A fokozatosan növekvő munkateher és az időszerűség követelményének érvényesítésére való törekvés kompromisszumok keresésére készteti elsőként a jogalkalmazókat, majd érzékelve a problémát, a jogalkotókat is. Az akkuzatórius USA igazságszolgáltatásának válasza a problémára a vádalku legalizálása volt, amely a tárgyalási rendszer alapvető jellemzőiből adódóan, nyitott (volt) a megegyezések lehetővé tételére. A kontinentális Európa keresi az utat, ki bátrabban (Olaszország), ki óvatos, apró lépésekkel (Magyarország).
"Az azonnali büntetés hasznosabb, mert minél kevesebb
idő telik el a büntetés és a bűncselekmény között, annál erősebb és tartósabb
lesz e két fogalom összekapcsolása, tehát úgy tartható, hogy a cselekménynek
elkerülhetetlenül és szükségszerűen következménye lesz." Beccaria [1]
A büntetőeljárások elhúzódásának az egyik oka az igazságszolgáltatás megnövekedett munkaterhe. Nem vitás, hogy az "elterelő" intézmények fokozatos bevezetése a büntetőügyek egyszerűbb elbírálását, ezáltal a munkateher csökkentését is célozzák. Azon okok vizsgálata, amely ezen intézmények sikerét és kudarcát elemzi, egy másik tanulmány témája lehet. Jelenleg arra kerestem a választ, hogy két eltérő tárgyalási rendszerben, azaz az akkuzatórius alapokra épülő USA és az inkvizitórius hagyományokkal rendelkező magyar büntetőjogi igazságszolgáltatásban hogyan alakul az ügyészek munkaterhe, illetőleg a munkateher növekedése és az ügyész diszkrecionális jogának szélesedése között felfedezhetünk-e oksági összefüggést.
Az önálló szuverén államot létrehozó, 1776. július 4-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat egyben egyes emberi alapjogok érvényesülését is kinyilvánította, így az emberek jogát az életre, szabadságra, egyenlőségre. Az ezt követő függetlenségi háború mintegy hat évig tartott, Anglia 1783-ban ismerte el a gyarmatok függetlenségét. Az önállósodott gyarmatok számára megnyílt a lehetőség, hogy az addigi laza konföderációból központi szervezetrendszer megteremtésével létrehozzák a szövetségi államhatalmat. A szervezet jogi kereteinek lefektetése az 1787-ben elfogadott Alkotmányban[2] történt, amely ezzel az első polgári chartális alkotmány lett. Az Alkotmány, amely mindössze 23 §-ra oszló 7 cikkből állt, szabályozta a központi államszervezet és a tagállamok viszonyát, a Kongresszus és az Elnök jogállását, a bírói hatalmat, a tagállamok jogállását és egyes állampolgári jogokat, továbbá rendelkezéseket tartalmaz az alkotmány módosításának lehetőségéről, valamint a hatályba lépésről.
Az Alkotmány a legfőbb igazságszolgáltatási szervként állította fel a Legfelsőbb Bíróságot. A szövetségi bíróságokról szóló törvényt a Kongresszus 1789. szeptember 29-én fogadta el, amely kevés változtatástól eltekintve a mai napig hatályban van. A törvény hatály-
- 91/92 -
ba lépését követően hosszas vita alakult ki abban a körben, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak az Alkotmány III. cikkének 2. §-ában[3] szabályozott, törvények vizsgálatára vonatkozó jogköre meddig terjed. A vitát 1803-ban John Marshall főbíró Marbury v. Madison[4] ügyben hozott ítélete zárta le. Az ítéletben megfogalmazott álláspont szerint, a bírói eskü az Alkotmány védelmét tartalmazza, ugyanakkor a törvények alacsonyabb rangúak mint az Alkotmány, így logikai szükségszerűség, hogy bármely törvény Alkotmánynak megfelelőségét vizsgálja a Legfelsőbb Bíróság, azaz az Alkotmány a Legfelsőbb Bíróságot felruházta azzal a joggal, hogy vizsgálja és érvényesítse a törvények Alkotmánynak megfelelőségét. "Ha tudniillik van egy alkotmány, amellyel szemben a többi rendes törvények nem egyenrangúak és a bíráktól azt az esküt kívánják, hogy az alkotmány felett őrködjenek, akkor nekik logikai szükségszerűséggel állást kell foglalniok valamely törvénynek az alkotmánnyal való összhangja, vagy pedig azzal való összeütközése kérdésében. 1803 óta ezt a kérdést többé vitássá nem is tették és a federális legfőbb bíróság ezt a jogot nemcsak a kongresszus törvényével, hanem a tagállamok törvényeivel szemben is gyakorolja, amely jog megilleti a tagállamok legfőbb bíróságait is a saját államuk törvényeivel szemben."[5]
Gallai megállapítása szerint,[6] a Legfelsőbb Bíróság ezzel a döntéssel deklarálta, hogy a "végrehajtó hatalmi ág legfőbb hivatalnokai alá vannak vetve a bírósági kiigazításnak, ha az alkotmány szemszögéből felülvizsgált tevékenységük törvényes kötelezettségeket vagy kereteket sért".
A szövetségi ügyészséget, a szövetségi Legfelsőbb Bírósággal és bíróságokkal együtt az 1789. évi bíróságokról szóló törvény hozta létre (Judiciary Act). Szervezetileg, a végrehajtó hatalom részeként a Szövetségi Igazságügyi Minisztérium alá tartozik.
Az államszervezetben elfoglalt helyéből és szervezeti jellemzőiből adódóan, az Amerikai Egyesült Államokban az ügyészek kiválasztási és képzési rendszere teljesen eltérő az európai rendszerektől. A legjellemzőbb vonásai a demokratikus kontroll, a széttagolt szervezeti felépítés és a széleskörű mérlegelési jogkör, mind a vádemelés, mind a megegyezések (vádalkuk) tekintetében.
Az ügyész mind az állami, mind a szövetségi szinten a végrehajtó hatalom része, az ügyészt az elnök pártja jelöli. A szövetségi alkotmány a végrehajtó hatalmat az elnökre ruházza.[7] Az elnök az ügyészi hivatalba mintegy száz személyt jelöl, 94 személyt (US Attorney) a szövetségi ügyészi hivatalok vezetőinek, illetve további néhány személyt[8] a Szövetségi Igazságügyi Minisztériumba. A jelölteket a Kongresszus hagyja jóvá, azonban az elnök bármikor elmozdíthatja őket.
A tagállamok rendszereiben a helyi vezető ügyészek 47 tagállamban választás útján nyerik el a tisztségüket, míg Delaware és Rhode Island túl kicsi ahhoz, hogy helyi ügyészi szervezetük legyen. New Jersey-ben a kormányzó nevezi ki a kerületi ügyészeket, Connecticutban pedig egy független alkotmányjogi szervezet. Alaszkában az igazságügyi minisztert a kormányzó jelöli és a parlament hagyja jóvá.
Napjainkban a jogtudomány által erősen támadott másik szervezeti jellemző, az ügyészi hivatalok széttagoltsága, amely az egyes ügyészi hivatalok eltérő prioritásait és eljárását eredményezi, és ebben látják az alapvető okát annak, hogy az azonos bűncselekmények miatt indult eljárások más-más ügyészség előtt más-más eredményre vezethetnek.
A széttagoltság elsőként a szövetségi és az állami szint elkülönülését jelenti. A legszélesebb hatáskör az államokhoz tartozik, amelyekben összesen mintegy 2344 ügyészi hivatal van. Az egyes ügyészi hivatalok vezetőit a helyi feltételeknek való megfelelés alapján választják, amely elsősorban politikai megfontolásokon nyugszik. Szövetségi szinten a politikai megfelelés különböző struktúrája adja meg a keretet a döntés meghozatalára és végrehajtására. A széttagoltság e szinten kevésbé jellemző és az eljárások uniformizálására is számos törekvés történt.
Az ügyészi státuszhoz jogi diploma szükséges,[9] azonban semmilyen további specializált képzés nem feltétel. Minden ügyészi hivatalnak saját alkalmazási kritériuma és eljárása van. Egyes hivatalok az egyetemi diplomát éppen megszerzőket is alkalmaznak, míg
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
