2003 január elsején kezdték meg működésüket a bírói szervezet régi-új bíróságai, az ítélőtáblák. Az eltelt három esztendő ítélkezési munkája és az így szerzett tapasztalatok elegendőek arra, hogy az ítélőtáblák működésével kapcsolatos első tanulságokat mérlegelve, megkíséreljünk választ adni arra a címben feltett kérdésre, hogy az ítélőtáblák felállításával a bírósági szervezeti reform befejeződött vagy sem. Az sem hallgatható el, hogy az ítélőtáblák létesítése, az ehhez kapcsolódó hatáskörök módosítása a bírói szervezetben elég nagy vitát keltett. Sokan megkérdőjelezik a táblabíróságok létesítésének indokoltságát, ami elsősorban kisebb igazgatási és szakmai vitákban nyilvánul meg. Sajnos nem találkoztunk olyan tanulmánnyal, amely tények és adatok felsorakoztatásával elemezné a kialakult helyzetet, ezért indokolt ennek a kérdésnek a megvitatása.
Ma is aktuálisnak tartjuk azokat a célokat, amelyeket a törvényalkotó a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény indokolásában hangsúlyozott:
"Mára bizonyossá vált, hogy az igazságszolgáltatás feladatainak jogállami szinten történő ellátásához külön-külön nem elégséges a bírói létszám növelése, a hatáskörök és az eljárási szabályok időnkénti kisebb-nagyobb módosítása. A személyi és tárgyi feltételek javítása természetesen elengedhetetlen, de azt az ellenmondást, amely a bírósági igazságszolgáltatás tényleges helyzete, lehetőségei és a vele szemben támasztott elvárások között jelenleg fennáll, csak átfogó, minden kapcsolódó részt érintő reformmal lehet megoldani, ezért az eljárásjogok és a bírósági szervezet, a bíróságok igazgatása, valamint a bírák jogállása és javadalmazása területén alapvető változások szükségesek."
A kérdés az, hogy a mai bírósági szervezet és perjog ennek a jogalkotói akaratnak megfelel vagy sem, s ha a kérdésre nemleges választ adunk, mely területek változtatásával lehet ezt a célt elérni.
Már most szükséges leszögezni azonban, hogy az eljárásjog-szervezet kapcsolat-rendszerében az eljárásjog elsőbbségét kell megállapítani. A bírói szervezetet mindig az eljárásjoghoz kell igazítani és nem az eljárásjogot kell a meglévő szervezethez szabni. Az a legszerencsésebb természetesen, ha az eljárásjog és a szervezet kialakítása közös koncepció alapján történik, mert ez biztosítja a szervezet leghatékonyabb működését. Már most megállapítható, hogy a bírósági szervezeti reform keretében eddig nem ez történt. A törvényalkotás egy átmeneti állapotot hozott létre, amikor az eljárásjogok koncepcionális megváltoztatása nélkül, egy kialakult helyzet megoldása érdekében nyúlt a bírósági szervezethez.
Az ország igazgatását vidéken Szent István korától kezdődően a vármegyék látták el, amelyek elsősorban a királyi gazdaságok szervezetét alkották. Ez a vármegyei szervezet a városi központot, a várat és a köréje tartozó vidéket fogta össze. Ezt a rendszert váltotta fel a nemesi vármegye kialakulása, amely igazi önkormányzati szervezet volt, a vármegyékben élő nemesi családok gyakorlatilag saját önkormányzatának érezték a vármegyét és annak igazgatását. Az 1867. évi kiegyezés után a vármegye fokozatosan elvesztette önkormányzati jellegét és a közigazgatás területi szervévé egyszerűsödött.1
Az ilyen módon létrejött vármegyék kialakulása létrehozott egy olyan területi beosztást, amely nem számolt a közben végbement gazdasági és társadalmi fejlődéssel. A fejlődés ugyanis a vármegyét megkerülte, és a gazdasági erő a városokba koncentrálódott. Ez indította el a városok és megyék közötti harcot, amely mindig politikai csatározások témája volt. Kezdetben valamennyi város a megyei igazgatás alá tartozott, majd a szabad királyi és bányavárosok a királyi fennhatóság alá kerültek.2
A II. világháborút követően egészen napjainkig a közigazgatás a megyerendszerben gondolkodott, s mint mindjárt látjuk, a régiók kialakításának is alapvető szempontja volt Magyarországon az, hogy a régióhatárok a megyehatároknak feleljenek meg.
Az Unióhoz történő csatlakozásunk óta felerősödött a közigazgatásban a régiók kialakításának eszméje. Az Európai Unió regionális támogatásai ugyanis régiók, vagy annál kisebb térségek fejlesztésére irányulnak. A támogatásokban részesülő régiókra az EU egy ún. NUTS rendszert alkalmaz (az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK rendelete a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájáról), mely 3 fő kategóriából áll. Kiinduló egység a tagállam meglevő közigazgatási egysége (tartomány, régió, megye stb.), a további egységek ezen közigazgatási egységek összevonásából vagy felosztásából képezhetők. Magyarország esetében a közigazgatási egységek a megyék (főváros), további egységek a megyék (főváros) összevonásából képzett régiók, illetve a régiók összevonásából képzett nagyrégiók (I. szint).
- NUTS I: Nyugat-, Kelet- és Közép-Magyarország (egységek száma: 3)
- NUTS II: tervezési-statisztikai régió (egységek száma: 7)
- NUTS III: megye/főváros (egységek száma: 20) További, az EU regionális politikájában hivatalosított alkalmazott egységek a lokális I. és II (LAU I, LAU II), melyek Magyarországon az alábbiak:
- Lokális I: statisztikai kistérség (egységek száma: 167)
- Lokális II: település (egységek száma: 3145)3 Magyarországon a tervezési-statisztikai régiók kialakításánál alapvetően két szempont játszott szerepet: a régióhatárok feleljenek meg a megyehatároknak, valamint a régiók lakónépessége lehetőleg azonos nagyságrendű legyen.
Magyarországon a következő NUTS II szintű régiók jöttek létre:
Nyugat-Dunántúl: Győr-Moson-Sopron megye, Vas megye, Zala megye
Közép-Dunántúl: Fejér-megye, Komárom-Esztergom megye, Veszprém-megye
Dél-Dunántúl: Baranya megye, Somogy megye, Tolna megye
Közép-Magyarország: Budapest és Pest megye
Észak-Magyarország: Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Heves megye, Nógrád megye
Észak-Alföld: Jász-Nagykun-Szolnok megye, Hajdú-Bihar megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye
Dél-Alföld: Bács-Kiskun megye, Békés megye, Csongrád megye.4
Közismert, hogy a kormányzat a közigazgatás korszerűsítése keretében komolyan fontolóra vette a megyerendszer megszüntetését és 2009-re a közigazgatás régiók szerinti átalakítását. Általában a közigazgatási egységek szervezésénél a szervezési tudomány a következő elemeket tartja fontosnak, amelyek a bírósági szervezetek esetében is alkalmazhatók:
a) Székhelyek optimális megközelíthetőségének elve Ennek keretében a székhelyek körzetének kialakításnál a települések távolságát, úthálózatát, közlekedési viszonyait, a lakosság utazási szokásait is figyelembe veszik. (A középkorban az igazgatási központok telepítésének egyik fontos elve volt, hogy a hozzátartozó lakosság gyalog, egynapi fordulóval megközelíthesse a központot.)
b) Az egységek arányosításának az elve
Ez az elv a területi közigazgatási egységek jelentősebb méretbeli eltéréseinek megakadályozását van hivatva biztosítani. Itt fontosabb a lakosság száma, mint a terület arányossága, mivel az apparátus méreteit, az ügyek mennyiségét inkább a népességszám határozza meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
