Az értékpapír fogalmát az új Ptk. normatív módon, az értékpapírok tartalmi ismérveit kidolgozva fogja meghatározni. Ezzel feleslegessé válik annak megkövetelése, hogy az egyes értékpapírokról szóló külön jogszabályok egyedileg minősítsenek egyes okiratfajtákat értékpapíroknak. Kétséges esetben jogértelmezési kérdésként dönthető el, hogy adott okirat megfelel-e az értékpapír jogszabályban meghatározott kritériumainak.
Az értékpapírjognak a polgári jogban elfoglalt helyét, ennek megfelelően pedig a szabályozás szerkezetét és elhelyezkedését az határozza meg, hogy miként definiáljuk az értékpapírokat. Elméletileg több lehetőség is kínálkozik, amelyek mindegyikére találhatunk példát, más jogrendszereket vizsgálva. Megteheti ugyanis egy jogrendszer, hogy az értékpapírok fogalmát normatív módon határozza meg, absztrakt szabályba foglalva azokat a sajátosságokat, amelyek megvalósulása esetén az életbeli jelenséget az értékpapír fogalma alá sorolja. Járható út az is, hogy normatív definíció nélkül, az egyes értékpapírfajtákra vonatkozó szabályok megalkotásakor a jogalkotó minősít értékpapírnak egy-egy okiratfajtát, vagy tagadja meg ezt a minősítést, s a jogrendszer csak azt az okiratot tekinti értékpapírnak, amelyik rendelkezik e jogalkotói minősítéssel. Végül az is megtörténhet, hogy a tételes jog sem normatív, sem pedig egyedi módon nem rendelkezik az értékpapírrá minősítés feltételeiről, ám mégis használja a fogalmat, aminek tartalmat - ilyen körülmények között - kizárólag a joggyakorlat, illetve a jogtudomány adhat.
A jelenlegi magyar megoldás két (egymást logikailag kizáró) megoldást is alkalmaz a fenti lehetőségek közül. A hatályos Ptk. 338/A. § (1) bekezdése a kötelmi jogi papírok, a 338/B. § (1) bekezdése viszont általában az értékpapírok normatív definíciójának tekinthető, ám a 338/A. § (2) bekezdése mindezeket "lerontva" úgy rendelkezik, hogy értékpapírnak csak az olyan okirat, illetve adat tekinthető, amelynek meghatározott kellékekkel való kibocsátását, illetve előállítását jogszabály lehetővé teszi. Ezt a szabályt az uralkodó álláspont úgy értelmezi, hogy jelenleg csak az az okirat (adat) lehet értékpapír, amit valamely speciális jogszabály kifejezetten értékpapírnak minősít. Ezzel pedig teljesen feleslegessé válik mindenféle tartalmi definíció, hiszen hiába felelne meg egy okirat e definíciónak, ha hiányzik az a tételes rendelkezés, amely az adott okiratot értékpapírnak nyilvánítja.
Az ismertetett szabályozási előzményekre tekintettel nem tűnik reális lépésnek az, hogy mindenféle minősítésre alapot adó szabályt mellőzzünk az értékpapírok szabályozásából, s pusztán a jogtudományra, vagy a bírósági gyakorlatra hagyjuk az értékpapír fogalmának tartalommal való kitöltését. E túlzottan nagy és veszélyes űrt keletkeztető megoldás helyett inkább dönteni keli az új Ptk.-nak abban a kérdésben, hogy fenntartja-e az egyedi, jogalkotói minősítés rendszerét, vagy azt elvetve, áttér a normatív szabályozásra.
Az egyedi minősítésnek kétségtelen előnye, hogy mindenféle jogbizonytalanságot kiküszöböl. Nem ad terepet olyan jogértelmezési vitáknak, hogy egy adott okirat-fajta értékpapírnak minősül-e vagy sem, mert elég azt megvizsgálni, hogy van-e olyan jogszabály, amely ezt az okiratot értékpapírnak minősíti, s a kérdés máris eldőlt. (Más kérdés az, hogy a ma hatályos rendszer az egyedi minősítést sem valósítja meg következetesen, hiszen van olyan értékpapír-fajta, amely nemzetközileg elismerten értékpapír, s a gyakorlatban és az elméletben is ilyenként kezelik, mégis hiába keresnénk azt a jogszabályt, amely kimondaná, hogy értékpapírról van szó.) Hátránya viszont az egyedi minősítésnek, hogy nem elég rugalmas, nem képes követni a gazdaság fejlődését, a tőkepiac innovációs eredményeit. Ez pedig kétféle veszélyt is magában rejt. Egyrészt kialakulnak olyan új okirat-fajták, amelyek rendelkeznek mindazokkal a sajátosságokkal, amelyekkel elméletileg az értékpapíroknak rendelkezniük kell, s ugyanolyan gazdasági funkció betöltésére is képesek lennének, mint az értékpapírok, mégsem tudnak jogi értelemben értékpapírként funkcionálni, mert a jogrendszerből hiányzik az a szabály, amely értékpapírrá minősítené Őket. A másik veszélyforrás abból adódik, ha a szerződő felek vagy éppen az értékpapírnak nem minősülő okirat kiállítója a szerződési szabadságra alapozott részletes kikötésekkel olyan helyzetet kívánna elérni, amely a leginkább megközelíti az értékpapírok sajátosságait. Ilyenkor - ha ez tömeges méretekben fordul elő - társadalmi méretekben jelentős tranzakciós költségekkel kell számolni, ami a jog hatékonyságát kérdőjelezi meg, ráadásul az ilyen okiratok szükségszerűen kívül kerülnének azoknak a szabályoknak a hatókörén, amelyek az értékpapírokkal kapcsolatos sajátos garanciákat tartalmazzák, s ekként könnyen kijátszhatóvá válnak ezek a normák - tovább rontva a jogi szabályozás hatékonyságát.
Az egyedi minősítési rendszer rugalmatlanságából eredő hátrányok kiküszöbölhetőek a normatív szabályozással. Ha a jogszabály tartalmilag meghatározza, hogy mit kell értékpapírnak tekinteni, akkor pl. egy-egy újabb tőkepiaci terméknek nem kell arra várnia, hogy sikerüljön elismertetnie a jogalkotóval értékpapír mivoltát, hanem elegendő az, ha teljesíti a jogszabályban normatív módon meghatározott kritériumokat. Ezek teljesítésének megítélése pedig jogalkalmazási, jogértelmezési kérdés lesz. Éppen ez a hátránya a normatív rendszernek az egyedi minősítéshez képest: nagyobb a bizonytalanság abban a kérdésben, hogy egy okirat értékpapír-e vagy sem. Ez a hátrány azonban - megítélésünk szerint - jóval kisebb, mint a normatív szabályozással elérhető előnyök. Ráadásul a bizonytalanság csökkenthető is, például azzal, ha továbbra is meglenne a lehetősége az egyes értékpapír-fajtákat szabályozó jogszabályoknak arra, hogy saját maguk értékpapírnak minősítsék a kérdéses okiratot, amennyiben az megfelel az általános kritériumoknak. Ez a rendszer annyiban különbözne a maitól, hogy míg ma az - és csak az - tekinthető értékpapírnak, amit jogszabály értékpapírnak minősít, addig a javasolt megoldás mellett az egyedi értékpapírokra vonatkozó jogszabályok legfeljebb deklarálnák azt, hogy az adott értékpapír megfelel az értékpapírok általános fogalmának, s ettől függetlenül minden más okirat is értékpapír lehet, amely megfelel a normatív követelményeknek.
Ezen felül abban az esetben, ha kellően szigorú garanciák övezik az értékpapírok kibocsátását, akkor feltehetően nem az lesz a jellemző, hogy a piaci szereplők tömegesen kívánnának pusztán azért a normatív értékpapír-fogalom alá eső értékpapírokat kibocsátani, hogy az értékpapírokhoz fűződő előnyöket kihasználják, hiszen ezekkel az előnyökkel szemben a terhes garanciákat is teljesíteni kell.
Az értékpapír definíciójának az értékpapíron alapuló sajátos jogviszonyok jellemzőiből kell kiindulnia, s ennek megfelelően azokat az okiratokat kell értékpapírnak tekinteni, amelyekben a kibocsátó valamely polgári jogi kötelezettség teljesítését a papír által igazolt jogosult számára ígéri meg, s amely okirat úgy rögzíti a kötelezettel szemben érvényesíthető polgári jogi, vagyoni jogosultságot, hogy e jogot bizonyítani, a jogot érvényesíteni vagy azt átruházni kizárólag a papír által lehet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
