Örkény Antal: A romák esélyegyenlősége alulnézetből (Fundamentum, 2006/4., 45-54. o.)

Amikor ma Magyarországon a társadalom valamilyen szempontból hátrányos helyzetben lévő tagjairól esik szó, elsősorban a romák társadalmi helyzete és beilleszkedése jut a legtöbb ember eszébe. Abban viszont már jelentősek a különbségek, hogy vajon az esélyegyenlőség és a diszkrimináció említése kapcsán az egész roma kisebbség helyzetére gondolunk-e, vagy csak a romák bizonyos csoportjaira,[1] és ha ez az utóbbi eset áll fenn, vajon melyek ezek a csoportok és milyen okai vannak a társadalmi megkülönböztetésnek. Emberjogi vagy kisebbségvédelmi szempontból elterjedt az a nézet, hogy pusztán a roma kisebbségi csoporthoz való tartozás kihívja a többségi társadalom és a különféle társadalmi intézmények megkülönbözető reakcióit; ha viszont a szociális alapú egyenlőtlenségeket és megkülönböztető eljárásokat nézzük, a vélekedések inkább arra hajlanak, hogy a romák 30-40%-a él ma olyan körülmények között, amely felveti a társadalmi esélyegyenlőség dilemmáit.[2] Elemzésünkben arra teszünk kísérletet, hogy az átlagember optikájából bemutassuk, melyek a leginkább elterjedt vélemények és attitűdök a romák helyzetéről, a kisebbség és a többség együttéléséről és a romákat ért társadalmi megkülönböztetésekről, valamint hogy mennyire tartják fontosnak az emberek, hogy a társadalom lépéseket tegyen a romákat vagy a romák bizonyos csoportjait sújtó diszkrimináció ellen. Egy kutatás kapcsán[3] először az etnikai alapú diszkrimináció megítéléséről ejtünk szót, majd a szociális egyenlőtlenségek megítélését nézzük meg, és végül azt vizsgáljuk, mennyire állandók ezek a nézetek, és milyen esély nyílik az attitűdök megváltoztatására.

Az esélyegyenlőségről és a romákat sújtó diszkriminációról

Az esélyegyenlőség alkotmányos védelme és az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedések jogi és társadalmi megítélése különösen összetett probléma. Ennek legfőbb oka, hogy a kérdéskör nem pusztán a jogállamiság és az emberi jogok alkotmányos védelmét és érvényesítését érinti, de szorosan beágyazódik a politikai és társadalmi igazságosság megítélésének igencsak bonyolult problémakörébe. Mindenekelőtt érdemes megkülönböztetnünk két, egymástól élesen eltérő szempontrendszert.

Az egyik az esélyegyenlőség elve mint az alkotmányos jogok érvényesüléséből levezethető azon aspektus, hogy mindenkire terjedjen ki a jogegyenlőség elve, azaz mindenki egyenlő elbánásra számíthasson, függetlenül vallásától, etnikai-kulturális identitásától, társadalmi helyzetétől vagy éppen politikai nézeteitől. Mindez az intézményes megkülönböztetés alkotmányos tilalmában testesül meg: az egyenlő bánásmód követelménye mellett ide tartozik az egyenlő eredmény és az egyenlő jogvédelem követelménye, valamint mindezek garanciája, a procedurális vagy eljárásbeli igazságosság érvényesülése. Az egyenlőség elvének alkotmányos felfogásából levezethető esélyegyenlőség elve kétféleképpen is sérülhet: egyrészt közvetlenül, amely a legtisztább eset, és melynek tiltása minden modern liberális jogrendszerben alapkövetelmény. A másik bonyolultabb és nehezebben formalizálható, nevezetesen az esélyegyenlőség elvének közvetett sérelme. Ez akkor következik be, amikor egyébként semleges intézkedés következtében két személy vagy csoport egymástól mégis megkülönböztetődik.[4] Ennek tiltása is alkotmányos követelmény, de nehezebben tetten érhető és még kevésbé könnyű bizonyítani.

Az esélyegyenlőség elvének formális alkotmányos követelménye mellett azonban létezik az esélyegyenlőségnek egy másik aspektusa is, amely már túlmutat a jogrendszer szigorú formális szempontjain. John Rawls Az igazságosság elmélete című könyvében[5] arról értekezik, hogy a formális egyenlőség és a tiszta eljárásbeli igazságosság mellett létezik a méltányos esélyegyenlőség szempontja. Rawls szerint az igazságosság elvein és elvárásain szerveződő társadalom, amely magába foglalja a politikai rendszer igazságosságát éppen úgy, mint a gazdasági és társadalmi intézmények igazságos elrendezését, miközben kizárja annak lehetőségét, hogy "egymással összehasonlítható státusban lévő embereket" jogilag különbözőképpen kezeljen, nem zárja ki az egyes emberek közötti egyenlőtlenségeket. A kérdés azonban mindig az, hogy mi ezeknek az egyenlőtlenségeknek a tartalma, és milyen mértékben törekszik a társadalom az egyenlőtlenségek kiegyenlítésére. Rawls

- 45/46 -

szerint döntő szempont, hogy a javakhoz (pozíciókhoz, státushoz, jövedelemhez és vagyonhoz) való hozzáférésben mindenkinek egyenlő esélye legyen, és amennyiben vannak olyanok, akik akár hátrányos helyzetüknél fogva, akár képességeik miatt nem tudnak ezekhez hozzáférni, a méltányos egyenlőség elve alapján a társadalomnak hozzá kell őket segíteni ehhez (az ésszerűség határain belül, és Rawls szerint a többletjogokat kizárva).

Mindez azonban mérlegelés kérdése, amely egyfelől az igazságosság tiszta felfogásán alapszik, másfelől pedig nagyban múlik a társadalmi intézményeket működtető szabályokon, a társadalomban létező normákon és a társadalmi közmegegyezéseken. Ezek a normák pedig sokszor még képlékenyek és tisztázatlanok, miközben keretéül kell hogy szolgáljanak a társadalmi igazságosságról és az esélyegyenlőségről szóló aktuális diskurzusnak, és mindazon intézményes társadalmi beavatkozásnak, amely a hátrányos helyzetű csoportok életkörülményein és jövőbeli lehetőségein kívánnak javítani. Az esélyegyenlőség elvének a társadalmi igazságosság érvényesítéséből fakadó felfogása tehát nem feltétlenül formalizálható az alkotmányosság szintjén, de érvényesítéséhez politikai (és sokszor jogi) garanciák rendelődnek. Amikor tehát az esélyegyenlőség elvének érvényesülését kérjük számon, egyszerre várjuk el az alkotmányos alapjogok biztosítását és a társadalmi igazságosság szempontjainak teljesülését.

A társadalmi viszonyok normatív értelmezése, az igazságosság és az esélyegyenlőség kérdéséről való diskurzus egy másik vonulatát a szociális jogok kérdésköre jelenti. Thomas H. Marshall fogalmazta meg először,[6] hogy az állampolgárság modern liberális felfogásába éppen úgy beletartoznak az alapvető politikai és emberi jogok, mint a szociális jogok széles köre (ami tovább bővíthető az alapvető kulturális jogokkal[7]). A társadalom igazságos berendezkedése ebből a nézőpontból megköveteli, hogy a polgárok egyformán hozzáférhessenek bizonyos szolgáltatásokhoz vagy a szolgáltatások bizonyos szintjéhez (oktatás, egészségügyi ellátás, higiénia stb.) és életstandardokhoz (munkalehetőség, egzisztenciális biztonság, nyugdíj stb.). Az egyének vagy a közösségek számára azonban adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben a társadalom különféle alrendszereinek működése folytán az emberek, ideiglenesen vagy véglegesen, egyáltalán nem vagy csak részlegesen tudnak gondoskodni magukról. Ha az "egymással összehasonlítható státusban lévő emberek" nem egyenlő esélyekkel férnek hozzá ezekhez, akkor a társadalom felelőssége ezek részleges kiegyenlítése, és a társadalomnak valamilyen módon segítőleg kell fellépni. A segítség és kiegyenlítés azonban itt is mérlegelés kérdése, és az alkotmányos szociális alapjogok biztosítását összhangba kell hozni más liberális jogelvekkel és az elosztás liberális igazságossági elveivel.

Mindezek előrebocsátásával érdemes megvizsgálnunk, hogy a legjelentősebb magyar etnikai-kulturális kisebbség, a romák esetében mennyiben biztosítottak az esélyegyenlőség érvényesülésének alkotmányos garanciái, és miképpen értelmeződnek a romákat sújtó egyenlőtlenségek a társadalmi igazságosság morális elvárásai szerint.

Köztudott és sokat elemzett probléma, hogy a magyar társadalom sokszor élesen diszkriminatív módon, negatív előítéletekkel viszonyul legnagyobb etnikai kisebbségéhez,[8] és az is jól ismert tény, hogy a romák egy jelentős csoportja különösen nehéz körülmények között élve súlyos társadalmi hátrányokkal kénytelen megbirkózni.[9]

A szakmai és közéleti diskurzus visszatérő dilemmája, hogy a romákat sújtó súlyos hátrányok és az életesélyeiket érintő társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok mennyiben sértik a jogegyenlőség alkotmányos követelményét vagy mennyiben vonatkoztathatók "csupán" morális, értékbeli konfliktusokra, és hogy a romákat ért társadalmi megkülönböztetések milyen mértékben fakadnak etnikai hovatartozásukból. További fontos kérdés, hogy akár jogsérelem, akár igazságtalanság történik, kinek kell fellépnie és mit kellene tennie. A jogalkotó feladata-e, hogy megszüntesse ezeket az egyenlőtlenségeket, vagy a jogalkalmazó dolga biztosítani az egyenlő esélyek teljesülését, vagy pedig a társadalmi közvélekedésben kellene először tisztázni, mit is értsünk az esélyegyenlőség érvényesülésén és melyek azok a helyzetek és intézményes vagy személyes magatartásminták, amelyek előidézik ezek sérelmét. A kérdés tehát egyszerre jogi és politikai, miközben a közgondolkodás számára is tisztázandó dilemmákat vet fel.

A romák esélyegyenlőségének kérdése olyan összetett probléma, amely legalább három, külön is értelmezésre szoruló szempont együttes végiggondolását és megválaszolását követeli meg: vajon elégségese, ha csökken a romákat érő diszkriminatív megnyilvánulások és eljárások gyakorisága, vagy csak akkor lehet a jelenlegi helyzeten változtatni, ha egyben a szegénység mértéke is csökken a romák körében; és mindez együtt elégséges-e ahhoz, hogy csökkenjen a konfliktus a többségi társadalom és a roma kisebbség között, vagy már olyan mély a szakadék közöttük, hogy különböző konfliktuscsökkentő eljárások bevezetésére is szükség lesz. További fontos - és különösen az igazságossági megfontolásokat érintő - dilemma, hogy vajon kinek (a többségi társadalomnak,

- 46/47 -

illetve a kisebbségnek) mi a felelőssége, és a két oldalon milyen attribúciós mintázatok keretében értelmezik az esélyek létező egyenlőtlenségeit. Végül eldöntendő kérdés az is, hogy Magyarországon a szegénység és az etnikai státusz mennyiben csúszik össze, és hogy a kisebbség és a többség viszonyában az asszimilációs vagy az integrációs modell preferenciája válik-e meghatározóvá.[10]

A kérdésekre adhatók elméleti válaszok, de legalább olyan fontos annak vizsgálata, hogy a mai magyar közvélekedés miképpen gondolkodik ezekről. Ehhez pedig szisztematikusan vizsgálnunk kell, hogy miként gondolkodnak az emberek a romákat sújtó társadalmi-politikai-jogi-hatósági diszkriminációról, illetve ezek lehetséges kezeléséről. Korábbi felmérések szerint számos állampolgár hajlamos elfogadni a roma kisebbséggel szembeni diszkriminációt.[11] Ugyanakkor az ellenségesség kognitív és érzelmi tényezői könnyen szembekerülhetnek egymással, különösen, ha a magatartásbeli következményekről esik szó.[12] Ezekből a kutatási eredményekből tehát nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy ma az emberek inkább elutasító vagy inkább támogató módon állnak-e hozzá a diszkrimináció elleni aktívabb fellépéshez. A Magyar Agora deliberatív közvélemény-kutatás[13] ezekre a kérdésekre kívánt újszerű módszerekkel választ keresni.

A deliberatív közvélemény-kutatás

A deliberatív, más néven gondolkodtató közvélemény-kutatás módszerét James Fishkin amerikai politológus dolgozta ki, aki az elmúlt évtizedben számos országban segítette aktívan e kutatások lefolytatását.[14] Fishkin és kollégái az Amerikai Egyesült Államokban szinte hagyományt teremtettek ezekből a kutatásokból: vizsgálták az egészségügyi ellátás és az oktatás kérdéseit, a környezetvédelem kihívásait, vagy legutóbb az iraki konfliktus külpolitikai és belpolitikai aspektusait. Deliberatív projektek zajlottak Európa legtöbb országában, Franciaországtól Görögországig, de a módszer elérte Tajvant, sőt Kínát is. Kelet-Európában az első országos méretű kutatás Bulgáriában történt, 2002 októberében, a bűnözésről.[15]

A közvélemény-kutatás hagyományos módszerét az utóbbi évtizedben világszerte megújító gondolkodtató közvélemény-kutatás kísérletet tesz rá, hogy feloldja a demokrácia egyik alapvető, a közvélemény és a közpolitika viszonyában jelentkező paradoxonát.[16] Mivel a hétköznapok során a nyilvánosság gyakorlatilag nem értesül a politikai döntések különféle aspektusairól és bonyolult összefüggéseiről, a közvélemény-kutatások e megdöbbentően tájékozatlan nyilvánosság nézeteit mérik föl, és erre kell támaszkodniuk a politikusoknak is. Ráadásul a közvélemény-kutatók pillanatfelvételei nem mutatják a közvélekedés dinamikus alakulását a személyközi kommunikációs folyamatokban.[17] A gondolkodtató közvélemény-kutatás magában foglalja a hagyományos közvélemény-kutatás minden elemét, ugyanakkor új vonatkozásokkal egészíti ki. A módszer először is megbirkózik az információhiánnyal, amelyben nem csupán a tények hiányos ismeretét látja, hanem - a szigorúan magánjellegű szellemi tevékenységen túl - a vélemény szélesebb körű ütköztetésének kérdéseként is kezeli, tehát azt is vizsgálja, hogy a válaszadók hajlandók-e vitatkozni másokkal, akik esetleg homlokegyenest eltérő nézeteket vallanak. A kutatás azt kívánja megmutatni, hányféleképp tud vitába szállni az átlagember a közösséget érintő ügyek érdekében, továbbá felméri, hogyan változik az egyén véleménye, ha ismereteket szerez az őt is érintő legfontosabb tényekről és megfontolásokról - ami a hétköznapi életében szinte soha nem fordul elő; továbbá ha részt vesz egy intenzív vitafórumon, melynek során számos másféle gondolkodású emberrel beszélhet, akikkel a valóságban nemhogy szót nem ért, de nem is találkozik; végül ha érezheti, hogy a közösségnek tartozik felelősséggel azokért a nézeteiért, amelyeket egy-egy témában megfogalmaz. Fokozza ezt az érzést, hogy a résztvevők a választott kevesek közé tartoznak, akik jelzést adhatnak a szélesebb nyilvánosságnak arról, hogyan kezeli a szóban forgó ügyet a tájékozott és megfontolt állampolgár. E véleményütköztető gyakorlatok lényege az, hogy az így nyert információ nemcsak a résztvevők számára hasznos közvetlenül, hanem az eseményt nyomon követő közönség számára is - a koncepciónak tehát szerves része a televíziós közvetítés.[18] A kutatás egyszerre nagyszabású közéleti esemény is, amely lehetővé teszi, hogy az állampolgárok és a döntéshozók között - frontális televíziós vita keretében - politikai dialógus alakuljon ki, ugyanakkor a nagy nyilvánosságnak megmutatja, mennyire sokféle nézet létezik egymással párhuzamosan. Így ez a folyamat, mely a véleményalakítás modellje lehet, egyben lehetőség a politikai tájékozódásra, a kommunikáció és a politikai kultúra felerősítésére is.

A deliberatív módszer lényege, hogy egy politikai kérdés vagy dilemma kapcsán kikérik az emberek véleményét a hagyományos közvélemény-kutatás módszerével, majd a válaszadók közül a deliberációt - csekély honoráriumért - önként vállalókat egy hosszú hétvégére invitálják a kutatók, ahol egyrészt kiscsoportos vitákban, másrészt plenáris ülése-

- 47/48 -

ken megbeszélik a legfontosabb kérdéseket. A résztvevők egyrészt írott háttéranyagokból, másrészt a meghívott szakértők hozzászólásaiból megismerhetik a kérdések hátterét, és képet kaphatnak az eltérő álláspontok legfontosabb sarokköveiről. A másfél napos intenzív munka és vita végén a résztvevők újra kitöltik az eredeti kérdőívet, melyet aztán össze lehet vetni a kiinduló attitűdökkel, és el lehet dönteni, vajon a deliberáció hozott-e bárminemű változást a vélemények szerveződésében.

A Magyarországon 2005-ben lezajlott első deliberatív közvélemény-kutatás a romák esélyegyenlőségének és társadalmi integrációjának kérdését vizsgálta. Etnikai, illetve kisebbségi témában hasonló vizsgálat korábban csupán egy történt, Ausztráliában, ahol az aboriginálok meghurcolásának, az őslakók jelentős része kiirtásának és diszkriminációjának, illetve a jóvátétel kérdésének véleményhátterét kutatták ezzel a módszerrel. Magyarországon a roma kisebbség helyzete számos alapvető fontosságú kérdést érint: egyrészt felveti az etnikumok közti kapcsolatok kérdését, amely gyakran konfliktusokhoz, sőt időnként erőszakhoz vezet, valamint a társadalmi felemelkedés problémáját egy olyan nagy és egyre növekvő kisebbség esetében, amely nemcsak politikai szervezettsége, társadalmi helyzete, illetve az egészség- és munkaügy szempontjából van súlyosan hátrányos helyzetben, hanem a hétköznapi életben is gyakran törvénytelen diszkrimináció áldozata. Bár a probléma maga köztudott, és történtek politikai lépések, amelyek támogatásra találtak a magyar társadalom különböző szegmenseiben, jelentős nyilvános vitát alig szerveztek a kérdésről az országban. Ennek oka vélhetően nem annyira a kérdés által kavart erős indulatokban rejlik, mint inkább abban, hogy a hivatalos kijelentések és a közvélemény között igen nehezen áthidalható szakadék húzódik. Ezért volt különösen időszerű a kutatás, amely a kérdésre vonatkozó vélemények szórásának és intenzitásának mérésén túl azt is meg kívánta mutatni, hogy a vita során mely vélemények bizonyulhatnak alakíthatónak és milyen mértékben. A projektben alkalmazott deliberatív közvélemény-kutatás az egyéni meggyőződések rejtett konfliktusaira képes fényt deríteni, ami kísérleti jelleggel példát adhat a hasonló gondolkodású állampolgárok, a nem kormányzati szervezetek és a politika alakítói számára is a konfliktusok feloldásának lehetséges módjára.

2005 nyarán 1000 ember véleményét kértük ki arról, miben látják a cigány kisebbség és a nem cigány többség együttélésének nehézségeit, és mit kellene tenni a konfliktusok csökkentése érdekében. A kérdések három téma köré szerveződtek: egyrészt annak megvitatása köré, hogy a szegénység és az etnikai státus hogyan függ össze, és vajon milyen mértékben beszélhetünk a szegénység etnicizálódásáról; másrészt, hogy mit gondolnak az emberek a cigányokat a legkülönfélébb élethelyzetekben sújtó megkülönböztetésekről és diszkriminációról; harmadrészt, hogy miként látják a megkérdezettek napjainkban az iskolai és lakóhelyi szegregáció mértékét és súlyosságát. Az 1000 ember közül 200 embert hívtunk meg a szeptemberi nyilvános vitára. A résztvevők 16 csoportban és 3 plenáris ülésen vitatták meg a szegénység, a diszkrimináció, a szegregáció és az integráció dilemmáit. A program résztvevőinek véleményét a vitahétvége után ismét megkérdeztük. Bár a módszer nem képes mérni a tényleges magatartásbeli következményeket, de a deliberatív részvétel hatásának tesztelésével legalább a vélemények változásának és változtathatóságának lehetőségeit képes tesztelni.

Az etnikai alapú diszkrimináció megítélése

Mindenekelőtt érdemes megnézni, hogy az etnikai csoporthovatartozásból következő jogsérelmekről ma miként vélekednek az emberek, képviseljék akár a többségi társadalmat vagy magát a kisebbséget. Az előzetes kutatás során kilenc élethelyzetben kérdeztünk rá, hogy az emberek szerint milyen gyakori a romákkal szembeni negatív megkülönböztető magatartás vagy eljárás. A válaszadók - legyenek akár romák, akár nem romák - többsége szerint a felsoroltak közül nincs olyan élethelyzet, legyen szó a hivatalokról és hatóságokról, a szolgáltatásokról vagy a mindennapi társadalmi érintkezés színtereiről, ahol ne fordulna elő legalább egy esetben enyhe vagy súlyos hátrányos megkülönböztetés.

1. táblázat

Milyen gyakran ér valakit hátrány csak azért, mert az illető cigány (százalékban)

A nem roma válaszadók szerint a romákat leggyakrabban a munkavállalásnál éri hátrányos megkülönböztetés (a válaszadók 72%-a szerint ez nagyon gya-

- 48/49 -

kori), majd ezt követi a szórakozóhely (49%), a rendőrség (47%) és az iskola (29%). Ezzel szemben az önkormányzatokat, az egészségügyi ellátórendszert és a bíróságokat az emberek olyan intézményeknek látják, ahol az etnikai alapú diszkrimináció a legkevésbé jellemzi az intézményi szereplők és az ügyfelek kapcsolatát. A roma válaszadók lényegében hasonlóan válaszoltak két különbséggel: egyrészt körükben szinte minden élethelyzetben 15-20%-kal magasabb a hátrányos megkülönböztetés érzete (így például munkavállalásnál 89, az egyoldalú rendőrségi eljárás vonatkozásában a roma válaszadók 65%-a gyakori megkülönböztetésről tudósít), valamint a bíróságok pártatlanságáról is jelentősen negatívabb kép él körükben.

Összességében úgy tűnik, hogy a kiinduló vizsgálatban bár kimutatható különbség tapasztalható a többség és kisebbség nézeteiben, általában egyetértés van abban a kérdésben, hogy ma Magyarországon a romákat súlyos megkülönböztetés sújtja az élet legkülönfélébb területein.

A többségi társadalom tagjai egyben azt is érzékelik, hogy nem általánosságban történnek diszkriminatív események és cselekmények Magyarországon, hanem elsősorban egy kisebbségi csoport tagjai szenvedik el ezeket a megkülönböztető cselekményeket, nem függetlenül kisebbségi hovatartozásuktól. Ha ugyanis azt a kérdést tesszük fel a válaszadóknak, hogy véleményük szerint egy hozzájuk hasonló helyzetű, hasonló életúttal rendelkező cigányt milyen gyakran ér hátrányos megkülönböztetés az életében, a válaszadók döntő többsége a romákat ért fokozott diszkriminációról ad számot.

1. ábra

A kérdezett és a kérdezetthez hasonló helyzetű, hasonló életúttal rendelkező romák összehasonlítása az elszenvedett hátrányok tekintetében (százalékban)

Mindez arra utal, hogy a magyar társadalom teljes mértékben tudatában vannak annak a ténynek, hogy a társadalom bizonyos csoportját rendszeres hátrányos megkülönböztetés éri, jórészt pusztán azért, mert e csoport tagjait azonos etnikai szál fűzi össze.

A közvélemény viszont már sokkal ambivalensebb abban a kérdésben, hogy ezek a megkülönböztető eljárások mennyiben jogosak vagy elfogadhatatlanok. A rendőrség eljárásának megítélésében még jelentősebb társadalmi konszenzus figyelhető meg, hiszen a nem romák 72, a roma válaszadók 89%-a nem tartja elfogadhatónak, hogy a rendőrök szigorúbban lépjenek fel a romákkal szemben. Ugyancsak viszonylagos egyetértés figyelhető meg az iskolai szegregáció elutasításában, bár annak fokát illetően már eltér egymásétól a többségi társadalom és a kisebbség reprezentánsainak a véleménye: a nem romák körében egyfajta "is-is" attitűd dominál, míg a romák esetében egyértelmű a cigányok iskolai megkülönböztetésének teljes elutasítása. Az a kérdés viszont már megosztja az embereket, hogy a munkaadónak jogában áll-e, hogy ne vegyen fel cigány munkavállalókat: a nem roma válaszadók egynegyede egyáltalán nem tekinti ezt jogtalannak, a roma válaszadók szerint viszont ez teljes mértékben jogtalan. Abban a kérdésben már a romák is megosztottak, hogy a törvény kellő szigorral bünteti-e a diszkrimináló munkáltatót. Még jobban különbözik a romák és nem romák véleménye abban a kérdésben, hogy vajon jogtalan-e, ha egy diszkó tulajdonosa nem engedi be a romákat a szórakozóhelyre. Míg a romák háromnegyede elfogadhatatlannak tartja ezt az eljárást, és csak abban van véleménykülönbség közöttük, hogy a felvilágosítás vagy a hatósági beavatkozás jelenthet-e orvoslást a jogsérelemre, addig a többségi társadalom tagjai körében jelentős tolerancia mutatkozik a tulajdonos iránt, és még a szigorúbban ítélkezők között is túlsúlyban vannak azok, akik jogszerűtlennek, de érthetőnek tartják az eljárást.

A szociális egyenlőtlenségek megítélése

Az eddig elmondottakhoz képest radikálisan más kép bontakozik ki, ha a többség és a kisebbség helyzetét az életminőség, a társadalmi esélyegyenlőség, illetve a társadalmi igazságosság szempontjából mérlegelik a válaszadók. Egyfelől a nem romák pontosan érzékelik, hogy a többségi társadalom és a kisebbség lehetőségeit összehasonlítva a munkaerőpiaci esélyek és különösen az iskolai karrier szempontjából a romák jelentős hátrányt szenvednek. Másrészt viszont ha a szegénység mértékéről általában nyilatkoznak az emberek, a korábbi különbségek relativizálódnak. Ezt mutatja a következő diagram:

- 49/50 -

2. ábra

A többség és a kisebbség közötti különbségtétel társadalmi helyzetüket tekintve (százalékban)

Bár a többségi egy alapvetően szegény világot vizionál a roma társadalomról (átlagosan 57%-ra teszik a szegények arányát a romák között), lényegében alig különbözik ez attól a képtől, ahogy az emberek az egész magyar társadalomról gondolkodnak (átlagosan 47%-ra teszik a szegények arányát).

Hasonlóan a társadalmi megkülönböztetés kérdéséhez, ahol jól elválasztható volt egymástól a diszkrimináció észlelése és annak megítélése, a fenti társadalomkép elemzésünk szempontjából azért nyer fontosságot, mert kijelöli az emberek gondolkodásában azt a társadalmi "halmazt", amelyre vonatkoztatva egyáltalán felmerül az egyenlőtlenségek mérséklésének igazságossági szempontja, illetve az esélyegyenlőség kérdése. A közgondolkodásban az igazi különbségek ugyanis a szegénység oktételezésében mutatkoznak meg, ami mögött a morális igazságossági elvek munkálkodnak.

A magyar közvélemény többsége ebben a kérdésben nagyon markáns konzervatív álláspontot foglal el. Legyen szó a szegénységről általában vagy a romák szociálisan hátrányos helyzetéről, a többségi társadalom körében a válaszadók 63%-a elutasító magatartást mutat. (Az emberek 21%-a a szegényeket érdemtelennek tartja bárminemű segítségre, további 22% bár sok szegényt lát, de akár általában van szó szegénységről, akár a romák helyzetéről beszélünk, mindkét esetben a szegényeket okolja helyzetük alakulásáért. Végül egy harmadik csoport, a válaszadók 20%-a magát a kérdést is negligálja.) Ezzel szemben csupán az emberek 37%-a gondolja úgy, hogy a romák között több a szegény, és inkább rászorulnak a támogatásra, mint a nem romák, illetve hogy általában is hatalmas a szegénység, de a romák körében inkább a külső tényezők - a rossz egészségi állapot, az elmaradott település- és lakásviszonyok, a munkanélküliség, illetve a társadalom előítéletei - játsszák a döntő szerepet sorsuk alakulásában.[19]

2. táblázat

Ön kiknek a helyzetén javítana? (10 fokú skálaátlag)

Mindebből pedig az következik, hogy a társadalmi szolidaritás egnyilvánulásának lehetséges célcsoportjai között a rossz helyzetben élő romák a legutolsó helyre szorulnak, a hajléktalanokhoz hasonlóan egyfajta deviáns csoport reprezentánsaiként. A köznapi gondolkodás láthatóan éles distinkciót tesz az érdemes és érdemtelen szegény között, és a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését szolgáló (újra)elosztás súlypontját úgy koncentrálná, hogy egyfelől a többségi társadalom szegénynek vélt csoportjai helyzetén javítson, másrészt hogy a külső (fizikai, életkori, generációs, családi-reprodukciós) tényezők okán kialakuló igazságtalanságokat mérsékelje. A romákat viszont az etnikai-kulturális távolságtartás és a velük szemben érzett előítéletek pozíciójából úgy tekintik, mint akik saját magukat okolhatják helyzetük alakulásáért, azaz nem érdemlik meg a külön elbánást és a társadalom segítségét.

A vizsgálat során közvetlenül is rákérdeztünk arra, hogy az emberek miként vélekednek különféle politikai megoldásokról, amelyek a magyarországi cigányság helyzetének javítását célozhatják. Az egyik alternatíva kifejezetten a romáknak szóló speciális támogatásokat javasolt, szemben egy másikkal, amely az általános szociális és jóléti támogatások erősítésétől várja a romák helyzetének javulását, míg egy harmadik tulajdonképpen semmiféle jelentős beavatkozást nem pártol, az általános állampolgári és demokratikus jogok érvényesülésének pozíciójából érvelve.

A korábban elmondottakból egyenesen következik, hogy a magyar társadalom többségében elutasító a pozitív diszkrimináció bárminemű formájával szemben (és ebből a szempontból a roma válaszadók sem jelentenek kivételt). Amiben a társadalom inkább megosztott, az a szociális szempontok hangsúlyos figyelembevétele vagy éppen annak elutasítása: a többségi társadalom a szegénység és különösen a roma szegénység hallatán inkább antiszociális

- 50/51 -

vonásokat mutat, míg a roma válaszadók egy általános szociális gondoskodás mentén látják a kibontakozás útját.

3. ábra

Az állami és társadalmi gondoskodás megítélése a hátrányos helyzetben lévő cigányság vonatkozásában (százalékban)

Összhangban korábbi kutatásaink eredményeivel,[20] a többségi társadalom a romák társadalmi integrációjának kérdését alapvetően asszimilációs nézőpontból közelíti meg: a nem roma válaszadók szerint a sikeres társadalmi beilleszkedés és a romák hátrányos helyzetének a mérséklése egyfelől általában véve a szegénység hathatós visszaszorításán múlik, ami érinti a romák esélyegyenlőségét is, feltéve, ha a romák elfogadják a többségi normákat és követik a többség elvárásait; másfelől feltétel a romák és nem romák közötti konfliktusok mérséklése, amely megköveteli a cigányokkal szembeni diszkrimináció csökkentését, amennyiben a romák jogkövető magatartást folytatnak.

A többségi közvélemény csak annyiban megosztott, hogy az előbbit tekinti-e a meghatározó célnak és az antidiszkriminációs politikát kevésbé (a válaszadók közel 50%-a), vagy mindkét kérdésnek egyforma súlyt ad-e (a másik 50%). A két attitűd azonban rejtetten eltérő módon viszonyul a cigányság társadalmi hátrányaihoz, és különösképpen a cigányság felelősségéhez: míg az első a romák hátrányos helyzetében a belső okokat és a romák felelősségét hangsúlyozza, és ennyiben ez testesíti meg az agresszívabb asszimilációs elképzeléseket, addig a második a romák hátrányos helyzetében a külső, társadalmi okokra helyezi a hangsúlyt, és befogadóbb, integratívabb álláspontot képvisel.

Amikor pedig a lehetséges konkrét lépésekről kell az embereknek nyilatkozniuk, messze minden intézményes, politikai vagy antidiszkriminációs megoldás előtt a cigányságon számon kért felelősség vezeti a sort. A többségi domináns álláspont szerint mindenekelőtt a cigányoknak kell jobban beilleszkedniük, és ki kell közösíteniük mindazokat, akik úgymond nem tartják be a társadalmi normákat; ehhez képest az emberek véleménye jóval megosztottabb a kisebbségi önkormányzatok szerepéről és a diszkrimináció elleni hatékonyabb büntető lépésekről; legkevésbé pedig az állami-kormányzati szerepvállalásban és a speciális politikai programokban, az aktívabb antidiszkriminációs jogalkotásban és a jogi megalapozottságú pozitív diszkriminációban hisznek az emberek.[21]

4. ábra

Mit lehetne tenni a konfliktusok csökkentése érdekében (négyfokú skálaátlag)

A Magyar Agora projekt keretében lezajlott előzetes reprezentatív kutatás eredményei tehát azt jelzik, hogy miközben az emberek tudatában vannak a romákat ért társadalmi megkülönböztetés súlyának (és gyakoriságának), valamint érzékelik (bár kevésbé hangsúlyosan) a romák súlyos szociális hátrányait, az esélyegyenlőtlenség mértékét és a romákat ért társadalmi igazságtalanságokat, megosztottak. Sőt összességében elutasítók mind az alkotmányos elveken nyugvó aktívabb jogalkotás és antidiszkriminációs politika, mind a társadalmi igazságosság elvein nyugvó, etnikai szempontokat is figyelembe vevő újraelosztó politika iránt. Ennek kihatása különösen az utóbbi kérdésben különösen súlyos. Míg ugyanis a diszkrimináció elleni hatékonyabb fellépés levezethető az alkotmányos normákból, és ennyiben nem igényel külön társadalmi megerősítést, a társadalmi igazságosság jegyében való politikai fellépés a romák esélyegyenlőségének javítása érdekében csakis konszenzuális (legalábbis demokratikus többségi) alapon történhet. Ha pedig ez hiányzik, a politika könnyen elbizonytalanodik. Vélhetően ennek tudható be a romák társadalmi kirekesztődését megakadályozni szándékozó politikai törekvések elmúlt több mint egy évtizedes folyamatos zátonyra futása.

- 51/52 -

Az attitűdök állandósága és változékonysága

A romák társadalmi integrációjának javítása és az őket ért folyamatos megkülönböztetés mérséklése nagyban függ attól, hogy a többségi társadalom miként gondolkodik a cigányokról, és mennyiben képes felismerni saját felelősségét a hátrányok mérséklésében, illetve a megkülönböztetés megakadályozásában. A Magyar Agora projekt keretében lezajlott deliberatív hétvége kiemelt kérdésnek tekintette ezeknek a megkülönböztető helyzeteknek a bemutatását és megvitatását. Külön szekció foglalkozott a munkaerő-piaci, a hatósági, a lakóhelyi és a köznapi interperszonális diszkriminációval, egy másik szekció az oktatásban megjelenő szegregációs tendenciákkal, egy harmadik pedig a szegénység kérdésével. A résztvevők számos konkrét esettel szembesülhettek, és megismerhették a hátrányos megkülönböztetés kezelésének lehetséges eljárásait, az ütköző nézetek szempontjait és a legvitatottabb kérdéseket. A deliberációtól várt attitűdváltozások közül azokról ejtünk szót, amelyek közvetve vagy közvetlenül az esélyegyenlőséghez kapcsolódnak.

A válaszadók, bár különböző mértékűnek látják a romákkal szembeni megkülönböztető eljárások és viselkedések gyakoriságát a rendőrségi eljárás során, az álláskeresésben, a szórakozóhelyeken, illetve a településeken és szomszédságokban, abban már előzetesen is egyetértettek, hogy a romákat gyakran éri diszkrimináció. Az előfordulás gyakoriságában a változás nem szignifikáns, a deliberációt követően viszont jelentős mértékben nőtt azoknak a száma, akik az ilyen típusú megkülönböztetéseket elítélték és szankcionálásukat is kívánatosnak tartották.

5. ábra

A romákat ért diszkrimináció gyakorisága és a megkülönböztetés elítélése, a gyakori és a jogtalan válaszalternatívák előfordulása a deliberáció előtt és után (százalékban)

A társadalmi hátrányok és a szegénység kérdésében mind az általános szegénység, mind pedig a cigányok szegénysége vonatkozásában reálisabb becslések születtek (az átlagos általános szegénységbecslés 45-ről 36-ra, a romák szegénysége esetében 59-ről 47%-ra csökkent). Gondolatmenetünk szempontjából további jelentős változás, hogy a romaszegénység oktételezésében szisztematikusan csökkent a belső okok szerepe, és valamelyest nőtt a külső, társadalmi tényezők hangsúlyozása. A deliberációt követően a kettő lényegében egyforma súllyal esett latba a válaszadók megítélésében. Ez az árnyaltabb kép azonban nem jelenti feltétlenül, hogy a romák kikerülnének az érdemtelen szegény kategóriájából. Továbbra is ők a legkevésbé kedvezményezettjei a közvélemény igazságosztási elveinek, még ha deviáns csoportként való megítélésük erőssége valamelyest apadt is.

6. ábra

Ön kiknek a helyzetén javítana? (10 fokú skálaátlag a deliberáció előtt és után)

A politikai megoldások közül a deliberációt követően jelentősen visszaesett azoknak a száma, akik szerint semmi komolyabb beavatkozásra nincs szükség, hiszen a demokratikus politizálás feltételei között ezek maguktól is megoldódnak (58-ról 37%-ra). Ezzel szemben jelentősen megnőtt az intenzívebb általános szegénypolitikát javaslók aránya (32-ről 46%-ra), és valamelyest növekedett a kifejezetten cigányoknak címzett támogatások népszerűsége is (10-ről 17%-ra). A szegények számának csökkentése, a diszkrimináció mérséklése, illetve a többség és kisebbség közötti konfliktusok enyhítésének hármas célrendszerében a deliberatív hétvége eredményeképp jelentősen megnőtt a konfliktuscsökkentés és az antidiszkriminációs politika támogatottsága. A deliberatív hétvége hatása talán ebben a kérdésben írta át a legerőteljesebben az emberek véle-

- 52/53 -

ményét: míg eredetileg mindössze 40% tulajdonított fontosságot mindhárom szempontnak, a deliberációt követően a hármas célrendszerben gondolkodók aránya 70%-ra nőtt.

Végül ugyancsak a deliberáció hatására a lehetséges konkrét lépések közül jelentős mértékben megnőtt az általános felvilágosítás szerepének hangsúlyozása, illetve a roma irodalom és történelem iskolai oktatásának fontossága, és valamelyest felértékelődött a kormányzati programok jelentősége is.

A deliberatív közvélemény-kutatás módszere nem jelent megoldást a romák és nem romák között feszülő konfliktusok enyhítésére. A kísérlet mégis jelentős eredménnyel zárult: rávilágított arra, hogy az attitűdök mégoly sztereotipikus és előítéletes beágyazottság mellett is megváltoztathatók. A romákkal szembeni közismerten elutasító és sokszor diszkrimináló nézetek egyfelől mélyen beágyazódtak a többségi társadalom gondolkodásába, és a kisebbségi sérelmek sokszor elhomályosítják a racionális gondolkodást, de a társadalmi és kulturális távolság oldásával, a közös kommunikációs tér kialakításával, az információszerzés lehetőségének felkínálásával és érdemi vitával egy lépéssel közelebb lehet kerülni egy olyan konszenzuális helyzethez, amelyben a többségi szempontok és a kisebbségi jogok és érdekek kölcsönösen és maximálisan érvényesülhetnek.

A szociológia örök alapkérdése, hogy vajon az attitűdök mennyire jelzik előre a tényleges cselekvést, ezúttal is megválaszolatlan marad. A deliberációval kapcsolatos kutatássorozat viszont megerősítette azt a hipotézist, hogy a megváltozott attitűdök tartósan is megőrződhetnek, interiorizálódhatnak. A deliberációt követő fél évben folytatott interjúk között szép számmal találtunk olyanokat, amelyekből kitűnt, hogy a deliberációs hétvége, a "mássággal" való találkozás élménye, a saját nézetrendszertől különböző szemléletmóddal való ütközések tartósan enyhítették a romákkal szembeni előítéleteket, differenciálták a roma társadalomról alkotott képet. Ugyanakkor az interjúk között arra is volt példa, hogy a deliberáció csak pillanatnyi attitűdváltozást eredményezett, a megszokott környezetbe való visszatérés után a romákkal kapcsolatos attitűdök visszarendeződtek a régi elutasító, kirekesztő felfogássá.

Egy vitahétvége nem alkalmas a probléma kezelésére. A hátrányos helyzetű csoportok esélyei nem növelhetők kiscsoportos meggyőzések segítségével. Mint ahogy a diszkrimináció tilalmához fűzött büntetőjogi szankciók sem szüntetik meg bizonyos kisebbségek hátrányos megkülönböztetését. A több oldalról történő támadások azonban lazítják, rombolják azt a falat, amely az esélytelenek és a sikeresek között épült. ■

JEGYZETEK

[1] Egy korábbi kutatásunkban és az ebből született könyvünkben éppen arra tettünk kísérletet, hogy feltárjuk a romák sikeres társadalmi integrációjának szociológiai és szociálpszichológiai hátterét. Erről lásd Csepeli György, Örkény Antal, Székelyi Mária, Barna Ildikó: A siker fénytörései, Budapest, Sik Kiadó, 2005.

[2] Lényegében ezt mutatják a Kemény István és kollégái által folytatott kutatások adatai, de hasonló következtetésre jutott Ladányi János is egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat alapján. Lásd Kemény István, Janky Béla, Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság 1971-2003, Budapest, Gondolat, Budapest, 2004; Ladányi János: Szociális és etnikai konfliktusok. Tanulmányok a piacgazdasági átmenet időszakából (1987-2005), Budapest, Új Mandátum, 2005.

[3] A kutatást és az elemzést Székelyi Máriával együtt végeztük, és köszönettel tartozom neki a tanulmányban megfogalmazott gondolatok kialakításában való közreműködéséért is.

[4] Mindezekről részletesebben lásd Kovács Krisztina: A hátrányos megkülönböztetés tilalma, in Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor, Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris, 2003, 363-423.

[5] John Rawls: Az igazságosság elmélete, Budapest, Osiris, 1997.

[6] Thomas Humphrey Marshall: Citizenship and Social Class, Cambridge, Cambridge University Press, 1950.

[7] Bryan S. Turner: Contemporary Problems in the Theory of Citizenship, in Citizenship and Social Theory, ed. Bryan S. Turner, London, Sage Publications, 1993, 119.

[8] Erős Ferenc: Etnicitás és identitás - a cigányellenesség dimenziói a mai magyar társadalomban, in Megismerés, előítélet, identitás, szerk. Erős Ferenc, Budapest, Új Mandátum, 1998, 237-245.

[9] Havas Gábor, Kemény István: A magyarországi romákról, Szociológiai Szemle, 1996/3, 3-20; Kemény, Janky, Lengyel: I. m.

[10] Ladányi János, Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái, Budapest, Napvilág Kiadó, 2004.

[11] Csepeli György, Fábián Zoltán, Sik Endre: Xenofóbia és a cigányságról alkotott vélemények, in Társadalmi riport 1998, szerk. Kolosi Tamás, Tóth István György, Yukovics György, Budapest, Tárki, 458-489.

[12] Csepeli György, Örkény Antal, Székelyi Mária: Romakép a mai magyar társadalomban, Szociológiai Szemle, 2001/3, 19-46.

[13] Erről lásd részletesebben: http://www.magyaragora.org.

[14] Debating Deliberative Democracy, eds. James S Fishkin, Peter Laslett, Malden, Blackwell Publishing, 2003.

[15] Erről lásd részletesebben: http://cdd.stanford.edu.

- 53/54 -

[16] Deliberative Democracy, ed. Jon Elster, Cambridge, Cambridge University Press, 1998.

[17] Michael Burawoy: Közérdekű szociológiát!, Replika, 2006. október, 35-66.

[18] Kumin Ferenc: Gondolatok média és politikai kommunikáció kölcsönhatásáról, Politikatudományi Szemle, 2005/1, 105-124.

[19] Nem meglepő módon viszont a roma válaszadók körében ez utóbbi nézettípus a domináns (71%).

[20] Csepeli, Örkény, Székelyi: I. m, 19-46.

[21] A roma válaszadók itt is jelentősen különböznek a többségi válaszadóktól: egyfelől minden politikai, intézményes és jogi megoldás nagy népszerűségnek örvend körükben, másrészt - és ez jelzi a problémakör bonyolult lélektani vonatkozásait - nemhogy nem tagadják, de láthatóan a többségi nézetekkel szinte teljesen megegyezően a romák felelősségét hangsúlyozzák pozitív és negatív értelemben egyaránt.