https://doi.org/10.59851/mj.72.09.10
A pécsi származású Sólyom László egész életében hűséges maradt szűkebb értelemben vett szülőföldjéhez, így elkötelezett környezetvédőként aktív szerepet vállalt a Zengőre tervezett katonai lokátor építését megakadályozó civil tiltakozásokban, s a Mecsek iránti kötődése okán - mások mellett - Kisújbánya természeti és kulturális értékeinek megőrzését is aktívan támogatta. Emléke előtt tisztelegve barátai, pályatársai egy róla elnevezett turista emlékutat avattak a Kelet-Mecsekben. A megemlékezés során felidézték Sólyom László kötődését szülőföldjéhez, Pécshez és a Mecsekhez, valamint a joghoz és a művészetekhez fűződő viszonyát is felelevenítették, mégpedig egykori mestere és példaképe, Eörsi Gyulához fűződő szoros kapcsolatára kitekintéssel.
Kulcsszavak: Sólyom László; megemlékezés; jog és művészet; Eörsi Gyula
László Sólyom, who was born in Pécs, remained faithful throughout his life to his native region in the narrower sense. As a committed environmentalist, he took an active role in the civilian protests that successfully blocked the construction of a military radar station planned for Zengő, and, due to his deep attachment to the Mecsek, he also actively supported the preservation of the natural and cultural heritage of Kisújbánya, among other causes. In his honor, friends and colleagues inaugurated a memorial hiking trail named after him in the Eastern Mecsek. During the commemoration, they recalled László Sólyom's deep ties to his homeland, Pécs and the Mecsek, as well as his lifelong relationship with law and the arts, highlighting his close connection to his former mentor and role model, Gyula Eörsi.
Keywords: László Sólyom; commemoration; law and art; Gyula Eörsi
Sólyom László akadémikus, a Magyar Köztársaság és az Alkotmánybíróság volt elnöke emléke előtt tisztelegve a Mecsekerdő Zrt., a Duna-Dráva Nemzeti Park, Hosszúhetény és Kisújbánya községek, a Neuglashütte Német Nemzetiségi Kultúrfalu Egyesület, továbbá számos tisztelő, barát, pályatárs, tanítvány, valamint a családtagok támogatásával és részvételével 2025. május 3-án tartották a "Sólyom László-emlékút" ünnepélyes avatását a Kelet-Mecsekben. Az 5,3 km hosszú emlékút a Zengő csúcsát köti össze a Cigány-hegyen álló kilátóval, a sárga sávval jelölt turistaút mentén haladva. Az avató ünnepség részeként Felföldi László püspök, a Pécsi Egyházmegye főpásztora mondott imát, és áldotta meg az emléktáblát, valamint Landi Balázs egyetemi docens, Sólyom László volt munkatársa mondott megemlékező beszédet, amit az alábbiakban közlünk.
* * *
Kedves Sólyom család, tisztelt Ünneplő Közösség!
Az emlékút gondolata, de különösen annak helyszínei, a Zengő, Püspökszentlászló, az Üvegesek útja, Kisújbánya és a fölé magasodó Cigány-hegy, vagyis a Kelet-Mecsek és persze Pécs közelsége, Sólyom László életében mind meghatározó élmények, hangulatok és helyszínek, amik éppen ezért hitelesen emlékeztetnek minket és minden más természetjáró és szerető embert is Sólyom Lászlóra.
Pesti János nyelvész, kutató és tanár, aki szintén e vidékről származik, a hegyháti Alsómocsolád szülöttje, s már csak az emlékút létrejöttét szervezők, támogatók egyike, Hosszúhetény község közelsége okán említem meg, hogy a "Hosszúhetényi szótár" társszerzője is, szintén nagy tisztelője volt Sólyom Lászlónak, akinek 80. születésnapjára még egy verset is költött. A kis köszöntő költemény így szól:
"Pécs városa sej, a szívem csücske
az marad mindétig.
Szebben szól ám itten a madárdal
kékebb itt az ég is.
Álmaimban sej-haj, visszatérek örvendező szívvel.
Itt születtem, és itt eszmélkedtem
Pécs ezért nagy kincsem.
Király utca, Széchenyi tér: nekem "örök város"
mindig ide vágyom.
A mecseki erdők csendje zendül [Misinán s a Zengőn]
nincs szebb a világon.
(Szörzötte e dalocskát: Pesti János, a pécsi dalnok)"
Az emlékút gondolata és annak helyszínei éppen ezért nemcsak hitelesek, hanem - Sólyom Lászlóhoz kötődő személyes élményeim, tapasztalataim és érzéseim szerint - ez az emlékút egyenesen Sólyom László szívéhez és lelkéhez vezet!
Bár Sólyom László 1965 nyarán elhagyta Pécset, mivel Erzsébet asszony, későbbi felesége a pesti bölcsészkaron tanult, a kapcsolata és kötődése mindvégig megmaradt szűkebb értelemben vett szülőföldjével, Pécs városával és a Mecsekkel.
Együtt gondolkodott és tevékenykedett, sőt ha lehetőség kínálkozott, érvelt a térség fejlesztése érdekében, s bizony együtt szomorkodott és bosszankodott, sőt ha kellett, tiltakozott e határ menti és sok egyéb szempontból is perifériára szorult térséget sújtó, vagy csak nem értő, azt mégis alapjaiban érintő és sértő döntések ellen.
Idős korában gyakran járt vissza gyermek- és fiatal kora helyszíneire: szeretett felsétálni a Tettyére, a Kodály Központban - melyet fia, Sólyom Benedek tervezett - koncertet meghallgatni, vagy csak egy pohár bor mellett üldögélni kedvenc helyén, a Barbakán teraszán, a Székesegyház mögött, a várfalak tövében; de idős korára kapta ajándékul a sorstól az emlékutat támogató, szervező másik kis települést és közösséget, Kisújbányát, mely egy újabb és erős szállal fűzte Őt ide. Mindezeket úgy is jellemezhetnénk, mint Sólyom László hűségének és mélyen megélt, szemérmes hazaszeretetének - külső szemlélő számára is kézzel fogható és megtapasztalható - tanúbizonyságait.
Sólyom László azonban nemcsak a szülőföldjéhez, hanem elveihez is hűséges maradt, sőt mondhatjuk, hogy bizonyos szempontból idealista volt: hitt az emberek eredendő jóságában, a "szeresd felebarátodat" parancsában,
- 601/602 -
miközben élete második felét nagyon is a realitások közepette élte akár a környezetvédő és rendszerváltó mozgalmakban, majd az Alkotmánybíróságon, végül a Köztársasági Elnöki Hivatalban.
Ebből a szempontból nagyon szellemes önjellemzése, miszerint Ő volna a belga Magyarországon. Ugyanakkor nekem erről mindig Thomas Mann "Tonio Kröger"-je jut eszembe, aki - miután őt Lizavetta "tévútra jutott polgárnak" nevezi -, rádöbben önnön élete sorsszerűségére: "Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorsom. Maguk, művészek, polgárnak neveznek, a polgárok pedig kísértésbe esnek, hogy lefüleljenek."
Ez nyilván egy komorabb megfogalmazása a belgaságnak, mert én többször is megtapasztaltam, mekkora kihívás és feladat, mennyivel több erő- és időráfordítás, s bizony mennyivel több kudarc és kevesebb siker övezi ezt az utat.
Sokat elmélkedem magamban arról is, hogy ez vajon mennyire volt sorsszerű és veleszületett, vagy éppen Eörsi Gyulától tanult, "kényszerű minta" Sólyom László életében, ugyanis Eörsi Gyula, aki a Jogtudományi Intézet nagyhatalmú vezetőjeként valóban mestere és példaképe volt Sólyom Lászlónak, szintén hasonló vívódások között élte életét, s erről bizony többször is beszélgettek egymással. Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával Sólyom László el is mondta "a Főnöknek", hogy nem is érdekli a jog, csak a kutatás maga, s valószínűleg bármit hasonló érdeklődéssel tudna vizsgálni, amire Eörsi Gyula azzal válaszolt, hogy szíve szerint ő sem lenne jogász, mivel mindig sokkal jobban érdekelte a pszichológia, sőt legbelül vágyódással és irigységgel követi testvére, az író Eörsi István pályáját, aki önazonosan van/volt otthon és jelen "a művészek világában", míg ő kényszerűen játssza a sors és a rendszer által reá rótt - ámbár és természetesen általa felvállalt! - szerepeket.
Sólyom László is művésznek készült: zongoristának tanult, verseket írt és fordított, s - a családjukat ért számos tragédia és nehézség ellenére - teljes hittel és szívvel csodálta a teremtett világot, s vágyott annak értő, alkotó és értékes részévé válni. A kezét ért ínhüvelygyulladás, a család korlátozott anyagi lehetőségei nyomán, voltaképpen "jobb híján" lett csak jogász, s végül nemzetközileg ismert akadémikus-bíró-államférfi, mégis végigkísérte az Ő életét is a szerepjáték, s az érzés, hogy "lefülelhetik", ami persze nem hatott rá mindig fenyegetőn vagy éppen bénítóan, mert legalább annyira lelkesítette, motiválta, sarkallta is őt, de ez mit sem változtat a "belgaság", a "meg nem értettség", avagy az "otthontalanság" érzetén.
Idealistaként a realitások világában mindig kedvét lelte, ha járható utat talált e határok között, és annak ellenére, vagy éppen amiatt, ha a két világ közötti átjáró bezárult, vagy csak göröngyösebbnek bizonyult az út, mint azt elképzelte, elveihez hűen újra és újra nekiveselkedett.
E két világ, az "otthontalanság" és a szerepjátékok szorítása alóli végső menedék, a szívéhez legközelebbi és létezéséhez is nélkülözhetetlen közege volt gyermekkorától egészen haláláig a hegy, az erdő és mező, a természet szeretete, a természetjárás, amelyben nemcsak átélhette, önazonosan részévé válhatott a teremtett világ csodájának, de erőt is merített belőle.
Jorge Luis Borges, argentin író, irodalomtörténész, filozófus írja az "Idő múltán" című írásában:
"Idővel az ember megérti, mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket.
[...] és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet...
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton...
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet...
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod, hogy virágot hozzon...
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy...
és az ember csak tanul és tanul...
és idővel megtanulod [...], hogy semmi sem ismételhető...
[...] megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté...
és megtanulod, hogy a ma a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal, akik körülvesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek... [...].
Örüljünk ennek a percnek, a mai napnak, az emlékút létrejöttének!
Érezzük jól magunkat ma együtt mind, akik élettel telve állunk most körben, mert mindannyiunknak hiányzik Sólyom László!
Halandók vagyunk, és nem ismerhetjük, így nem is rendelkezhetünk a jövő felett, ezért - teljesen érthető módon - az emberek általában úgy hozzák meg döntéseiket, mintha az idő "visszafelé haladna": úgy terveznek, mintha az egyéni életük úgy folyna tovább, mint eddig, pedig ez sem lehetséges; az egyedi élet ideje folyton folyvást változik, egyre kevesebb és véges. Már csak ezért is, egyéni sorsunk, életünk és döntéseink másik legnagyobb hibája, ha a múltba révedünk, s hagyjuk, hogy a tegnap túl sokat raboljon el a mából...!
Sem a múlt, sem a jövő, sem a tegnap, sem a holnap, csak a jelen pillanat értő, reményteli elfogadása és szeretettel, hálával teli megélése - még ha akkor és ott nem is értjük, érezzük annak jelentőségét.
Ez az emlékút - éppen ezért - nem a múltról szól, de nem is akarja - hiszen nem is tudná! - megszabni a jövőt, csak időt és lehetőséget ad a tanulásra mindazoknak, akik végigjárják azt.
Eörsi Gyula szobája falára Rembrandt fiatalkori és öregkori arcképét tette; egyikben a kezdet optimizmusát látta, a másikban pedig azt, hogy hová jut végül az ember:
- 602/603 -
"Az öreg Rembrandt arcán rajta van minden öröm, szenvedés és bűn, amiben része volt, de főként az öregség bölcsessége és belátása." - mondta erről Sólyom László.
Úgy tekintek erre az emlékútra, hogy ez a tábla a Zengőn, és a másik a Cigány-hegyen, a "jelen valósága szobájának" falán lóg, ez a fiatal, a másik pedig az időskori Sólyom László "önarcképe", így az sem lehet véletlen, hogy a mai túránk is innen indul, és a Cigány-hegyen ér véget...
Végül felidézném Dombay Győző, a szintén Pécsett, ráadásul Sólyom Lászlóval egy évben született festőművész, grafikus egy kis versikéjét, amit Sólyom László nagyon kedvelt, s bizony sokszor emlegette nekem "cinkos mosollyal":
"Ha kezem már nem fog ecsetet,
S az apró csontok szerte gurulnak,
A múzeum faláról lesem,
Hogy mit hoz a holnap."
Nos, biztos vagyok abban, hogy Sólyom László itt van velünk, s Ő jó kedéllyel lesi helyettünk is, hogy mit hoz a holnap, mi pedig lehetőséget kaptunk a szervezőktől és támogatóktól, hogy elinduljunk az emlékúton, miközben ki-ki kedvére elgondolkozhat a múlton, és szép csendben számba veheti, hogy vajon mit tartogathat számára a jövő, és ez bizony nem utolsó dolog, mert tanulhatunk belőle - különösen ilyen jó társaságban! ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PPKE JÁK Polgári Jogi Tanszék
Visszaugrás
