Az alábbiakban igazolni kívánom, hogy felesleges, sőt elfogadhatatlan a becsület védelmére büntetőjogi eszközöket alkalmazni. Megérett az idő a becsületsértés dekriminalizálására.[1]
I. A legtöbb jogrendben büntetőjogi rendelkezések hivatottak az emberi becsületet védeni. Korunkban, amikor alapvető követelmény, hogy a jogrend eleget tegyen az alkotmányos követelményeknek, ez a megoldás mintha az emberi személyiség védelmét szolgálná. Az alábbiakban azt vizsgálom, helytálló-e ez a feltevés. Alkotmányos szükséglet igazolása nélkül is helytálló lehet a becsület védelmében büntetőjogi eszközök alkalmazása, de ha ezek hiányoznak, s különösen, ha a büntetőjogi eszközök alkalmazása alkotmányos alapértékek szempontjából aggályos, úgy a becsület védelmében fellépés anakronisztikus és elfogadhatatlan.
A becsület büntetőjogi eszközökkel való védelme akkor lenne alkotmányos követelmény, ha igazolható lenne, hogy a személyiségi jogok társadalmilag kiemelkedően fontos egyik aspektusát, a becsülethez való jogot csak büntetőjogi eszközökkel lehet - tehát kell - védeni. Alkotmányosan azonban nem igazolt, hogy az alkotmányos alapértékeket, alapjogokat pusztán fontosságukra tekintettel büntetőjogi eszközökkel (is) védeni kell. A német Alkotmánybíróság az első abortusz-döntésben ugyan az állam hatékony alapjogvédelmi kötelességének értelmezése során arra a következtetésre jutott, hogy az emberi élet (a magzati élet) védelmének állami kötelezettsége alkotmányos kötelezettséggé teszi az abortusz büntetését, de ezt a megoldást sem a szakirodalom, sem maga nem találta követendőnek.
Eltekintve attól, hogy ami az élet, mint védett jogtárgy esetében indokolt lehetne, nem indokolt kevésbé fontos alkotmányos érték védelme esetén, s eltekintve attól is, hogy az állami fellépést a magzat önvédelemre képtelensége is indokolhatta, a becsület védelmében már csak azért sem beszélhetünk az állam büntetési kötelességéről, mivel erre vannak más, a szólásszabadság alapjogát kevésbé korlátozó eszközök. Mi több, bár az állam az alapjogvédelemhez hatékony jogvédelmi eszköztárt köteles fenntartani, e kötelesség polgári jogi eszközökkel is teljesülhet és a becsület védelme esetében a sértett egyén képes az eszközrendszert maga működtetni.
Eleve vitatható - és csak kivételesen tapasztalható -, hogy alapjogok védelmében az állam köteles lenne büntetőjogi eszközöket igénybe venni. Legfeljebb a legsúlyosabb emberi jogsértések esetén tapasztalhatunk ilyen kötelezettséget, amit (vitatottan és csak esetenként) a nemzetközi jogban kógens, imperatív szabályként ismernek el. Ilyennek tekinthetjük a genocidium büntetésének kötelességét, amit a nemzetközi jog előír, és ami alkalmasint univerzális joghatóságot eredményez. Igaz, a szólásszabadság körében is találunk - egyezményes alapon - büntetési kötelezettséget, a faji diszkriminációt (felsőbbrendűséget) hirdető közlésekkel kapcsolatban, de ez a követelmény inkább az államok pragmatikus megfontolásából, semmint a büntetés feltétlen emberi jogi szükségletéből származik. Ennek megfelelően nem is tekinthető a rasszista kijelentésekkel szembeni büntetőjogi fellépés általánosan elfogadott kötelezettségnek.
Valamely viselkedés büntetendővé nyilvánításának természetesen nem feltétele, hogy alapjog védelmében a büntetés óhatatlanul szükséges legyen. De a bűncselekménnyé nyilvánítás szokásos feltételei a verbális becsületsértés esetében nem állnak fenn, amit jelez a becsületsértés esetében megfigyelhető - a magánszemély fellépésében álló - kétértelműség. Mondható ugyan, hogy a becsületsértés büntetése általános és különös elrettentést szolgál, de ugyanezek a célok elérhetők tisztán polgári jogi eszközzel is. (A jogsértés ismétlésétől a polgári bíró eltiltó rendelkezése is eltilthat, s a bírói parancs semmibevétele már lehet büntetőjogi fellépés alapja).
A becsületsértés bűncselekménnyé nyilvánítása a klasszikus büntetőjog számára kezdettől elméleti nehézséget okoz. Nem véletlen, hogy Anselm Feuerbachnál nem szerepel bűncselekményként, s csak utólag talált valamiféle spekulatív közrendvédelmi megfontolást Mittermaier, hogy igazolhassa a tényleges gyakorlatot, amelyet elsősorban a hatóságok, a felsőbbség megsértésének megtorlása vezetett.
A becsületsértés jószerivel észrevétlenül sodródott a büntetőjogba. A modern jog hajnalán, amikor a polgári és büntetőjogi iniuria nem vált el élesen, az iniuria szankcióinak egy része büntetőjoginak minősült. A becsületsértésre kiszabott szankciókat (szabadságvesztés mint a megváltás alternatívája) csak megfelelő garanciális eljárásban, vagyis büntetőeljárásban lehetett kiszabni, ahhoz viszont, hogy büntetőeljárásban bírálják el a sérelmet, bűncselekményre volt szükség. (Hogy azonban ez az összekapcsolás nem szükségszerű, azt mutatja, hogy például a legújabb finn reformban eltűnik a büntető és polgári igény különbsége és az eljárás is egységes.)
Ezen előzményekre tekintettel nem meglepő, hogy a modern büntető kódexekbe bekerült a becsületsértés (illetve annak különféle alakzatai). E tény azonban nem érv, azaz önmagában az, hogy a német vagy francia jog bűncselekményként kezeli a becsületsértést, még nem teszi ezt a megoldást indokolttá vagy legitimmé. S bár ezekben a jogi kultúra alakulása szempontjából oly fontos országokban jogászkörökben nem szokás kifogásolni a becsületsértés kriminalizálását, arra is fel kell figyelni, hogy milyen ritkán alkalmazzák azt a szankciót - a szabadságvesztést -, ami miatt a becsületsértést büntetőjogi tényállásként kell fenntartani.
A megszokott - és viszonylag kevés jogi zavart okozó - megoldások esetében nem meglepő, ha a megoldás a magától értetődő tekintélyét élvezi. De éppen, mert a becsületsértés büntetőjogi büntetendősége a jogrendszer alkotmányos ellenőrzése előtti időben szilárdult meg, ez az utólagos (mai) ellenőrzés elkerülhetetlen. A modern alkotmányos elemzésben azonnal szembeötlik a becsületsértés kriminalizálásának szóláskorlátozó, öncenzúrát kívánó hatása. A büntetőjog, illetve a kontinentális magánjog és sajtójog is az alkotmányosság előtti állapotot rögzíti. Az alkotmányos ellenőrzés megmutatta, hogy a kriminalizálás a társadalmi gondolkodás olyan állapotát rögzíti, amelyet a rendi státusz védelme jellemez, amelyben a szólás szabadságának fontossága még nem tudatosul.
A cenzoriális hatásokat mind az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (a New York Times v. Sullivan, 1964 üggyel kezdve), illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága (Lingens) felismerte. Részben ezeknek a döntéseknek a hatására az európai jogfelfogás kezdett átalakulni. Az Európai Biztonság és Együttműködés Szervezetének (EBESZ) legfrissebb felmérése szerint a tagállamok döntő többségében a büntetőtörvény bünteti a becsületsértést, de a tagállamok kevesebb mint felében kerül sor tényleges szabadságvesztés kiszabására (nem számítva ide a fajilag motivált, izgatásnak minősülő becsületsértést). Még ezekben az országokban is ritka a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása. (Mindössze kilenc országból - s ezek egy része nem is európai - jelentettek ilyen gyakorlatot). Ehelyett felfüggesztett börtönbüntetést szabnak ki, esetleg egyéni kegyelemben részesítik az elkövetőt. Ennek ellenére a büntetőeljárás puszta lehetősége, illetve a felmentéssel végződő eljárás súlyosan terheli a szólásszabadságot.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
