A termékfelelősség intézményéhez hasonló felelősségi alakzattal nem rendelkezett a közösségi jog az irányelv[2] hatálybalépését megelőzően. A common law ilyen téren fejlett és előrehaladott esetjogához képes Európa viszonylagos elmaradottsága említhető. Ez az elmaradottság azonban relatív, hiszen a termékfelelősséghez hasonló szabályok hiánya jószerivel a kontinentális jogrend amerikaihoz képest jóval fejlettebb társadalombiztosítási rendszerének volt köszönhető. Mindez azt jelentette, hogy amennyiben a károsult a termékhiba következtében csak egészségkárosodást szenvedett, akkor a kár jelentős hányadát kitevő kezelési költségek, a társadalombiztosításra átháríthatók voltak.[3] A kárköltségek társadalombiztosítón keresztüli megtérülése lévén kevésbé merült fel az igény, egy (másodlagos) egyéb címen is érvényesíthető kártérítési igény iránt.
Az unió jogalkotó szervei által a közösségi jog részévé tett felelősségi kategória a szerződések relatív szerkezetének bomlásaként volt értékelhető.[4] A jogintézmény megteremtette annak a lehetőségét, hogy egy meghatározott felek között köttetett szerződés már ne csak a konkrét szerződő felekre hathasson ki, hanem az azon kívül állókat is bevonja hatókörébe egy új, immáron a károsult és a károkozó viszonyában értelmezendő kárkötelem képében. Túllépve a tradicionális szerződéses reláción, a termékfelelősségi kárkötelem esetében a szerződés voltaképpen már nemcsak a szerződő felekre hat ki, keletkeztet jogokat és kötelezettségeket, hanem az alapjogviszonyon kívül állókat is bevonja hatókörébe.
A tagállamok magánjogi felelősségi rendszereit alapjaiban megreformáló szabályozás a hatálybalépésekor bátor és korszerű mérföldkőnek számított. Céljai között megjelent az egyenlő versenyfeltételeket biztosító stabil jogi környezet elérésének kívánalma, valamint a gazdasági növekedés támogatása. Mindezt úgy kívánta/kívánja biztosítani az irányelv, hogy lehetővé teszi a vállalkozások számára az innovatív termékek forgalomba hozatalát, ugyanakkor rá is szorítja őket a minél magasabb biztonsági fokú termékek fejlesztésére és forgalmazására.
Tanulmányomban elemzem az irányelv és a magánjogi (elsősorban hazai) felelősségi rendszer viszonyát, valamint kitérek arra a maximumharmonizációra,[5] amit az irányelv alkalmazásának szempontjából kimunkált, és ítéleteiben[6] elvárásként lefektetett az Európai Unió Bírósága. Vizsgálat alá veszem a gyártók fogyasztókkal szembeni, hibás termékeik által okozott károkért fennálló felelősségét az irányelv, a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény (továbbiakban: Tftv.) és hatályos Polgári Törvénykönyv (továbbiakban: Ptk.) viszonyrendszerében. A termékfelelősség napjainkban történő alkalmazásának dilemmái között érintem a modern technológiai vívmányok által indukált (jogi) kihívások körét. Vajon továbbra is megfelelő védelmet nyújt-e a hatályos normaanyag, például a szoftver-, mesterségesintelligencia-vezérelt eszközök, termékek esetében vagy elkerülhetetlenné válik/vált a szabályozás modern technológiáinkhoz igazításának szükségessége. Módosításra, ráncfelvarrásra szorul-e a termékfelelősségi irányelv pusztán a technológia fejlődés miatt vagy a három évtizedes joggyakorlat (bírói "esetjogban" a termékfelelősségi alapú kárigények elenyésző volta) önmagában is előirányozza a felülvizsgálat szükségszerűségét?
Álláspontom szerint elnagyolt lenne, ha gondolatmenetemet csupán 1985-től indítanám. Lévén egy angolszász, a common law rendszerében már az 1900-as években megjelenő, formálódó felelősségi alakzatról van szó, ezért célszerű vizsgálódásunkat ettől az időszaktól és az angolszász jogrendszertől megindítani. A termékfelelősség "forráskódjának" az angliai 1842-es Winterbottom v. Wright eset jelölhető meg. Jóllehet, Lord Abinger bíró által fémjelzett privity of contract doktrína[7] értelmében egy, a termékfelelősséghez hasonló alakzat még aligha volt elképzelhető, ugyanakkor az ítéletet követő, mintegy "pálfordulatot vevő" esetjog fontosabb mérföldkövei fokozatosan elvezetnek a gyártó termékkárokért fennálló, objektív felelősségéhez. A termékfelelősség intézményének angolszász esetjogban kimunkált előképeinek vizsgálata során, a privity of contract doktrínájának folyamatos puhulásával, végül pedig teljes áttörésével eljuthatunk azokhoz a - kontinentális jogrendhez igazított - termékfelelősségi elvekhez, fogalmakhoz, amelyekkel az irányelv nyomán, lényegében valamennyi tagállami magánjogi kódex is operál napjainkban.
A Winterbottom kontra Wright ügyben szemléletesen foglalta össze Lord Abinger bíró a privity of contract alapelvének angolszász jogbeli jelentéstartalmát.[8]
- 21/22 -
A mintegy 180 évvel ezelőtti okfejtés lényege, hogy a szerződés és annak teljesítése kihatással lehet ugyan harmadik személyekre, de a privity of contract általános szabálya értelmében, a szerződés csak a szerződő felekre állapíthat meg jogokat és keletkeztethet kötelezettségeket. Ha mindez nem így volna, akkor az abszurd és felháborító következményekkel járhatna.[9] Az alapul szolgáló esetben felperes (Winterbottom) szerződéses viszonyban állt a postával, melynek keretében (lovas) postakocsit vezetett. A posta ezenfelül külön szerződést kötött Wrighttal (a későbbi alperessel), hogy lássa el a postakocsit lovakkal, valamint tartsa azt üzemképes, biztonságos állapotban. A postakocsi "hibája" következtében Winterbottom leesett a nyeregből és súlyos sérüléseket szenvedett. Keresetét az alperessel szemben arra alapozta, hogy nem vagyoni kára annak eredményeként keletkezett, hogy Wright nem tett eleget szerződéses kötelezettségeinek, hanyagságából kifolyólag nem volt biztonságos állapotban a postakocsi és ezért következett be a baleset. Szerződéses viszony a postakocsi üzemben tartására azonban csak a posta és Wright között állt fent. Minderre tekintettel a bíróság úgy érvelt, hogy felperes ilyen alapon tulajdonképpen bárki lehetne, aki a postakocsi balesete során esetlegesen megsérült. Mindez értelmezhetetlenné tenné a szerződéses jogok és kötelezettségek rendszerét, továbbá a kártérítés oksági folyamatának kaotikumához vezetne. Megállapítást nyert, hogy:
a) senki sem kényszeríthet ki jogokat olyan szerződésből, amelynek nem szerződő alanya,
b) azt, aki nem szerződő fél nem terhelheti kontraktuális felelősség az adott szerződés vonatkozásában,
c) továbbá a kontraktuális igényérvényesítés csak a szerződő felek között értelmezhető, harmadik személyek irányába nem terjeszthető ki.[10]
Majd egy évszázadot kellett várni arra, hogy a privity of contract alapelvének főszabálya felülértékelésre kerüljön az angolszász szokásjogban. Korai példa az Egyesült Államok esetjogában a privaty of contract újra gondolásának a MacPherson kontra Buick Motor Co. ügy[11], amely talán a termékfelelősség mint jogintézmény önállósulásának első és egyben egyik legjelentősebb lépcsőfokaként említhető.[12] A felperes kártérítési pert indított a Buick Motor Co. autógyártó alperes ellen egy hibás kerék okozta személyi sérülés miatt. Az alapul szolgáló ügyben, jó útkörülmények mellett, a megengedett sebességgel közlekedő gépjármű kereke egyik pillanatról a másikra összeroskadt és az irányíthatatlanná váló jármű egy távíróoszlopnak ütközött. A gépjármű üzembentartója súlyos sérüléseket szenvedett, ezért kártérítési pert indított a gyártóval szemben, jóllehet a gépjárművet nem közvetlenül a gyártótól, hanem egy kereskedőtől vásárolta. A gyártó a hibás kereket szintén nem maga gyártotta, hanem egy további, kerekek gyártásával foglalkozó féltől vásárolta, majd ezt építette be a gépjárműbe. Kérdésessé vált az ügyben, hogy a Buick Motor Co.-t terheli-e bármilyen kötelezettség közvetlenül McPherson irányába. Az ügyben megállapításra került, hogy a gyártó elmulasztotta a szükséges gondossági kötelezettségét a kerék megfelelő vizsgálata során, így a bíróság az alperest marasztalta a hibás konstrukció okán bekövetkező károk tekintetében.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
