A kárfelelősség állandóan változó, komplex terület. A Montreali Egyezmény (1999) a nemzetközi légijog magánjogának legfontosabb nemzetközi szerződése, amely az 1929-es Varsói Egyezmény szabályrendszerét váltja le azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a légiutasokat ért károkozás területén - a lehető legszélesebb körben - egységes kárfelelősségi szabályozásrendszert hozzon létre. Az egységes szabályozás a garancia arra, hogy a balesetet szenvedett utasok kárigényei közel azonos megítélésben részesüljenek, a világ bármely részén is kerüljön ügyük elbírálásra. A Montreali Egyezmény már nem a fuvarozóknak, hanem az utasoknak kedvez, főként az utasok életének és testi épségének a védelmére helyezi a hangsúlyt, amelyre jó példa, hogy az utasokat ért baleset bekövetkezésekor a jogalkotó a légifuvarozót korlátlan kárfelelősségi helytállásra kötelezi. A korlátlan felelősség bevezetése alapjaiban alakította át a jogérvényesítés gyakorlatát, mert a felpereseknek nem kell többé hosszúra nyúlt és körülményes peres eljárásokban részt venniük, sem az ügyvédeknek a jogalkalmazói kreativitás mezsgyéjén járva azon gondolkozni, hogy milyen indokokkal törjék át a korlátozott felelősség nevetségesen alacsony limitjét. A Montreali Egyezmény pragmatikus, hatékony, jogintézményekben gazdag új nemzetközi szerződés, amely látványosan konszolidálja a nemzetközi légijog komplex magánjogi rendszerét, mindvégig arra törekedve, hogy "ne az utolsó, hanem az első mohikán" legyen.
A légiközlekedés a globális világ egyik motorja. Ebben a globális és rohamosan fejlődő világban a légiközlekedés már nem egy szűk réteg privilégiuma, hanem része valamennyiünk mindennapi életének, hétköznapjainak. A légiközlekedés tömegközlekedés.[1] Napjainkban a légitársaságok a nap huszonnégy órájában[2] szállítanak utasokat, poggyászt, árut és postát - kereskedelmi céllal, díjazás ellenében - a Föld bármely pontjára. A légiközlekedés piaci alapon működő rendszerében a szállításért fizető ügyfél és a szállítást végző fuvarozó között mellérendelt és egyező akaratelhatározáson alapuló szerződéses jogviszony jön létre, amelyben a jogalkotó a fuvarozót szigorú helytállásra kötelezi. Az általánosnál szigorúbb felelősség megkövetelését a közlekedés veszélyes üzemi jellege[3] és személyszállításkor az utasok kiszolgáltatott helyzete indokolja. Ebben a sajátos, veszélyektől sem mentes közlekedési alágazatban kell az államoknak a jog eszközeivel a jogosultak életét és testi épségét, valamint tulajdonuk védelmét biztosítani.
A fuvarozó szigorú kárfelelősségi kötelezettségét a jogalkotó kezdetben azzal ellensúlyozta, hogy az utast
- 139/140 -
ért balesetek esetén a fizetendő kártérítés összegét - a fuvarozó helyzetét megkönnyítve - korlátozta. A kárfelelősség korlátozása a tengerjogi szabályozásból átvett intézmény. Bevezetését főként a légifuvarozók pénzügyi védelme indokolta, hiszen súlyosabb balesetek bekövetkezésekor a fuvarozók olyan mértékben váltak a károk megtérítésére kötelezetté, hogy pénzügyileg nehéz, szélsőséges esetekben pedig válságos helyzetbe kerülhettek. Az államok bár belső piacaikat liberalizálják, azokról fokozatosan kivonulnak, továbbra is érdekeltek maradtak a mérhető nemzetgazdasági előnyöket jelentő és sok szempontból nemzeti érdekeket is szolgáló légitársaságok stabilitásának a jog által megengedett eszközökkel történő biztosításában. Ilyen, a légifuvarozókra nézve előnyös helyzetet teremtő szabályozói eszköz volt a légitársaságok kárfélősségének a Varsói Egyezményben[4] történő korlátozása.
A Varsói Egyezmény rendszerében, - amely minden eszközzel védte a légitársaságokat - a fuvarozói felelősség csak akkor vált korlátlanná, ha az egyezmény rendelkezései alapján a légitársaság szándékos károkozói magatartása megállapítást nyert. Mivel a légitársaságok "az életvesztésért nevetségesen alacsony" fix összegű kártérítést fizettek, ezért a bíróságokon a hozzátartozók, az örökösök a felelősségi korlát áttörésének egyetlen módszeréhez folyamodtak: a Varsói Egyezmény szabályai alapján a légijármű személyzetét próbálták felelőssé tenni a történtekért. Az ügyvédek hada minden esetben "bizonyítottnak" látta, hogy a baleset a fuvarozó vagy annak alkalmazottja szándékos és "előre megfontolt helytelen ténykedése", de leginkább a parancsnokpilóta előre megfontolt mulasztásának vagy legalább "tudatos gondatlanságának" (luxuria) köszönhetően következett be. Tették ezt abból a megfontolásból, hogy ügyfeleik részére a légitársaságtól a lehető legnagyobb összegű kártérítést harcolják ki.[5] Innen a mondás: "nem a repülésbiztonsági kockázat nagy a légiközlekedésben, és tényleg nem, hanem az ügyvédi kamara taglétszáma."
A Varsói Egyezmény az idő előrehaladtával elavulttá vált és a problémák orvosolására újabb és újabb módosítások láttak napvilágot.[7] A revízió hátterében a varsói rendszer szigorú felelősségi szabályai és alacsony értékhatárai álltak, amelyek a károsultakra nézve méltánytalanok voltak. A Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet (ICAO)[8] tagállamai ezért úgy döntöttek, hogy a modern kihívásoknak megfelelve megalkotják a Montreali Egyezményt.
Az ICAO vezetésével megalkotott a nemzetközi légifuvarozásra vonatkozó egyes jogszabályok egységesítéséről szóló Montreali Egyezmény (továbbiakban: Egyezmény) egy szétszabdalt, hat hatályos nemzetközi szerződésből álló, ún. "varsói rendszer" helyett egy egységes, homogén szabályozás alternatíváját kínálja. A jogalkotó világosan fogalmaz: a Montreali Egyezmény, mint új jogszabály az "idejétmúlt varsói rendszer" felett "uralkodik", és minden tekintetben a Varsói Egyezménynek, valamint módosításainak a helyébe lép. Az Egyezmény fő célja az egységesítés, a jogszabályok harmonizálása és a jogi konfliktusok kiküszöbölése. Az egységesítés megteremti, hogy a kárt szenvedett utasok kárigényei - függetlenül az állampolgárságtól, a károkozás helyszínétől, vagy éppen az illetékes bíróságtól - a világon mindenütt ugyanolyan jogszabályok alapján kerüljenek méltányos elbírálásra. Az Egyezmény a fogyasztókat védi és rendelkezéseiben elsősorban az utasok érdekeinek védelmére helyezi a hangsúlyt, az utasok életére és testi épségére, részben pedig a tulajdonuk védelmére. A jogalkotói akarat mögött annak az alapelvnek az érvényre juttatása áll, hogy az emberi élet abszolút jellegű, korlátozhatatlan alapjog, sérteni nem lehet. Az áru fuvarozása érthetően kevésbé kap kiemelt figyelmet, mert az áru pótolható, így drágasága ellenére is kevésbé értékes, így kiemelten védendő értéket nem képvisel. Mivel az áru fuvarozása esetében új szabályként a korlátozott kárfelelősség határösszegét nem lehet áttörni (az ér-
- 140/141 -
téktúllépési nyilatkozat esetében is az abban megjelölt összeg lesz a korlát alapja), ezért az áru elvesztése vagy megsemmisülésekor általában peres eljárásra nem szokott sor kerülni, mert a kár könnyen megállapítható és azonnal rendezhető.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
