Jelen írás arra vállalkozik, hogy értékelje az Alkotmánybíróság új hatáskörének, az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti "valódi" alkotmányjogi panasznak az intézményi jelentőségét, valamint a bevezetése óta eltelt néhány éves alkotmánybírósági gyakorlatot.
Ennek keretében a dolgozat négy tézisszerűen megfogalmazott kijelentés köré szerveződik. A tanulmány először azt járja körbe, hogy az Alaptörvénnyel létrejött új közjogi rendszer megváltoztatta az Alkotmánybíróságnak az államhatalmi ágak rendszerében betöltött szerepét, amelynek oka a valódi alkotmányjogi panasz bevezetése (II).[2] Ezt követően a valódi alkotmányjogi panasz jellege mint utólagos, jogorvoslati jellegű mechanizmus kerül az elemzés homlokterébe. (III). Következő szempontként a dolgozat amellett kíván érvelni, hogy az alkotmányjogi panasz bevezetésével egy új jogág körvonalai látszanak kirajzolódni: az alkotmány eljárásjogé (IV). És végül egy, az alkotmánybírósági döntésekben többféleképpen megfogalmazott tétel kerül a vizsgálat fókuszába, amely szerint az Alkotmánybíróság nem "szuperbíróság" (V).
Az Alaptörvény hatályba lépése államszervezeti szempontból legjelentősebben az Alkotmánybíróság közjogi helyzetét érintette. E ponton nem az általános kritikával illetett hatáskör korlátozásra[3] gondolok, vagy az egyes hatáskörökhöz kapcsolódó eljárási változásokra,[4] hanem összességében az Alkotmánybíróságnak a hatalommegosztás rendszerében elfoglalt helyére.
A hatalommegosztás klasszikus elmélete Montesquieu-re vezethető vissza, aki mint köztudomású, három hatalmi ágat különített el: a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalmat.[5] Túl azon, hogy funkcionális értelemben a hatalmi triász minden elemének megfeleltethető egy-egy tipikus intézmény, a három analitikus kategória használatát újabb és újabb nehézségek elé állították a változatos közjogi berendezkedések (pl. a kormány tagjai lehetnek a törvényhozó hatalom tagjai is egyben, esetleg kötelezően onnan kerülnek ki[6]), az intézmények egymást átfedő hatáskörei (pl. a kormány jogalkotó tevékenysége), az újabb alkotmányos intézmények megjelenése (pl. alkotmánybíróság,[7] ombudsman), egyes új hatalmi ágak nevesítése (pl. államfő,[8] alkotmányozó hatalom[9]), valamint a szociológiai értelemben vett hatalmi tényezők felértékelődése (pl. média[10]). Ennek megfelelően a hatalommegosztás klasszikus elméletének lábjegyzeteiként újabb és újabb elméletek és modellek születtek, amelyek vagy az új jelenségeket kísérelték meg a hármas felosztásba beleilleszteni, vagy egy azt felváltó, új modellt kívántak prezentálni.[11] Ebbe a sorba illeszkednek az alkotmánybíróság létével (pl. negatív jogalkotó, demokratikus legitimáció hiánya stb.) kapcsolatos kérdések is, amelyek Montesquieu idején értelemszerűen fel sem vetődhettek.
A hatalommegosztás elve nem szerepelt a korábbi Alkotmányban, azonban az Alkotmánybíróság alkotmányértelmező tevékenysége során azt "kiolvasta" a korábbi
- 577/578 -
Alkotmány szövegéből is. Így az Alkotmánybíróság már kezdeti működése során rögzítette, hogy a hatalmi ágak megosztásának elve "a magyar államszervezet legfontosabb szervezeti és működési alapelve."[12] Később, a 62/2003. (XII. 15.) AB határozatában kiegészítette az Alkotmánybíróság a hatalommegosztás elvét egy másik elvvel: az alkotmányos szervek együttműködési kötelezettségével is: "[a] hatalommegosztás elvének megfelelően a hatalmi ágak egymás tevékenységét kölcsönösen ellenőrzik, ellensúlyozzák, érdemben korlátozzák; hatásköreik gyakorlása során az Alkotmányban meghatározott esetekben a hatalmi ágak együttműködésre kötelesek és tiszteletben kell tartaniuk az elválasztott hatalmi szervezetek döntéseit és autonómiáját."[13]
Az Alkotmánybíróság a 28/1995. (V. 19.) AB határozatban önmaga államszervezetben elfoglalt helyét is értelmezte: "a demokratikus jogállamban korlátlan és korlátozhatatlan hatalom nincs, s ennek érdekében bizonyos hatalmi ágak szükségképpen korlátozzák más hatalmi ágak jogosítványait. Az Alkotmánybíróság pl. - az Alkotmány 31/A. §-ának (5) és (6) bekezdésében, továbbá IV. fejezetében meghatározott jogosítványai révén - mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalom, továbbá a köztársasági elnök és az önkormányzatok hatalmi jogosítványainak korlátjaként jelenik meg. Hasonlóképpen a bíróságok tevékenysége - az Alkotmány 50. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel - korlátok közé szorítja a végrehajtó hatalom működését."[14]
A 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban tovább részletezve megerősítette korábbi álláspontját az Alkotmánybíróság a hatalommegosztás elvével összefüggésben: "[b]ár az Alkotmány az államhatalmi ágak elválasztásának elvét szövegszerűen nem tartalmazza, az az alkotmánybírósági gyakorlatban a magyar államszervezet egyik legfontosabb szervezeti és működési alapelve. Ezt bizonyítják az egyes állami szervek (hatalmi ágak) feladatát és hatáskörét leíró alkotmányi rendelkezések, az állami szervek egymáshoz való viszonyát érintő szabályok (szervezeti és eljárási garanciák), illetve az Alkotmányba foglalt összeférhetetlenségi rendelkezések. A hatalommegosztást, a hatalmi ágak elválasztásának elvét az Alkotmánybíróság a jogállam önállóan érvényesülő tartalmi elemének tekinti. [kiemelés: a szerző - O. E.] (...) Az államhatalmi ágak elválasztása a demokratikus jogállamban az állam legjelentősebb funkcióinak szervezeti, hatásköri és működési elkülönülését jelenti. A hatalmi ágak közötti közjogi viszony egyrészt jelenti, hogy az egyik hatalmi ág nem vonhatja el a másik jogosítványát, másrészt azt is, hogy a demokratikus jogállamban nincs korlátlan és korlátozhatatlan hatalom, az egyes hatalmi ágak hatalmi ellensúlyt képeznek a többi hatalmi ággal szemben, ennek érdekében bizonyos hatalmi ágak szükségszerűen korlátozzák más hatalmi ágak jogosítványait. Az elv lényeges elemeinek rendeltetése a hatalomkoncentráció, a korlátlan, önkényes állami hatalomgyakorlás megelőzése, a hatalmi központok kölcsönös korlátozása, egyensúlyozása és szabályozott együttműködése".[15]
A fentiekből kiolvashatóan az Alkotmánybíróság szinonimaként kezelte a hatalmi ágak elválasztásának elvét és a hatalommegosztást,[16] és ezekbe oltva jelenítette meg a checks and balances, a fékek és ellensúlyok elvét.[17] Utóbbi a demokratikus jogállam lényegét nem a közhatalmi tevékenységek funkció szerinti elválasztásában láttatja, hanem abban, hogy az egyes hatalmi ágak kölcsönösen fékezik és ellensúlyozzák egymást.[18] Összhangban áll mindez azzal a szakirodalomban megjelenő állásponttal, amelynek keretében egyre több szerző hívta fel a figyelmet a hatalmi ágak elválasztása elvének korlátozott érvényességére. Az analitikus elhatárolás igaz ugyan, hogy működhet például az elnöki berendezkedésű Amerikai Egyesült Államokban, de a parlamentáris rendszerek realitásai megkérdőjelezik annak alkalmazhatóságát.[19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
