A magyar bankrendszer az 1987-ben történt (újra) kétszintűvé válását követően egy intenzív fejlődési pályán ment keresztül, amelynek egyik fő állomása az 1991-ben elfogadott jegybanktörvény, ami által a Magyar Nemzeti Bank elindult a független intézménnyé válás útján, törvényi szabályozás alá került, és csak az országgyűlésnek tartozik beszámolási kötelezettséggel. A piacgazdasági átmenet időszakában a magyar központi bank folyamatosan igazodott az európai, Európai Központi Banki elvárásokhoz, a nemzetközi térben regnáló metódusokhoz, aminek következtében a szabályozottsága nemzetközi trend követővé vált, jóllehet a hazai igényeknek nem minden esetben tudott eleget tenni, ugyanis az elvárásokat megfogalmazó kormányzati- és társadalmi elvárások kommunikációjának hektikussága a jegybanki szabályozást és működést nehezítette. Ám kétségtelen, hogy a rendszerváltozást követően az alapvető európai normatívák beépítése a magyar jegybanki működésbe rövid időn belül előállt, így a jegybanki szabályozás eredményessége megkérdőjelezhetetlen. A dolgozat eszenciája, hogy a posztszovjet térségen belüli Magyarország piacgazdasági átalakulásában a jegybanki szabályozás maga is, és a hatásai révén a gazdaság is gyorsan integrálódott az európai térséghez. További értéke lehet az írásnak a jogi szabályozás hatékonyságának értékelése, gazdasági hatásainak bemutatása, amely hasznos információkat hozhat a jogalkotó által kitűzött célok eléréséről, valamint képet adhat a korabeli szabályozás esetleges hiányosságairól is[1], amelynek tapasztalatai a regnáló rendszer számára is hasznosak lehetnek.
Már 1984 áprilisában döntés született az MSZMP Politikai Bizottsága részéről a kétszintű bankrendszer visszaállítására[3], majd a Magyar Nemzeti Bank keretében végzett kétéves előkészítő munka és egyéves szimuláció után 1987. január 1-jével formálisan is kétszintűvé vált a magyar bankrendszer. A jegybank monetáris politikai szabályozási funkciókat kapott, mely által a piacgazdaság építésének kezdeti fázisától a pénz- és hitelviszonyok fontosságának visszaépítésével meghatározó szerepet játszott magyar gazdaságtörténetben.[4]
Az 1990. évi országgyűlési választásokat követően megalakult első szabadon választott parlament a jegybanki működés szabályait 1991-től már törvényi szinten szabályozta.[5] Elsődleges követelményként fogalmazódott meg a nemzeti fizetőeszköz stabilitásának, a belföldi fizetési rendszer működőképességének, továbbá a nemzetgazdaság belső és külső pénzügyi egyensúlyának biztosítása[6], a tartós fejlődés és a nemzetközi integráció elősegítése. Új törvényi elem, hogy 1991-től a Magyar Nemzeti Bank csak az Országgyűlésnek tartozik beszámolási kötelezettséggel.[7] A törvény preambulumában megfogalmazott általános elveket figyelembe véve, továbbá az alapvető feladatkörként meghatározott "nemzeti fizetőeszköz belső és külső vásárlóerejének védelme"[8] kitételen túl a jogszabály[9] úgy rendelte, hogy "az MNB a rendelkezésére álló monetáris politikai (pénz- és hitelpolitikai) eszközökkel támogassa a kormány gazdaságpolitikai programjának megvalósulását. Lényeges tehát, hogy a jegybank független intézménnyé vált, törvényi szabályozás alá került, és csak az országgyűlésnek tartozik beszámolási kötelezettséggel, amely a tervgazdasági évtizedekben rendszerspecifikus elemként érvényesülő kormányalárendeltséghez és törvényerejű rendeletek általi szabályozottsághoz képest lényegi változás.[10] A kormánytól való függetlenné nyilvánítása[11] mellett szabad döntései szerint támogatja a kormányzati gazdaságpolitikát, melynek legfontosabb, talán leghatékonyabb eszköze is a refinanszírozási hitel-műveletek végzése volt. A korabeli szabályozás a monetáris politika eszközeiként ugyan szélesebb kört jelölt meg, így például a pénzintézetek kötelező jegybanki és likviditási tartalék szabályozását, árfolyamok és kamatok befolyásolását, illetve meghatározását és nyíltpiaci eszközök alkalmazását[12], ám közvetlen, gyors nemzetgazdasági-vállalati hatások a refinanszírozási műveletek[13] körében az értékpa-
- 31/32 -
pír (jobbára kereskedelmi váltó) rediszkontálással és refinanszírozási hitelek nyújtása révén érhetők el.
A Nemzeti Bank által biztosított refinanszírozási hitelekkel, amelyek a piacinál olcsóbbak és a piacon elérhető futamidejű hiteleknél hosszabb futamidejűek voltak, a jegybank célzottan és gyors hatást kiváltva tudta segíteni a kezdő vállalkozások működését, amelyek eleve forrásszegény helyzetben voltak. A központi bank által biztosított Egzisztencia hitelek, Start-hitelek[14], MRP[15] és MBO[16] kölcsönök az egyébként is piaci hátrányból induló tőke- és vállalkozói-tapasztalat hiányos kisvállalkozóknak, elavult termelő-eszközökkel működő mezőgazdasági termelőknek a felzárkózás esélyét adták. A jegybanki mezőgazdasági felvásárlási váltókeretek[17] biztosítása pedig a mezőgazdasági vállalkozások pénzgazdálkodásán könnyített.[18] A hosszabb termelési ciklussal, így hosszabb megtérülési idővel, továbbá éghajlati, termőhelyi és más ágazati sajátosságokkal terhelt agrár viszonyok áthidalását zöldhitelek és tartós forgóalap[19] feltöltő jegybanki refinanszírozó hitelek is segítették.
Az 1990 és az ezredforduló között három alkalommal cserélődő kormányzatok[20] gazdaságpolitikai irányultsága,[21] a gazdasági célok prioritás-sorrendje eltérő volt, sőt egy-egy cikluson belül sem voltak összehangoltak a gazdasági szabályozók, amelyek az induló vállalkozásokat tartósan és átfogóan segíthették volna.[22] A gazdaságpolitikai prioritások gyakori változása következtében a kormányzati gazdaságpolitikát segíteni igyekvő jegybank refinanszírozási gyakorlata egy idő után "működési csapdába" került. A refinanszírozási célterület gyakori változása, más szabályozókkal való összehangolatlansága csökkentette a jegybanki refinanszírozási eszközök érvényesülését.
Ezzel egyidejűleg az európai uniós nyomásra felerősödött a piaci elemek fokozottabb érvényre juttatási szándéka, így a jegybank kormányzati gazdaságpolitikától történő "eltávolítása" miatt a reálszektor jegybanki refinanszírozása 1995-re megszűnt, noha a piaci aktivizálódásba kezdő vállalkozásoknak még jó ideig szükségük lett volna jegybanki refinanszírozású, vagyis a piacinál alacsonyabb kamatozású és hosszabb futamidejű hitelekre.[23] Bonyolította a helyzetet, hogy a kormányzat által preferált tőke- és tapasztalatszegény kisvállalkozások, továbbá a veszteséges állami nagyvállalatok állami tulajdonban lévő kereskedelmi bankok általi hitelezése, majd (elkerülhetetlenül) a tömegesedő hitel vissza-fizetetlenség következtében a kereskedelmi bankok likviditási meggyengülése, saját tőke felélése, és mindezek kényszer következménye az állami bankkonszolidáció a magyar pénzpiacokat és a központi költségvetést megannyi feszültséggel terhelte[24]. A Magyar Nemzeti Bank a kétszintű bankrendszer létrejöttét követő évtizedben fokozatosan számolta fel speciális, külföldön működő kereskedelmi bankjait, amelyek óriási és ellenőrizetlen veszteséget termeltek[25]. A Nemzeti Bank presztízsét ugyancsak nem növelte, hogy 1996-ra közel kétezer milliárd forint[26] körüli veszteséget halmozott fel, jobbára a folyamatos forint leértékelések számviteli elszámolásából és külföldi kereskedelmi bankjai veszteségeiből adódóan[27]. A központi költségvetés által átvállalt és a devizaadóssághoz hozzá számított[28] veszteség az ország pénzügyi sebezhetőségét tovább növelte.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
