Az elítélt beleegyezésének szükségessége ahhoz, hogy közérdekű munkára ítéljék folyamatosan jelenlévő kérdése a közérdekű munka büntetésnek a magyar büntetőjog rendszerébe illesztése óta. Szinte valamennyi, a közérdekű munkáról szóló tanulmányban és cikkben helyet kap a sürgetés, hogy a jogalkotó végre rendezze ezt a kérdést. Ennek a kérdésnek a kiemelt kezelése azonban nem magyar sajátosság. Általában elmondható, hogy a közösségi szankcióknak minden esetben fontos, sőt talán a legfontosabb célkitűzése a társadalmi reintegráció, éppen ezért az ilyen jellegű büntetések hatékonysága attól is függ, hogy a terhelt hajlandó-e önként alávetni magát a szankciónak, és kész-e együttműködni a végrehajtás során. Több állam a kényszermunka tilalmából fakadó kötelezettségen túl is, ezért köti az elkövető hozzájárulásához a közérdekű munkavégzésre ítélést, hiszen az előzetes, önkéntes beleegyezésnek óriási szerepe van a sikeres végrehajtásban. Ugyanakkor a vádlott előzetes, a büntetés kiszabása, sőt az eljárásjogi bűnösség kimondása előtti beleegyező nyilatkozata is vet föl alapelvi kérdéseket.
A kényszermunka tilalmának gyökerei a rabszolgaság elleni küzdelem történetében gyökereznek. Az első olyan nemzetközi okmány, amely elítélte a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem gyakorlatát, a sok más témát is napirendre tűző bécsi kongresszuson 1815 februárjában, angol nyomásra elfogadott Nyilatkozat volt a rabszolgaság betiltásáról.[1]
1926-ban a Népszövetség elfogadta az úgynevezett Rabszolgaság Egyezményt.[2] Ez az egyezmény egyrészt az első alkalommal definiálta a rabszolgaság fogalmát, másrészt külön figyelmet fordított a kényszermunkára is, kimondva, hogy kényszermunka csakis közérdekű célra vehető igénybe.[3] Elvárta továbbá a részes felektől, hogy megakadályozzák a kötelező, illetve kényszermunkát ugyanígy, a rabszolgaságra vonatkozó szabályoknak megfelelően[4]
A következő fontos dokumentum az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, ami ugyan még nem szól külön a kényszer vagy kötelező munka tilalmáról, azonban lengyel kezdeményezésre bekerült a szerződés szövegébe a kényszermunkára utaló szakasz, és a Nyilatkozat 4. cikke kimondja, hogy senkit sem lehet rabszolgaságban, vagy szolgaságban tartani, a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem minden formája tilos.[5] Érdekes hogy a kényszermunkára vonatkozó konkrét rendelkezés kimaradt a szövegezésből pedig ekkorra már az 1919-ben alapított ILO, azaz a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet (International Labour Organisation),[6] amely később,1946-ban az ENSZ első specializált ügynöksége lett, már elfogadta[7] a kényszer- vagy kötelező munkáról szóló 29. számú egyezményét.[8]
A másik ILO egyezmény, melyről szólnunk kell, a kényszermunka eltörléséről szóló 1957. évi Egyezmény, melyet a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet Általános Konferenciája, 1957. június 25-én, fogadott el.[9] Az egyezmény első cikke kimondja, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet minden tagállama, amely ratifikálja az Egyezményt, kötelezettséget vállal arra, hogy felszámolja a kényszer- vagy kötelező munkát és azt semmilyen formában nem alkalmazza politikai átnevelés céljából, munkaerő felhasználásának vagy alkalmazásának eszközeként a gazdasági fejlődés elősegítése érdekében, sem munkafegyelmi szabályként, a sztrájkban való részvétel büntetése gyanánt, illetve faji, társadalmi, nemzeti vagy vallási megkülönböztetés eszközeként. Mindkét ILO egyezmény széleskörűen elfogadott a világ nagy részén, és nemzetközi standardként van jelen az egyes államok jogalkotásában is.[10]
- 33/34 -
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának[11] 8. cikke kifejezetten rendelkezik a rabszolgaság és a kényszermunka tilalmáról. A 8. cikk 3.a) pontja tartalmazza a kényszer vagy kötelező munka végzésének tilalmát. Azonban a 8. cikk 3b) pontja lehetővé teszi a kényszermunkával járó szabadságvesztés kiszabását azokban az országokban, ahol az adott ország jogi rendelkezéseivel ez nem ellentétes. Azaz a 8. cikk 3a) pontban meghatározott kényszer vagy kötelező munka tilalmára hivatkozva, nem lehet megakadályozni az illetékes bíróság által, ítélettel elrendelt kényszermunka végrehajtását. A 8. cikk 3c) pontja pedig a "kényszer vagy kötelező munka" kifejezését szűkíti le azzal, hogy meghatározza, hogy e kifejezés alatt mit nem kell érteni. A "kényszer-kötelező munka" kifejezés nem foglalja magába azt a 3b) pontban nem említett munkát vagy szolgálatot, amely rendszeresen megkövetelhető a törvényes bírói határozat alapján letartóztatásban lévő vagy az ilyen határozattal feltételesen szabadlábra helyezett személytől. Ez annyit jelent, hogy törvényes bírói határozat alapján e nemzetközi egyezmény megsértése nélkül lehet munkavégzést követelni.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye[12] 4. cikke is tartalmazza a kényszermunka tilalmát. E cikk 3. pontja szinte szó szerint követi a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának szövegezését, a 3c) pontja ugyanazokat a kivételeket sorolja föl. Kimondja, hogy a "kényszer- vagy kötelező munka kifejezés" milyen munkákra nem vonatkozik. Az Egyezmény 4. cikk 3a) pontja szerint kényszermunkának nem tekinthető az olyan munka, amelyet olyan személytől követelnek meg, akit az Egyezmény 5. cikke szerint jogerős bírói ítélettel tartanak fogva, vagy akitől a munkát feltételes szabadon bocsátás alatt követelik meg. Összefoglalva tehát az Egyezségokmány és az Egyezmény tartalmát kimondható, hogy a két egyezmény értelmében a bíróságok által kiszabott munkabüntetések az ott lefektetett szabályokat követve nem ütköznek bele az ott felállított tilalmakba.
Mindenképpen említést érdemel, hogy börtönmunkához kapcsolódó viták hullámzó története is nyugvó pontra jutott Európában azzal, hogy az Európai Börtönszabályok 26.1. szakaszába bekerült, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben a munkát a büntetés végrehajtási rezsim pozitív elemének kell tekinteni, és megfogalmazódott egy tilalom is, mely szerint a munka büntetésként sohasem róható ki a szabadságvesztés végrehajtása során.[13]
Ahhoz hogy a közérdekű munka viszonyát a kényszer- vagy kötelező munkához jobban megértsük szükséges még részletesen áttekinteni a már említett kényszer- vagy kötelező munkáról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1930. évi 14. ülésszakán elfogadott 29. számú egyezményt a továbbiakban: (ILO Egyezmény) részletesen is. Az ILO Egyezmény értelmében a kényszer- vagy kötelező munka fogalma alá tartozik minden olyan munka vagy szolgálat, amit valamilyen büntetés terhe alatt valakitől követeltek, és amire a munkára kötelezett személy nem szabad akaratából vállalkozott. A kényszer vagy kötelező munka három alapvető fogalmi eleme tehát a munka (vagy szolgálat); a büntetés jelleg; és a szabad akarat vagy a beleegyezés hiánya.[14]
Az Egyezmény rendelkezései alól kivételt jelent az olyan munka vagy szolgálat, amit bírói ítélet alapján követelnek valakitől, de csakis abban az esetben, ha a munkát vagy a szolgálatot az elítélt a hatóságok felügyelete és ellenőrzése alatt végzi, és nem bocsátják magánszemélyek, vállalatok vagy egyesületek rendelkezésére. Az Egyezmény e rendelkezése alól kivett kötelező munka a gyakorlatban megjelenve lehet kötelező börtönmunka vagy más bírói büntetés kiszabását követően végeztetett munka, mint például közérdekű munka.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
