"Önmagával szemben kérlelhetetlen, hallgatói irányában szigorú, de a becsületes munkát valósággal örvendezve jutalmazó, lelkes és lelkesíteni tudó professzor, kitűnő előadó, a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, az úgynevezett fajvédelem ellenzékének és a jogegyenlőségnek emelt fővel kiálló harcosa. Ez irányban való hírlapi cikkezéstől, sőt éles vitázástól sem riad vissza, mint ahogy egyébként is sokat publikál." - olvassuk a frappáns összegzést Molnár Kálmánról kortársa, Óriás Nándor szavai által. E sorok adják meg a felütést Schweitzer Gábor, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete tudományos főmunkatársa, valamint az Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Karának oktatója 2019-ben megjelent kötetéhez.
A mű szerkezeti tagolása Molnár Kálmán életének szakaszaihoz kapcsolódik, kezdve a nagyváradi gyermekkorral, majd a budapesti egyetemi éveken és külföldi tanulmányutakon keresztül eljutva az oktatói és kutatói tevékenységekig Egerben, Pécsett és végül ismét Budapesten.
A gyermekévek bemutatása során a szerző érdekesen, figyelmet felkeltő módon adja vissza a családi anekdotákat a nemességét a 15. századig visszavezető, azonban a 19. századra már nehezebb időket élő nagyváradi Molnár családról: az ügyvédi pályához húzó, de attól asszonyi ráhatásra eltiltott nagypapa 1848-as és 1869-es kalandján át eljutunk a Deák-féle elvekben és a kiegyezésben őszintén hívő, városában páratlanul népszerű, tisztességében és emberségében fia számára példát állító édesapáig, akinek szellemi öröksége Molnár Kálmánra nagy hatással volt. Az iskolás évek ismertetése során a szerző kiemeli azokat a tanárokat, akiknek pozitív vagy negatív példája befolyásolta Molnár Kálmán későbbi oktatói pályáját. Az egyetemi tanulmányait a Nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémián - amelyen édesapja is tanított - kezdte meg, bár erről egy-két rövid feljegyzésen kívül nem tudunk, majd Budapesten folytatta. Erről az időszakról már Molnár Kálmán bővebben nyilatkozott, kiemelve azokat az oktatókat, akik hatottak rá, többek között a máig neves jogtudóst, Grosschmid Bénit: "Tanáraim közöl Zsögöd-Grosschmid Béni volt az, akitől legtöbbet tanultam, s kinek tősgyökeres magyar jogszemlélete legerősebben befolyásolta későbbi tanári és jogirodalmi munkásságom." Grosschmid mellett a mai jogot tanulók számára ismerősen csengenek azok a nagy nevek, akiktől Molnár Kálmán tanulhatott: Fayer László, Concha Győző, Kováts Gyula, Szászy-Schwarz Gusztáv, Pikler Gyula. Egyetemi tanulmányit mind a jogtudományi doktori, mind az államtudományi doktori cím megszerzésével végezte.
Az egyetemi évekhez kapcsolódóan megismerkedhetünk Molnár Kálmán első írásaival. Jogtudományi doktori értekezése, az "Esküdtszékünk", megírásának körülményei azért különösen érdekesek, mert abban ellentétes álláspontot képviselt, mint mentora, Fayer László, ennek ellenére az biztatta a mű kinyomtatására, és több pozitív visszajelzés érkezett írói stílusára vonatkozóan is. Ezen írás kapcsán ad a szerző betekintést Molnár Kálmán munkamódszerébe, amelyet a későbbiek során is alkalmazott. Államtudományi doktori értekezése "Az egyház alkotmánya és a kath. autonómia" címmel ezzel ellentétben nyomtatásban nem jelent meg, csupán kéziratát őrzik az MTA Könyvtára Kézirattárában. A szerző alaposságának köszönhetően azonban ennek tartalmába is bepillantást kaphatunk.
Molnár Kálmán külföldi egyetemekre is ellátogatott annak érdekében, hogy kellő tapasztalatot szerezzen a hőn áhított jogtanári pálya betöltéséhez. A két éves egyetemjárás során az első félévet a berlini Friedrich-Wilhelms-Universität (a mai Humboldt Egyetem), a második félévet a heidelbergi Ruprecht-Karls-Universität jogi karán töltötte, majd a következő tanévben Párizsban tanult. Mindebben támogatták korábbi professzorai és családja is. Berlinben hallgatta Franz von Liszt büntetőjogi óráit, illetve szemináriumait, valamint Wilhelm Kahl
- 571/572 -
egyházjogi és Theodor Kipp római jogi szemináriumait, majd hosszú fontolgatás után úgy döntött, Heidelbergben folytatja a következő szemesztert, ahova Georg Jellinek előadási vonzották. Mindemellett a társtudományok területén is bővítette ismereteit, valamint igyekezett az aktuális társadalmi problémák felől is tájékozódni. A szerző e fejezetben az életrajzi adatokat és Molnár Kálmán személyes visszaemlékezéseit - amelyek önmagukban is rendkívül izgalmasak - azzal teszi még színesebbé, hogy feltárja a kor viszonyait, számba veszi az adott városban éppen ugyanakkor tanuló magyarokat, illetve egyéb érdekességekkel egészíti ki a képet, mint például a látnivalók ismertetésével, amelyekhez Molnár Kálmán is ellátogatott.
1907 elején, az Egri Érseki Joglyceum közjogi katedrájának megüresedésekor 13 pályázó közül választották ki Molnár Kálmánt, akinek jelölésekor nyomatékkal vették figyelembe, hogy édesapja addigra már 37 éve oktatott a Nagyváradi Királyi Jogakadémián, és feltételezték, hogy "egyetlen fiúgyermeke számára is vallási értelemben elkötelezett nevelést biztosított", valamint, hogy szigorlatait kitüntetéssel tette le, és a kultuszminisztérium ösztöndíjasaként külföldön is tanult. Az egri pályázattal egy időben pályázott Nagyváradra, illetve korábbi professzora, Magyary Géza Pécset is figyelmébe ajánlotta; a fejezetet színesíti, hogy megismerhetjük ezek részleteit a többi jelölt tudományos pályájának bemutatásától kezdve, a másik két karra történt kinevezések végkimenetelén keresztül, egészen Apponyi Albert kultuszminiszternek a kérdésben elfoglalt álláspontjáig. Miután feszülten figyeljük, hogy mi lesz a sorsa a fiatal Molnár Kálmánnak munkássága e kezdeti szakaszán, a szerző megnyugtatóan hozza tudomásunkra, hogy az újonnan Egerbe kinevezett jogtanári pozícióban megtalálta helyét, és lelkesen számol be édesapjának kedves kollégáiról, figyelmes hallgatóiról, és hivatalos bemutatkozó látogatásairól.
Egri tevékenykedése első lényegi pontja a választójog kérdése körül kialakult polémia kutatása volt, amely során oktatótársai többségének véleménye mellett különvéleményt írt, továbbá több cikket is publikált a témában. E tanulmányok mellett Molnár Kálmán belevágott egyetemi magántanári habilitációjához szükséges monográfiájának elkészítésébe, amelyet 1912-ben meg is jelentetett. A disszertáció témaköre, a jogforrástan végig kísérte Molnár Kálmánt pályafutása során, ugyanis ezzel a későbbiekben is foglalkozott. A témával kapcsolatos írásainak szakmai fogadtatása pozitív volt, ezeket részletezi a szerző a "Kormányrendeletek" és a "Döntvényeink jogi természete" című írások kapcsán. 1914-ben a nemzetiségi kérdés foglalkoztatta, erről képviselt álláspontját írásain keresztül érzékelhetjük.
Az első világháborúban, 1914-ben vonult be a szegedi 5. honvéd gyalogezredhez, és közel négy évvel később, 1918 késő tavaszán tért vissza Magyarországra. A háború borzalmai között a "Tábori Újság" szerkesztése nyújtott neki vigaszt: "Lévai Jenő emlékezései szerint Molnár Kálmán elvitathatatlan érdemei közé tartozott, hogy a przemysli vár magyar katonáiba a legnagyobb megpróbáltatások közepette is lelket tudott önteni" - írja a szerző. Przemysl eleste után három évig tartó hadifogságba került, ezalatt tíz oroszországi hadifogolytáborban fordult meg. A hadi események közepette kitűnik Molnár Kálmán elhivatottsága és tenni-akarása ilyen időkben is: a hadifogolytáborokban több mint 300 előadást tartott a magyar alkotmányjog- és alkotmánytörténet, valamint az általános államtan és a nemzetközi jog témakörében -szakirodalom híján emlékezetére és ítélőképességére hagyatkozva.
Hazatérését követően egri kollégái fogadták és körükben érték az elkövetkező időszak politikai és társadalmi válságai. Mindeközben a publikálástól sem szakadt el. A szerző e fejezetben leírja - Molnár Kálmán tudományos érdeklődése mellett - a Magyarországon uralkodó közjogi állapotokat, illetve Molnár Kálmán szerepvállalását ebben.
Az állam berendezkedésében történt változások következtében, lelkiismereti okokból kérte a jogtörténet-egyházjogi tanszékre átosztást. Ezt a fenntartói jogokat gyakorló egri érsek, aki korábban is jóindulattal kezelte Molnár Kálmán kéréseit, teljesítette, így történt, hogy a közjogról a jogtörténet és az egyházjog területére került. Lelkiismereti okokra való hivatkozása hátterében is felfedezhetjük azt a tisztességet, amelyre már a kötet címe is utal: Molnár Kálmán nem azonosult a kialakuló új hatalmi rendszernek a jogfolytonosságot mellőző köz-
- 572/573 -
jogi törekvéseivel, így - ahogyan azt a szerző leszögezi - "demonstratív módon lemondott közjogi tanszékéről". Az elkövetkező évtizedekben tudományos munkássága középpontjában a jogfolytonosság kérdése állt, amellyel kapcsolatos véleményét, írásait a szerző egy teljes fejezeten keresztül elemzi jól áttekinthető módon.
"A jogakadémiák válsága és a jogi oktatás reformja" címet viselő fejezetben a szerző ismerteti az első világháborút követő állapotok hatását általánosságban a jogi egyetemekre, ezek között részletesen tárgyalja az egri jogakadémia válságát, amely először kívülről, az állam részéről indult, majd belső körökben is jelentkezett a tanszékbetöltési prioritások kapcsán, amikor a tanári kar, valamint az érsek mint fenntartó szembe kerültek egymással abban a tekintetben, hogy a szakmai alkalmasság vagy az egyházi elkötelezettség a fontosabb szempont; ennek kapcsán Molnár Kálmán is szerepet vállalt állásfoglalásaival, amelyek okán még akkor szintén Egerben oktató professzortársával, Óriás Nándorral is szembekerült.
Molnár Kálmán Egerben aktív közéletet és társadalmi életet élt, számtalan pozíciót töltött be ezeken a területeken - ezekről kapunk a visszaemlékezések által személyesebbé tett képet a szerzőtől. Az Egertől való búcsúzkodás megható történetei tűnnek fel, mielőtt a szerző áttérne a Pécsről szóló időszakra.
Amint azt rögtön a fejezet első oldalain megtudjuk, a Pécsre történő váltás nem volt zökkenőmentes: a három éves kiválasztási folyamat és több másik, ugyancsak neves jelölt munkásságának ismertetése után, a korszak felsőoktatás politikájának valamint a kari érdekérvényesítésnek a rövid bemutatásán keresztül érkezünk el Molnár Kálmán kinevezéséhez, mint nyilvános rendes tanár a magyar közjogi tanszékre. Ezt követően bepillantást kapunk Molnár Kálmán professzori működésébe oktatott tantárgyai, hallgatókhoz való lelkiismeretes hozzáállása alapján; a tanítványok vizsgaélményeiről szóló visszaemlékezések még érdekesebbé és az olvasóhoz közelibbé teszik a történeteket. Személyiségének fontos elemeként fejti ki a szerző azokat a tudományos pályázatokat és pályatételeket, amelyeket Molnár Kálmán a joghallgatók tudományos érdeklődésének felkeltése céljából tűzött ki, és egyedülálló módon saját forrásból finanszírozta ezeket. A hallgatók ilyen fajta támogatásán felül a szerző külön fejezetet szentel a tanítványok felé megnyilvánuló segítségnyújtásnak és mentorálásnak, valamint a Magyar Tudományos Akadémia számára felajánlott pályatételek részletezésének.
"Molnár Kálmán két évtizedig volt tagja az egyetemi autonómiát megtestesítő kari ülésnek. Szakmai, egyetempolitikai és közéleti kérdésekben gyakorta nyilvánított véleményt, legyen szó a jogi oktatás reformjáról, tudományos pályatételekről, magántanári habilitációkról, tehetséges diákok felkarolásáról, szélsőjobboldali diákmozgalmak elleni fellépésről, avagy a túlburjánzó díszdoktori címadományozások visszaszorítására irányuló törekvésekről." - ezekkel a szavakkal vezeti fel a szerző Molnár Kálmánnak a pécsi egyetem életében betöltött szerepéről szóló fejezetet, amellyel kellőképpen érzékelteti a professzor tevékenységének jelentőségét a kari ügyekben kari ülés tagjaként, valamint dékánként. Becsületességének megnyilvánulását érzékelhetjük a kari ülés tagjaként unokaöccse pályázatával kapcsolatban tanúsított magatartása nyomán, és szilárd erkölcseit dékánként való működésében. Utóbbit példázza 1941-es tanévnyitó beszéde, amelyben hangsúlyozta az emberi méltóság fontosságát, az emberségességet - a beszédet ismertető oldalak igazán szép és fontos részét képezik a szerző által Molnár Kálmánról adott képnek, amelyet tovább bővít a zsidóellenes diákzavargásokra adott reakciója.
"A pécsi korszak tudományos munkásságának főirányai" című fejezetben a szerző ismerteti Molnár Kálmán tudományos írásainak széles körét, amelyeket pályájának ebben a termékeny szakaszában alkotott, ezek között bővebben kitér az alaki jogfolytonosság elméleti továbbfejlesztése, a királyi főkegyúri jog értelmezése, valamint a Szent Korona-tan körében publikált tanulmányokra, a Magyar Közjog címet viselő mű fogadtatásának körülményeire, továbbá a választójogról, a parlamentarizmusról és a jogi oktatás reformjáról szóló oktatáspolitikai cikkekre.
Molnár Kálmánnak a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává való megválasztásának érdekes háttértörténetéről a jogtudós pályatársainak levelezése nyomán számol be a szerző; az ajánlások és a székfoglaló megtartásához kapcsolódó levelezés közlése fokozzák a
- 573/574 -
feszültséget az olvasóban. A székfoglaló előadás tartalmának ismertetését követően megtudjuk, hogy "akadémikusként azonban mindössze néhány esztendő állt rendelkezésére, hogy a tudós társaság munkájában részt vehessen, hiszen az MTA 1949-es átszervezésekor (...) levelező tagságát a semmitmondó tanácskozó tagsággá átminősítve a tudományos élet perifériájára szorult."
Ugyan Molnár Kálmán elhatározása szerint, tanulva Egerben eltöltött éveiből, közéleti szerepet nem kívánt Pécsett vállalni, a következő fejezetben megkapjuk azon szervezetek felsorolását, amelyeket ekkor anyagilag támogatott. Társadalmi tevékenysége körében a szerző kifejti, hogy Molnár Kálmán mint ismert legitimista magyar alkotmányjogi előadás-sorozatot tartott a Belgiumban emigrációban tartózkodó Habsburg Ottónak. Az 1930-as években betöltött aktív szerepével is részletesen megismerkedhetünk a szélsőjobboldal térnyerése, illetve az állampolgári jogegyenlőség elvét felrúgó zsidótörvényekkel szemben való tiltakozása kapcsán. Ehhez kapcsolódóan a szerző önálló fejezetben enged részletes betekintést a "tisztességes jogtanár" antiszemitizmus elleni fellépésébe írói tevékenysége és közéleti szerepvállalása nyomán.
A pécsi szakasz utolsó állomásaként megismerhetjük Molnár Kálmánnak a nyilasok által történt internálásának történetét, továbbá hazatérte után az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájában való közreműködésének körülményeit. Az ezt követő időszak már a Budapestre való áthelyezést készítette elő, azonban azt még kifejti a szerző, hogy Molnár Kálmán részt vett pécsi utódja kiválasztásában, aki Csekey István lett; a korábbi fejezetekben megszokott módon itt is ismertetést kapunk a jelöltek munkásságáról, érdemeiről, személyükkel kapcsolatban felmerült érvekről és ellenérvekről. A mű érdemei közé sorolható, hogy Molnár Kálmán életútja mellett számos más elismert jogtudós pályájára is rálátást ad. Ehhez kapcsolódóan Molnár Kálmán személyes kapcsolatai nyomán is közelebbi képet alkothatunk neves pécsi jogász professzorokról: Óriás Nándor, Irk Albert, Abay Gyula, Csekey István, Faluhelyi Ferenc, Holub József jellemzése mind előkerül a visszaemlékezésekben.
Az "utolsó stáció" elnevezést viselő budapesti szakasz leírása során megismerhetjük Molnár Kálmánnak a Pázmány Péter Tudományegyetem közjogi tanszékén végzett tevékenységét és utolsó publikációit, valamint a magyar címer megváltozott viszonyok között való megállapításáról írt, meg nem jelent tanulmányának esetét. Az idő előtti kényszernyugdíjazásának körülményeiről, valamint az MTA tanácskozó tagjává való átminősítéséről szóló fejezetek tanulságai ellenére is megállapítható, hogy Molnár Kálmán ekkor sem tántorodott el a közéleti szerepvállalástól. Az ezt követő évekről szép lezárást kapunk azzal, hogy a szerző beszámol Molnár Kálmán nyugdíjas évei alatti időtöltéséről, amelyet főként - amellett, hogy magánéletében nem várt változás következett be, hiszen házastársra lelt - a szépirodalmi művek olvasása tett ki: "Már idestova 7 éve vagyok nyugdíjban, s ezt az időt arra fordítottam, hogy pótoljam szépirodalmi ismereteim hiányát, mert 40 éven át jóformán csak szakirodalmat olvastam."
Schweitzer Gábor könyve mindenképpen hiánypótlónak tekinthető, hiszen terjedelmében és részletességében egyedülálló a Molnár Kálmán életútjáról, illetve munkásságáról szóló írások között. Rendkívül érdekes, olvasmányos stílusban megírt mű, amelyet a számtalan elsődleges forrás, életrajzi vázlat, személyes visszaemlékezések, feljegyzések és levelezések tesznek még színesebbé. A szerző maradéktalanul elérte az általa az előszóban meghatározott célt: "Fontosnak tartottam, hogy a pályakép megalkotása során a lelkesíteni tudó professzor és a vitatkozó kedvű tudós mellett a közéleti ember és a magánember is kellő hangsúlyt kapjon: Molnár Kálmán ugyanis nemcsak, miként Katona Jenő jellemezte, tisztességes jogtanár, hanem tisztességes ember is volt." ■
JEGYZETEK
[1] Schweitzer Gábor: "A tisztességes jogtanár" - Molnár Kálmán pályaképe. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, Budapest 2019
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, PTE ÁJK Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
