Az európai integráció közelmúltja sokszínű képet mutat, s bár az Unió - a jelmondata szerint - "egység a különbözőségben", az integrációs folyamat egyes állomásainak különböző előjele nem mindig az óhajtott egységet és közös elkötelezettséget jelzi. A 10 új tagállam belépése1, az Alkotmányos Szerződés aláírása2 s további tagállamokkal csatlakozási szerződések aláírása3 mint az organikus fejlődés újabb állomásai pozitív előjelűek, de például az Alkotmányos Szerződés ratifikálási fiaskója4 vagy a 25 tagállam első közös költségvetésének története mindenképpen negatív fejlemény. Ezek persze nem egymást kioltó események, hiszen az integrációs érdekek nagyfokú komplexitásából fakadnak, de azt is tükrözik, hogy mennyire nehéz az előre tett lépések eredményét megőrizni, s sokszor nem lehet elkerülni a két hátrafelé tett lépést sem.
Az európai büntetőjogi integráció is - hasonlóan az összintegrációs folyamathoz - sok apró haladó lépést mutat, de a folyamat természetes velejárójának tekinthetjük az időleges megtorpanást, a helybenjárást vagy épp a visszalépést is. E témakör különlegessége továbbá, hogy eleve a büntetőjogi integrációval kapcsolatos ideálképtől függően kap valamely esemény pozitív vagy negatív előjelet, s egészen addig, amíg nincs deklarált végső cél (amilyen lehetne például egy teljesen egységes uniós büntető igazságszolgáltatási rendszer), minden új megoldás Janus arcú lesz. Az elért vívmányok - mégha tehát egymáshoz képest sokszor nem is egyazon irányba hatnak - a büntetőjogi integráció egészére kívülről tekintve mindenképpen határozott irányt rajzolnak ki, ami a tagállami büntetőjog-rendszerek, illetve büntető igazságszolgáltatási struktúrák közötti minél nagyobb fokú átjárhatóság felé vezet.
Az európai büntetőjogi integráció kanyargós és elágazásokkal teli útját a jogalkotás, a joggyakorlat és a jogtudomány tevékenysége kövezi ki, a jogalkotás a tárgykört érintő új normákkal, a joggyakorlat a nagy jelentőségű döntésekkel, a jogtudomány pedig az új elméleti ötletekkel és szabályozási javaslatokkal. Ebben a munkában az a célkitűzésem, hogy az integráció közelmúltjának és jelenének legfontosabb - jogi - eseményeit bemutassam, illetve megvizsgáljam azok potenciálját, vagyis büntetőjogi integrációra gyakorolt hatását. A büntetőjogi integrációt közvetlenül befolyásoló jogalkotási és jogalkalmazási újdonságok képezik a tanulmány tárgyát, az integráció szekerét közvetetten előmozdító jogtudományi tevékenység bemutatásáról - terjedelmi okok miatt - ehelyütt le kellett mondanom.
Az uniós büntetőjogi jogközelítésre ma már az igen feszített tempó a jellemző, ennek első számú jogforrási eszközévé a kerethatározat5 lépett elő. Az újabb kerethatározatok, illetve tervezetek legtöbbje a kölcsönös elismerés elvének kibontását és terjeszkedését testesíti meg, ezért elsőként a kölcsönös elismerés elvét vizsgálom meg közelebbről, majd pedig egy különleges jogalkotási problémakört érintenék, méghozzá a büntető jogalkotás jogáért (!) folyó kompetenciaharcot.
Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat ismerte el először pozitív jogi rendelkezés formájában a kölcsönös elismerés elvét a büntető határozatokat illetően. Az elv legáltalánosabb és legideálisabb kifejeződésében azt jelenti, hogy az uniós tagállam a más tagállam büntető ügyben hozott (bírósági) határozatát külön vizsgálat vagy értékelés nélkül elfogadja, s azt tartalma szerint végrehajtja. A kölcsönös elismerés a tagállamok egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerébe vetett bizalmat intézményesíti, s kifejezetten a különböző - tagállamok közötti - eljárási akadályok feloldását eredményezi. Nyilvánvaló azonban, hogy a mai viszonyok között az elv nem érvényesülhet a maga teljességében, így szükség van mind az elismerés alá eső határozatok körének, mind az elismerés mértékének (ti. a külön tagállami vizsgálat nélküli végrehajtás kötelezettségének) korlátozására. A folyamat fordított irányú, azaz először megjelentek azok a határozatok, amelyek egyáltalán kölcsönös elismerésben részesülhetnek, illetve az elv alkalmazását is egyre több határozat-típusra terjesztik ki.
Az elv eredetileg a közösségi jogban jelent meg, az Európai Bíróság fogalmazta meg az áruk szabad mozgásával kapcsolatosan a Cassis de Dijon néven híressé vált döntésében6, de ezt követően a kölcsönös elismerés a közösségi alapszabadságok megvalósítása során az egyik legfontosabb szabályozó elvvé vált. A bűnügyi együttműködés, illetve általában véve a büntetőjogi integráció vonatkozásában a '90-es évek közepén bukkant fel először7, méghozzá jogtudományból érkező ötletként, majd több politikai dokumentumban is megjelent, de az igazi lökést sajnos a 2001. 09. események adták meg, olyannyira, hogy a már 1996-ban elfogadott uniós kiadatási egyezményt is beelőzte az elv első megvalósítása: az európai elfogatóparancs intézménye.
Nem lehet tagadni a kölcsönös elismerés elvének nagyszerűségét, ami abban az egyszerűségben is tetten érhető, hogy általa a tagállami hatóságok közötti együttműködés hagyományos akadályai eltűnhetnek és a büntető igazságszolgáltatás hatékonysága a külföldi vonatkozású ügyekben jelentősen megnövekedhet. Mindebből az is következik, hogy a kölcsönös elismerés elve leginkább az eljárási akadályok leépítésének jogi eszköze.
Ha a kölcsönös elismerés elvét a büntető ügyekben hozott határozatokra alkalmazzák, az ebből fakadó elvi problémák - nézetem szerint - két lényegi pont körül csomósodnak: egyfelől a büntetendőség/büntetlenség elismerése, másrészt az érintett személy számára nyújtott garanciák és eljárási biztosítékok körül.
Egészen addig, amíg a nemzetközi bűnügyi jogsegély körében a kettős inkrimináció biztosította a jogsegély alapját, a bűnügyi együttműködés végrehajtása feltételezte a büntetendőség/büntetlenség kérdésében való egyetértést (hiszen ha ez hiányzott, az együttműködést megtagadta az adott állam). A kölcsönös elismerés elve bizonyos határozatokat illetően - az átalakulás fokozatossága érdekében - még a kettős inkrimináció elvével együtt jár, azaz a kölcsönös elismerés lényegében a másik tagállam döntését meghatározó szervezeti-eljárási-garanciális keretnek ad automatikus elismerést, de a mindennek alapjául szolgáló büntetendőség kérdésében nem engedi azt. Az európai elfogatóparancs rendszerében is csak a katalógus-bűncselekmények esetében van szó teljes elismerésről, a többinél a fenti kombináció adott.
A kölcsönös elismerés elve egyébként nem foglal állást a büntetendőség vagy épp a büntetlenség kérdésében, az adott határozatok végrehajtása a tagállamok közötti bűnügyi együttműködés körébe tartozik, azaz ha az egyik tagállam lényegében fizikai okoknál fogva nem tud érvényt szerezni határozatának, ebben nyújt segítséget a másik tagállam anélkül, hogy formailag vagy érdemben a döntést felülbírál(hat)ná. A büntető ügyekben hozott határozatok vonatkozásában azonban a kölcsönös elismerés elvének olyan "mellékhatásai" lehetnek, amelyek akár az anyagi jogi szabályozásra is hathatnak, s ezért mindenképpen külön vizsgálatot igényelnek. Ez leginkább azokban a helyzetekben kerülhet előtérbe, amelyeknél az együttműködő tagállamokban különböző az anyagi jogi szabályozás, s így adott esetben ugyanarra a bűncselekményre vonatkozó bün-tetendőséget kellene annak a tagállamnak elfogadnia, amelyben a cselekmény nem bűncselekmény, vagy a büntetendő cselekmény miatti megkeresést előterjesztő államnak a másik állam joga szerinti büntetlenséget.
Ilyen kollízió esetén az egyiknek elsőbbséget kell adni, ha a büntetlenségnek, akkor figyelmen kívül hagyjuk a másik államban elkövetett cselekményt és szélesre tárjuk a büntetőjogi fórum shopping kapuit, ha a bün-tetendőségnek, akkor a tagállamot olyasmire kényszerítjük, amit társadalmi értékrendje szerint nem tenne.
Egyes irodalmi nézetek szerint ez utóbbi nem megengedhető, mivel ha a tagállamok büntetőtörvényük hatályát külföldi elkövető által elkövetett cselekményekre is nagy mértékben kiterjesztik, a kölcsönös elismerés elve az érintett személy számára meglepőnek vagy akár önkényesnek is tűnhet8, illetve ez még akár az állami terrorizmus egy fajtájának is tekinthető, hiszen az állam - saját joga szerint - ártatlan polgárok átadását teljesíti9. Nézetem szerint - bár az egyén egyre erőteljesebb résztvevője az államok közötti bűnügyi együttműködés jogviszonyainak - az együttműködés elsődleges funkciója még mindig az állami büntetőhatalom érvényesítése, ezért nem vezet helyes eredményre, ha ezen jogviszonyokat kizárólag az egyén szempontjából értékelik. Az egyéni jogvédelemnek és értékvédelemnek az eljárás folyamán kell jelentős szerephez jutnia, a kölcsönös elismerés elve - ahogy a fentiekben már említettem - külön vizsgálandó ebből a szempontból is.
Az érintett személy számára, illetve az eljárás egészére nyújtott biztosítékok és garanciák vonatkozásában a jogok szélesebb-szűkebb köre, az eljárási cselekmények (módszerek) tiltott-megengedett jellege hordozhat kollíziót. Álláspontom szerint a terhelt eljárási jogaival, kényszercselekményekkel kapcsolatos előírásoknál érvényesülnie kell a terhelti kedvezménynek, azaz amely rendelkezés számára előnyösebb, azt kellene alkalmazni. A korlátozó szabályok vonatkozásában ennek eldöntése nem igényelhet nagyobb nehézséget. A bizonyítás körében pedig azt kell jelentenie, hogy azt a szabályt kellene alkalmazni, amely a hatóság számára többletet (többletbiztosítékot) tartalmaz.
Mindezeken túlmenően a kölcsönös elismerés elve lényegében a végrehajtási jogsegélyt terjesztené ki a legszélesebb körre, mivel ezzel mind a "közbülső" határozatok, mind a büntetőeljárás lezárásaként hozott döntések külföldi végrehajthatóságát biztosítani lehet. Ezzel együtt a végrehajtási jogsegély körében érvényesülő exequatur eljárás is alapját veszítené, mivel nem lenne szükség a külföldi határozat transzformációjára.
Megemlíthető még, hogy a kölcsönös elismerés elve elvileg a bűnüldözési hatóságok számára is lehetővé teszi a forum shoppingot, azaz azt, hogy stratégiailag fontos döntés tárgya lesz, hogy a joghatóságot aszerint válasszák meg, hogy melyik tagállamban a legalacsonyabbak a beavatkozási küszöbök. Ennek veszélyét akkor lehet megérezni, ha arra gondolunk, hogy vannak törekvések a több tagállamot érintő bűncselekmények miatt folyó büntetőeljárások esetleges párhuzamosságának kiküszöbölésére, méghozzá az eljáró tagállamot véglegesen kijelölő döntéssel (egyelőre ajánlások szintjén, az uniós bűnüldözési szervezetektől eredően Eurojust és Europol). Az ilyen döntések meghozatalában a hatékonysági tényező figyelembevétele akár a forum shopping irányába is hathat.
A kölcsönös elismerés elve egyre újabb területeken jelenik meg, s a büntetőügyeket érintően egyre többféle határozat bekerül az elv alkalmazási körébe. Így megjelenik a pénzmosásról, valamint a bűncselekményhez felhasznált eszközök és az abból származó dolgok azonosításáról, felkutatásáról, zár alá vételéről és elkobzásáról szóló kerethatározatban10, a vagyonnal vagy bizonyítékkal kapcsolatos biztosítási intézkedést elrendelő határozatoknak az Európai Unióban történő végrehajtásáról szóló kerethatározatban11, a kölcsönös elismerés elvének a pénzbüntetésekre való alkalmazásáról szóló kerethatározatban12. Ezen túlmenően sorra születnek azok a kezdeményezések és javaslatok, amelyek tovább terjesztik a kölcsönös elismerés hatókörét, így különösen megemlíthető a Dán Királyság kezdeményezése az elkobzási határozatok végrehajtására és elismerésére13, a Bizottság javaslata a ne bis idem elvének kerethatározati rögzítésére14, valamint a bizonyítékok kölcsönös elismerése tárgyában előterjesztett bizottsági kerethatározat-javaslat15.
Igen érdekes, s a büntetőjogi integráció szempontjából pedig kifejezetten fontos tendencia a szakirodalomban "pillérek harcának"16 elnevezett jelenség. Ennek magja és legfőbb kérdése tulajdonképpen az, hogy a büntetőjogi jogközelítést lehetővé tevő harmadik pilléres jogalap [EUSZ 29. cikk, 31. cikk e) pont] kizárólagos-e, azaz jogilag megakadályozza-e, hogy közösségi jogforrást is ilyen tartalommal bocsássanak ki? Vagy esetleg éppen fordított a helyzet, s a közösségi kompetenciába tartozó kérdésekben nem is lehet harmadik pilléres jogforrást alkotni? Egyáltalán tartozhat-e a büntetőjogi jogközelítés közösségi Kompetenciába? A probléma nem napjainkban jelentkezett először, azonban azt lehet mondani, hogy "harccá" csak most eszkalálódott, köszönhetően a Bizottság keményebb fellépésének. Nem újkeletű ugyanis a gondolat, miszerint az alapszerződések nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a másodlagos közösségi jog is tartalmazhat büntetőjogi normákat, de ennek dogmatikai elismerése csak a kérdéskörrel foglalkozó jogászok egy részét jellemzi.
A büntetőjogi norma mint tartalom - elvileg - többféleképpen is megjelenhetne egy közösségi jogforrásban (rendeletben vagy irányelvben). Álláspontom szerint meg lehetne különböztetni elsőként a kifejezett büntető rendelkezéseket, amelyekkel lényegében maga a közösségi jog - és a közösségi jogalkotó - nyilvánítana valamely magatartást bűncselekménnyé és rendelné azt büntetni. Büntetőjogi tartalomnak tekintem továbbá a büntetésre kötelező normát is17, amiben a közösségi jogalkotó a tagállamot kötelezné arra, hogy nyilvánítson valamely magatartást - a saját büntetőjogrendszerében - bűncselekménnyé. Ennek egyik speciális válfaja a büntetésre kötelező asszimilációs norma, amelyben a közösségi jogalkotó azt írja elő, hogy úgy kezelje a tagállam az adott jogellenes cselekményt, mintha saját jogtárgyát támadták volna vele, s ha az ilyen cselekmény - a saját jogában - bűncselekmény, akkor a közösségi jogforrás szerinti cselekmény is legyen éppúgy bűncselekmény. E tartalmak a közösségi ius puniendi létezését és gyakorlásának kérdését vetik fel, az elsőként említett esetben közvetlen formai és tartalmi ius puniendivel, az utóbb említett esetekben közvetett tartalmi ius puniendivel rendelkezne a közösségi jogalkotó.18
Formai oldalról arra a kérdésre kellene választ keresni, hogy vajon az alapszerződések, illetve azok értelmezése, s nem utolsósorban az Európai Bíróság kapcsolódó joggyakorlata összevetésével található-e olyan felhatalmazás az elsődleges jogban, amely irányelv vagy rendelet kibocsátását tenné lehetővé - a fenti tartalommal?
Tekintettel arra, hogy a közösségi (illetve uniós) jog rendszerében attól függően is változnak a felhatalmazó normák, illetve a döntéshozatali eljárás, hogy milyen tárgykörben kellene jogot alkotni, ezért célszerű e kérdést a továbbiakban a fentieknél szűkebb elméleti keretben, konkrét témakört érintően tárgyalni. E vizsgálatra elsőként a környezet védelmével kapcsolatos uniós vagy közösségi fellépés dilemmája kínálkozik.
A környezet védelme mint közös politika a Közösség megosztott hatáskörei közé tartozik, primér megfogalmazását az EKSZ19 174-176. cikkei adják. Általános célkitűzései a Környezet minőségének megóvása, védelme és javítása, az emberi egészség védelméhez, a természeti erőforrások megfontolt és ésszerű felhasználásához való hozzájárulás, és a világméretű és regionális környezeti problémák kezelésére szolgáló eszközök kimunkálásának nemzetközi szintű elismerése.
Az Európai Bizottság 2001. március 13-án irányelvtervezet nyújtott be, amellyel a Közösség szabályozná a környezeti bűncselekményeket, illetve az azokkal szembeni fellépést, méghozzá annyiban, hogy kötelezővé tenné a tagállamok számára a bűncselekménnyé nyilvánítást, illetve bizonyos szankciók tagállami alkalmazását. A közösségi környezeti politika tagállami megvalósításának része a jogsértő cselekményekkel szembeni fellépés is, amelynek egységességét az irányelvi szabályozással biztosítani lehetne. Amennyiben ugyanis az irányelv előírná, hogy büntetendő cselekménynek kell tekinteni bizonyos, környezetre ártalmas magatartásokat, akkor mindegyik tagállamnak ezt kötelező lenne átvennie, s nem lenne rés a büntetőjogi védelem európai hálóján. Mindebből fakadóan az irányelv tervezete a szükséges tényállásokat a legkisebb közös nevező szintjén ragadná meg, ami azt jelenti, hogy a tagállam az irányelvben nem említett cselekményeket is büntetheti, de a megemlítetteket mindenképpen bűncselekménynek kell tekintenie. Nem célkitűzése az irányelvtervezetnek, hogy anyagi vagy eljárásjogi kérdéseket szabályozzon, minden kérdésben a tagállami jogrendnek kell érvényesülnie, de az egyébként is irányadó közösségi jogi zsinórmértékeket alkalmazni kell. Ez különösen a szankciók vonatkozásában merül fel, mivel kimondja a tervezet, hogy a tagállamnak hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókat kell alkalmaznia.
A Bizottság a környezeti politika megvalósítása eszközének tekinti a büntetőjogi szabályozás ilyen típusú befolyásolását, ezért ezt a jogalapot (EKSZ 175. cikk) használja az irányelv megalkotására. A Tanács nem osztotta kezdettől fogva sem a Bizottság jogi álláspontját, mivel nem fogadta el, hogy a környezetvédelmi politika megvalósítása megengedi az erre vonatkozó közösségi jogi büntető rendelkezések kibocsátását, ezért a környezeti bűncselekmények elleni közös fellépés érdekében harmadik pilléres kerethatározatot hozott. A kerethatározat - tartalmát tekintve - lényegében megegyezik az irányelvi tervezettel, csak éppen mint harmadik pilléres jogi eszköz, jogi természete "puhább", mint az irányelvé (2003/80/BI).
A Bizottság azonban - tartva magát az EKSZ általa alkalmazott értelmezéséhez - nem hagyta annyiban a dolgot, és Európai Bírósághoz fordult a hatásköri szabályok megsértése miatt. Álláspontja szerint ugyanis a Tanács azzal, hogy kerethatározatot és nem irányelvet alkotott, megsértette a pillérek közötti "munkamegosztást". Ezért keresetében, amelyet az EUSZ20 35. cikke (6) bekezdésére alapozott, a kerethatározat semmissé nyilvánítását indítványozta, s kérte annak megállapítását, hogy ebben a kérdéskörben a Közösségnek van hatásköre.
Mindenképpen megállapítható, hogy a Bizottság korábbi, megadó szemlélete megváltozott, hiszen korábban is többször tett már kísérletet valamely büntető tartalmú rendelkezések irányelvi vagy éppen rendeleti szabályozására, ami a tagállamok ellenkezésén mindig megbukott.21 Most pedig nem csupán arról van szó, hogy egy újabb - büntetőjogi rendelkezéseket is tartalmazó - tervezettel állt elő, hanem az Európai Bíróság segítségét is kéri: a közösségi intézmények ringbe szálltak, s a Bíróság előtt bizonyos büntetőjogi normák kibocsátásának jogáért harcolnak.22 Nehezen tagadható, hogy ilyen fejleményre éppen ezen a területen nem nagyon számítottak a büntetőjogászok, de a kereset hallatán az Európa-jogászok lélegzete is elállt egy pillanatra.
Sem az alapszerződési rendelkezések, sem pedig az Európai Bíróság joggyakorlata nem ad első ránézésre pontos iránymutatást, de a két ellentétes álláspont - megítélésem szerint - korántsem egyforma erősségű.
A "kék sarok" legfőbb érvei a következők: a büntetőjog vonatkozásában nincs megfogalmazott közösségi cél, illetőleg a közösségi politikák között sem szerepel a büntetőjog. A büntetőjogi célkitűzéseket a harmadik pillér fogalmazza meg, ezért a büntetőjogot, illetve a büntető igazságszolgáltatási rendszert érintő uniós rendelkezéseket ezen a kereten belül kell meghozni. Ha az első pillért, ti. a közösségi jogot is igénybe lehetne venni a tagállami büntetőjogok közvetlen alakítására, akkor a harmadik pillér eleve üres lenne, s nem lett volna ésszerű indok a létrehozására. Továbbá a pillérek, s így a jogalkotási eljárások közötti különbségből fakadóan a közösségi - szupranacionális - jogalkotás demokratikus deficitje eleve kizárttá teszi, hogy az egyének alapvető jogait is érintő büntetőjogi rendelkezéseket közösségi jogforrás szabályozzon. A büntetőjogi szabályozó rendszer - ezen álláspont szerint - önmagában célja az integrációnak, hiszen kifejezetten a bűnözés meghatározott formái elleni hatékony fellépésre hozták létre a harmadik pillért.
Az álláspont a szerződéses rendelkezésekből azt vezeti le, hogy mivel az EKSZ-ben is vannak olyan területek, amelyeknél kifejezetten megemlítésre kerül a büntetőjog vagy annak valamely alrendszere, ezért ahol viszont nincs említve, ott nem is jöhet szóba a közösségi jogi szabályozás. Így például az EKSZ 61., 135. és 280. cikkeit akár büntetőjogi felhatalmazó normáknak is lehet tekinteni, s mivel a környezetvédelmi politikánál ilyen nem található, ezért abban a tárgykörben nem jogszerű az irányelv kibocsátása.
Felmerül még a nullum crimen / nulla poena sine lege elven nyugvó kifogás is, hiszen ha a büntető normákat törvénynek kell tartalmaznia, a közösségi jog egyetlen másodlagos jogforrása sem felel meg az ebből fakadó feltételeknek. Igazság szerint ez az érv nem csupán az irányelvi, de a kerethatározati szabályozás lehetőségét is kizárja, ezért nem alkalmazható sikerrel ebben a vitában egyik oldalon sem.
A "vörös sarok" nem tekinti hímes tojásnak a büntetőjogot, s azt - szemben a "kék sarokkal" - nem önálló politikaként23 kezeli, hanem a közösségi célkitűzések megvalósítására alkalmas egyik eszközként. Ezt támasztja alá az EKSZ 10. cikkében megfogalmazott közösségi hűség elvéhez24 kötődő értelmezési és ítélkezési gyakorlat is, miszerint az EKSZ 10. cikke nem korlátozható a büntetőjogon kívüli intézkedésekre, a tagállamnak saját büntetőjogi rendszerét is a közösségi célok érdekében alakítania kell.25
Döntő érvnek kell tekinteni, amire egyébként a Bizottság is hivatkozik, hogy az EUSZ 47. cikke elsőbbséget biztosít a közösségi jognak a pilléres joggal szemben, s kizárja, hogy közösségi kompetenciákban a második vagy harmadik pillér szerint hozzanak intézkedéseket. A cikkely jogi-politikai koherenciáját adja a pilléres szerkezetnek: a közösségi szervek akkor és oly mértékben tevékenykednek a pilléres keretrendszerben, amikor a közösségi kompetenciáik gyakorlása során mérlegelési játéktér áll rendelkezésükre, az uniós rend nem módosíthatja a közösségi jogot, hanem csak ott jut szerephez, ahol a közösségi jog végződik.26 Mindebből az következik, hogy ha le lehet vezetni bármely közösségi normából a jogalapot, akkor a kerethatározat kibocsátásának - ugyanabban a kérdéskörben -valóban nincs helye.
A szerződéses rendelkezések helyes értelmezése - e megközelítés szerint - a kizáró klauzulák meglétéből vagy hiányából fakad, így tehát ahol az EKSZ nem zárja ki kifejezetten a tagállami jogrendszer közösségi jogi alakítását, ott külön felsorolás nélkül is helye lehet akár a büntetőjogi jogközelítésnek is. A környezetvédelmi politika pedig ilyen, nincs kifejezett kizáró rendelkezés [szemben például a 129. cikk (4) bek., 149. cikk (4) bek., 151. cikk (5) bek., 152. cikk (4) bek.]. Amennyiben tehát az adott politikánál nincs kizáró klauzula, alkalmazni lehet rá az EKSZ 94. és 95. cikke szerinti általános jogközelítési rendelkezéseket.
Nem védhető - álláspontom szerint - az sem, hogy a demokratikus deficit miatt kellene a közösségi jogi szabályozás lehetőségét elvetni, méghozzá azért nem, mert a két instrumentum közül még mindig az irányelv alkotásában vesz részt nagyobb mértékben az Európai Parlament, s például a környezetvédelmi politika körében együttdöntési eljárásban történik a jogalkotás, amihez képest a harmadik pilléres parlamenti szerep nagyon gyenge. Ezzel részben összefüggő a nullum crimen sine lege elv sérelmére alapozott kifogás, ami viszont azért nem állja meg a helyét, mert az irányelvi szintű szabályozás beillesztési (implementációs) kötelezettséggel jár, így a tagállami jogalkotónak mindenképpen büntető jogszabályt kell módosítania az átvételhez. Más kérdés persze, hogy ez a megoldás csak tüneti kezelés, azaz így ugyan valóban tagállami törvény tartalmazza majd a büntető normát, de a büntetendő-ség/büntethetőség kérdésében nem a tagállami jogalkotó, hanem a közösségi hozza meg a végső döntést.
2005. szeptember 13-án az Európai Bíróság meghozta ebben az ügyben az ítéletét (C-176/03) - a szorítóból a vörös sarok került ki győztesen. Mielőtt azonban az Európai Bíróság döntéséről ejtenék néhány szót, érdemes két további témakört is érinteni, ahol hasonló kompetencia-konfliktus (-megosztás) látszik kirajzolódni.
A környezetvédelemmel kapcsolatos büntetőjogi normaalkotáson túlmenően vannak más témakörökben is tervezetek, a Bizottság azonban eleve két lovat fog szekere elé: irányelv-tervezetet és kerethatározat-tervezetet együtt terjeszt vitára. Ilyennek tekinthető különösen a szellemi tulajdon védelméről szóló bizottsági irányelv-, illetve kerethatározat-tervezet27, illetve a hajók tenger-szennyezése elleni fellépésről szóló irányelv- és kerethatározat-tervezet is28. Ezekben a tárgykörökben a Bizottság szabályozási elképzelése annyiban hasonló, hogy a büntetendő magatartások körét a közösségi jogi instrumentum, az irányelv határozná meg, a legfeljebb kiegészítő szabályozásként érvényesülő kerethatározat pedig a minimumszankciókat, illetve a tagállamok közötti együttműködés részletszabályait írná le. E feladatmegosztás szükségességét sugallja mindegyik tervezett és elfogadott norma, a Bizottság ezért nem tekinti igazi alternatívának, hogy a büntetendő magatartásokat is az adott kerethatározat tartalmazza.
Látható tehát, hogy bizonyos büntetőjogi tárgykörökben a Bizottság a közösségi jogalkotást fontosnak és jogilag megalapozottnak tartja, a környezetvédelemmel kapcsolatos vitában pedig már a döntés is megszületett, s igazolást nyert a Bizottság: az Európai Bíróság 2005. szeptember 13-án közzétett ítélete29 szerint a Tanács közösségi hatáskört bitorló kerethatározatot hozott, s mivel a 175. cikkben meghatározott hatáskör oszthatatlan, a kerethatározatot meg kellett semmisítenie. Álláspontom szerint a Bizottság keresetének elismerésével az Európai Bíróság új utat nyitott meg az európai (büntetőjogi) integrációban, amelynek irányába - bár tisztán látjuk az út végét is - egyelőre nem nagyon szeretnénk haladni.
Akárhogy is nézzük, itt a közösségi jogalkotót megillető ius puniendi a központi kérdés, azaz az, hogy van-e önálló, tagállamoktól független büntetőhatalma a Közösségnek.
Ismeretesen a ius puniendi azt jelenti, hogy az ezzel rendelkező szerv jogosult "büntetni". Tartalmi értelemben a büntetendőségi értékítélet meghozatalára jogosítja fel birtokosát, azaz, hogy az kiemeljen bizonyos magatartásokat az emberi cselekmények sorából, amelyeket aztán bűncselekménnyé nyilvánít. Ehhez tartozik szorosan a büntetési rendszer kialakítása is, tehát a történelmi és/vagy nemzetközi tapasztalatok alapján a bíróság által kiszabható szankciók megválasztása és jellemzőik megalkotása. Formai értelemben pedig a büntető jogszabály kibocsátásának jogát hordozza, azaz hogy közhatalmi kényszerrel végrehajtható jogforrásban szabályozza a kérdéses életviszonyokat. A ius puniendi formai és tartalmi oldala általában összetartozik, a büntetőjogi szabály kibocsátásával a jogalkotó dönt egyben a büntetendőségi értékítélet vonatkozásában is. Másrészt a ius puniendi negatív tartalommal is bírhat: a ius non puniendi30 azt is lehetővé teszi, hogy az arra jogosult valamely magatartást dekriminali-záljon, azaz a büntetőjog körébe vont cselekményt onnan kivegye s ezáltal azt nem tilalmazottá tegye. Ehhez hozzátartozhat a formai oldalon a büntetőjogi norma megsemmisítésének joga is, amely - a modern demokratikus jogrendszerekben - az eredetileg jogalkotásra jogosult szerven kívül általában az alkotmánybíráskodást végző bíróságot is megilleti, mivel ez a jogrendszer egészének meghatározott tartalmi mérce szerinti működése felett őrködik, így a büntetőjog alkotmányosságáért is felel.
A közösségi jog színterére alkalmazva a fentieket, elsőként ki kell emelni, hogy az EKSZ nem tartalmaz utalást kifejezett büntetőjogi kompetenciára, de azt kifejezetten ki sem zárja. A ius puniendi elvileg megtestesülhetne szupranacionális közösségi büntetőjogi normában, illetve közvetve is, a nemzeti büntetőjogot befolyásolva.31 Az elsőként említett eset megfelelne a belső jogrendben "megszokott" helyzethez, a ius pu-niendi formai és tartalmi oldala egyaránt megjelenne, ez azonban ma - még - nem realitás. A második esetben azonban a büntető jogszabályok kibocsátásának formális joga hiányzik, s ezért a ius puniendi létezése csak dedukció alkalmazásával válik igazolhatóvá: a közösségi jog hatását, s nem pedig elsődleges szabályozási célját tekintve a belső büntetőjog rendszerében a büntetendő magatartások körét befolyásolja, így a ius puniendi szükségképpen fennáll. Ez az eddigi jogfelfogás (és Európai Bírósági gyakorlat) alapján leginkább a ius non puniendinek felelt meg, mivel a közösségi jogi szabályozás nem alapozhatta meg, illetve nem fokozhatta az adott személy büntetőjogi felelősségét, de azt korlátozhatta, illetve fel is emészthette. Az Európai Bíróság ezzel a döntésével továbblökte a Közösséget a ius puniendi megszerzésének útján, igaz a formai aspektus, az egyénnek címzett büntető norma kibocsátásának lehetősége nem adott, de - véleményem szerint -ez csupán átmeneti állapot.
A közösségi jogalkotó kiválaszthatja tehát, hogy mit tekint büntetendő cselekménynek, s ehhez a tagállami jogalkotó véleményét még csak ki sem kell kérnie, aki számára, bármilyen közösségi jogforrásban is jelenjék meg az értékválasztás, kötelezettség gyakorolni a formai ius puniendit.
Igen nagy a valószínűsége, hogy mind a környezetvédelem kapcsán, mind pedig a további - akár az itt megemlített - tárgykörökben is meg fognak jelenni a büntető irányelvek. Az eddigi tervezetek tartalma kirajzol bizonyos szabályozási jellemzőket, ezért feltételezvén, hogy ezen az ösvényen marad a közösségi jogalkotó, mindenképpen érdemes ezeket összefoglalni.
A büntetendőségi értékítélet meghozatalával a közösségi jogalkotó - még - nem követeli meg a büntetőjogi felelősség tagállami rendszerének felülvizsgálatát, azaz tulajdonképpen "csak" a különös részi tényállást fogalmazza meg, amit a tagállami büntetőjog általános részi rendelkezéseivel, illetve dogmatikai közegében kell alkalmazni. Az igen jelentős általános részi eltérések miatt is már most prognosztizálható, hogy e téren az organikus jogfejlődés az általános részi rendelkezések egységesítését is utól fogja érni, egyelőre reméljük azonban, hogy csak jó sokára. Meg kell említeni még, hogy az irányelvi büntetendőség nem kizárólagos, azaz a tagállami jogalkotó döntése szerint más cselekményeket is lehet büntetni, de nem lehet nem bűncselekménynek tekinteni az irányelvi tényállásnak megfelelő cselekményt.
Nem rejthető el, hogy azért az irányelvi szabályozás bír hozzáadott-értékkel a kerethatározathoz képest; ez egyfelől a közösségi döntéshozatali mechanizmusban (Parlament nagyobb szerepe, esetleges többségi döntés), másrészről az esetleges közvetlen hatályban és a közvetlen alkalmazhatóságban keresendő. Ez utóbbi vonatkozásában azonban nem teljesen egyértelmű az irányelvi szabályozás tulajdonságaiból fakadó "előny", mivel a büntetendő magatartások körének meghatározására, és az esetleges tagállami beillesztés elmaradására nincs értelme a nemzeti eljárásban hivatkozni, hiszen az egyén büntetőjogi felelősségét nem alapozhatja meg, vagy nem fokozhatja irányelvi szabályozás, tehát legfeljebb az egyén javára lehet majd alkalmazni közvetlenül az irányelvi definíciót. Az eddigi jogfejlődés alapján a csakis az irányelvi rendelkezések alapján üldözendő cselekmény, amennyiben nincs implementációs norma, büntetlenül marad, annak ellenére, hogy ez a jogalkotói passzivitás jogsértést, méghozzá a közösségi jog megsértését jelenti. A közvetlen hatály elvi lehetősége pedig azt jelenti, hogy amennyiben az irányelv valamely magatartással kapcsolatosan kilejezett dekriminalizációt tartalmazna, amelynek a tagállam a büntetőjogában nem tesz eleget, erre a belső jog alapján büntetőeljárás alá vont személy hivatkozhat. Látható azonban, hogy a büntető irányelvek eddigi tervezetei nem éppen a dekriminalizációt tűzik zászlajukra.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy a kerethatározatok "közösséghű" értelmezésének kötelezettsége32 más megvilágításba fogja helyezni az irányelv kontra kerethatározat kérdést is, hiszen ebből fakadóan a kerethatározati rendelkezések kötőereje, illetve potenciálja - legalábbis a jogalkalmazó számára - jelentősen megnőtt, de tekintettel arra, hogy ezt a mérkőzést nem a leghatékonyabb jogi eszköz megtalálásáért, hanem a domináns jogalap megszerzéséért vívták, az értelmezési kötelezettség tágabb érvényesítése nem lehet hatással hatásköri kérdésekre.
Az európai büntetőjog útjának építőkockáit keresvén nem lehet figyelmen kívül hagyni a jogalkalmazást, mivel a különböző bíróságok joggyakorlata komoly befolyásoló tényezővel bír ebben a fejlődésben. Különösen igaz ez, amennyiben az Európai Bíróság tevékenységére gondolunk33. Ugyanakkor a tagállami dimenziót sem szabad elfelejteni, hiszen egy-egy tagállam jogára bíróságainak jogfejlesztése jogrendszertől függően így vagy úgy, de mindenképpen hatással van. Ezt a megközelítést ehelyütt is alkalmazva először az Európai Bíróság legújabb joggyakorlatából emelnék ki a téma szempontjából egy érdekes döntést, majd pedig egy olyan döntést mutatnék be, amelyet bár nemzeti bíróság hozott, mégis fontosnak tekinthetünk az európai büntetőjog témakörében.
Mivel jelen tanulmányban az elmúlt időszak európai büntetőjogi integrációhoz kötődő jogélet fejleményeit kívánom bemutatni, s kommentálni, kézenfekvő, hogy a friss ítéletek közül is csemegézek. Ezt az ügyet nem csak azért szeretem, mert az Európai Bíróság a közösségi jog büntetőjog alkalmazását befolyásoló hatását újból megerősíti és tovább mélyíti, hanem azért is, mert az eljáró tagállami bíróságok a közösségi jog és a tagállami jog viszonyának értelmezéséhez elméleti jogi fantáziájukat is hadrendbe állították. Még akkor is üdvözölhető ez, ha az Európai Bíróság merőben más választ adott az előzetes döntésében, mint amit - meggyőződésem szerint - az olasz bírák vártak.
A határozat egy egyesített előzetes döntéshozatali eljárásban született, amelynek alapügyei mérleghamisítás és más gazdasági bűncselekmények miatt különböző személyelv (köztük az ügy elnevezésében szereplő olasz miniszterelnök is) ellen indított olasz büntetőeljárások voltak. Az ügyekre irányadó joghelyzetet egyfelől a közösségi társasági jogi irányelvek és azok implementációs jogszabályai határozták meg, másrészről pedig a hatályos olasz büntető rendelkezések. Az olasz büntetőjogi rendelkezések módosítása nyomán 2002. április 16-án új rendelkezések léptek hatályba, aminek következtében a kérdéses tényállások is megváltoztak.
A büntetőeljárásban a jogkérdések tisztázása során vált szükségessé a közösségi jog értelmezése, mivel az újonnan hatályba lépett rendelkezések, illetve azok alkalmazhatósága kapcsán vita keletkezett a büntetőbíróság előtt: bár egymástól független büntetőügyekben, de a terheltek mind arra hivatkoztak, hogy cselekményüket az új rendelkezések szerint kell elbírálni, aminek következtében nem büntethetők (elévülés, bűncselekményi értékhatár el nem érése vagy "magánindítvány" hiánya miatt). Az ügyészségek és az eljáró bíróságok nem adták könnyen magukat, s - meglehetősen innovatív módon - megkérdőjelezték, hogy az új olasz rendelkezések egyáltalán megfelelnek-e a közösségi jog követelményeinek, amelyeket az EKSZ és az Európai Bíróság a közösségi jogsértések tagállami szankcionálásánál elvár. Tehát kétségbe vonták, hogy az újonnan hatályba lépett olasz rendelkezések (az új büntetőjogi tényállásokkal együtt) hatékony, arányos és visszatartó erejűek lennének, illetve a vonatkozó irányelvek szerinti "alkalmas szankció" kitételnek megfelelnének.
Ma már nem vitás, hogy a közösségi jog a tagállami büntetőjogok alkalmazására is jelentős hatással bír, s az eljáró nemzeti bíróság számára kötelezettség a közösségi jog érvényesítése, ezt bizonyos esetekben a pozitív belső joggal szemben is biztosítania kell. A büntetőjogot érintő lényeges korlát, hogy önmagában a közösségi irányelvnek nem lehet olyan hatása, amely az egyén büntetőjogi felelősségét megalapozná vagy fokozná.35 Mindez azt jelenti tehát, hogy az egyénnel szemben a tagállam nem hivatkozhat valamely irányelvi rendelkezésre. Nyilvánvaló ez, hiszen az irányelvek alkalmazásához tagállami implementációra van szükség, s a megfelelő beillesztés elmaradását, azaz a jogalkotó mulasztását a jogalkalmazó nem érvényesítheti az egyén terhére.
Az Európai Bíróság nem nyit vitát arról, hogy vajon megfelelnek-e az új olasz tényállások a közösségi szankcionálási mércének, annak eldöntését lényegében a tagállami jogalkalmazóra (!) bízza, azonban jól látja a következményt, hogy egy esetleges negatív eredményű vizsgálat az új - enyhébb rendelkezések - alkalmazását kizárná, s így éppen az irányelvre hivatkozás idézné elő a terheltek cselekményének súlyosabb megítélését. Ezt pedig nem engedheti a töretlen joggyakorlata miatt sem, úgyhogy ismét kimondja ezt a tilalmat.
Mindezzel elég furcsa helyzetbe hozza a tagállami bíróságot, ugyanis lényegében azt sugallja, hogy ha az nem akar magának nehézséget, akkor alkalmazza az új tagállami rendelkezéseket, s nem gondolkodik el azok közösségi jogi mércékkel történő összevetésén, ti. hogy megvan-e a hatékonyság, az arányosság és a visszatartó erő.36
Igen fontosnak tartom a német Alkotmánybíróság (Bundesverfasssungsgerichtshof - BVerfG) 2005. július 18-i döntését37, amelyben az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat német implementációs törvényét vizsgálta meg alkotmányossági szempontból.
Az európai elfogatóparancsról és az átadási eljárásról 2002. június 13-án hozott a Tanács kerethatározatot, amelynek átvételére a tagállamoknak 2003. december 31-ig volt határidejük. Tekintettel arra, hogy több tagállam csak késve teljesítette az implementációt, a kerethatározat szerinti új típusú bűnügyi együttműködési rendszer mind a 25 tagállamban csak 2005. április 12-én lépett hatályba.
E rendszer legfontosabb újdonságai a következők: 1) főszabállyá teszi a kölcsönös elismerés elvét, ami azt jelenti, hogy az egyik tagállamban hozott európai elfogatóparancsot a másik tagállamnak el kell fogadnia, és végre kell hajtania; 2) felváltja a kiadatási rendszert, s az európai elfogatóparancs egyben az adott személy átadásának kérelmét is magában foglalja; 3) megszűnik a miniszteriális döntéshozatali szint, minden ügyben igazságügyi hatóság hozza meg a végleges döntést; 4) főszabály az igazságügyi hatóságok közvetlen megkeresésének elve; illetve 5) az ún. katalógus-bűncselek-mények38 esetében nem kell vizsgálni a kettős inkriminációt, azaz elegendő az európai elfogatóparancs teljesítéséhez, ha a kibocsátó államban a büntetési tétel felső határa legalább három évi szabadságvesztés. Kiemelendő még, hogy nem tekinti általános átadási akadálynak a saját állampolgárságot akkor, ha az átadást a büntetőeljárás lefolytatása céljából kérték.
Németországban az alkotmányos panaszt egy né-met-szíriai állampolgár terjesztette elő egy kiadatási ügyben, amelyet spanyol megkeresésre indítottak: a spanyol hatóságok azzal gyanúsították a panaszost, hogy az Al-Kaida európai kulcsfigurájaként fontos pénzügyi és kapcsolattartó tevékenységet folytatott. A terhére rótt cselekmények 20 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethetőek Spanyolországban, amelyek miatt vele szemben büntetőeljárást kívánt Spanyolország lefolytatni, s erre kérte a panaszos kiadatását.
A megkeresést 2003. szeptember 19-én terjesztették elő, tehát még abban az időben, amikor az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat beillesztési határideje nem járt le, ezért a teljesítésre a német kiadatási jogot kellett alkalmazni. Ennek következtében Németország elutasította a kiadatást az érintett személy német állampolgársága okán. Ezt követően azonban Németországban 2004. szeptember 14-én hatályba lépett az implementációs törvény, s - mivel a korábbi nemzetközi körözés a schengeni információs rendszerben még fennállt - a korábbi "kiadatási" eljárást39 tovább folytatták. A spanyol hatóság 2004. szeptember 16-án előterjesztette az európai elfogatóparancsot is, 2004. október 15-én pedig elrendelték az érintett személy átadási letartóztatását. Az eljáró német bíróságnak nem kellett vizsgálnia a kettős inkriminációt, mivel ún. katalógus-bűncselekmény40 volt az európai elfogatóparancs tárgya, s átadási akadályok sem álltak fenn, ezért 2004. november 23-án az eljáró bíróság határozatot hozott az átadás engedélyezéséről. 2004. november 24-én azonban a BVerfG - amellett, hogy befogadta az érintett személy alkotmányjogi panaszát - elrendelte a határozat végrehajtásának felfüggesztését a döntés meghozataláig.
2005. július 18-án pedig a német Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a törvényt, így - amíg egy újabb törvény hatályba nem lép - az európai elfogatóparancs rendszere csak 24 tagállamban hatályos.
A BVerfG nem vizsgálja a kerethatározatot mint jogi eszközt, az uniós jogból fakadóan adottnak veszi az uniós jogban elfoglalt helyét és a jogalkotási eljárását, s elfogadja a kérdéses kerethatározat szabályozási tartalmát is, mivel a kerethatározat - megítélése szerint is - nagy mozgásteret enged a tagállami átvételre. Annál tüzetesebben vette, vehette szemügyre az implementációs törvény rendelkezéseit, s kifogásai a német törvény rendelkezései ellen irányulnak, nem pedig az uniós együttműködési rendszer ellen.
A megsemmisítés egyik oka, hogy az átadásról szóló végleges döntés ellen jogorvoslatnak nem volt helye a törvény szerint, ami ütközik a jogorvoslathoz való jog alkotmányos követelményével. A másik döntő ok pedig a német állampolgárság kiadatási (átadási) tilalmával kapcsolatos.
A német alaptörvény főszabály szerint kizárja a német állampolgárok kiadatását, azonban bizonyos esetekben kivételt enged, mivel kimondja, hogy amennyiben a jogállami alapelvek érvényesülnek, törvényi szabályozással megengedhető a kiadatás valamely uniós tagállamnak vagy nemzetközi bíróságnak. Ez azonban a BVerfG álláspontja szerint úgy értelmezendő, hogy a jogállami garanciákat a megkereső félnél (másik tagállam vagy nemzetközi bíróság) külön meg kell vizsgálni. A BVerfG azt vetette tehát a német jogalkotó szemére, hogy neki a kerethatározat átvétele során rendelkezésére álló szabályozási mozgástérben alkotmánykonform módon kellett volna a törvényt megalkotnia, azaz amikor
megengedte a német állampolgárok átadását az európai elfogatóparancs alapján, akkor az alaptörvény szerinti garanciák külön vizsgálatának is jogszabályi keretet kellett volna teremtenie. Álláspontja szerint minden egyes esetben konkrét vizsgálatot igényelne annak megállapítása, hogy az érintett személy joghelyzete megfelel-e a megkereső államban is a német alaptörvény szerinti követelményeknek. Mivel ilyen szabályozást nem hozott létre a jogalkotó, az implementációs törvény sérti az alaptörvényt.
A döntéshez három különvéleményt csatoltak, amelyek leginkább a teljes megsemmisítést kifogásolták, mivel - két különvélemény szerint is - lehetett volna orvosolni a problémát részleges megsemmisítéssel is.
Mind a kerethatározat, mind a német törvény kifejezetten utal arra a kiadatási (átadási) akadályra, aminek indoka a megkereső államban felmerülő esetleges jogkorlátozás. Ezeket a körülményeket az átadásról szóló döntés meghozatala során az eljáró hatóságnak hivatalból egyébként is vizsgálnia kell. Meglehetősen furcsa tehát, hogy minden konkrét esetben még további vizsgálatot várna a BVerfG, aminek igazoló indokolásával viszont adós maradt.
Mivel a német jogalkotó már eleve több mint másfél éves késésben volt az implementációval, talán állíthatjuk, hogy a teljes megsemmisítés némi arroganciát is hordoz az uniós elvárásokkal szemben, hiszen nem várható, hogy a - BVerfG által megjósolt - koncepcionálisan új törvény megalkotása majd gyorsabban fog menni. Gerhard alkotmánybíró különvéleményében még azt is kiemeli, hogy az alaptörvényben lefektetett integrációs kötelezettség, illetve a kerethatározatok közösséghű értelmezésének kötelessége arra kényszerítik Németországot, hogy az uniós joghoz legjobban közelítő belső jogrendet akkor is fenntartsa, ha ilyen belső problémák vannak, azaz hatályban kellett volna tartani az alkotmányossági szempontok szerint megnyírt törvényt, nem pedig teljesen hatályon kívül helyezni. Annál is inkább elfogadható ez az álláspont, mivel a döntéssel a korábbi kiadatási jog állt vissza, a részleges megsemmisítés esetén pedig csupán egyes részkérdésekben várt volna jogalkotási kötelezettség a német parlamentre, s más esetekben azért lehetett volna alkalmazni az uniós jogintézményt.
Óvatosan azért hozzátenném még azt is, hogy a BVerfG szerinti külön vizsgálódások szükségessége a kölcsönös elismerés elvét, illetve a másik tagállam jogrendjébe és büntető igazságszolgáltatásába vetett bizalmat is megkérdőjelezi, kifejezve azt, hogy az általánosan definiált akadályok a német jogvédelem szintjének nem felelnek meg.
Annak örülhetünk, hogy - bár lélegzet visszafojtva vártuk a határozat meghozatalát - a német alkotmánybíróság ezúttal nem egy olyan ítélettel hozakodott elő, amellyel ellenállását fejezte volna ki az integrációval szemben, így fellélegezvén az ítélet "csupán" érdekessége miatt említendő az európai büntetőjogi integrációhoz köthető jogalkalmazási újdonságok között. Összességében megállapítható, hogy mivel a tagállami implementáció hiányosságaira koncentrál, az uniós színtéren folyó integrációban nem fog akadályt jelenteni, s az európai elfogatóparancs rendszerét még meg is erősítette.
Nem tagadható, a fenti válogatás is kutatói önkény eredménye. Az időbeliség - és ezzel összefüggésben az aktualitás - szempontja bizonyos mértékben összefogja a bemutatott jelenségeket, de a legjellemzőbb ismérv minden egyes választott témakörnél az, hogy valami mást hoz, mint az eddigiek. A jogalkotásban a büntetőjogi jogalkotásért folyó kompetenciaharc, illetve a szabályozott büntetőjogi területek (részkérdések) szélesedő köre jelenti az újabb építőkockákat. A jogalkalmazásban az Európai Bíróság jogfejlesztő tevékenysége építi az európai büntetőjog útját, s e tevékenysége a szupranacionális (illetve uniós) jogrend és a nemzeti büntetőjogok között egyre újabb kapcsolódási pontokat teremt vagy csak azokat rejtekükből kiemeli, s élesen megvilágítja.
Az európai büntetőjogi integráció összességében véve még mindig rögös úton halad, méghozzá leginkább azért, mert az egyes vívmányok nem egy előre pontosan deklarált célkitűzés (pl. közösségi büntetőjog kialakítása) megvalósításának medrében születnek, hanem egyes szűkre szabott, konkrét kérdéskörökben, így az egységes koncepció hiánya olykor egymásnak ellentmondó részeredményeket idéz elő. Ettől utazásunk az európai büntetőjog útján kicsit rázóssá válik, s bár néha még a - büntetőjogász számára meglepő jogfejlődési fordulatoktól - nyelvünket is elharapjuk, örömmel tölthet el, hogy szemtanúi vagy éppen részesei is lehetünk e fejlődésnek. ■
JEGYZETEK
1 2004. május 1.
2 2004. október 29.
3 Románia, Bulgária 2005. április 25.
4 Francia népszavazás 2005. május 29., holland népszavazás 2005. június 1.
5 Kimerítő elemzésre lásd Karsai Krisztina - Nagy Ferenc: A kerethatározat. Az európai büntetőjog új kihívásai és a magyar büntető jogalkotás. Büntetőjogi Kodifikáció 2003/1-2. 3-28. o. Letölthető: http://www.juris.u-szeged.hu/szervezet/tan-szekek/bunteto/index.html
6 120/78 REWE-Zcntral AG v. Bundesmonopolver-waltung für Branntwein.
7 1999. október 15-16. tamperei Európai Tanács következtetései.
8 Vogel, Joachim: Licht und Schatten im AlternativEntwurf Europäische Strafverfolgung. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 2004/2 411. o.
9 Schünemann, Bernd: Fortschritte und Fehltritte in der Strafrechtspflege der EU. Goltdammer's Archiv 2004/4 203. o.
10 2001/500/IB.
11 2003/577/IB.
12 2005/204/IB.
13 Initiative of the Kingdom of Denmark with a view to the adoption of a Council Framework Decision on the execution in the European Union of confiscation orders. 2002. augusztus 2.
14 Javaslat a Tanács kerethatározatára az Európai Unió más tagállamaiban hozott ítéleteknek egy új büntetőeljárásban való figyelembevételéről. 2005. március 17.
15 Proposal for a Council Framework Decision on the European Evidence Warrant for obtaining objects, documents and data for use in proceedings in criminal matters. 2003. november 14.
16 Wasmeier, Martin - Thwaites, Nadine: The "battle of the pillars": does the European Community have the power to approximate national criminal law? European Law Review 2004/29 613-635. o.
17 Lásd részletesen Karsai Krisztina: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései. KJK-Kerszöv, Budapest, 2004. 119-140. o.
18 Lásd részletesen Karsai i. m. 141-143. o.
19 Szerződés az európai Közösségek létrehozásáról.
20 Szerződés az Európai Unió létrehozásáról.
21 Lásd részletesen Karsai i. m. 133-140. o.
22 Az Európai Parlament, valamint a Gazdasági és Szociális Bizottság a Bizottságot támogatta, a Tanács oldalán pedig 11 tagállam szállt perbe (Dánia, Németország, Finnország, Franciaország, Görögország, Írország, Hollandia. Portugália, Spanyolország, Nagy-Britannia, Svédország).
23 Hasonló véleményen van Wasmeier és Thwaites is. Lásd Wasmeier/Thwaites i. m. 617. o.
24 Az EKSZ, 10. cikkéből lojalitási kötelezettség fakad (ez a közösségi hűség): A tagállamok minden megfelelő általános és egyedi intézkedést meghoznak annak érdekében, hogy biztosítsák a jelen Szerződésből vagy a közösségi intézmények tevékenységéből eredő kötelezettségeik teljesítését. A tagállamok megkönnyítik a Közösség feladatainak teljesítését. A tagállamok minden olyan intézkedéstől tartózkodnak, amely a jelen Szerződésben meghatározott célok megvalósítását veszélyeztetheti.
25 Lásd pl. 68/88, illetve C-265/95 (ún. francia eperblokád ügye).
26 Cremer, Hans-Joachim 47. cikk. Kommentar des Vertrages über die Europäische Union und des Vertrages zur Gründung der Europäischen Gemeinschaft (szerk.: Callies/Ruffert). Luchterhand, 1999. 240-241. o.
27 Benyújtva 2005. július 12-én.
28 Ezeket a jogszabályokat el is fogadták, a kerethatározatot 2005. július 12-én (2005/667/IB), az irányelvet 2005. szeptember 7-én (2005/35/EK).
29 C-176/03 Bizottság v. Tanács.
30 Cuerda, Antonio: Besitzt die Europäische Gemeinschaft ein tus punrendi? In: Festschrift für Herbert Tröndle zum 70. Geburtstag am 24. August 1989 (szerk.: Jescheck/Vogler). Berlin. New York, 1989. 370. o.
31 Hasonlóan lásd Sieber, Ulrich: Europäische Einigung und Europäisches Strafrecht. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 1991/4 968. o.
32 Lásd C-105/03 Maria Pupino elleni büntetőeljárás.
33 Az Emberi Jogok Európai Bíróságának tevékenysége is elvileg ide tartozik, de ehelyütt az uniós fejlődésre helyezem a hangsúlyt.
34 Összevont előzetes döntéshozatali eljárás: C-387/02 Silvio Berlusconi elleni büntetőeljárás; C-391/02 Sergio Adelchi elleni büntetőeljárás; C-403/02 Marcello Dell'Utri és társai elleni büntetőeljárás.
35 Ezzel kapcsolatosan lásd Karsai i. m. 161-174. o.
36 Berlusconit és társait egyébként az olasz bíróság már fel is mentette, az új büntető rendelkezések alkalmazásával, 2005. szeptember 26-án. Lásd www.nol.hu
37 BvR 2236/04 Letölthető: www.bverfg.de
38 A bűncselekmények (elsorolását a kerethatározat tartalmazza. A kerethatározat, illetve a magyar szabályozás részletes bemutatására lásd Karsai Krisztina: Az európai elfogatóparancs és az átadási eljárás. Acta Juridica et Politica Tomus LXVI. Fasc. 12. Szeged 2004. 1-36. o.
39 A német jog egyébként nem ismeri el az uniós átadási rendszer különállóságát, azt továbbra is kiadatásnak nevezi, tehát nem vette át az elnevezésbeli megkülönböztetést.
40 A terrorista szervezetben való tagság ilyen.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Karsai Krisztina, egyetemi docens, SZTE ÁJK, Szeged
Visszaugrás
