A nyugat-európai államok a II. világháborút követően átvették a világháború alatt a Teodor Franklin Roosevelt elnök által az USA-ban bevezetett jóléti társadalom (welfare society) és jóléti állam (welfare state) gazdaságpolitikai filozófiáját, amelynek rendszere a szociális piacgazdaság intézményén nyugodott, és amelyet G. Myrdal Keynes dolgozott ki. E gazdaságfilozófia értelmében az állam a teljes foglalkoztatásra törekedett és törekszik ma is. A lényege az, hogy azokat a vállalkozókat, akik a piaci versenyben alulmaradnak és nem tudnak vállalkozóként fennmaradni a piaci versenyben, első szociális hálóként fenntartsa a munka világa, vagyis a meglévő munkahelyeken és munkakörökben el tudjanak helyezkedni. Második szociális hálóként pedig egy olyan állami intézményrendszer álljon rendelkezésre, amely azokat a sikertelen vállalkozókat, akik egyelőre elhelyezkedni nem tudnak, valamint azokat a munkavállalókat, akik a munkaerőpiacon elvesztették állásukat, addig, míg állásuk és jövedelmük nincsen, az államtól jövedelempótló segélyben és munkahely-keresési segítségben részesüljenek. Ezt a közigazgatási funkcióját a nyugat-európai államok nem a rendészeti, hanem erre szakosodott szolgáltató közigazgatási szervein keresztül biztosítja. Ez a munkaügyi szolgálati közigazgatási szervezetrendszer gondoskodik ingyenes álláskeresési-munkaközvetítő és képzési-átképzési és tanácsadási rendszerén keresztül passzív támogatásként az átmenetinek szánt munkanélküli segély folyósításáról, valamint az aktív támogatásként elkönyvelt munkaközvetítésről, állásfelajánlásról, valamint képzésről, átképzésről és továbbképzésről, tanácsadásról. A nyugat-európai államokban mindezt a foglalkoztatás-igazgatás szervezetrendszere valósítja meg, amelyiknek az alapja a minél több munkahellyel és munkakörrel való társadalmi rendelkezés. A foglalkoztatáspolitika ezért csak akkor eredményes, ha annyi jövedelemforrási lehetőség és munkahely áll rendelkezésre, amely alkalmas arra, hogy a foglalkoztatást mindazok részére biztosítsa, akik dolgozni kívánnak. Ebben jelentős szerepe van az állami foglalkoztatáspolitikának és a munkaerő-piaci szervezetrendszernek, amely a nyugat-európai államokban két alapvető elvre épülve működik.
Az egyik alapvető elv, hogy a foglalkoztatás elősegítő igazgatás szolgáltató közigazgatásként teljesen elkülönül a rendészeti közigazgatást jelentő munkaügyi törvényességi és munkavédelmi felügyelettől. A másik alapvető elv pedig az, hogy e szolgáltató közigazgatási tevékenységben társadalmi szervezetként közreműködnek a gazdaság-, és munka-szociális partnerek, vagyis a munkáltatók szövetségei, a szakszervezeti szövetségek és esetleg a gazdasági kamarák. E két alapelv szintéziseként országos és területi szinten egyaránt a munka-, és a szociális ügyekért felelős minisztériumtól, illetve a területi munka-, és szociálisügyi felügyelettől nem függő olyan országos, illetve területi tanács irányítja az országos, illetve a foglalkoztatásügyi hivatalt, amely tanácsnak delegálás útján a minisztérium ill. a területi felügyelőség, valamint a két szociális partner és esetleg a kereskedelmi kamara delegáltja a tagja. Az így létrejött országos és területi tanács irányítja a maga szintjén a foglalkoztatási-munkaügyi hivatalt.[1] Ez biztosítja, hogy a foglalkoztatás-elősegítéssel kapcsolatos szolgáltatás a szervezeten belül e tevékenységre összpontosuljon és ne keveredjen rendészeti tevékenységgel, mert ha a két tevékenység összecsúszik, akkor a foglalkoztatás-elősegítés könnyen kooperáció nélküli hatósági voluntarizmussá, rendelkezői határozattá torzulhat.
Ezzel szemben Európa keleti részében addig, amíg a II. világháborút lezáró Potzdami Egyezmény alapján az itt elhelyezkedő országok a Szovjetunió érdekszférájába tartoztak, az ún. szocialista gazdasági rendszer által deklarált teljes foglalkoztatási elv következtében nem volt munkanélküliség, mivel improduktív ún. "vatta-állásokkal" irracionálisan is minden munkaképes embernek valamilyen állást, ill. munkakört biztosított az állami dirigizmusra rendészeti jellegű munkaügyi igazgatás. Ezen azonban az 1990. évi rendszerváltás után, pontosabban a szocialista politikai és gazdasági rendszer összeomlását követően a volt kommunista közép-, és kelet-európai országok, sőt Oroszország is az itt bemutatott nyugat-európai rendszert vette át. Így járt el Magyarország is kezdetben, azonban a Chicagói Közgazdasági Iskola, és
- 29/30 -
mindenekelőtt Friedrich Hayek és Milton Fridman hatására a liberális szabadpiaci rendszerelveinek megfelelően alakította át az eredetileg követett rendszert,[2] amihez hasonlót ilyen radikálisan a posztkommunista államok nem valósítottak meg, csak Magyarország, mégpedig azért, hogy a nyugat-európai és a transzatlanti cégeket munkahelyteremtés végett becsalogassa.
A következőkben azt kívánjuk megvizsgálni az ide vonatkozó jogi szabályozás folyamatos módosításai tükrében, hogy mennyiben volt helyes és eredményes ez a magyar foglalkoztatáspolitikai tendencia.
A munkaerő-piaci szervezet kialakulásáról 1991. január 1-jétől beszélhetünk. Az egységes munkaerő-piaci intézményrendszer kialakulásának jogszabályi alapja a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküli ellátásról szóló 1991. évi IV. törvény, amely azonban a munkaerő-piaci szervezet vonatkozásában is időközben igen sokszor és sokat módosult. Eredetileg a munkaerő-piaci szervezetrendszer német-francia mintára a szolgáltatói közigazgatás elvei alapján került felépítésre, amely elkülönült az elsődlegesen munkaügyi törvényességi és munkavédelmi felügyelet hatóságaként működő munkaügyi minisztériumtól és annak megyei munkatörvényességi és balesetvédelmi felügyeletet ellátó hatósági szerveitől, valamint rendészeti jellegű hatósági tevékenységétől. Ez nem jelentette azonban azt, hogy a foglalkoztatás-elősegítés szolgáltatói jellegű igazgatásában ne működjék közre. A Munkaügyi Minisztériumnak a foglalkoztatás-elősegítés igazgatásában, valamint a foglalkoztatáspolitikában való részvétele közvetett jellegű volt. A német-osztrák-francia-benelux megoldáshoz hasonlóan az 1991. évi IV. tv. által létrehozott Országos Foglalkoztatási (Munkaügyi) Tanácsban a háromoldalú (tripartit) képviselet egyike a Munka- (és Szociális)ügyi Minisztérium, másik a szakszervezetek, harmadik pedig a munkáltatók országos szövetségeinek a képviselete volt. Ez a Tanács irányította az Országos Foglalkoztatási (Munkaügyi) Hivatalt, a megyékben pedig hasonlóképpen megszervezett és szintén háromoldalú (tripartit) képviselettel a tényleges foglalkoztatást elősegítő munkaügyi igazgatást végző megyei munkaügyi tanácsok munkáját. Ebben felállásban az Országos Foglalkoztatásügyi Tanács az 1992. évi XXII. tv. (továbbiakban: Mt.)-nyel megalkotott Országos Érdekegyeztető Tanácsnak lett alárendelve országos és területi (megyei) szerveivel együtt, ahol az Országos Tanácsban az állam részéről a Munkaügyi Minisztérium, megyei szinten pedig a megyei munkaügyi felügyelőségek rendelkeztek az országos és a megyei szintű érdekképviseleteken keresztül képviselettel. Ilyen körülmények között a foglalkoztatáspolitikai igazgatás és a munkaügyi rendészeti igazgatás között mellérendeltségi viszony állt fenn. [3]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
