Az igazságszolgáltatásnak komoly kihívással kell szembenéznie, amikor a bűnözés, különösen a szervezett bűnözés egyre erőszakosabb módszerekkel igyekszik befolyásolni a tanúkat. E következetes kegyetlenséget az államnak hasonlóan következetes eltökéltséggel kell ellensúlyozni annak érdekében, hogy aki élete kockáztatásával segíti az igazságszolgáltatást, a társadalom biztonságának megóvását, az ne fizessen legdrágább értékeivel e segítségért.
A tanú fokozott védelmének egyik eszköze a különösen védetté nyilvánítás, amelynek során a tanú anonimitása a védelem vonatkozásában teljes mértékben megvalósul, személye ismeretlen marad, a tárgyalásra nem idézhető.[1] A jogintézmény átfogó elemzése e tanulmány tartalmi kereteit meghaladná, e helyütt néhány olyan kérdést kívánok felvetni a téma kapcsán, amelyekben a kialakult irodalmi álláspontok bővíthetők, vagy egységesek ugyan, de jogi szabályozásnak ellentmondani látszanak. Végül néhány megoldási javaslat áttekintése után a Büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvénynek[2] a témához kapcsolódó egyes rendelkezéseit szeretném elemezni.
A tanú különösen védetté nyilvánításáról a nyomozási bíró dönt az ügyész indítványára[3], akinek eljárását a tanú, az érdekében eljáró ügyvéd[4] és a kiskorú tanú törvényes képviselője kezdeményezheti. A jogintézmény alkalmazása során a védelem jogai korlátozottan érvényesülnek, így garanciális jelentősége van, hogy a tanút bíróság nyilvánítsa különösen védetté. A különösen védett tanú kihallgatását szintén a nyomozási bíró foganatosítja.[5]
Bánáti János aggályosnak tartja a szabályozásnak azt a rendszerét, amely szerint sem a terhelt, sem a védő nem foglalhat állást a tanú különösen védetté nyilvánítása tárgyában, azt pedig, hogy jogorvoslati joggal sem rendelkeznek a kérdésben, egyenesen abszurdnak nevezi.[6]
A védelemhez való jog kiemelkedő jelentősége vitathatatlan ugyan az egész büntetőeljárás rendszerében, azonban a védelem fenti kívánalmak szerinti részvétele a tanú különösen védetté nyilvánítására irányuló eljárásban éppen a lényegétől fosztaná meg a jogintézményt. A fellebbezési jog szempontjából vizsgálva nehéz ugyanis olyan életszerű példát találni, amelyben a terhelt vagy a védő megfelelő mennyiségű információ birtokába kerülhetne ahhoz, hogy érdemben vitathassa a különösen védetté nyilvánítás feltételeinek[7] fennálltát úgy, hogy a tanú személyét nem ismeri.
Másrészről, amennyiben a kivonat alapján védelem álláspontja szerint nem állnak fent a különösen védetté nyilvánítás feltételei, úgy indítványozhatja, hogy a bíróság azokat - más jogsértő bizonyítékokhoz hasonlóan - rekessze ki a bizonyítékok köréből.
A tanú védelme érdekében a Be. a lehető legszűkebbre szabja azon személyek körét, akik a különösen védett tanú kihallgatásánál jelen lehetnek. Ezek a nyomozási bíró, a jegyzőkönyvvezető, az ügyész, a tanú érdekében eljáró ügyvéd, a kiskorú tanú törvényes képviselője[8] és szükség esetén a tolmács.[9]
A kihallgatáson részt vevők körét illetően a védelem részvételi jogának hiányát több irodalmi nézet is kifogásolja.[10] Egyesek erre tekintettel az ügyész részvételi
- 32/33 -
jogát korlátoznák[11], míg más álláspontok a védőt is feljogosítanák arra, hogy részt vegyen a kihallgatáson.[12]
A fenti megoldások azonban álláspontom szerint nem állnak összhangban a jogintézmény lényegével, másrészt megfelelő garanciák beépítésével és megakadályozható, hogy a résztvevők körére vonatkozó szabályozás aránytalanul korlátozza a védekezés jogát. Az ügyész részvételi jogával kapcsolatban megállapítható, hogy az ügyész szükségszerűen tudja, ki a tanú, hiszen ő indítványozza a különösen védetté nyilvánítását és kihallgatását, s éppen azért vesz részt az eljárásban, hogy biztosítsa a tanú megjelenését, távolléte továbbá, egyébként is indítványa visszavonását jelentené.[13] Jelenléte továbbá álláspontom szerint azért sem aggályos a fegyveregyenlőség szempontjából, mert bizonyítékként csakis a vallomásról készült kivonatban szereplő adatokat használhatja fel, ezek megismerésére pedig a terhelt és a védő is jogosult.[14] Az ügyész puszta részvétele tehát nem tekinthető a fegyveregyenlőség elve sérelmének, tekintettel arra, hogy ez számára semmilyen eljárási előnnyel nem jár.
Az a tény, hogy az ügyész jelen lehet a kihallgatáson, azért sem sérti a jogintézmény lényegét, mert a tanú adatait nem bárki, hanem a terhelt érdekkörébe tartozó személyekkel szemben szükséges védeni. Azon nézetek, amelyek szerint a kérdést úgy szükséges megoldani, hogy a védő is részt vehessen a kihallgatáson[15], éppen ezt a körülményt - ti., hogy a védő semmiképpen nem tekinthető a terhelt érdekkörén kívüli személynek - hagyják figyelmen kívül. A védők túlnyomó többsége ugyan természetesen nem élne vissza a helyzettel, ha a különösen védett tanú adatainak birtokába jutna, azonban azon kisszámú esetek, amikor ilyen mégis előfordulna, beláthatatlan következményekkel járhatnának a tanúk életének, testi épségének, biztonságának vonatkozásában. Álláspontom szerint ennek a kockázatát semmiképp nem lehet a tanúra hárítani, ezért nem a védői jelenlétet kell lehetővé tenni a különösen védett tanú kihallgatásán, hanem a vallomás szavahihetőségének vitatását kell minél szélesebb körűen - de a jogintézmény lényegét még szem előtt tartva - biztosítani.
A jogirodalomban és a gyakorlatban is egységesnek tekinthető álláspont szerint a kihallgatás során az ügyész kérdéseket tehet fel a különösen védett tanúnak.[16] Ebben több szerző a fegyveregyenlőség sérelmét látja, tekintettel arra, hogy a jelen nem lévő védő és terhelt értelemszerűen kérdéseket sem tud feltenni.[17] Utóbbi megállapítással egyetértek, és álláspontom szerint az ügyész a Be. vonatkozó rendelkezéseinek összevetése alapján sem tehetne fel kérdéseket a nyomozási bíró által tartott tanúkihallgatás során az alábbiakra tekintettel.
Nézőpontom szerint a nyomozási bíró különösen védett tanú kihallgatása végett tartott ülésen az ügyész csak mint indítványozó vesz részt, szerepe a kihallgatáshoz szükséges tárgyi feltételek, valamint a tanú megjelenésének biztosítása, s az esetleges indítványok, jogorvoslati nyilatkozatok megtétele.
Arra az esetre, amikor a vádemelést követően eljáró bíróság a különösen védett tanú ismételt kihallgatását rendeli el[18], a Be. nem tartalmaz speciális rendelkezéseket, így a nyomozási bíró ezen eljárására az vádemelést megelőzően megtartott ülésre vonatkozó szabályok érvényesek, amelyen az ügyész részt vehet.[19] Amennyiben ügyész kérdéseket tehetne fel a tanúnak, úgy a tárgyalási szakban az a különös eljárásjogi helyzet állna elő, hogy az ügyész a saját maga által indítványozott kérdéseket személyesen és közvetlenül tehetné fel, míg erre sem a védelem, sem a tárgyaló bíróság nem jogosult. Míg a puszta jelenléttel kapcsolatban az az álláspontom, hogy az eljárásjogi előnyhöz nem juttatja az ügyészt, a fenti megoldás nemcsak a fegyveregyenlőség, de az eljárási feladatok megoszlásának elvével és az ügyész vádemelést követő "fél-szerepével" is ellentétes lenne.
A Be. 209. § (1) bekezdése rögzíti, hogy "a nyomozási bíró eljárására a bírósági eljárás általános szabályai az e címben foglalt eltérésekkel alkalmazandók". Álláspontom szerint a részt vevők kérdezési joga nem tekinthető a "bírósági eljárás általános szabályának" mert a Be. egyrészt a "Bírósági eljárás általános szabályai" címet viselő XI. Fejezetében nem szól a kérdezés jogáról - a résztvevők tekintetében e tárgykörben csupán az indítványtételi jogosultságot rögzíti[20] -, másrészt azokban az esetekben, amikor az eljárás valamely szereplőjének kérdezési jogot ad, arról egyéb fejezetekben külön, nevesítve rendelkezik.[21]
Álláspontom szerint még akkor sem lenne levezethető az ügyész kérdezési joga a tárgyalt üléstípus esetén,
- 33/34 -
amennyiben a Be. 209. § (1) bekezdésében használt fogalom alatt nemcsak a Be. XI. Fejezetében rögzített rendelkezéseket értenénk, hanem azokat is, amelyek a bírósági eljárás során rendszerint érvényesülnek.[22] Ez esetben ugyanis a Be. 207. § (3) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint "a nyomozási bíró kihallgatja a különösen védett tanút", a Be. 209. § (1) bekezdésében foglalt "e címben foglalt eltérésnek" tekintendő, hiszen kifejezetten rendelkezik a kihallgatás menetéről, s ennek során nem ad kérdezési jogot az ügyésznek.
A kihallgatás során történő puszta részvétel továbbá azért sem jelent önmagában kérdezési jogot, mert a Be. következetesen különbséget tesz "kihallgatás" és "kérdésfeltevés" között[23], s minden esetben konkrétan meghatározza, hogy a kihallgatást végző személy mellett kik tehetnek fel kérdést.
Érdekes helyzetet eredményez, hogy eltérő esetekben éppen az egymásnak ellentmondó jogértelmezések szolgálják az adott jogintézmény céljának érvényesülését. Amikor ugyanis a nyomozási bíró azért hallgatja ki a tanút, mert életveszélyes helyzetben van, s a tárgyaláson való részvétele kétséges[24], éppen az szolgálja a tisztességes eljárás követelményét, hogy a kihallgatáson részt venni jogosult védő és terhelt, valamint az ügyész is feltehessék kérdéseiket, hiszen elképzelhető, hogy erre a későbbiek során már nem lesz lehetőségük. A különösen védett és a 14. életévét be nem töltött tanú kihallgatásán azonban az ügyész egyoldalú kérdésfeltevési joga a fent vázolt problémákat veti fel. A fentiekben kifejtettek alapján a résztvevők kérdésfeltevési joga egyik esetben sem vezethető le, de míg a Be. 213. § (1) bekezdésében foglalt esetkörben a többségi jogirodalom által elfogadott jogértelmezést követő - vagyis a résztvevők kérdezési jogát elismerő - gyakorlat nem okoz károkat az eljárás tisztességes volta tekintetében, a különösen védett tanú kihallgatása esetén az ügyész egyoldalú kérdezési jogát elfogadó gyakorlat súlyosan sérti a hivatkozott alapelvet.
Álláspontom szerint a megfelelő szabályozás az volna, ha a jogalkotó a nyomozási bíró eljárásában is az egyes esetkörökre vonatkozóan konkrétan megjelölné a kérdezésre jogosultak körét, s e körből a különösen védett tanú kihallgatása esetén az ügyészt kifejezetten is kizárná.
A tanú különösen védetté nyilvánításának megszüntetését - a tanú megnevezésével vagy más, kétséget kizáró módon történő azonosításával - a terhelt és a védő a tárgyalás előkészítése[25] és a tárgyalás során[26] is indítványozhatja. Amennyiben a megszüntetésre sor kerül, úgy a bíróság a tanút az általános szabályok szerint idézi, szükség esetén védelméről más módon gondoskodik.[27]
Komoly problémát vet föl, hogy az ügyész nem indítványozhatja a tanú különösen védetté nyilvánításának megszüntetését, s a bíróság hivatalból sem intézkedhet erről, még abban az esetben sem, amennyiben észlelik, hogy a jogintézmény alkalmazására a törvényi feltételek hiányában került sor[28], vagy az utóbb vált okafogyottá. Álláspontom szerint ilyenkor a bíróságnak ki kell rekesztenie a bizonyítékok köréből a különösen védett tanú vallomását, így azonban adott esetben döntő jelentőségű bizonyítékok nem kerülnek felhasználásra.
Amennyiben a vádlott vagy a védő a különösen védetté nyilvánított tanút megnevezi, vagy a személyét más, kétséget kizáró módon azonosítja, a bíróság a tanú különösen védetté nyilvánítását megszünteti. A szabályozás e körben azért problémás, mert módot ad olyan értelmezésre, amely szerint egyszerű találgatás, ráhibázás alapja lehet a tanú különösen védetté nyilvánítása megszüntetésének.[29] Álláspontom szerint azonban a rendelkezés akkor tölti be funkcióját, amennyiben a tanú különösen védetté nyilvánítására a védelem indítványára csak akkor kerülhet sor, amennyiben a tanúvédelmi intézkedés már valóban okafogyott. Erre tekintettel meg kell követelni a védelemtől annak kifejtését, mely adatok alapján feltételezi, hogy megjelölt személy és a tanú azonos. Ezzel valósul meg ugyanis a kétséget kizáró azonosítás, hiszen nemcsak annak kell "kétséget kizárónak" lenni, hogy ki a megjelölt személy, hanem annak is, hogy a terhelt vagy a védő a megjelölt személyt éppen a tanúval azonosítja, e feltételezésnek pedig az indítványban okát kell adni. Eszerint a ráhibázás még nem ad alapot a megszüntetésre, s mindaddig, amíg a bíróság nem győződött meg róla, hogy a tanú anonimitása valóban okafogyott, a különösen védetté nyilvánítás nem szüntethető meg. E kérdésben csak egyetérteni lehet Varga Zoltán azon véleményével, amely szerint a tanút a sze-
- 34/35 -
mélyét érintő bizonytalansága ugyanis még mindig jobban védi, mint az anonimitás hiánya.[30]
A fenti jogértelmezést támasztja alá a Be. szövegszerű elemzése is, amely a tanú megnevezését, vagy személyének más, kétséget kizáró azonosítását követeli meg. Eszerint tehát a tanú megnevezése is csak akkor vezethet a különösen védetté nyilvánítás megszüntetéséhez, ha az egyben a tanú személyének kétséget kizáró azonosítását is jelenti, tehát azt, hogy a tanú és a védelem által megjelölt személy azonos. A puszta találgatás tehát tartalmi összekötő kapocs hiányában nem tekinthető kétséget kizáró azonosításnak.
Figyelemmel a védelem jogai korlátozásával kapcsolatos aggályokra, számos jogirodalmi forrás kutatja a tanú különösen védetté nyilvánításának alternatíváit.
Ezek közül ez egyik a tanú kihallgatása zártcélú távközlő hálózat útján. Antal Dániel szerint[31] a tanú ilyen módszerrel történő kihallgatása - ha annak során a tanút teljes valójában csak az eljáró bíró látná, míg az eljárást többi szereplői számára arcát és hangját torzítva közvetítenék, s kizárólag a bíró tehetne fel kérdést - nem gyengítené a tanú védelmét a különösen védetté nyilvánításhoz képest.[32] A fenti megoldás azonban éppúgy nem biztosítaná a védelem számára a közvetlen kérdezés jogát, mint a különösen védett tanú kihallgatásának jelenlegi szabályozása. Való igaz ugyan, hogy ilyen kihallgatás esetén legalább a tanú verbális megnyilatkozásait közvetlenül észlelhetnék a tárgyaláson, azonban az arckifejezését, gesztusait nem, így a szavahihetőség közvetlen mérlegeléséhez sem jutnánk sokkal közelebb, hacsak nem a - tanút torzítás nélkül észlelő - bíró vonatkozásában.[33] Másrészt a fenti megoldás igenis csökkentené a tanú védelmének a szintjét, hiszen könnyen megeshetne, hogy pl. az esetleg visszatérően használt, jellemző kifejezések, vagy a torzítás ellenére is észlelhető gesztusai, mozdulatai lepleznék le őt. Emellett a szóbeliségre tekintettel a feltett kérdésekre azonnal kellene válaszolnia, nem nyílna módja mérlegelni az arra adott válasz veszélyeit, s kizárólag a lélekjelenlétén múlna adott esetben, nem ejt-e ki a száján egy olyan adatot, amelyről aztán következtetni lehet a személyazonosságára.
További szempont, hogy amikor a tanúhoz intézendő kérdéseket összegyűjtve küldik meg a kihallgatást végző bíróságnak - ahogy a jelenlegi szabályozás szerint történik -, úgy mind a tárgyaláson eljáró bíró, mind a nyomozási bíró módot kap arra, hogy mérlegelje: a kérdések összességükben, egymáshoz való viszonyukban sem alkalmasak-e a tanú személyazonosságának megállapítására.[34] Szóbeli kihallgatás esetén, ahol a feltett kérdésre azonnal következik a válasz, erre nyilvánvalóan nincs lehetőség, s fennáll a veszélye, hogy sem a bíró, sem maga a tanú nem észleli, hogy egy adott válasz a későbbiekben milyen jelentőséggel bír az anonimitás megőrzése vonatkozásában. E veszélyt álláspontom szerint nem lehet kiküszöbölni a tanú - Antal Dániel által javasolt - megelőző bírói kioktatásával és felkészítésével sem.
További probléma, hogy milyen mértékben torzítják a tanú arcát, hangját. Amennyiben ennek alapján teljesen azonosíthatatlan, hogy a tanú milyen nemű, korú, stb., akkor kérdéses, mennyiben jelent ez a megoldás többletlehetőséget a védelem számára a vallomás szavahihetőségének megkérdőjelezésére a különösen védett tanú kihallgatásáról szóló jegyzőkönyvi kivonathoz képest. Amennyiben azonban a tanú korára, nemére következtetni lehet, úgy a tanút érintő védelem szintje csökken le drasztikusan.
Alapvetően egyetértek azzal, hogy a védelem jogainak minél szélesebb körű érvényesülése érdekében a tanú zártcélú távközlő hálózat útján történő kihallgatását előnyben kell részesíteni a különösen védetté nyilvánítással szemben, azonban erre csakis abban az esetben kerülhet sor, amennyiben ez a megoldás a tanú védelmének a szintjét nem csökkenti. Figyelemmel arra, hogy a fentiek alapján e védelmi szint drámai csökkenése az esetek túlnyomó többségében megállapítható, ráadásul a javasolt módon történő kihallgatás a védelem jogait sem erősíti meg számottevően, e megoldás nem jelent kielégítő alternatívát a tanú különösen védetté nyilvánításához képest.
A fentiek alapján a tanú zártcélú távközlő hálózat útján történő kihallgatása - különös tekintettel a tanú képének és hangjának torzításának lehetőségére - a tanú különösen védetté nyilvánításánál alacsonyabb fokú, de igen markáns tanúvédelmi intézkedésnek tekinthető. A konkrét ügy kapcsán különös gonddal szükséges vizsgálni, hogy melyik az a jogintézmény, amely a védelem jogainak lehető legkisebb korlátozása mellett a tanú hatásos védelmét is megvalósítja.
Egy másik javaslat szerint a különösen védetté nyilvánítás kapcsán felmerülő védelmi aggályokat és a
- 35/36 -
zártcélú távközlő hálózat költségvonzata jelentette problémákat úgy lehetne kiküszöbölni, hogy a tanút a tárgyaláson, vászon mögött hallgatnák ki, ahol csak a bíróság tagjai láthatnák, s eredeti hangját is csak ők hallhatnák, azt az eljárás többi résztvevője számára torzítanák.[35] Ezen eljárás kapcsán utalnék a különösen védetté nyilvánított tanú zártcélú távközlő hálózaton történő kihallgatásának veszélyeire, amelyek ez esetben is fennállnának. E veszélyek mellett további kockázatot jelentene, hogy a tanúnak fizikai valójában meg kellene jelennie a tárgyaláson, akár a bíróságon, akár az oda- és visszaút alatt is érhetné atrocitás, ráadásul egy paravánt nem túl nehéz feladat megkerülni, s egyszerűen megtekinteni a tanút. Ha ez utóbbi veszélyt mind a vádlott, mind a tárgyalóterem közönsége vonatkozásában ki akarnánk küszöbölni, ahhoz a biztonsági személyzet olyan mértékű jelenlétére lenne szükség, amely nem feltétlenül áll rendelkezésre. Emellett a hazai bíróságok tárgyalótermi méreteit ismervén elég kevés az akkora méretű tárgyaló, ahol a tanú eredeti hangját ne hallaná bárki a helyiségben.
A 2018. július 1. napján hatályba lépő új Be. különösen védett tanúra vonatkozó rendelkezéseinek átfogó elemzése egy külön tanulmány tárgyát képezhetné, e helyütt csupán néhány lényeges pontot emelnék ki.
Az új eljárásjogi törvény továbbra sem szabályoz több olyan kérdést, amelynek rendezését a jogirodalom hosszú évek óta sürgeti, ilyen pl. a védelem joga a tanú különösen védetté nyilvánításának indítványozására, vagy a tanúnak a vádirat benyújtását követő különösen védetté nyilvánítása.
Pozitív újítás ugyanakkor, hogy a jelenleg hatályos szabályokkal ellentétben - legalább a tanú telekommunikációs eszköz útján történő kihallgatása, tehát az anonimitás sérelme szempontjából legveszélyesebb helyzetre nézve - rendelkezik a különösen védett tanú vallomásmegtagadási jogáról olyan kérdésre vonatkozóan, amelynek megválaszolásával személyazonosságára fény derülne.[36]
Álláspontom szerint az új Be. túlzottan leszűkíti a tanúvédelemben részesíthető személyek körét, amikor előírja, hogy nem bármely tanú, hanem csak a különleges bánásmódot igénylő személy nyilvánítható különösen védetté. A törvény szabályai szerint
"81. § (1) A természetes személy sértett és a tanú különleges bánásmódot igénylő személynek minősül, ha a személyes jellemzői, vagy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény jellege és körülményei alapján
a) a megértésben, a megértetésben,
b) az e törvényben meghatározott jogok gyakorlásában vagy kötelezettségek teljesítésében, vagy
c) a büntetőeljárásban való hatékony részvételében
akadályozott.
(2) A különleges bánásmódot megalapozó körülmény különösen
a) az érintett személy életkora,
b) az érintett személy szellemi, fizikai, egészségi állapota,
c) az eljárás tárgyát képező cselekmény kirívóan erőszakos jellege, illetve
d) az érintett személynek a büntetőeljárásban részt vevő más személyhez fűződő viszonya.
A törvény erejénél fogva ilyennek minősül az a személy, aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be, fogyatékos, illetőleg a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmény sértettje.[37]
Álláspontom szerint a megszorítás nem kellően átgondolt, hiszen azon bűncselekmények esetén, ahol tipikusan a fenti típusú személyek szerepelnek, a tanú különösen védetté nyilvánítása többnyire nem megfelelő eszköz a tanú védelmére.[38] A szervezett bűnözés kapcsán érintett tanúk pedig - ahol a különösen védetté nyilvánításra leginkább szükség lehetne - nem teljesen egyértelmű, hogy mely rendelkezés alapján minősülnének különleges bánásmódot igénylő személynek. Kérdéses, hogy önmagában a fenyegetett helyzet egy egyébként teljesen jól tájékozott, nagykorú tanú esetén olyan körülmény-e, amely "büntetőeljárásban való hatékony részvételében" akadályozza, s ez esetben is kétséges, hogy a fenyegetett helyzet a "személyes jellemző" vagy "az eljárás tárgyát képező bűncselekmény körülményei" kitétel mint alapfeltétel fogalma alá vonható-e, hiszen a tanú megfélemlítése nem a bűncselekmény körülménye. Ahol tehát szükséges lenne e tanúvédelmi eszköz alkalmazása, ott sok esetben nem lenne rá lehetőség, ahol pedig az új Be. lehetővé tenné, ott sokszor értelmetlen lenne alkalmazni.
A különösen védetté nyilvánítás feltételei[39] vonatkozásában a leglényegesebb változás, hogy ezek között már nem szerepel kifejezetten az a kitétel, hogy a tanú személye a terhelt és a védő előtt ne lehetne ismert, s így ilyen okból a különösen védetté nyilvánítás megszüntetését sem lehet majd indítványozni.[40] Az egész szabályozás logikája - így pl. hogy a különösen védett tanú részvételét igénylő eljárási cselekményeken a védelem nem
- 36/37 -
lehet jelen[41], és az ilyen eljárási cselekményről készült jegyzőkönyv kivonata nem utalhat a tanú személyazonosságára[42] - arra épül, hogy a tanú személyazonossága a terhelt és a védő előtt ne legyen ismert, ennek ellenére a törvény Indokolása a fenti feltétel elhagyását az alábbiakra alapozza: "A különösen védett tanú szabályozásának egyik lényeges változtatása, hogy a tanú esetleges ismertsége a továbbiakban nem akadálya az intézmény alkalmazásának. A tanú anonimitásának nem feltétele, hogy a tanú a terhelt számára teljesen ismeretlen legyen, egyes esetekben éppen az indokolja az anonimitását, hogy az érintett tanúként történő fellépése ez által maradjon rejtve a terhelt előtt."[43]
Az Indokolás figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a jelen szabályozás szerint sem az a különösen védetté nyilvánítás feltétele, hogy a tanú a terhelt számára ismeretlen legyen, hanem az, hogy a tanúskodó személyét ne tudja azonosítani, így a "tanú esetleges ismertsége" jelenleg sem akadálya a tárgyalt jogintézmény alkalmazásának. E feltétel teljesül akkor is, ha a tanút személy szerint nem ismeri, de akkor is, ha ismeri, csak nem tudja, hogy az általa ismert személy és a tanú személye ugyanaz.[44] Megjegyzem, hogy mivel az új Be. - a jelenlegi szabályozáshoz hasonlóan - a különösen védetté nyilvánítás feltételei között rendelkezik arról, hogy "személyének, illetve tanúként történő kihallgatásának felfedése" esetén fenyegetésnek lenne kitéve[45], e feltétel implicite magában hordozza azt a körülményt, hogy a tanú személye nem ismert. Konkrét rendelkezés hiányában azonban csak a további szabályokból, s a jogintézmény logikájából lehet visszakövetkeztetni arra, hogy a tanú személye nem bárki, hanem a védelem előtt ismeretlen. Lényegében tehát a tanú különösen védetté nyilvánításának - az Indokolásban foglaltakkal ellentétben - változatlanul feltétele lesz az, hogy személye ne legyen ismert a védelem előtt, "csupán" kevésbé egyértelműen fogalmaz, mint a jelenleg hatályos Be. Álláspontom szerint ilyetén szabályozás nem elégíti ki kellő mértékben az egyértelműség és jogbiztonság követelményét.
Az Indokolás megállapítása szerint "E feltétel eltörlése továbbá megszünteti a hatályos rendszerben nem kizárható, a tanú személyazonosságát érintő találgatást is, amely jelenleg a különösen védett tanú e minőségének megszűnését jelentheti."
A korábban kifejtettek alapján álláspontom szerint a találgatás jelenleg sem ad alapot a különösen védetté nyilvánítás megszüntetésére. Nyilvánvaló persze, hogy ez végképp okafogyottá válik, ha a tanú különösen védetté nyilvánítását erre hivatkozással nem lehet majd megszüntetni. Mindazonáltal, meglátásom szerint nem azt a lehetőséget kellett volna eltörölni, hogy a védelem azonosíthassa a tanút, s ezzel gátat szabjon egy - okafogyottá vált - intézkedés alkalmazásának, hanem arra kellett volna egyértelmű szabályozást kialakítani, hogy a találgatások ne adjanak alapot a védelem megszüntetésére. Amennyiben ugyanis a tanú személyazonossága a védelem számára ismertté válik, úgy a különösen védetté nyilvánítás értelmét veszti még akkor is, ha a védettség megszüntetésére ebből az okból nem kerülhet sor.
A védelemnek egyetlen esetben lesz lehetősége a különösen védetté nyilvánítás megszüntetését indítványozni, nevezetesen amennyiben "a különösen védett tanú olyan magatartást tanúsít, amely a különösen védett tanú intézményével nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen"[46].
A fenti szabályok alapján tehát a védelem számára még abban az esetben sem nyílik majd mód kieszközölni a tanú különösen védetté nyilvánításának megszüntetését, amennyiben teljesen nyilvánvalóan okafogyott az intézkedés, mert pl. a terheltnek konkrét tudomása van a tanú kilétéről. Álláspontom szerint egy ilyen szabályozás indokolatlanul fosztja meg a védelmet a közvetlen kérdezés lehetőségétől, s nem áll összhangban sem az ET Ajánlás[47] rendelkezéseivel, sem ez Emberi Jogok Európai Bírósága[48] gyakorlatával[49], sem a jogintézmény céljával.
Üdvözlendő viszont az új Be. újítása a tekintetben, hogy amennyiben a tanú különösen védetté nyilvánítása valamely oknál fogva okafogyottá válik, a bíróság számára legalább hivatalból, vagy az ügyészség indítványára mód nyílik annak megszüntetésére.[50]
A kihallgatásra vonatkozóan alapvető változásokat hoz az új Be. Ezek alapján a nyomozási bíró csak a különösen védetté nyilvánításról határoz majd, s a kihallgatást a vádemelést megelőzően a nyomozó hatóság vagy az ügyész, ezt követően pedig elsősorban kiküldött bíró vagy megkeresett bíróság, illetőleg - amennyiben ez nem jár a személyazonosság felfedésének veszélyével - az eljáró bíróság telekommunikációs eszköz útján végzi el.[51]
Az Indokolás külön is nyomatékosítja, hogy a nyomozási bíró előtti bizonyítást mellőzni kívánja. Ennek indokaként egyrészt azt jelöli meg, hogy a "A nyomozás során
- 37/38 -
ez az intézmény felesleges adminisztratív terhelt jelent, a különösen védett tanú kihallgatására indokolt esetben többször, akár rövid időn belül sort kell keríteni, amelyet a nyomozási bíró által történő kihallgatás ellehetetleníthet. A hatályos rendelkezés további hiányossága, hogy a nyomozási bíró érdemben nem rendelkezik az ügy olyan mértékű ismeretével, amely alapján a különösen védett tanú kihallgatását a nyomozás érdekeinek maradéktalanul megfelelő módon le tudná folytatni." Figyelemmel arra, hogy a nyomozási bíró a tanút különösen védetté nyilvánítása előtt meghallgathatja, az ügy iratait is nyilvánvalóan áttekintheti, s a kihallgatásra vonatkozóan a nyomozást felügyelő ügyész is tehet indítványokat, az utóbbi aggály nem látszik megalapozottnak.
Az új Be. szerint a nyomozási szakban nem kerül majd sor a különösen védett tanú bíróság általi kihallgatására, erre a vádemelést követően kiküldött bíró vagy megkeresett bíróság, adott esetben telekommunikációs eszköz útján lesz lehetőség. Utóbbi megoldás ugyan csak akkor lesz lehetséges, ha az nem jár tanú a személye felfedésének veszélyével[52], de a korábban kifejtett álláspontom szerint az ilyen eljárás gyakorlatilag mindig ezt a veszélyt hordozza.
A tanú szavahihetőségének vizsgálatát - s eredményének az eljárási cselekményről készített jegyzőkönyvben való rögzítését - a bíróság helyett az aktuális eljárási cselekményt foganatosító eljáró szerv részére teszi kötelezővé az új Be. Tekintettel arra, hogy a különösen védett tanú jogintézménye kapcsán mekkora hangsúllyal merülnek fel a tisztességes eljárással kapcsolatos aggályok - s ennek mérséklésében mekkora szerepe van a szavahihetőség vizsgálatának -, kiemelten fontosnak tartanám, hogy ezt a garanciális intézkedést továbbra is a nyomozó hatóságtól, az ügyésztől, de még a tárgyaló bíróságtól is elkülönült bíróság folytassa le. Álláspontom szerint ez szolgálna biztosítékul arra, hogy a bizonyítékok minden fél számára egyenlő mértékben legyenek hozzáférhetők.[53] Igaz ugyan, hogy ez jelenleg sem valósul meg teljes mértékben, hiszen a tárgyaló bíróság megismerheti az eredeti tanúkihallgatási jegyzőkönyvet. Ennek azonban egyrészt garanciális jellege van, másrészt minőségileg más helyzetet teremt, ha a tárgyaló bíróság tagja - pl. kiküldött bíróként - maga hallgathatja majd ki a különösen védett tanút, maga intézhet hozzá olyan kérdéseket, amelyekre a választ maga kivonatolja, mintha ugyane cselekményeket egy tőle elkülönülő másik bíró teszi meg. Ilyen esetben ugyanis nemcsak arról lesz szó - mint jelenleg -, hogy egy eleve meglévő bizonyítási eszköz eredeti változatát és kivonatát is megismeri, hanem hogy saját maga döntene arról, hogy az általa már megismert bizonyítékok mely körét teszi megismerhetővé az eljárás szereplői számára.
Az új Be. előnye ugyanakkor, hogy a jelenleg hatályos szabályokkal ellentétben - legalább a tanú telekommunikációs eszköz útján történő kihallgatása, tehát az anonimitás sérelme szempontjából legveszélyesebb helyzetre nézve - rendelkezik a különösen védett tanú vallomásmegtagadási jogáról olyan kérdésre vonatkozóan, amelynek megválaszolásával személyazonosságára fény derülne.[54]
"Egy megfélemlített társadalomban a bűnüldözés mindig lépéshátrányban van. Ezt kell megváltoztatni, mert addig, ameddig az emberek és köztük a tanúk nem érzik magukat biztonságban, nem érzik és nem tapasztalják azt a segítséget, amelyet az igazság kiderítésében nyújtott tevékenységükért cserébe kapnak, addig elzárkóznak és elnémulnak még akkor is, ha ennek személy szerint ők is, de közvetetten az egész társadalom látja a kárát. Ezeknek az embereknek és a társadalomnak is be kell bizonyítani, hogy mi, az igazságszolgáltatás vagyunk erősebbek, és ha a szükség úgy kívánja mindazt, aki ebben bármilyen formában részt vesz, meg is tudjuk védeni."[55]
A bűnözés elleni örök harc, annak bizonyítása során, hogy az igazságszolgáltatás az erősebb, a jogalkotónak az állam, a terhelt és a tanú jogainak egymással szembenálló hármas erőterében kell úgy egyensúlyozni, hogy e jogok egyike se kerüljön nyomasztó fölénybe a másikkal szemben. Ha az állam az igazságszolgáltatás működtetésére irányuló jogával úgy él, hogy ennek során a terhelt nem részesül tisztességes eljárásban, vagy a tanút kötelezi vallomástételre annak élete, testi épsége árán is; ha a tanú védelemhez való jogára hivatkozva vonnak meg a terhelttől olyan alapvető jogokat, amelyek hiányában érdemi védekezést nem tud kifejteni; ha az állam büntetőigénye következetesen háttérbe szorul a terhelt és a tanú jogaival szemben, tehát ha a hármas erőtér egyik tagja kimozdul a helyéről, az egész bűnözés elleni harc egyensúlyát vesztve félresiklik és hosszú távon olyan diszfunkciókhoz vezet, amelyek az egész társadalom működését veszélyeztetik.
A fent említett szabályozás- és joggyakorlatbeli ellentmondások rávilágítanak arra, hogy mennyire kényes ez az egyensúly, hogy azt egy mellékesnek tűnő részlet megváltoztatása is kibillentheti, s hogy ez egyensúly mekkora szereppel bír az állam büntetőigényének hatékony érvényesítésében. ■
JEGYZETEK
[1] Varga Zoltán: A tanú különösen védetté nyilvánítása. In: Balla Judit (szerk.): "A Köztársaság nevében!" Pálinkás György emlékkönyv. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2007. 165.
[2] A továbbiakban: új Be.
[3] Az indítványozni jogosultak köre tekintetében problémát jelent, hogy a tanú különösen védetté nyilvánítását a hatályos szabályozás csak akkor teszi lehetővé, ha a személye, a tartózkodási helye - bármiféle további részletezés nélkül, általánosságban - "a terhelt és a védő" előtt nem ismert. Többterheltes ügyben azonban felmerülhet igény az egyik terhelt részéről olyan, védelemre szoruló tanú kihallgatására, akinek a kilétét a másik terhelt nem ismeri, azonban a törvény jelenleg erre nem ad lehetőséget. E körben tehát csak egyetérteni lehet azokkal a nézetekkel, amelyek szerint a védelemnek is módot kellene adni arra, hogy tanú különösen védetté nyilvánítását indítványozza. (Ld. pl. Szabó Krisztián: Javaslatok az új büntetőeljárási törvény tanúvédelmi szabályaihoz. Büntetőjogi Szemle, 2016/1-2. 74.)
[4] Be. 207. § (2) bekezdés d) pont és (3) bekezdés.
[6] Bánáti János: A tanúvédelem néhány kérdése. In: Róth Erika (szerk.): Kriminálpolitikai válaszok a bűnözés kihívásaira, különös tekintettel a szervezett bűnözésre és a büntetőjogi szankciórendszerre. Budapest, Bíbor Kiadó, 2001. 124.
[7] Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 97. § . Különösen védetté nyilvánítható a tanú, ha
a) vallomása kiemelkedő súlyú ügy lényeges körülményeire vonatkozik,
b) a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható,
c) a személye, a tartózkodási helye, valamint az, hogy az ügyész, illetve a nyomozó hatóság tanúként kívánja kihallgatni, a terhelt és a védő előtt nem ismert,
d) személyének felfedése esetén a tanú vagy hozzátartozója élete, testi épsége vagy személyes szabadsága súlyos fenyegetésnek lenne kitéve.
[10] Ld. pl. Fenyvesi Csaba: A tanúvédelem és a védőügyvéd. In: Róth Erika (szerk.): A tanúvédelem útjai Európában. Miskolc, 2002. 85-86. (a továbbiakban: Fenyvesi).
[11] Szabó Krisztián: Tanúvédelem a magyar büntetőeljárásban. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2012. 158-159. (a továbbiakban: Szabó); Márki Zoltán: Az új büntetőeljárási törvény és újdonságai. Belügyi Szemle, 2003/7-8. 15. (a továbbiakban: Márki)
[12] Hesz Tibor - Kőhalmi László: A tanúvédelem a terhelt védőjének aspektusából. In: Mészáros Bence (szerk.): A tanú védelmének elméleti és gyakorlati kérdései. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet, 2009. 105.
[13] Varga Zoltán: Tanú a büntetőeljárásban. Budapest, Complex Kiadó, 2009. 132. [a továbbiakban: Varga (2009a)].
[14] Az a körülmény, hogy a személy szerint eljáró ügyész szubjektíve milyen benyomásokat szerez a tanúról, elhanyagolható. Egyrészt ugyanis az ügyész személyes véleménye a bíróságot semmilyen mértékben nem befolyásolja az ügy eldöntésekor, másrészt az ügyész a kihallgatási jegyzőkönyv eredeti példányát nem kaphatja meg, a kivonatba nem került részletek vonatkozásában kizárólag saját emlékezetére hagyatkozhat, s ez semmiképpen nem tekinthető olyan kockázatnak, ami indokolná kizárását a kihallgatásról. Ugyanakkor a különösen védett tanú tárgyalási szakban történő kihallgatása során valóban nem látszik indokoltnak az ügyészi részvétel.
[15] Ld. pl. az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának A tanúk megfélemlítése és a védelemhez való jog tárgyában készült R (97) 13. sz. Ajánlása (a továbbiakban: ET Ajánlás). Indokolásának 44. pontját, amely szerint "[...] A tanú személyazonossága a védővel közölhető, feltéve, ha azt a védőnek titokként kell kezelnie [...]."
[16] Ld. pl. Varga (2009a) i. m. 132.
[17] Ld. pl. Fenyvesi i. m. 85-86., Szabó i. m. 158. és Márki i. m. 15.
[18] Be. 268. § (4) bekezdés.
[19] Álláspontom szerint egyébként semmi sem indokolja a Be. azon rendelkezését, amely szerint tárgyalási szakban az ügyész részt vehet a kérdéses ülésen.
[20] Be. 243. § A tárgyaláson részt vevők indítvány tételére jogosultak, ha e törvény eltérően nem rendelkezik.
[21] Így pl. az előkészítő ülés vonatkozásában a Be. 272. § (7) bekezdése, az elsőfokú tárgyalásra vonatkozóan pedig a 286. § (4) bekezdése szabályozza a kérdésfeltevési jogot.
[22] Ilyen kiterjesztő értelmezés jogbizonytalanságot okozna az általános szabályok körének megállapításakor.
[23] Így pl. Be. 184. § (2) bekezdése alapján a nyomozás során a nyomozó hatóság vagy az ügyész hallgatja ki a tanút, a védő pedig kérdéseket tehet fel. Hasonló logikával rendezi a kérdést a tanú tárgyaláson történő kihallgatása vonatkozásában a Be. 286. § (4) bekezdése, amely szintén elkülönült fogalomként kezeli a kihallgatás és a kérdésfeltevés intézményét.
[24] Ld. Be. 213. § (1) bekezdés - az ilyen tanú kihallgatásánál jelen lehet az ügyész, a terhelt és a védő is.
[25] Be. 272. § (8) bekezdés - ez esetben a Be. 273. § (2) bekezdés c) pontja alapján előkészítő ülés tartása kötelező.
[26] Be. 305. § (4) bekezdés.
[27] Be. 272. § (8) bekezdés.
[28] Varga (2009a) i. m. 130.
[29] Ezen az állásponton van pl. Csányi Csaba, vö.: Csányi Csaba: Tanúvédelem. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2011. 167.
[30] Varga Zoltán: A tanú és a tanúvédelem a bíróság szemszögéből. In: Mészáros Bence (szerk.): A tanú védelmének elméleti és gyakorlati kérdései. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet, 2009. 120. [a továbbiakban: Varga (2009b)].
[31] Antal Dániel: Aggályok a különösen védett tanú kihallgatásakor. In: Herke Csongor (szerk.): A munkát nem lehet eltitkolni, tiszteletkötet Tremmel Flórián professor emeritus 75. születésnapjára. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2016. 16-18. Hasonló megoldási módot támogat Szabó Krisztián is, ld. Szabó i. m. 168-169.
[32] Bizonyos feltételek fennállta esetén ezt a megoldást irányozza elő az új Be. 92. § (3) bekezdése.
[33] Olyan megoldás, amely akár csak a tanú hangjának torzításmentes észlelését tenné lehetővé a védelem számára, nyilvánvaló ellentétben állna a tárgyalt jogintézmény céljával.
[34] A nyomozási bíró ilyen szempontú szűrő szerepe a kivonat készítésekor is megjelenik, így a tanú anonimitása többszörösen biztosítva van az azt veszélyeztető kérdések és válaszok vonatkozásában.
[35] Mészáros Bence: Fedett nyomozás a bűnüldözésben - a doktori értekezés tézisei. Magyar Rendészet, 2011/4. 47.
[36] Új Be. 92. § (6) bekezdés.
[37] Új Be. 82. §
[38] Pl. egy nemi erkölcs elleni bűncselekmény sértettjét értelemszerűen teljesen értelmetlen lenne különösen védetté nyilvánítani, úgyszintén családon belüli erőszak vagy egy idős személy sérelmére elkövetett rablás tekintetében sem ez a megfelelő eszköz.
[39] Új Be. 90. § (1) bekezdés.
[40] Új Be. 91. § (1) bekezdés.
[41] Új Be. 92. § (1) és (2) bekezdés.
[42] Új Be. 92. § (9) bekezdés.
[43] Indokolás a 90-93. §-hoz.
[44] A gyakorlatban is számos ügyben sor kerül olyan tanúk különösen védetté nyilvánítására, ahol a terelt a tanút nyilvánvalóan személyesen ismeri, de azonosítani nem tudja (ld. pl. a Debreceni Ítélőtábla "olaszliszkai lincselés" néven elhíresült ügyben hozott Bf.I.506/2009/89. számú ítéletét).
[45] Új Be. 90. § (1) bekezdés c) pont.
[46] Új Be. 91. § (1) bekezdés c) pont.
[47] Az ET Ajánlás 10. pontja pl. leszögezi, hogy az anonim tanú intézményének kivételesnek kell lenni, s e kitételnek az okafogyott anonimitás nyilvánvalóan nem tesz eleget.
[48] A továbbiakban: EJEB.
[49] Visser kontra Hollandia ügyben (2002) az EJEB az Emberi Jogok Európai Egyezményének sérelmét állapította meg azért, mert a tanú anonimitásának feltételeit nem vizsgálták kellőképpen, mégis ismeretlen maradhatott a védelem számára. Az ok nélküli anonimitás tehát az EJEB szerint is sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének tisztességes tárgyaláshoz való jogról szóló 6. cikk 3/d. pontját, amely szerint "Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van - legalább - arra, hogy kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse, a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják."
[50] Új Be. 91. § (1) bekezdés b) pont.
[51] Új Be. 92. § (1)-(3) bekezdés.
[52] Új Be. 92. § (3) bekezdés.
[53] Ezzel szemben egyes jogirodalmi nézetek elfogadható megoldásnak tartják, hogy a különösen védett tanút a tárgyaló bíróság hallgassa ki. (Ld.: Liziczay Sándor: "Jogtörténtei kuriózum", avagy a tanú védelmének eljárásjogi eszközei. Collega, 2001/2. 29.)
[54] Új Be. 92. § (6) bekezdés.
[55] Varga (2009b) i. m. 117.
Lábjegyzetek:
[1] Halmos-Józsa Katalin, alügyész (Budapesti XIV. és XVI. Kerületi Ügyészség)
Visszaugrás
