Az általános normatan a jogtételeket három alkotóelemre bontja: a tényállásra (hipotézis), a rendelkezésre (diszpozíció) és a jogkövetkezményre (szankció). A jogszövegek azonban korántsem mutatnak ilyen szabályos képet. A nyelvi tapasztalataink gyakran kerülnek ellentétbe azzal a meggyőződéssel, hogy a jog egy tökéletesre formált "fogalmi mennyországban" létezik. Nemcsak a köznapi nyelvet jellemezhetik ugyanis felületi hiányosságok, hanem a jog nyelvét is. E hiányosságokat a nyelvtudomány az ellipszis alakzatával írja le.[1] Ilyen szerkezet jellemzi például a Btk. 160. § (1) bekezdését is. Az "[a]ki mást megöl, az bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő." szövegezésű rendelkezés explicit módon nem mondja ki a diszpozíciót, mert nem szól arról, hogy "tilos mást megölni". Mégis, ezt a hiányt automatikusan pótoljuk: tudjuk, hogy a jogalkotó kommunikatív célja annak a közlése volt, hogy embert ölni tilos. Ugyanilyen elliptikus szerkezet jellemzi a régi Ptk. 339. §-át is. Az "[a]ki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni" rendelkezés szintén hallgat a károkozás általános tilalmáról, azt kifejezetten csak az új Ptk. 6:518. §-a mondja ki, hogy "[a] törvény tiltja a jogellenes károkozást." Normatani szempontból e felületi hiányosságokat a jogirodalom implicit diszpozíciónak nevezi.[2]
Mindkét példa azt mutatja, hogy a nyelvi kifejtettség nem szükségszerű feltétel ahhoz, hogy valamely tartalom a jog részévé váljék. Másképpen fogalmazva: még a szövegjogra sem igaz, hogy kizárólag explicit tartalmakból áll. Ha azonban az explicit és az implicit tartalmak összjátéka a jogi nyelvben valóban létezik, akkor e jelenséggel és ennek a jogértelmezésben megjelenő konzekvenciáival foglalkoznunk kell. E kérdéskör átgondolását nemcsak a fenti nyelvi tapasztalat, hanem a hazai jogélet egyik aktualitása is indokolja. A jogalkotó a jogrendünket április 1-től a (korlátozott) precedensrendszerbe sorolta. E "névváltoztatás" gyakorlati hatásait ugyan még nem ismerjük, de egy bizonyos: a bírói jogértelmezés kérdéseire az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítanunk. Az tehát, hogy a szövegjog tartalmát milyen további, nyelvileg ki nem fejtett (implicit) tartalmak határozzák meg, nemcsak nyelvelméleti kérdés, hanem a hazai jogéletben felértékelődő bírói jogértelmezés időszerű kérdései közé tartozik.
A hazai jogi gondolkodásban máig nem kapott elegendő figyelmet az a felismerés, hogy nemcsak a jogelméletet, de a napi gyakorlatainkat is a nyelvről vallott elképzeléseink határozhatják meg. Az angolszász-amerikai jogelmélet "nyelvi fordulata" azonban éppen e belátáson nyugszik: azt vallják, hogy a jogról, jogértelmezésről való tudásunk kereteit a nyelvszemléletünk jelöli ki.[3] Magam is fontosnak tartom, hogy a hazai jogi gondolkodásban a nyelv és a jog területének kölcsönös egymásba fonódását behatóbban tanulmányozzuk. Láthatóvá kell ezért tennünk, hogy milyen nyelvi előfeltevések irányítják az értelmezési gyakorlatainkat, amihez elengedhetetlen a nyelvelméleti kiindulópontunk rövid tisztázása.
A hazai jogszöveg-értelmezési mintáink a szocialista jogpozitivista hagyományból öröklődtek át, és e hagyaték ma is hajlamosít a kizárólagosan szöveghű jogértelmezésre.[4] Ez az értelmezői habitus a jog explicit nyelvi tartalmára fekteti a hangsúlyt, a jogszövegekre pusztán szövegszerű jelenségként tekint, a jogszöveg lexikai-szintaktikai jelentését kutatja. Ehhez a szemlélethez képest a nyelvi pragmatikának más a kiindulópontja. A hetvenes évekre kialakuló nyelvi diszciplína az explicit nyelvi formákhoz kapcsolódó jelentés mellett a dinamikusan létrejövő jelentést is vizsgálja, amely a nyelvhasználók tevékenységével összefüggésben értelmezhető.[5] A pragmatika legtömörebb meghatározása is azt hangsúlyozza, hogy a pragmatika tárgya "[a] nyelvnek az emberi használat kontextusában történő tanulmányozása."[6]
A pragmatisták a szó jelentése kapcsán is a használathoz kötöttséget hangsúlyozták. Szerintük a nyelvi elemeknek önmagában nincs jelentése, ehelyett a kontextushoz igazodó szóhasználat létezik, a szavak jelentése valójában a nyelvhasználat során képződik meg.[7] E jelentésképződéshez a kontextus meghatározó módon járul hozzá, ezért a kontextus a pragmatikai nyelvszemlélet kulcsfogalma. A kontextus a résztvevőket (a beszélőt és a hallgatót), valamint az általuk közösen mozgósított ismerteteket foglalja magában. A pragmatisták sem tagadják, hogy a szavak lexikai jelentése és a szintaktikai (mondattani) elemek nél-
- 610/611 -
külözhetetlen hordozói a jelentéstartalomnak, de e nyelvi elemek minden esetben a kontextusból eredő "pragmatikai feldúsításon" (pragmatic enrichment) mennek keresztül. A nyelvi pragmatika szerint tehát valamely kontextusban elhangzó nyelvi megnyilatkozáshoz kapcsolódó jelentésképződés annál jóval bonyolultabb rétegződést mutat, hogy az értelmezés során kizárólag az explicit szemantikai tartalmakra szorítkozzunk.
A szemantikai tartalomtól elkülönülő szándékolt és implikált tartalmak kutatása a pragmatikai nyelvelmélet és nyelvfilozófia kiemelt területei közé tartozik. E vizsgálódások a "Köznapi Nyelvhasználati Iskola" filozófiai irányzatának (Ordinary Language School of phylosophy) képviselőihöz köthetők. A Ludwig Wittgenstein, John L. Austin, H. Paul Grice nevéhez fűződő nyelvszemlélet bővebb ismertetése a dolgozat kereteit meghaladja, az azonban feltétlenül kiemelendő, hogy az Iskola képviselői a korábbi nyelvfilozófiai gondolkodás irányát megfordították: a nyelvet nem egy analitikus zárt rendszerben, hanem valódi "élőhelyén", a hétköznapi nyelvhasználat működése közben vizsgálták.
Ezt a nyelvfilozófiai elméleti keretet alkalmazta a jogszövegekre - többek között - az amerikai jogfilozófus, Andrei Marmor. Szerinte a jelentéstartalomnak legalább három rétege különíthető el.[8] A szemantikai tartalom (semantic content), amelyet az előre kódolt nyelvi szabályok rögzítenek. E jelentés rendszerint a beszédhelyzet (kontextus) ismerete nélkül előre jelezhető. Ilyen előre kódolt szabályoknak tekinthetők a szintaktikai szabályok, valamint a szavak általános, köznapi-lexikai jelentése. Ettől különböző a szándékolt tartalom (assertiv content), ami az adott beszédhelyzeten belül elhangzó megnyilatkozás tartalma. A jelentést itt nem kizárólag a fenti konvencionális szabályok irányítják, mert a jelentés jórészt attól a kontextustól függ, amelyet nemcsak a beszélő, de a hallgató is ismer, ebből tudja a hallgató megragadni a beszélő szándékát. A harmadik jelentést hordozó réteg az implikált tartalom (implied content), amelyre a beszélő szándéka nem feltétlenül terjed ki, de mégis - hallgatólagosan - a társalgás tartalmi elemévé válnak, mert a társalgás résztvevői azt odaértik.
A szemantikai és a szándékolt tartalom különbségével a köznapi társalgás során számtalanszor találkozunk, anélkül, hogy e különbség tudatosulna bennünk. Amikor a férj az induló házastársnak azt mondja, hogy "esik az eső", ezzel valójában nem az időjárásról tesz kijelentést. Erre nincs is szükség, mert ez az információ adott esetben már az általuk ismert kontextus része, hiszen mindketten látják, hogy esik. A beszélő megnyilatkozásának szándékolt tartalma a mondat puszta szemantikai tartalmától eltér: jelentése inkább az, hogy a feleség "vigyen magával esernyőt". Persze egy másik beszédhelyzetben ugyanez a szemantikai tartalmú mondat egészen mást jelenthet, például azt, hogy a házastárs egy gumicsizmát is vigyen magával, ugyanis az esernyőt már a kezében tartja.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
