A luxemburgi bíróság* elé került jogvita az Ausztriában 1996-ban megvalósított energetikai reformokhoz kapcsolódott. Az osztrák jogalkotó ugyanis - Európában elsők között - környezetvédelmi okokból adót vezetett be a villamos energia- és földgázfogyasztásra. A reformcsomagba - annak érdekében, hogy az osztrák árutermelő vállalkozások versenyképessége ne romoljon - az osztrák jogalkotó egy kedvezményt is beépített, amelynek értelmében azon vállalkozások, amelyek bizonyíthatóan elsődlegesen árutermeléssel (és nem szolgáltatás-nyújtással)1 foglalkoznak az adó egy meghatározott részének visszatérítésére jogosultak, feltéve, hogy eziránt kérelmet terjesztenek elő. A reformcsomag bevezetését követően számos vállalkozás nyújtott be kérelmet az illetékes adóhatóságokhoz a visszatérítési kedvezmény igénybevétele iránt. Azon vállalkozások kérelmeit, amelyek nem feleltek meg a visszatérítés feltételeként megszabott törvényi követelményeknek, így tevékenységük nem elsősorban árutermelésből, hanem nagyobb részt szolgáltatás-nyújtásból állt, az adóhatóságok elutasították. Így járt többek között az Adria-Wien Pipeline GmbH (Adria-Wien), az alapügy felperese, amely elsődlegesen olajszállításra alkalmas vezetékrendszerek tervezésével és kivitelezésével foglalkozott.
Az Adria-Wien nem nyugodott bele az adókedvezmény elvesztésébe és megtámadta karintiai adóhatóság elutasító határozatát az Osztrák Alkotmánybíróság (Verfassungsgerichtshof) előtt, mert úgy ítélte meg, hogy az alapul fekvő jogszabály alapvetően diszkriminatívan rendelkezik az adókedvezmény feltételeiről. A Verfassungsgerichtshof az előtte folyamatban lévő hasonló ügyeket egyesítette, majd eljárását felfüggesztette és a Római Szerződés 234. [korábban: 177.] cikke alapján előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az Európai Bíróságnál azzal kapcsolatban kérve iránymutatást, hogy az érintett osztrák jogszabály a közösségi jog rendelkezései alapján állami támogatásnak minősülhet-e. A Verfassungsgerichtshof konkrétan két kérdést intézett az Európai Bírósághoz. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy a Római Szerződés 87. [korábban: 92.] cikke alapján állami támogatásnak kell-e tekintetni egy tagállam olyan intézkedését, amely adókedvezményt biztosít a villamos energia és a földgáz fogyasztása után fizetendő adók tekintetében, ám ezt a kedvezményt csak olyan vállalkozásoknak biztosítja, amelyek tevékenysége elsősorban áruk termeléséből és nem szolgáltatások nyújtásából áll. A másik kérdés azt firtatta, hogy a Római Szerződés 87. [korábban: 92.] cikke alapján a fentiek szerint bemutatott tagállami jogalkotói aktus (adókedvezmény biztosítása) akkor is állami támogatásnak minősül-e, ha minden vállalkozásra egyformán irányadó, függetlenül azok tevékenységétől.
A jogvita és az Európai Bíróság abban hozott döntésének megértéséhez érdemes röviden összegezni a közösségi jognak az állami támogatásokra vonatkozó szabályozását. A Római Szerződés 3. cikkének (1) bekezdés g) pontja [korábban: 3. cikk g) pont] értelmében a közösség tevékenysége magában foglal egy olyan rendszert, amely biztosítja, hogy a belső piac területén folyó verseny ne torzuljon. Ezt konkretizálja a Római Szerződés 6. Címének (A versenyre, az adózásra és a jogszabályok közelítésére vonatkozó közös szabályok) 1. Fejezete (A versenyszabályok), amely külön kitér az állami támogatások megengedhetőségére azzal a céllal, hogy a közösségen belül megvalósuló versenyt a tagállamok saját vállalkozásaik javára illetéktelen előnyök adásával ne torzíthassák.
Az alapszabályt e tekintetben a Római Szerződés 87. [korábban: 92.] cikke határozza meg, amelynek értelmében a közös piaccal összeegyeztethetetlenek azok a bármilyen formájú állami vagy állami forrásokból biztosított támogatások, amelyek bizonyos vállalatoknak vagy egyes áruk termeléséhez nyújtott kedvezményekkel a versenyt torzítják, vagy annak torzításával fenyegetnek feltéve, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet befolyásolják. Ugyanezen cikk (2) és (3) bekezdése ezt követően bizonyos kivételeket sorol fel, amely esetekben az állami támogatások a közös piaccal összeegyeztethetőnek tekintendőek (pl. szociális jellegű támogatások, természeti katasztrófák vagy egyéb rendkívüli események következtében keletkezett károk elhárítására nyújtott segélyek stb.). A Római Szerződés rendszerében az állami támogatások ellenőrzésére vonatkozó vizsgálat tehát alapvetően két lépcsős: (i) először abban kell döntést hozni, hogy az adott tagállami intézkedés a Római Szerződés 87. [korábban: 92.] cikke értelmében állami támogatásnak minősül-e, és amennyiben erre igenlő válasz adandó, akkor (ii) abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy az állami támogatás a közös piaccal összeegyeztethető-e. A Római Szerződés 87. [korábban: 92.] cikke alapján a következő elemek együttes megléte esetén állapítható meg egy adott tagállami intézkedésről, hogy az állami támogatásnak minősül: (i) léteznie kell valamilyen előnynek, melyet (ii) valamely tagállam nyújt vagy tagállami forrásból ered, és amely (iii) meghatározott vállalkozásokat, illetve meghatározott áruk termelését segíti elő, (iv) torzítva ezzel a versenyt, és (v) amely érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.
Az előny (támogatás) fogalma a közösségi jogban igen széles és túlterjeszkedik a közvetlen - állami kifizetésben megnyilvánuló - segítségnyújtáson. A közösségi jog szempontjából tehát állami támogatásnak minősül nemcsak a közvetlen, állami források nyújtásában megnyilvánuló támogatás (pozitív előny), hanem az olyan állami intervenció is, amely bármilyen formában könnyíti az adott vállalkozások helyzetét az egyébként általuk megfizetendő költségek elengedésével vagy csökkentésével2 (pl. adók, vám, illetékek stb.). Abból a szempontból tehát, hogy az állami támogatás első elemét képező előny megvan-e, elsősorban az adott állami eszköz célját és hatását, nem pedig megnevezését kell figyelembe venni. A kérdést tehát mindig úgy kell feltenni, hogy az adott előny kedvezményezettje részesült-e valamiben, amiben egyébként normális piaci körülmények között nem részesült volna, amely javítja pénzügyi helyzetét vagy csökkenti azokat a kiadásokat, amelyeket egyébként normális piaci körülmények között eszközölnie kellett volna. Ami az állami támogatás második fogalmi elemét illeti, nevezetesen, hogy az előnynek az államtól kell származnia, avagy állami forrásokból kell erednie, az állami támogatás meglétéhez az szükséges, hogy közvetlenül vagy közvetve állami források jussanak meghatározott vállalkozásokhoz vagy meghatározott áruk termelésének elősegítésére. Ez tehát azt jelenti, hogy állami támogatás közpénzek kiadását, avagy közbevételek elengedését jelenti. A harmadik fogalmi elem, hogy az előnynek bizonyos vállalkozásokat, avagy bizonyos áruk termelését kell támogatnia. Olyan előnyök tehát, amelyek az összes vállalkozást segítik nem minősülnek állami támogatásnak. Az adott tagállami eszköz tehát csak akkor minősül állami támogatásnak, ha valamilyen szempontból szelektál és csak meghatározott vállalkozásoknak, avagy csak meghatározott áruk termelésének nyújt segítséget. Az adott állami intézkedés még ezek mellett is csak akkor minősül állami támogatásnak, ha a versenyt torzítja vagy azzal fenyeget. A gyakorlat ezt a kérdéskört is liberálisan közelíti meg és minden esetben megállapítja a verseny torzítását, amennyiben az adott eszköz hatására a kedvezményezett vállalkozások helyzete azok versenytársaihoz képest javul. Az utolsó elem a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatás, amennyiben ugyanis megállapítható, hogy az adott állami forrásokból nyújtott előny nincsen hatással a tagállamok közötti kereskedelemre, mert pl. kedvezményezettje kizárólag lokális gazdasági tevékenységet folytat, az érintett intézkedés nem minősül állami támogatásnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
