méltassa.[91] Ekképpen a prooemium után a beszédet akár történeti[92] és programadó[93] részekre is tagolhatjuk,[94] amit a patetikus fortissimóba átcsapó peroratio zár, miszerint ha Sestiusra a száműzetés vár, akkor maga a szónok sem habozik őt oda követni, hiszen a saját száműzetéséből való hazatérés lehetőségét Sestiusnak köszönheti.[95]
Érdemes behatóbban elemezni a beszéd azon részét, amit lehet ugyan puszta - esetlegesen öncélú - excursusnak is minősíteni, amely azonban egyúttal Cicero politikai hitvallását és a corpus Ciceronianumban az optimaták közéleti szerepvállalásának és kötelezettségeinek legprecízebb meghatározását tartalmazza.[96] Sestius esetének paradigmatikus volta lehetőséget biztosít a szónoknak olyan állambölcseleti iránymutatások megfogalmazására, amelyek a védőbeszéd mint közvetítő eszköz révén jóval többekhez eljuthattak, mint ha pusztán elméleti okfejtésekben, filozófiai
- 485/486 -
munkákban adott volna nekik hangot.[97] Amit felületesen puszta excursusnak minősítenénk, jól átgondolt és hatásosan felépített okfejtés: az optimaták fogalmának meghatározását az állam legfontosabb feladatainak felsorolása követi, majd a közéletet alakítók legfőbb céljait, az otium és a dignitas jelentőségét meghatározva kapcsolja vissza a szónok a látszólag hosszúra nyúlt elméleti gondolatmenetet a beszéd sodrába.
A vádló által az optimatákra tett dehonesztáló megjegyzésére válaszolandó interpretatio extensivával kialakítja saját optimata-definícióját az optimates-populares ellentétből kiindulva. Az optimates és a populares természetesen nem pártállást jelentett, még csak nem is valamiféle politikai-közéleti elvek-jelszavak mentén orientálódó csoportot, hanem elsősorban adott politikusok csoportját, akik céljaikat a szenátusra (optimates), illetve a népgyűlésre (populares) támaszkodva valósították meg - sok esetben a különbségtétel tehát inkább politikai stílus-, semmint tartalombeli eltérést takart.[98] Cicero szerint az optimaták azok, akik - a popularesszel ellentétben - nem a tömeg tapsát és tetszését keresik, hanem az összes derék polgár (optimus quisque) elismerését igyekeznek kiérdemelni.[99]
A derék polgárok közösségébe tartoznak a megfontolt, mértékletes, kiegyensúlyozott anyagi körülmények között élők, tekintet nélkül osztályhelyzetükre - vagyis még a "jó szándékú" felszabadított rabszolgák is. Optimus quisque tehát minden tisztességes római polgár, a legmagasabb rendekbe tartozó emberek, a római városok lakói és a földművesek, a kereskedők, a felszabadított rabszolgák, akik természetüktől fogva nem elvetemültek, nem tébolyultak, nem lelik örömüket a belviszályokban.
Az optimatákkal szemben tehát csak az elvetemült kalandorok, a közélet felforgatói állnak: "Ki mindenki számít tehát optimatának, vagyis legjobb polgárnak? Számukat tekintve, ha azt kérdezed, megszámlálhatatlanok, hiszen másképp nem maradhatnánk fenn: optimaták a közélet vezetői, az őket követők, a legmagasabb rendekbe tartozó emberek, akik számára nyitva áll a curia, a római városok lakói és a földművesek, a kereskedők, sőt még a felszabadított rabszolgák is optimaták. E nagyszámú emberfajtához tartozók - amint már mondottam - a legkülönfélébb és egymástól legtávolabb eső helyekről kerülnek ki; de az egész fajtát, hogy a tévedést kizárjuk, röviden körül lehet írni és meg lehet határozni. Optimaták mindazok, akikben sem ártó szándék nem lakik, sem természetüktől fogva nem elvetemültek és nem tébolyultak, sem belső viszályokban nem érintettek.
- 486/487 -
Ők tehát a tisztességes, józan gondolkodású és nem felforgató emberek, akiket te pártnak neveztél. Akik ezen emberek akaratát, javát, véleményét szolgálják közéleti ténykedésük során, azok az optimaták képviselői, s maguk is tekintélyes és kiváló polgároknak, és az állam vezetőinek számítanak."[100] S hogy ezen oly különféle embereknek mi a közös céljuk? A minden józan, derék és rendezett életvitelű polgárt egyesítő cél: a nyugalom megőrzése a méltóság fenntartásával: "Mi hát az állam vezetőinek a célja, amit szem előtt kell tartaniuk, s amely mentén haladniuk kell? Az, ami minden épeszű, derék és rendezett életű polgár elsődleges és legkívánatosabb célja: a nyugalom megőrzése a dicsőség fenntartásával."[101]
Az optimaták politikai filozófiája pedig nem más, mint az "cum dignitate otium".[102] A dignitas nem más, mint az egyéni érdem, vagy a származás révén megszerzett megbecsülés, méltóság - vagyis nem "alanyi jog". A dignitas minden esetben a közéletben betöltött hivatal, a köz javára végzett szolgálat, a maiestas imperii/rei publicae érdekében vállalt fáradság és veszedelem egyfajta díja, ami azt, aki erre érdemessé vált, kiemeli az átlagemberek szürke tömegéből.[103] E díj azonban nem azonos a honos és a laus takarta tartalmakkal, hiszen azokat egy-egy konkrét, adott történelmi-politikai helyzet példaértékű kezelése révén is el lehetett érni. A dignitas ezeknél nagyobb, és főképp állandóbb érték: bizonyos mértékben a nobilitas fogalmával rokonítható, hiszen messze túlnyúlik egy hivatali év vagy hadjárat dicsőségén, nemzetségről nemzetségre öröklődhetik, és legitimálhatja akár a kései utódok befolyását, közéleti hatalmát is. Éppen az állam viharos időszakaiban tehetik támadhatják a felforgató elemek ezen öröklött dignitast, tehát az optimaták feladata eme érték védelme - nem elsősorban saját érdekükben, hanem a közjót, a stabilitást szolgálandó.[104]
Az otium pedig bizonyos értelemben a negotium ellentéte, azaz minden, a közélet területén kívül folytatható tevékenység. Az "otium" kifejezés gyakorta szerepel együtt a "pax", "concordia", "salus", "quies" és "tranquillitas"
- 487/488 -
fogalmakkal, mintegy a "novae res", "seditio", "discordia" és "tumultus" ellentétpárjaként. Így tehát mind a dignitas, mind az otium lehet akár egyetlen személy,[105] egy csoport,[106] vagy akár egy intézmény - például a birodalom, illetve az állam - sajátja,[107] illetve jelölheti a köznyugalmat, illetve közbiztonságot.[108]
Természetes kérdésként vetődik fel, hogy az otium és a dignitas fogalmak vajon köz- vagy magánviszonyokra vonatkozó tartalmakat takarnak-e.[109] Rémy erre azon választ adta, hogy e fogalmaknak a kollektívumra és az individuumra vonatkoztatott használatát szigorúan el kell különíteni egymástól,[110] s hogy e két kulcsszó a Pro Sestióban a közélet idealizált, illetve kívánatos viszonyait hivatott tükrözni, amelyben a dignitas a "hagyományosnak" tekintett, vagyis a sullai alkotmányban a hatalomgyakorlásra rendelt ordo senatorius uralmának érvényesülését, az otium pedig az ezen status quóból fakadó köznyugalmat jelöli.[111] Egyéb esetekben Cicero a dignitas fogalmát gyakorta az egyén, nevezetesen a szenátor befolyásának, illetve a szenátusban gyakorolt hatalmának megnevezésére, az otiumot pedig a hivatal letétele után élvezett, méltán kiérdemelt nyugalom leírására használta.[112] A Rémy által felállított szigorú distinkció helyét mások munkásságában egy valamivel árnyaltabb interpretáció foglalta el. Boyancé például fokozottan hangsúlyozta, hogy Cicerónál a dignitasnak a magánszférában éppúgy helye van, mint a közéletben, s e cicerói fogalmat a görög, elsősorban a peripatetikus filozófiából kívánta levezetni.[113] A szakirodalom - így például Wirszubski - eltúlzottnak érezte a dignitasnak mind a magánszférához történő túlzó közelítését, mind pedig problematikusnak ítélte a görög bölcseleti gyökerek kimutathatóságát,[114] ugyanakkor Wirszubski is
- 488/489 -
némiképp túllőtt a célon, s a dignitas ideáját kizárólag politikai, filozófiai és etikai megfontolásokat kizáró kategóriaként interpretálta.[115]
Manfred Fuhrmann - a tőle megszokott szintetizáló lényeglátással - megállapította, hogy mind a Boyancé által felállított, kizárólag a görög filozófiai alapokat figyelembe vevő, mind a Wirszubski által megfogalmazott, a római reálpolitika szféráján kívül egyéb tényezőket ignoráló látásmódja egyoldalú, s éppen ezért helytelen. Fuhrmann a két ellentmondó elméletet akképpen integrálja, hogy Cicero számára a görög filozófia eredményei eszközül szolgáltak ahhoz, hogy a római közélet kapcsán önálló gondolatokat fogalmazzon meg.[116]
Cicero tehát a Pro Sestióban a cum dignitate otium fordulatot mind a közélet egészére, mind az állam vezetői tekintetében alkalmazza, ám ennek kapcsán éppenséggel a római közéleti gondolkodás alapjellegzetességei miatt nem vádolhatjuk a szónok-államférfit a mainapság szigorúan kettéválasztandó dologi és személyi komponens rosszhiszemű összemosásával, amint ezt Wirszubski teszi.[117] Éppen a cicerói res publica-definíció teszi indokolttá és magától értetődővé az állam "dologi" és "személyi" komponenseinek, vagyis az absztrakt hatalom és az azt konkrét formában gyakorló elit együttes említését, harmonikus egységgé forrasztását.[118]
Az otium állapota csak akkor valósulhat meg, ha az államot az optimaták vezetik, s a római nép elismeri dignitasukat, amelynél fogva a res publica otiumát és dignitasát, vagyis a vallás, az államszervezet, a jogszolgáltatás, a külkapcsolatok és a katonai igazgatás stabilitását garantálni tudják: "E nyugodt dicsőség alapjai és alkotó elemei, amelyeket az állam vezetőinek tekintetbe kell venniük, és akár életük árán is meg kell védeniük: a vallás és az előjelek rendje, a tisztségviselők hatalma, a szenátus tekintélye, a törvények és az ősök szokásai, a bíróságok, a jogszolgáltatás, a tisztesség, a provinciák, a szövetségesek, a birodalom dicsősége, a katonai szervezet és az államkincstár."[119]
- 489/490 -
E törékeny egyensúlyt két oldalról is veszély fenyegeti. Egyfelől Clodiushoz hasonló felforgató elemek, anarchisták,[120] elvetemült politikai kalandorok részéről, másfelől azon polgárok részéről, akik a két alapérték közül csak az egyiket tartják szem előtt: vagy a dignitasra törekszenek az otium megóvás nélkül, vagy pedig az otium érdekében a dignitasról is hajlandók lemondani - ezen utóbbiak kiváltképp nagy kockázatot vállalnak, mert a biztonság hamis illúzióját kergetve nem veszik észre, hogy a dignitasról lemondva az otium is veszélybe kerül: "Az államot nagyobb sereggel és felszereléssel támadják, mint amekkorával védelmezik, mivel az elvetemült és lecsúszott emberek már egy intésre is készen állnak a támadásra és önként, külső behatás nélkül is fellázadnak az állam rendje ellen - a derék emberek viszont valamilyen oknál fogva lustábbak, és a mozgolódásokra kezdetben nem ügyelnek, és csak a végszükség rázza fel őket, így hát gyakorta a habozás és a restség miatt, mivel a nyugalomhoz még a dicsőség nélkül is ragaszkodnak, saját hibájukból mindkettőt elveszítik."[121]
Ezt követően példákat sorol a propugnatores rei publicae soraiból, akik a populares felforgató tevékenységével szemben fáradságot és veszélyt vállalva megvédelmezték az államot, ami korábban jelentős veszedelemmel járt, hiszen akkoriban a populares politikája találkozott a nép tetszésével.[122] A beszéd elhangzásának idejére vonatkoztatva azonban a szónok leszögezi, hogy a populares törekvései már az optimates politikáját helyeslő, otiumra vágyó nép, a verus populus körében[123] is ellenérzést váltanak ki, s hogy a Clodius-félék már csak a felbérelt-felheccelt csőcselék tapsára számíthatnak: "Most azonban már nincsen olyan pont, amiben ne uralkodnék egyetértés a nép és választott vezetői között: a nép nem áll elő követelésekkel, s nem vágyik mindenáron reformokra; nyugalmának, a kiválók tekintélynek és az egész állam dicsőségének örül. Ezért a lázadást és viszályt szítók - mivel a római népet már semilyen ígérgetéssel nem tudják felhergelni, lévén, hogy a köznép a kiállt szörnyű lázadások és belharcok után nyugalomra vágyik - felbérelt népgyű-
- 490/491 -
léseket tartanak, s nem azt az utat követik, hogy azt mondják vagy terjesztik elő, amit a jelenlévők hallani akarnak, hanem pénzzel és vesztegetéssel elérik, hogy úgy tűnjék, bármit mondanak is, mintha a jelenlévők azt akarnák hallani."[124]
Határozottan felszólítja Róma polgárait - akik e kiterjesztett definíció szerint az ellenséges elemektől eltekintve mindnyájan az optimates sorait gazdagítják, hogy a felsorolt, tekintélyre, elismerésre és dicsőségre vágyó s azt el is érő férfiak példáját kövessék, akiknek emlékezete örök - nem tagadja ugyanakkor, hogy a vállalandó feladat nehéz, fáradsággal és veszedelmekkel teli: "A halhatatlan istenekre, ezeket kell példaképnek tekintenetek, akik tekintélyre, elismerésre és dicsőségre vágytak! Nagy, isteni és halhatatlan példaképek, őket veszi szárnyára a hírnév, nekik állít emléket a történetírás, róluk adnak hírt az utókornak. Nagy fáradsággal jár - nem tagadom: nagy veszedelmet rejt magában -, elismerem."[125]
Az optimates vezetőinek, a principes civitatisnak, akik az állam javát, a nép szabadságát, nyugalmát és méltóságát garantáló szenátust követik, szembe kell nézniük ellenségeikkel (audaces, improbi), akik olykor befolyásos körökből (potentes) kerülnek ki, ám a történelem példái azt mutatják, hogy ezen felforgató elemek, akik a söpredék tetszését igyekeztek elnyerni, az esetek túlnyomó részében csúfos véget értek.[126]
Cicero ehelyütt figyelmezteti az ifjúságot - hiszen ezt szolgálta, amint mondja, az optimates fogalmának meghatározása is -,[127] hogy a res publica érdekében végzett tevékenység révén elérhető dignitas és gloria lebegjen szeme előtt,[128] mivel attól tart, hogy a közelmúlt eseményeitől és az általa elszenvedett sorscsapásoktól megrettenve nemigen akad majd olyan polgár, aki a közélet feladatait és felelősségét hajlandó volna vállalni.[129] Ezért nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy őt is - miként az optimates politikájának élharcosait gyakorta - száműzték ugyan, ám hamarosan hazahívták, és régi dignitasába visszahelyezték.[130]
Az optimaták helyzetének és közéleti szerepének elemzése messze túllépte ugyan a Sestius ügyének sikere által megkövetelt mértéket, ám - s ezt a szónok is leszögezi - szervesen kapcsolódik a beszéd egyéb elemei-
- 491/492 -
hez.[131] A retorikai túlzások ellenére egyetérthetünk Ciceróval.[132] Sestius az optimates, vagyis minden derék polgár (quisque optimus) pártján áll, amint ezt egész életvitele és politikai tevékenysége bizonyítja,[133] hiszen nem csupán az állam megmentése érdekében oly sokat tett Cicero mellett állt ki, hanem a szenátus, egész Itália és általában a res publica érdekeit képviselte[134] a fanatikus, felforgató és áruló politikai kalandorokkal szemben, akiket a szónok méltán emleget maró gúnnyal.[135] (Ha Gabinius és Piso portréját a történelem mérlegére helyezzük, úgy Cicero kétségkívül groteszk karikatúrát rajzolt róluk, ha azonban a leírást irodalmi értéke alapján akarjuk megítélni, akkor a cicerói irónia mestermunkáinak kell a képeket minősítenünk.[136]) A Milo, Sestius és a velük szövetségben álló polgárok (a szenátus, a polgárság és egész Itália)[137] által az állam vesztére törő Clodius, Gabinius, Piso és a felhergelt-felbérelt söpredék[138] ellen folytatott küzdelem tétje nem csupán Cicero hazahívása volt, hanem elsősorban az otiosa dignitas,[139] a közösség alapértékei és intézményei, amelyeket méltatlanul hivatalba juttatott, a törvényekkel és hatalmukkal gátlástalanul visszaélő gazemberek igyekeztek erőszakkal,[140] ravasz-ostobán elpusztítani.[141]
A ius és a vis mint ellentétpár megfogalmazásában[142] Cicero többek között olyan előképre tekinthet vissza, mint Ennius.[143] A költőnél az erőszakot alkalmazó katona és a meggyőzés fegyverével élő szónok alakja két teljességgel különböző szférát képvisel: az orator fő jellemzője a bonus, eszközei a sapientia és a ius, vele szemben áll a horridus miles, akinek eszköztárában a vis és a ferrum áll a fő helyen. Mindkét figura túlnő önmagán szimbolikája által, hiszen a vitás kérdések rendezésének két lehetséges
- 492/493 -
archetípusát állítja elénk a béke és a háború eljárási rendjét reprezentálván. Cicero a vis-ius ellentétpárt máshol is hangsúlyosan alkalmazza,[144] vagyis megállapíthatjuk, hogy e dualitás mintegy irodalmi toposzként ekkorra már gyökeret vert a római közfelfogásban.[145]
A "cum dignitate otium" alapelv, amely a consensus/concordia ordinum - vagyis a szenátori és a lovagrend[146] egysége -,[147] illetve omnium bonorum megteremtése mellett Cicero consuli működésének is egyik alapvető célja volt, a beszéd elmondása idején sem maradt hatástalan, hiszen a bírák Sestiust ellenszavazat nélkül mentették fel, ami Cicero szerint politikailag is nehezen alábecsülhető eredménynek számított.[148] A Pro Sestio éppen a megfelelő időpontban hangzott el, s adta meg Cicerónak a lehetőséget, hogy a retorikai szituációba ágyazva fejtse ki államelméleti programját, hiszen erre a rövid pillanatra Rómában viszonylagos erőegyensúly állott be az egymásnak feszülő érdekcsoportok között, s a mérleget fölényesen a saját javára billenteni képes Caesar távol volt, illetve nem avatkozott bele közvetlenül az események menetébe.[149]
Sajnos - amint köztudott - az itt megfogalmazott célok és alapelvek érvényesítéséhez hosszútávon Cicerónak sem álltak rendelkezésére megfelelő eszközök, hiszen a kor Rómája immáron nem a politikai döntések megszületésének, csupán legitimációjának helye lehetett - amint ezt a caesari példa is bizonyítja. Caesar hamarosan találkozott Crassusszal, majd Pompeiusszal, s megújították a 60-as triumvirátust. A Caesar katonáinak letelepítéséről szóló törvény vitájáról, ami 56. május 15-ére lett kitűzve, a szenátus "javaslatára" Cicerónak le kellett mondania. Megmaradt tehát az otium, de elveszett a dignitas, s a populares politikáját, amelynek Caesar állt ismét az élére - a jelek szerint - nemcsak a város söpre-
- 493/494 -
déke követte, hanem a Cicero által a Pro Sestióban optimatesként beállított szegényebb rétegek is.[150]
Mindazonáltal a Pro Sestióban Cicero zseniális mintát ad arra, hogy egy, az emberi együttélés alapintézményeit fenyegető krízishelyzetben a szónok-államférfiú hogyan döbbentheti rá a káosz veszélyére a közösséget, s próbálhatja meg rábírni a bizonytalankodókat arra, hogy az állam és a közélet múltbéli alapértékeihez visszatérve újragondolt vezérelvek mentén merjenek a jelenben cselekedni.[151] A dignitas[152] és az otium, vagyis az idealisztikus alapértékek és a materiális érdekek szerencsés harmóniája, illetve ennek akár áldozatok árán is megvalósítandó követelményének megfogalmazása méltán emeli a Pro Sestiót Cicero legkiválóbb beszédei közé, s teszi a De re publicában megfogalmazott államelmélet egyik fontos előképévé.
Cicero, miután kénytelen volt rádöbbenni, hogy közéleti pályafutását nem folytathatja ott, ahol száműzetése előtt abbahagyta, s innentől fogva energiájának nagy részét elméleti munkáinak szentelje. Az első, állambölcseletileg is releváns munkájában, a Kr. e. 55-ben publikált De oratoréban az optimus civis Romanus képzésének, nevelésének kérdésével foglalkozott, utolsó ilyen jellegű munkájában, a Kr. e. 44-ben írt De officiisben pedig szintén a "legjobb polgár" etikájának kérdéseit elemezte.[153] A Kr. e. 54 és 51 között írt és 51-ben publikált[154] De re publica az állam, nevezetesen az ideális állam, az optimus status civitatis vagy optimus status rei publicae sajátosságainak áttekintése.[155]
- 494/495 -
Cicero számára az ideális állam természetesen a római res publica jelenti, hiszen az nem egyetlen, hanem sok ember tehetségére épült, s nem egyetlenegy emberöltőre, hanem évszázadok és nemzedékek egész sorára jött létre.[156] Cicero számára a ius-fas-mos hármasságára[157] alapított római államszerkezet alappillére a társadalmi konszenzus, vagyis a concordia ordinum: a lovagrend és a szenátus közötti egyetértés, tehát az ideális állam működéséhez bizonyos társadalmi osztályok, rétegek és csoportok közötti állandó és ésszerű harmóniára is szükség van.[158]
A res publica kifejezés Cicerónál három elemet ölel fel: az emberek gyülekezetét, a csoportosulás alapjául szolgáló jogegységet/jogbiztonságot, valamint az együttélést indokolttá tevő érdekközösséget.[159] A res publica tehát független az államformától, lehet királyság, az arisztokrácia, vagy akár a nép uralma - ahol azonban egyetlen személy, a közérdek helyett kizárólag saját érdekét szem előtt tartó zsarnok kezében összpontosul a hatalom, ott nem beszélhetünk államról.[160] A római alkotmány, vagyis a Polybios által leírt mikté politeia azért ideális - és e gondolatot némi módosítással Cicero is átveszi[161] -, mert szerencsésen ötvözi a különféle államformák sajátságait, s így mind az államszervezet stabilitását, mind a közösség és az egyén szabadságát biztosítja anélkül, hogy egyik a másikat csorbítaná. A consuloknak az államvezetésben betöltött vezető szerepe a monarchikus elv, a szenátus súlya az arisztokratikus elv, a népgyűlések szerepe pedig a demokratikus elv megnyilvánulása.[162]
Vegyük szemügyre, hogy a Pro Sestióban megalkotott, kiterjesztően értelmezett "optimates" fogalom nyomon követhető-e a De re publicában! A concordia ordinum - vagyis a ratio és a res, az idea és a társadalmi valóság integrálásának gondolata[163] -, ami a De re publicában is meg fogalmazásra kerül, nem csupán a szenátori és a lovagrend egységét jelenti, hanem más társadalmi osztályokat, rétegeket és csoportokat is magába foglal.[164] A concordia ordinumot kiegészíti a consensus omnium bonorum, ami világo-
- 495/496 -
san mutatja, hogy Cicero a De re publicában sem kívánt lemondani azon eszméről, amit már a Pro Sestióban megfogalmazott, vagyis hogy minden derék polgár - társadalmi és vagyoni helyzetétől függetlenül - egyúttal optimata, ami nem jelent mást, mint hogy az állam és a köz javát akarja és szolgálja.[165] Amint Hamza Gábor is megállapítja, a De re publicában a concordia ordinum fordulat nagy valószínűséggel a szűkebben értelmezett plebsre is vonatkozik, hiszen a res publica így válik res populivá.[166] A Catilina-összeesküvés tagjaival, majd utóbb a Clodius-hívekkel szemben meghirdetett concordia ordinum és consensus omnium bonorum eszméi biztosítják az alkotmányos rend fenntartásának, illetve esetleges módosításának lehetőségét, ha annak az alapja a társadalmi megegyezés. A De re publicában kinyilvánított, mindenkit megillető egyenjogúság gondolata a római expanzió erkölcsi megalapozásául is szolgált.[167] Ezen eszmét azonban Cicero először a Pro Sestióban hirdette meg, az összefogás jogát és kötelességét minden derék polgárra (quisquis optimus) kiterjesztve!
Hogyan jelenik meg a "cum dignitate otium"[168] elve a De re publicában? A cicerói ideális állam további fundamentumai a consensus iuris és a communio utilitatis. A ius itt nemcsak a pozitív jogot jelenti, hanem a természetjogot, a ius naturalét is. Többek között a De legibusban is megfogalmazta azon követelményt, hogy a tételes jognak a természetjoggal összhangban kell állnia, hiszen Róma joga csak így tarthat igényt arra, hogy az egész világ közös joga legyen. A ius naturale[169] követelése alól nem adhat felmentést sem a népgyűlés, sem a szenátus, ez örök és változhatatlan, a törvényhozónak és a bírónak alapvető kötelessége, hogy ennek megfelelően járjon el,[170] a törvény feladata pedig a jogos elválasztása a jogtalantól.[171] A törvény és a ratio elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, sőt bizonyos szempontból egymás szinonimái; a jognak ezek szerint nem a praetori edictumból, vagy a tizenkéttáblás törvényből, hanem magából a filozófiából kell származnia, így soha nem veszítheti érvényét.[172] Szigorú impera-
- 496/497 -
tivusban is megfogalmazhatná tehát követelését: Lex iusta esto! A másik tartópillér, a communio utilitatis nem más, mint az egyes társadalmi osztályok, rétegek és csoportok gazdasági motivációja, ami a társadalmi együttélés elengedhetetlen alapfeltétele.
A dignitas és az otium, vagyis az idealisztikus alapértékek és a materiális érdekek szerencsés harmóniába elegyítésének és ennek mentén a társadalmi összefogás megteremtésének követelményét Cicero már a Pro Sestióban sürgetően megfogalmazta. Nézetünk szerint a De re publicában vezérelvvé tett consensus iuris közvetlen párhuzamban áll a Pro Sestióban kiemelt helyet elfoglaló dignitasszal, tehát a római polgárokat optimatesszé tevő idealisztikus eszmével, alapértékkel, illetve annak utódfogalmaként magasabb szinte szintetizálja az abban foglaltakat, s összegzi ezen elemeket a iustitia gyűjtődefiníciójában. Hasonlóképpen a communio utilitatis egyértelműen rokonítható az otiummal, azaz a polgárokat az ideákon kívül cselekvésre sarkalló materiális, hétköznapi érdekekkel.[173]
Szónoki bravúr, aktuálpolitika és állambölcselet - mindez példaértékűen ötvöződik a Pro Sestióban. A Caesar által hatalmi helyzetbe hozott Clodius ármánykodása és jogtipró jogalkotása miatt száműzött, ám onnan dicsőségesen visszatérő Cicero útmutatása Róma felelősen gondolkodó elitjének és polgárságának a res publica stabilitásának megőrzésére, illetve helyreállítására. Útmutatás a klasszikus értékek újradefiniálásához, alternatíva a Clodius-félék értékpusztító felelőtlenségével szemben. A szónok-államférfi ekkor még nem tudhatta, de jó eséllyel akarhatta, a két évvel később bekövetkezőket: az őt végromlásba taszítani akaró Clodius egy általa provokált utcai csatározásban leli halálát, s a Clodius életét kioltó, s ezzel a köznek nagy szolgálatot tevő Milót pedig Cicero védi majd.
* * *
- 497/498 -
by Tamás Nótári
In this study-after having analyzed the historical and legal background of Cicero's speech in defense of Publius Sestius and the political circumstances of Cicero's exile and his return to Rome-the author attempts to answer the following questions. How did Cicero integrate his concept of state into a forensic speech? How did he redefine the category of optimates and optimi quique, i.e., the group of benevolent men-without respect to their social status-destined to lead the Roman Republic? How far could the traditional Roman values of dignitas and otium being synthetized into the common goal of "cum dignitate otium" that should be persecuted by all optimi? What kind of impact did Cicero's concept of politics summarized in his Sestiana and the central values of dignitas and otium have on his theory of state defined in his De re publica published several years later?■
- 498 -
JEGYZETEK
[1] Quintilianus, Institutio oratoria 110-112.
[2] HAMZA G.: Cicero De re publica-ja és az antik állambölcselet. In: Cicero, Az állam. Akadémiai kiadó, Budapest, 1995. (további kiadások: 1997, 2002, 2007.) 9-56.
[3] HAMZA G.: Cicero és a római jog. Antik Tanulmányok, 28 (1981) 139. skk.; Uő.: Das Vorbild des Rechtsgelehrten bei Cicero. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, Sectio Juridica, 24 (1982) 57. skk.; Uő.: Ciceros Verhältnis zu seinen Quellen, mit besonderer Berücksichtigung der Darstellung der Staatslehre in De re publica. Klio, 67 (1985) 492. skk.; Uő.: Bemerkungen über das staatsphilosophische Gedankengut Ciceros. In: Tanulmányok Benedek Ferenc tiszteletére (szerk.: Hamza G., Kajtár I., Zlinszky J.). Pécs, 1996. 96. skk.; Uő.: L'«optimus status civitatis» di Cicerone e la sua tradizione nel pensiero politico. In: «Cinquanta anni della Corte Costituzionale della Repubblica italiana». Tradizione romanistica e costituzione. Edizione Scientifiche Italiane, Napoli, 2006. 1455. skk.; Uő.: L'attualità della teoria ciceroniana dello Stato. Studia et Documenta Historiae et Iuris, 61 (1995) 69. skk.
[4] A lex Plautiát jó eséllyel a Q. Catulus (consul 78-ban) által kezdeményezett törvénnyel azonosíthatjuk - vö. KUNKEL, W.: Untersuchungen zur Entwicklung des römischen Kriminalverfahrens in vorsullanischer Zeit. C. H. Beck, München, 1962. 123; MÜNZER, F.: Römische Adelsparteien und Adelsfamilien. Metzler, Stuttgart, 1920. 200; CLASSEN, C. J.: Ciceros Rede für Caelius. In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. Geschichte und Kultur Roms im Spiegel der Forschung, I. 3. (Hrsg. v. Temporini, H. u. Haase, W.) De Gruyter, Berlin-New York, 1973. 63; STROH, W.: Taxis und Taktik. Die advokatische Dispositionskunst in Ciceros Gerichtsreden. Teubner, Stuttgart, 1975. 246. MOMMSEN, TH.: Römisches Strafrecht. Duncker&Humbolt, Leipzig, 1899. 564.
[5] MEYER, I.: Von der Vision zur Reform. Der Staat der Gesetze - Ciceros Programm einer Neuordnung der Römischen Republik: 56-51 v. Chr. Quellen und Forschungen zur antiken Welt 50. Herbert Utz, München, 2005. 9. skk.; 20. skk.
[6] E kérdéshez behatóbban lásd VALDITARA, G.: Attualità del pensiero politico di Cicerone. In: Cicerone e la politica (A cura di F. Salerno). Satura, Napoli, 2004. 83-117.
[7] HAMZA: Cicero De re publica-ja. i. m. 43.
[8] MEIER, Ch.: Ciceros Consulat. In: Cicero, ein Mensch seiner Zeit (Hrsg. von Radke, G.). De Gruyter, Berlin, 1968. 62.
[9] MATERIALE, F.: L'ideale politico di Cicerone nella pro Sestio. In: Cicerone e la politica (A cura di F. Salerno). Satura, Napoli, 2004. 147.
[10] KRÜGER, G.: M. Tullius Cicero, Pro P. Sestio oratio. Reclam, Stuttgart, 1991. 187.
[11] HAVAS, L.: Die catilinarische Bewegung unter dem Gesichtspunkt der sogenannten Popularen- und Optimatenpolitik. Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis 13 (1977) 11. skk.
[12] TRENCSÉNYI-WALDAPFEL I.: Cicero. Gondolat, Budapest, 1959. 38.
[13] A senatus consultum ultimum fogalmához lásd BLEICKEN, J.: Die Verfassung der römischen Republik. Schöningh, Paderborn, 1975. 92. sk.
[14] UTTSCHENKO, I. L.: Cicero. Deutscher Verlag der Wissenschaften, Berlin, 1978. 121; TRENCSÉNYI-WALDAPFEL: i. m. 43. A Catilina-összeesküvéshez lásd DRUMMOND, A: Law, Politics and Power. Sallust and the Execution of the Catilinarian Conspirers. Hermes Einzelschriften, 93. Steiner, Stuttgart, 1995. VOGT, J.: Cicero und Sallust über die Catilinarische Verschwörung. Diesterweg, Frankfurt, 1938.
[15] HAMZA: Cicero De republica-ja. i. m. 12. sk.
[16] Cicero, Epistulae ad familiares 5, 2, 7.
[17] Cicero, Epistulae ad Atticum 1, 17, 10.
[18] Cicero, Pro Sestio 67.
[19] Uo. 129.
[20] Suetonius, Caesar 20, 1.
[21] A Clodius és Cicero közti ellenséges viszony hátteréhez lásd RUNDELL, W. M. F.: Cicero and Clodius: The Question of Credibility. Historia, 28 (1979) 301. skk.; HEINZE, R.: Ciceros Rede pro Caelio. Hermes, 60 (1925) 194. skk.; PACITTI, G.: Cicerone al processo di M. Celio Rufo. In: Atti I. Congresso internationale di Studi Ciceroniani. Roma, 1961. II. 67. skk.; MÜNZER, F.: Aus dem Leben des M. Caelius Rufus. Hermes, 44 (1909) 135. skk.; TATUM, W. J.: Cicero and the Bona Dea Scandal. Classical Philology, 85 (1990) 206. skk.; SPIELVOGEL, J.: Clodius P. Pulcher - eine politische Ausnahmeerscheinung der späten Republik? Hermes, 125 (1997) 60. skk.; EPSTEIN, D. F.: Cicero's testimony at the Bona Dea Trial. Classical Philology, 80 (1986) 230. skk.; SALZMAN, M. R.: Cicero, the Megalenses and the defense of Caelius. American Journal of Philology, 103 (1982) 301. skk.; GEFFCKEN, K.: Comedy in the pro Caelio. Mnemosyne Suppl. 18. Leiden, 1973; NÓTÁRI T.: Medea Palatina - Megjegyzések Cicero Caelianájához különös tekintettel Clodia személyére. Aetas, 2000/1-2. 5. skk.
[22] Krüger: i. m. 188. sk.
[23] Clodiushoz bővebben lásd GRUEN, E. S. P.: Clodius: Instrument or Independent Agent? Phoenis, 20 (1966) 120-130; MOREAU, P.: Clodiana religio. Un procès politique en 61 av. J.-C. Belles Lettres, Paris, 1982. 45-50; 175-182.
[24] Az arrogatióhoz lásd FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008. 246. sk.
[25] Cicero, Pro Sestio 16.
[26] Uo. 55.
[27] Uo. 33; 56.
[28] Uo. 55.
[29] A censorok e tevékenységéhez lásd FÖLDI-HAMZA: i. m. 21; PÓLAY E.: A censori regimen morum és az ún. házibíráskodás. Acta Universitatis Szegediensis 13 (1967) 3. skk.; EL BEHEIRI, N.: A római censorok szerepe a res publica államrendszerének kiépítésében. Jogtörténeti Szemle, 2005/1. 1. skk.
[30] Cicero, Pro Sestio 55.
[31] Uo. 24; 33.
[32] Uo. 25. skk.
[33] Uo. 28. skk.
[34] Uo. 32.
[35] Uo. 39. sk.
[36] Uo. 15.
[37] Uo. 41.
[38] A történeti háttérhez lásd DREXLER, H.: Die Catilinarische Verschwörung. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1976. 124. skk.; GIEBEL, M.: Marcus Tullius Cicero. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg, 1977. 45; TRENCSÉNYI-WALDAPFEL: i. m. 40.
[39] A provocatio ad populum intézményéhez lásd BLEICKEN, J.: Ursprung und Bedeutung der Provocation. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung, 76 (1959) 324. skk.; LINTOTT, A. W.: Provocatio. From the Struggle of the Orders to the Principate. In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. Geschichte und Kultur Roms im Spiegel der Forschung, I. 2. (Hrsg. v. Temporini, H. u. Haase, W.) De Gruyter, Berlin-New York, 1972. 226. skk.; MARTIN, J.: Die Provokation in der klassischen und späten Republik. Hermes, 98 (1970) 72. skk.
[40] Vö. Sallustius, De coniuratione Catilinae 51, 1-43.
[41] Cicero, Epistulae ad Atticum 2, 18, 3. 19, 5.
[42] Dio Cassius 38, 15, 2.
[43] Cicero, De provinciis consularibus 41-42.
[44] MATERIALE: i. m. 147.
[45] Cicero, Pro Sestio 43. skk. Vö. FUHRMANN, M.: Cum dignitate otium - Politisches Programm und Staatstheorie bei Cicero. Gymnasium, 67 (1960) 481. skk.; 496.
[46] ZLINSZKY J.: Római büntetőjog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1991. 78.
[47] Cicero, Pro Sestio 53. sk.
[48] Uo. 65; 69.
[49] Uo. 56; 60. skk.; MEYER: i. m. 10.
[50] A templom Clodius általi botrányos felszenteléséről lásd KÖVES-ZULAUF, TH.: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Telosz, Budapest, 1995. 65.
[51] TRENCSÉNYI-WALDAPFEL: i. m. 43.
[52] KRÜGER: i. m. 192; FUHRMANN, M.: Rede für Sestius. In: Marcus Tullius Cicero, Sämtliche Reden V. Artemis&Winkler, Düsseldorf-Zürich, 2000. 281.
[53] MATERIALE: i. m. 147.
[54] Cicero, Epistulae ad Atticum 3, 8, 3.
[55] Cicero, Pro Sestio 56.
[56] Uo. 15; 69.
[57] MATERIALE: i. m. 147.
[58] FUHRMANN: i. m. 282. sk.
[59] KRÜGER: i. m. 193.
[60] Cicero, Pro Sestio 72. skk.
[61] Uo. 76. skk.; 85.
[62] Uo. 86. skk.
[63] Uo. 79. sk.; 90. skk.
[64] FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 282.
[65] Cicero, Pro Sestio 129.
[66] Uo. 109. skk.
[67] Uo. 131.
[68] KRÜGER: i. m. 194.
[69] Cicero, Pro Sestio 95.
[70] Az ambitus tényállásához lásd MOMMSEN: i. m. 866. sk.; ADAMIETZ, J.: M. T. Cicero, Pro Murena. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1989. 24. skk.; JEHNE, M.: Die Beeinflußung von Entscheigungen durch "Bestechung": Zur Funktion des ambitus in der römischen Republik. In: Demokratie in Rom? Die Rolle des Volkes in der Politik der römischen Republik (Hrsg. v. Jehne, M.). Historia, Einzelschriften 96. Steiner, Stuttgart, 1995. 51. skk.; NÓTÁRI T.: Quaestio de ambitu. Collega, 2001/5. 43. skk.; Uő.: Jog, vallás és retorika? Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008. 24. skk.; NÉMETH GY.-NÓTÁRI T.: Választási kampánystratégia az ókori Rómában. Jogtudományi Közlöny, 61 (2006) 268. skk.
[71] Vö. BOYANCÉ, P.: Cum dignitate otium. Revue des Études Anciennes, 43 (1941) 172. skk.; 174. A vis publica tényállásához lásd ZLINSZKY: i. m. 114. skk.
[72] FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 281.
[73] Cicero, Epistulae ad Quintum fratrem 2, 4, 1; FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 281.
[74] SÁRY P.: Sulla büntetőjogi reformjai. PhD-értekezés, Miskolc, 2002. 167.
[75] KRÜGER: i. m. 194.
[76] Cicero, Pro Sestio 78; 84; 90; 92.
[77] Uo. 110. skk.
[78] Uo. 132. skk.
[79] Uo. 3; FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 281.
[80] MATERIALE: i. m. 148.
[81] KRÜGER: i. m. 195.
[82] Cicero, Pro Sestio 79. skk.
[83] Vö. Ulpianus, Digesta Iustiniani 43, 16, 1, 27. Ehhez lásd FÖLDI-HAMZA: i. m. 152. sk.; ZLINSZKY: i. m. 114. sk.; MOLNÁR I.: Büntető- és büntetőeljárásjogi alapelvek római jogi előzményei. Acta Universitatis Szegediensis, 1996. 167. sk.; NÓTÁRI T., Megjegyzések a modern büntetőeljárási alapelvek római előzményeihez. In: A Büntető Törvénykönyv és a Büntető Eljárási Törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései (szerk.: Holé K.). KRE ÁJK, Budapest, 2003. 97. skk.
[84] Cicero, Pro Sestio 6-14; 75-95; 144-147.
[85] Uo. 15-74; 127-131.
[86] Uo. 96-126; 136-143.
[87] Uo. 1-5.
[88] Uo. 132-135.
[89] WIRSZUBSKI, Ch.: Cicero's cum dignitate otium - A Reconsideration. Journal of Roman Studies 44 (1954) 7.
[90] MEYER, E.: Caesars Monarchie und das Prinzipat des Pompeius. Cotta, Stuttgart-Berlin 1918. 135. 2. lj.
[91] FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 283; MATERIALE: i. m. 149.
[92] Cicero, Pro Sestio 6-95.
[93] Uo. 96-143.
[94] FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 283.
[95] Cicero, Pro Sestio 144-147.
[96] Uo. 96. skk.
[97] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 494.
[98] KRÜGER: i. m. 196.
[99] Cicero, Pro Sestio 96; BOYANCÉ: i. m. 179. skk.; FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 484; MEYER: Von der Vision zur Reform. i. m. 27. skk.
[100] Cicero, Pro Sestio 97.
[101] Uo. 98.
[102] Vö. WIRSZUBSKI: Cicero's dignitate cum otium. i. m. 1-13; RÉMY, E.: Dignitas cum otio. Musée Belge, 32 (1928) 113-127. Az otium megőrzésének fontosságáról lásd PÉREZ, J. J. C.: Arceri oti finibus (Cic. har. 4): ¿"paz" civil u "ocio" de lós jóvenes aristócratas? Estudios Clásicos, 108 (1995) 57. skk.
[103] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 486; WIRSZUBSKI: Cicero's dignitate cum otium. i. m. 12. Vö. BÜCHNER, K.: Humanitas Romana. Winter, Heidelberg, 1957. 322. skk.
[104] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 487. sk.
[105] Cicero, Pro Sestio 125; 128. sk.; off. 3, 1.
[106] Uo. 104; fam. 1, 8, 4.
[107] Uo. 1.
[108] Uo. 15; 46; 104. Vö. FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 488. sk.; WIRSZUBSKI: Cicero's dignitate cum otium. i. m. 4. skk.
[109] A cum dignitate otium fordulat felbukkanásához vö. Cicero, Epistulae ad familiares 1, 7, 7. skk.
[110] RÉMY: i. m. 113. skk.
[111] Hasonlóképpen lásd HEINZE, R.: Ciceros Staat als politische Tendenzschrift. Hermes, 59 (1924) 73. skk.
[112] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 482.
[113] BOYANCÉ: i. m. 172. skk.; különösképpen 186. skk.
[114] WIRSZUBSKI: Cicero's dignitate cum otium. i. m. 1. skk.
[115] WIRSZUBSKI, Ch.: Libertas as a Political Idea at Rome during the Late Republic and Early Principate. Cambridge Classical Studies, Cambridge, 1950. 91. skk.; WIRSZUBSKI: Cicero's dignitate cum otium. i. m. 3. skk.
[116] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 483.
[117] WIRSZUBSKI: Cicero's dignitate cum otium. i. m. 7. skk.
[118] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 483.
[119] Cicero, Pro Sestio 98. Vö. KRÜGER: i. m. 197. sk.; FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 285; MATERIALE: i. m. 151; MEYER: Von der Vision zur Reform. i. m. 38. skk.
[120] Clodius esetében az "anarchista" megnevezés talán némiképp anakronisztikus, ám nézetünk szerint helytálló - nem véletlenül használja Alföldi András is e kifejezést. Vö. ALFÖLDI, A.: Caesar in 44 v. Chr. I. Studien zu Caesars Monarchie und ihren Wurzeln. Antiquitas 3, Abhandlungen zur Vor- und Frühgeschichte, zur klassischen und provinzial-römischen Archäologie und zur Geschichte des Altertums 16. Bonn, 1985. 128.
[121] Cicero, Pro Sestio 100. Vö. FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 485. sk.; BOYANCÉ: i. m. 184. skk.
[122] Cicero, Pro Sestio 101. skk. Vö. FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 485; FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 286.
[123] Cicero, Pro Sestio 108; 114.
[124] Uo. 104.
[125] Uo. 102. Vö. MATERIALE: i. m. 152.
[126] Cicero, Pro Sestio 136-143. Vö. KRÜGER: i. m. 198. sk.; MEYER: Von der Vision zur Reform. i. m. 33. skk.
[127] MATERIALE: i. m. 149.
[128] Cicero, Pro Sestio 51; 96; 102; 119; 136.
[129] Uo. 1; 49; 93; 95.
[130] Uo. 51; 140.
[131] Uo. 96.
[132] MATERIALE: i. m. 150.
[133] Cicero, Pro Sestio 6-14.
[134] Uo. 15; 83; 87. skk.
[135] Uo. 18 skk. A humor és az irónia cicerói alkalmazásához lásd HAURY, A.: L'ironie et l'humour chez Ciceron. Bri11, Paris, 1955; MARTIN, J.: Antike Rhetorik. Technik und Methode. C. H. Beck, München, 1974. 138. skk.; NÓTÁRI: Jog, vallás és retorika. i. m. 69. skk.; Uő.: Medea Palatina. i. m. 5. skk.
[136] FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 284.
[137] Cicero, Pro Sestio 32; 36; 53; 72.
[138] Uo. 25.
[139] Uo. 98.
[140] FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 285.
[141] Cicero, Pro Sestio 25. skk.; 32. skk.; 42. skk.; 55. sk.; 66; 75. skk.; 89. skk.; 93. skk.
[142] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 495.
[143] Ennius, Annales 8, 269-274.
[144] Cicero, Pro Murena 30. Ehhez lásd NÓTÁRI: Jog, vallás és retorika. i. m. 81. skk.; NÓTÁRI T.: Studiorum atque artium contentio (Cic. Mur. 22-30). Aetas, 1999/1-2. 224. skk.
[145] SCHULTE, K. H.: Orator - Untersuchungen über das ciceronianische Bildungsideal. Klostermann, Frankfurt a. M., 1935. 40. sk.
[146] A lovagrend fogalmához lásd BLEICKEN, J.: Cicero und die Ritter. Vandenhoeck&Ruprecht, Göttingen, 1995.
[147] MATERIALE: i. m. 147; WIRSZUBSKI: Cicero's dignitate cum otium. i. m. 8. Ehhez lásd bővebben STRASBURGER, H.: Concordia ordinum. Eine Untersuchung zur Politik Ciceros. Noska, Borne-Leipzig, 1931.
[148] Cicero, Epistulae ad Quintum fratrem 2, 4, 1.
[149] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 497.
[150] FUHRMANN: Rede für Sestius. i. m. 288.
[151] Uo. 283.
[152] A Rubicont átlépő, s ezzel a polgárháborút kirobbantó Caesar is éppen a Cicero által definiált személyes dignitas védelmében cselekszik - legalábbis saját beszámolója szerint. Vö. Caesar, De bello civili 1, 9, 2.
[153] Vö. SÜß, W.: Cicero. Eine Einführung in seine philosophische Schriften. Abh. Akad. Wiss. Mainz 5. Wiesbaden, 1965. 144. skk.
[154] Cicero, Epistulae ad Atticum 5, 10, 2.
[155] HAMZA: Cicero De re publica-ja. i. m. 10. Cicero állambölcseletéről bővebben lásd BERTI, E.: Il ‘De re publica' di Cicerone e il pensiero politico classico. Cedam, Padova, 1963; PERELLI, L.: Il pensiero politico di Cicerone. La Nouva Italia, Firenze 1990; PÖSCHL, V.: Römischer Staat und griechisches Staatsdenken bei Cicero. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1974.
[156] Cicero, De re publica 2, 2.
[157] Ehhez lásd FÖLDI-HAMZA: i. m. 26. skk.; PÓLAY, E: Differenzierung der Gesellschaftsnormen im antiken Rom. Akadémiai, Budapest, 1964.
[158] HAMZA: Cicero De re publica-ja. i. m. 36.
[159] Cicero, De re publica 1, 39.
[160] Cicero, De re publica 3, 43. skk.
[161] HAMZA: Cicero De re publica-ja. i. m. 14. skk.; 30.
[162] Polybius, Historiae 6, 15.
[163] HAMZA: Cicero De re publica-ja. i. m. 38.
[164] COHEN, B.: Some Neglected Ordines: The Apparitorial Status-Groups. In: Des ordres à Rome. Nicolet, Paris, 1984. 23. skk.
[165] Cicero, Pro Sestio 97. skk.
[166] Cicero, De re publica 1, 39.
[167] HAMZA: Cicero De re publica-ja. i. m. 38. sk.
[168] Cicero, Pro Sestio 98.
[169] Ehhez bővebben lásd HAMZA G.: A ius naturale fogalma a Corpus Ciceronianumban. In: Cicero öröksége. Agatha I. Debrecen, 1995. 75. skk.; Uő.: Zum Begriff des ius naturale bei Cicero. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, Sectio Juridica 36 (1995) 3. skk.
[170] Cicero, De re publica 3, 22.
[171] Cicero, De legibus 2, 13.
[172] Vö. Uo. 1, 18; 2, 14.
[173] FUHRMANN: Cum dignitate otium. i. m. 497. skk.
Lábjegyzetek:
[1] Nótári Tamás, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, 1014 Budapest, Országház u. 30.; egyetemi docens, KRE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, Viola u. 2-4., E-mail: tamasnotari@yahoo.de
Visszaugrás
