A római jog oktatásának szempontjai közé szoktuk sorolni azon érvet, amely szerint a római jog nem csupán a római birodalom korában volt jóformán egész Európa területén hatályos jog, hanem mutatis mutandis a középkortól egészen a XIX. századig, amikor pedig az országonként különböző nemzeti jogrendszerek törvénykönyvbe foglalásának folyamata a római jogot nem eltörölte, hanem egyfelől dogmatikai rendszerében, másfelől mint jogászi gondolkodásmódot és mint terminológiájának lingua francáját integrálta.1 " ... A római jogra így még nem elhanyagolható szerep várhat az egységesülő Európában; a felépítendő új ius commune Europaeum alapját, közös fundamentumát ugyanis elsősorban a római jogban találhatjuk meg."2 Ennek szellemében fogant e mű is, miként a szerző már az előszóban hangsúlyozza, hogy e feladat csak az egyes országok magánjogi rendszereinek történeti feldolgozásával valósítható meg.3 A jogegységesítés követelményét és fontosságát számos helyen olvashatjuk;4 természetesen ennek a folyamatnak akadnak ellenzői is,5 és jelenkori viszonyaink között megismétlődni láthatjuk az Antot Friedrich Justus Thibaut6 és Friedrich Carl von Savigny7 által folytatott, a kodifikációról szóló vitát.8
Azon módszer, amelyet új monográfiájában Hamza Gábor akadémikus, tanszékvezető professzor - számos monográfia és tanulmány szerzője, és az egyetemi oktatásunkban a communis opinio doctorum által mérvadónak tekintett, immáron tizedik kiadását megért római jogi tankönyvünk társszerzője - kialakított sajátos, komplexitásra törekvő ötvözete a nemzetközi szakirodalom által kialakított közelítésmódoknak, vagyis a magánjog külső történetének vázolása mellett figyelmet szentel számos intézménytörténeti kérdésnek, ami alapvetően jogdogmatikai mechanizmusokra irányítja rá a figyelmet, ezen kívül pedig nem mulasztja el az igen beható tudománytörténeti elemzést sem. Ezáltal e kézikönyv mind didaktikai, mind pedig dogmatikai szempontból jóval többet nyújt, mint egy átlagos a magánjogot, illetve a magánjogtörténetet bemutató munka, hiszen e művek általában nem képesek a témát annak teljes komplexitásában megragadni. Paul Koschaker9 munkája ugyan igen részletesen mutatják be a magánjogi viszonyok fejlődését az egyes jogrendszerekben, arra azonban nincsenek tekintettel, hogy e jogrendszerek mely jogcsaládokhoz tartoznak. A legtöbb kutató megelégszik a magánjogtörténet esetében is a historia externa felvázolásával - hogy a jogtudományban is maradandót alkotó német polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz10 által bevezetett distinkcióval éljünk - a jogdogmatikai példákat pedig kizárólag mintegy illusztrációként hoznak; megint mások, mint például Franz Wieacker11 tudomány- és kutatástörténeti aspektusból rendezik az bemutatandó matériát. René David12 klasszikussá vált munkája ugyanakkor éppen a történeti fejlődésnek szentel a szükségesnél csekélyebb teret, ezt az egyes jogrendszereknek olykor túlságosan mesterkélten jogcsaládokba való besorolásával helyettesítve. Mindezidáig Helmut Coing13 műve volt az egyetlen olyan kísérlet, amely megpróbált a magánjog egyes jogintézményeinek történeti fejlődéséről átfogó képet adni. E szintetizáló módszer alkalmazásával Hamza Gábor elsősorban és méltán a római jog továbbélésének és hatástörténetének vizsgálatára teszi a vizsgálódás fő hangsúlyát, hiszen a római jog - lévén a görög filozófiával és a zsidó-keresztény hagyományt jelentő Bibliával együtt az európai kultúra három fő tartópillére közül az egyik - jelenti a jogtudomány számára a téren és időn, az ókortól napjainkig átívelő kontinuitást. Ha e továbbhatást figyelmen kívül hagyjuk, amint erre a Leopold Wenger14 nevével fémjelezhető antike Rechtsgeschichte irányzata részéről történtek is kísérletek, úgy nem csupán korunk jogtudománya válik gyökértelen, identitását tekintve légüres térben lebegő diszciplinává, hanem a romaisztikát csupán önmagáért művelendő, korunk jogi problémáitól elzárt, és hosszú távon legitimációjára nézvést megkérdőjelezhető tudományággá tesszük.15
Hamza Gábor e munkájának - amely a kiemelt helyet biztosít a jogtudomány bemutatásának is - értékét és jelentőségét többek között az teszi nehezen túlbecsülhetővé, hogy az elmúlt évtizedek magyar jogi szakirodalomában francia nyelvű monográfia nem látott napvilágot, valamint, hogy ráirányítja figyelmünket egyfelől azon hatásokra, amelyekkel a - magyar iurisprudentiát elsődlegesen megtermékenyítő - német Rechtsgelehrsamkeit a francia jogtudományra bírt, másfelől pedig a francia (és a frankofón területek) jogtudományának erős római jogi determináltságára.
A Code civil - neve 1807 és 1814, illetve 1852 és 1870 között Code Napoléon, amely elnevezést hivatalosan 1870 után sem törölték el - négy szerzője között két romanista, Jean-Etienne-Marie Portalis (1745-1807) és Jaques de Maleville (1741-1824), valamint két droit coutumier-szakértő, Félix-Julien-Jean Bigot de Préameneu (1747-1825) és François-Denis Tronchet (1726-1806) volt található. A Code civil szerkezete az institúció-rendszeren alapul, az első hat cikkelyt magába foglaló első rész (Titre préliminaire) a törvények kihirdetéséről, hatályáról és alkalmazásáról szóló általános rendelkezéseket foglalja magába. Az első könyv (7-515. art.) a személyek jogát (Des personnes), a második könyv (516-710. art.) a dolgokról, a tulajdonjogról és az egyes dologi jogokat (Des biens et des différentes modifications de la propriété), a harmadik könyv pedig (711-2281. art.) a tulajdonszerzés különféle módjait (Des différentes maniéres dont on acquiert la propriété), az utolsó könyv pedig az öröklési jogot és a kötelmi jogot tartalmazza. Robert-Joseph Pothier (1699-1772) orléansi professzor a Code civil-t előkészítő, 1761-ben, Párizsban megjelent munkájának (Traité des obligations) publikálása előtt 1748 és 1752 között pandekta-kommentárt adott ki (Pandectae Iustinianeae in novum ordinem digestae), amelyben a római jogot racionális és természetjogi rendszerként írta le, hidat verve a római jog és a helyi szokásjogok, a coutume-ök között. Charles Marie Toullier (1752-1835) rennes-i professzor Code civil-kommentárja (Le droit civil français, suivant l'ordre du Code) 1819 és 1823 kötött jelent meg Párizsban, tizenegy kötetben. Az első teljes, 1825 és 1837 között, huszonkét kötetben napvilágot látott Code civil-kommentár Alexandre Duranton nevéhez köthető. A XIX. századi hivatalos francia jogtudományt determináló école de l'exégése legnagyobb hatású képviselőjétől, Jean-Joseph Bugnet-től (1794-1866) származik az ezen irányzat programjának is tekinthető mondat: "Je ne connais pas le droit civil, j'enseigne le Code Napoléon."16 Az école de l'exégése meglehetősen sivár és szellemtelen törvénypozitivizmusával szembehelyezkedve frissítette fel a Gustav Hugo (1764-1844) göttingeni professzor által alapított, majd Friedrich Carl von Savigny (1779-1861) porosz miniszter és marburgi, landshuti majd berlini egyetemi tanár munkássága révén valóban korszakos jelentőségűvé vált történeti jogi iskola (historische Rechtschule, école historique) a korabeli jogtudományt.17
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
