Az emberi személy jogképessége alapvetően a személy létezéséhez kötődik, így annak megszűnése a személy "megszűnéséhez", azaz halálához kapcsolódik. Ez igaz a római jog felfogására is amellett, hogy ott találunk más jogképességet befolyásoló tényezőket is (vö. capitis deminutio). A római jogban a halál tényének bizonyítási kötelezettsége az arra hivatkozóra hárult. Azokban az esetekben, amelyekben tényekkel nem lehetett bizonyítani a személy elhalálozását, a puszta távollét is szolgálhatott a halállal beálló jogkövetkezmények kinyilvánításához.[1] Ennek a távollétnek huzamosabb ideig kellett tartania, amely időszak alatt az eltűnt semmilyen életjelet sem adott magáról.[2] A bizonyítást megkönnyítette, ha az eltűnés életveszélyes körülmények között történt. A halállal hasonló megítélés alá eső ilyen eltűnés eredményeképpen a feleség új házasságot köthetett. Amennyiben az eltűnt személy visszatért jogai teljesen visszaálltak, kivéve, ha a távollét oka hadifogság volt.[3] A hadifoglyot a római jog rabszolgának minősítette, így a hadifogságba esett római polgár elvesztette személyi és vagyoni jogait fogságának idejére. A fogságból kiszabadult polgár jogai csak részben álltak helyre, így korábbi manus nélkül kötött házassága már nem.
A római jog erőteljes befolyást gyakorolt a kánonjogra különösen a 11. század végétől.[4] Ennek köszönhetően a személy jogképességének megszűnésére vonatkozó jogi álláspont, hangsúlyeltolódásokkal ugyan, de tükrözte a római jogi gyökereket. A halál tényét alapvetően az egyház által vezetett halotti anyakönyv igazolta.[5] Ebből kifolyólag a halál megállapítása, illetve a holtnak nyilvánítási eljárás az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozott a modern korig. A jogvélelem - a római alapállással szemben - az eltűnt személyt holtnak tekintette, amely kimondható volt a távollét huzamossága, illetve a veszélyhelyzetben való eltűnés esetében. Ezek az eljárások fontosak voltak az örökösödés, de az újraházasodás lehetősége miatt is.[6] A XIX. századra általánosan elvált egymástól az egyházi és állami kompetencia az örökösödés és a házasság területén is,[7] így jelenleg az egyházi halotti anyakönyv kiállítása, más esetekben pedig a holttányilvánítási eljárás lefolytatása, alapvetően a szabad állapot meghatározására szolgál az egyházjogban.
Magyarországon az 1894. június 24-én szentesített és július 1-én kihirdetett 1894. évi 16. tc. rendezte a polgári örökösödési eljárást. E szerint az örökösödési eljárás megindítására az örökhagyó elhunyta vagy holtnak nyilvánítása után kerülhetett sor, vagy hivatalból, vagy valamely érdekelt fél kérésére.[8] Az egyes eseteket a 2. és 3. § nevesítette.[9] Az állami anyakönyvezésről szóló 1894. december 9-én jóváhagyott és december 18-án kihirdetett 1894. évi
- 235/236 -
33. tc. 1. §-ában rögzítette, hogy a születések, házasságok és halálesetek közhitelű nyilvántartására az állami anyakönyvek hivatottak, de egyben arról is rendelkezett, hogy a törvény hatálybalépése előtt vezetett egyházi anyakönyvekből továbbra is kiállíthatok a korábbi időszakot érintő közhitelű kivonatok az illetékes egyházi hatóság által.[10] Ezzel lényegében megtörtént Magyarországon az örökösödés, a házasságkötés és az anyakönyvezés szekularizációja, azaz leválasztása az egyházi adminisztrációról.[11]
Az 1894. évi 33. tc. III. fejezetében a halotti anyakönyvekről intézkedve kitért a holttányilvánítás kérdésére. A 74. §. szerint holttányilvánítás esetében a halotti anyakönyvbe való bejegyzéshez szükséges a bíróság jogerős határozatának a lakóhely szerint illetékes községi anyakönyvvezetővel, vagy a születési hely szerinti anyakönyvi hivatallal való hivatalos közlése. Ilyenkor a halotti anyakönyvbe be kell vezetni a holttá nyilvánító határozatot kimondó bíróság pontos megjelölését, a határozat idejét és számát és a határozatban megjelölt vélelmezett halálozási dátumot.
A hatályos 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről (Ptk.) 22. §-a szerint a jogképesség megszűnése a halál beálltával történik.[12] Ennek pontos meghatározása mindig komoly nehézséget rótt az orvostudományra és a jogalkalmazóra egyaránt. Jelenleg általában az abszolút egyenes vonalú EEG lelet és az izomzat teljes atoniája olyan jelentős tények, amelyek lényegileg befolyásolják a halál beálltának kinyilvánítását.[13]
A jelenlegi magyar magánjog a minden életjel nélkül eltelt meghatározott idejű huzamos távollétet kívánja meg az eltűnt személy holttányilvánításához. Ennek a Ptk. 23. §-a értelmében öt évnek kell lennie. Magyarországon az igazságügy miniszter jogkörébe tartozik a halál tényének megállapítására vonatkozó eljárás szabályozása, amely rendeleti úton történik.[14] A Ptk. megkülönbözteti a holtnak nyilvánítást a halál tényének megállapításától. Míg az előzőről azokban az esetekben beszélhetünk, amikor a személy elhunytáról nem áll rendelkezésre adat,[15] addig az utóbbi azokban az esetekben lehetséges, ha a halál ténye ugyan bizonyos, de annak pontos körülményei (vö. idő, hely) ismeretlenek. A halál beálltának pontos napja a halál ténye megállapításának esetében aprólékos vizsgálatot igényel, melyről a Ptk. 24. § (1) rendelkezik. Ha mégsem lehetséges pontosan megállapítani ezt az időpontot, akkor azt a jog az eltűnést követő hónap tizenötödik napjában határozza meg.[16] Amennyiben a későbbiekben újabb adatok válnának ismertté a halál időpontjáról, úgy lehetőség van bírósági úton a korábban rögzített időpont megváltoztatására,[17] sőt a holtnak nyilvánító határozat hatályon kívül helyezésére.[18] A dolog természetéből következik, hogy ha a holtnak nyilvánított előkerül, akkor a holtnak nyilvánító határozat magánál a ténynél fogva semmissé válik.
A házastársat holtnak nyilvánító határozat jelentős az öröklés megnyílása, illetve az életben maradt fél szabad állapota és házasságkötésre való képessége, továbbá az apaság vélelme szempontjából. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy nem a holtnak nyilvánító határozattal szűnik meg a korábbi házasság, hanem a holttányilvánító határozat birtokában megkötött új házasság bontja azt fel.[19] Kivételt képez az az eset amikor bármelyik házasulónak tudomása van a holttányilvánító határozat kijelentésének valótlanságáról, azaz hogy a korábbi házastárs halála nem következett be.
A kánonjog a házastárs holtnak nyilvánításáért folyó eljárásról beszél, amiből kitűnik, hogy a hatályos egyházjog rendszerében a holtnak nyilvánítás a házasságra
- 236/237 -
gyakorolt jogkövetkezmények miatt fontos, nem pedig az öröklés szempontjából, hiszen ez a terület a XIX. században teljesen átkerült állami kompetenciába.[20] A hatályos 1983-as Egyházi Törvénykönyv (CIC) az 1707-es kánonban foglalkozik a kérdéssel.[21] Az ott említett rendkívüli eljárás az elhunyt házastársának területileg illetékes megyéspüspöke vezetésével folyik,[22] annak ellenére, hogy az 1917-es Codex iuris canonici-t kommentáló néhány neves szerző egyes esetekben megfelelőnek tartotta a jegyesvizsgálatot lefolytató plébános erkölcsi meggyőződését (pl. tanúk által), az előző házastárs halálának tényéről, azaz a szabad állapotról.[23] A holttányilvánítási eljárás lefolytatására az eredeti házasság megkötésének helye szerint illetékes ordinárius jogosult.[24] A halál tényét a kánonjog szerint elégségesen igazolja hiteles világi vagy egyházi okirat: azaz halotti anyakönyvi kivonat. Más a helyzet a holttányilvánítás tényével, illetve a holttányilvánítási eljárással. Az 1707-es kánon általánosságban rögzíti az ilyen esetekben lefolytatandó eljárást és a felhasználható bizonyítási módokat. Legfontosabb forrás a tanúkihallgatás, a vallomások és a közvélemény. Ezekből a püspöknek döntése meghozatalához erkölcsi bizonyosságra kell jutnia az eltűnt személy halálát illetően. A CIC leszögezi, hogy a puszta távollét a legtöbb állam polgári jogi álláspontjával szemben, nem elégséges indok a holttányilvánító határozat meghozatalára.[25] Ezt a hagyományos egyházjogi meggyőződést képviseli például VI. Piusz pápának (1775-1799) a prágai érsekhez címzett 1789. július 11-i levele.[26] Ennek az alapelvnek köszönhető, hogy az egyházi bíróság nem fogadja el az állami holtnak nyilvánító bírósági határozatot bizonyító erejűnek, hanem önálló vizsgálatot rendel el. A vizsgálat megindításához azonban nem szükséges az állam által megkívánt öt év eltelte. A Szent Officium 1670. augusztus 21-e[27] óta többször adott ki olyan rendelkezést, amely a holttá nyilvánítás kérdését érintette.[28] Ezek közül, az eljárás menetét illetően, mind a mai napig az 1868. május 13-i rendelkezés az irányadó, amelyet 1910-ben az Acta Apostolicae Sedis-ben is közzétett a Szentszék.[29] A holttányilvánítási eljárást kezdeményező kérelmet az özvegynek szükséges benyújtania. Ezt követi az eljárás megindítása, amelyben helyet kap az özvegy esküje. A területileg illetékes megyéspüspök vezetésével folytatott vizsgálatnak ki kell terjednie a távollét tényére és helyére. Bizonyító erővel bírhat bárminemű közhitelű okirat, amely a halál tényét igazolja (plébániai levéltár, katonai nyilvántartás, helyi hivatalos okirat).[30] A vizsgálat magában foglalja az eltűnt személlyel kapcsolatos alapvető, azaz a lakóhely szerint területileg illetékes plébánia anyakönyvében szereplő adatok összegyűjtését, illetve további kiegészítő információk elemzését. Ennek megismeréséhez igénybe veszi az eltűnés helyének egyházi intézményi rendszerét egészen a plébániai anyakönyvezés szintjéig.[31] Ha nem áll rendelkezésre dokumentum, úgy tanúkihallgatásokra szükséges sort keríteni. A tanúknak közhitelűeknek, és olyanoknak kell lennie, akik ismerték az elhunytat
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
